Prof. Dr. Szigeti Endre

Prof. Dr. Szigeti Endre

közgazdász, és elmélettörténész professzor

 „…egy kicsit kilógtunk a rendszerből”

1952-ben érettségizett miniszteri dicsérettel Pesterzsébeten a szövetkezeti iskolában, amit összevontak az I. István közgazdasági Technikummal. felsőfokú tanulmányait az ELTE-n, majd a közgazdasági egyetemen folytatta. 1956-tól a Marx Károly közgazdaságtudományi Egyetemen oktatott elmélettörténetet négy évtizeden keresztül.

Aktív szerepet vállalt a Szabó Kálmán féle egyetemi reformelképzelések megvalósításában. Az 1970-es években dékán helyettes volt az Általános közgazdasági karon, a Tanárképző Bizottság elnökeként a közgazdász-tanárképzés reformján munkálkodott. Elismert szakmai tudása mellett a hallgatók szeretetét és tiszteletét vívta ki azzal, hogy tanári munkája fontos részének tartotta a diákközösségekkel és az egyes hallgatókkal való közvetlen kapcsolattartást.

Szakszervezeti vezetőként az egyetem működési feltételeinek javításáért dolgozott. 1982-ben megválasztották az egyetemi szakszervezeti bizottság titkárának, majd tagja lett a PDSZ felső – oktatási Tanácsának is.

Számos könyve, és tanulmánya jelent meg, jelentős a szakfordítói munkássága is. Sokoldalúságát jelzi, hogy ő a szerkesztője a 75 év közgazdász humorát reprezentáló kötetnek, a sánta kamatlábnak. Nyugdíjas éveiben egészen más műfajban, több mesekönyv szerzőjeként lépett olvasói elé.

Görgei Katalin:

– A Szent István Közgazdasági Szakközépiskola reprezentatív interjúkötetet készít az ott érettségizett és tiszteletre méltó karriert befutott diákjaival. Ön is azok közé tartozik, akire méltán büszke az iskola. Tudja, hogy én is az Istvánba jártam, majd a Közgázon szereztem diplomát?

Szigeti Endre:

– Ne mondja! Mikor végzett?

Görgei Katalin:

– 1973-ban.

Szigeti Endre:

– Akkor elméletileg ismerhettük egymást. Talán még vizsgázott is nálam, hiszen közgazdasági elméletek történetét akkor mindenkinek tanulnia kellett.

Görgei Katalin:

– Arra nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy a „Mátyás-tanszéknek”, illetve a Mátyás–Mihalik–Szigeti hármasnak komoly tekintélye volt a diákok körében is, mi több, szigorúságuk miatt féltünk Önöknél vizsgázni.

Szigeti Endre:

– Nem gondolom, hogy én annyira szigorú lettem volna, de kétségtelenül voltak rigolyáim. Nagyon rossz néven vettem például, ha valaki dobálózott az idegen szavakkal, miközben nem volt tisztában a jelentésükkel. Ezért képes voltam kirúgni az illetőt, függetlenül attól, hogy egyébként tudta-e az anyagot vagy sem. Hasonlóan irritált, ha valaki arra a kérdésre, milyen piaci formák vannak a tőkés társadalomban, elkezdett arról hablatyolni, hogy az imperialisták rossz emberek, kizsákmányolják a dolgozókat és így tovább. A végén kiderült, hogy ezek a hallgatók semmit nem tudnak a piaci formákról. Hát persze, hogy megbuktattam őket.

Görgei Katalin:

– Kezdjük az elején: miért pont az Istvánra esett a választása, amikor középiskolába ment?

Szigeti Endre:

– Először is négy elemit végeztem, majd egy ideig a pesti gettóban voltam. A felszabadulást követően polgáriba jártam, és már épp befejeztem, amikor a rádióban hallottam, hogy Pesterzsébeten megalakult az állami szövetkezeti iskola. Elhatároztam, hogy én is a szövetkezeti mozgalmat fogom szolgálni, és beiratkoztam. A koalíciós időket éltük akkor, a kisgazdapártnak képviselete volt a kormányban, és a kisgazdapárti államtitkárhoz tartozott az oktatás. később a koalíciót szétzúzták, kialakult az egypártrendszer, az államtitkárt kihajították. Ezzel megszűnt a szövetkezeti iskola, és átalakították közgazdasági középiskolává.

Színvonalas oktatás folyt abban a pesterzsébeti intézményben, ott érettségiztem, kitűnően, miniszteri kitüntetéssel, és kaptam két hét jutalomüdülést. Rá egy évre ezt az iskolát összeolvasztották az Istvánnal, és mindkettő a Bethlen térre költözött, onnan pedig vissza az eredeti helyére, a Mester utcába. Tehát én valójában nem voltam diákja az Istvánnak, hanem csak a szövetkezeti elődjének.

Emlékszem, több kiváló tanárunk folytatta ott a pályáját, többek között Takaróné, aki a harmincas években az első női egyetemi magántanár volt, az Istvánban pedig sokáig igazgató. Akadtak jó páran, akik az egyetem befejezése után oda mentek tanítani, például szabó Balázsné (Róka Gizi), s akik időnként most is meghívnak valamelyik rendezvényükre.

Inkább hallomásból tudom, hogy mindig jó iskola volt, nagyszerű pedagógusokkal. én egyszer voltam ott érettségi elnök, de más különleges élményem nem fűződik hozzájuk.

Görgei Katalin:

– A közgazdasági középiskola eleve determinálta a pályaválasztását, vagy volt egyéb motivációja is, amikor felvételizett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre?

Szigeti Endre:

– Már középiskolás koromban hallgattam néhány nagyszerű előadást politikai gazdaságtanból, és ez felkeltette az érdeklődésemet a szakterület iránt. Volt egy kiváló pg-tanárunk, úgy hívták Megyeri Ferenc, s akivel később jó barátságba keveredtünk. Ő tanított egy ideig az Istvánban is, és olyan lenyűgözően adta át a politikai gazdaságtanról szóló ismereteket, hogy nyugodtan mondhatom, ő indított el a közgazdász pálya irányába.

Egyébként a felsőfokú tanulmányaimat az ELTE-ből önállósított lenin Intézetben kezdtem, onnan mentem át – éppen a politikai gazdaságtani tanulmányok céljából – a közgázra. Tanulmányaim befejeztével ott maradtam az egyetemen, de nem politikai gazdaságtant tanítottam, hanem bekerültem abba az elit csapatba, amelynek tagjai a közgazdasági elméletek történetét tanították egyedül az országban. Ezt az akkor még tanszéki csoportot Mátyás Antal neve fémjelezte. Mátyás volt a tanszékvezető, Mihalik István és én a beosztottak. Bennünket folyamatosan együtt emlegettek. Egy szilveszteri kabaréban el is sütötte valaki, hogy ő mindig azt hitte, hogy a szigeti a Mihaliknak a keresztneve.

Tény, hogy szorosan együttműködtünk, kutatásokat végeztünk, és rengeteget publikáltunk közösen. Nagyon jó barátok vagyunk azóta is.

Görgei Katalin:

– A politikai gazdaságtan akkoriban szükségszerűen a marxista–leninista elveken alapult. Köztudomású az is, hogy a Közgázt mindig is szorosabb kapcsolat fűzte a politikához, mint más egyetemeket. Miután részben társadalompolitika oktatásáról van szó, ez érthető is. Ön mennyire kötelezte el magát az akkori politikának?

Szigeti Endre:

– Azt kell mondjam, mi annak idején egy kicsit kilógtunk a rendszerből. Az oktatásban nagyobb hangsúlyt fektettünk a polgári közgazdaságtan tizenhetedik században kezdődő történetére, mint a marxi politikai gazdaságtanra. Ebből kifolyólag azok a hallgatók, akik később valamilyen okból külföldi egyetemeken dolgoztak, sokszor többet tudtak a polgári közgazdasági nézetekről, mint a nyugat-európaiak.

Ami pedig az elkötelezettséget illeti, én ezt nem politikainak, inkább elvi állásfoglalásnak nevezném. Társadalmi kérdésekben eleve nem lehet elvi elköteleződés nélkül megnyilvánulni, éppen ezért a történelem mindig pártos tudomány.

Visszatérve a kérdésére: igen, a politikai gazdaságtan és azok különböző elméleteinek az oktatása bizonyos elvi elköteleződést jelentett. Persze azt is látni kell, hogy azon a címen rengeteg hülyeséget is tanítottak, és ezt sokan el is hitték. „Kedvenc fejezetem” volt a pg-tankönyvben az átmenet a szocializmusból a kommunizmusba. Azt sem tudtuk, hogy néz ki pontosan a szocializmus, nemhogy a kommunizmus!

Morus Tamás angol államférfinak megjelent 1515-ben az Utópia című könyve, amelyben elképzelte a jövő ideális társadalmát, és ezt azóta utópikus szocializmusnak hívják. A történelemben mindig akadtak és akadnak jószándékú, idealista emberek, akik önzetlenül arról ábrándoznak, hogyan kellene létrehozni azt az igazságos társadalmat, amelyben megszűnne a nyomor, és általánossá válna a jólét, kacagás – de ez még senkinek sem sikerült. Egyébként az Utópiában leírt tökéletes államrendszer bizonyos elemei meghökkentően modernek, és számos gondolata megelőzte a korát.

1963-ban megjelent egy könyv: „A szocializmus alapjainak a lerakása” címmel. különböző városokban, kihelyezett tagozatokon tanítottam, és rendszerint megkérdeztem volt hallgatóimtól, akik megyei pártbizottságokon és gazdaságpolitikai osztályokon dolgoztak: hogy néz ki a szocializmus alapja, amit állítólag leraktunk? Senki nem tudta megmondani, én sem. Szerencsére én nem a szocializmus politikai gazdaságtanát oktattam, ami elég reménytelen vállalkozás volt. Ha hiszi, ha nem, már akkor is így gondoltam. Látom, átfutott az agyán, hogy a felszabadulás után kiderült, milyen sok partizán volt Magyarországon, a rendszerváltás után pedig mennyi ötvenhatos forradalmár…

Görgei Katalin:

– Nem, dehogy. Ön sok tankönyvnek, szakmai publikációnak volt a szerzője. Csak azt írta le, amit komolyan is gondolt, vagy voltak kötelező elvárások?

Szigeti Endre:

– Nekem senki nem mondta meg, hogy mit írhatok és csinálhatok, kivéve a tanszékvezetőmet, dr. Mátyás Antalt. A tananyag oktatásába azonban ő sem szólt bele, nem jött be senki ellenőrizni az előadásomat. lehet, hogy ez máshol, másképp volt. sőt biztos! Egyszer meghívtak a budapesti pártbizottság marxizmus–leninizmus esti egyetemére elmélettörténetet előadni. Volt egy gyerekem, kevés pénzem, jól jött, hogy fizettek érte. Egyszer az előadás után odajött hozzám az egyik kolléga és megkérdezte: Mosolyogtál? Az előadótermek ugyanis be vannak kamerázva, és az igazgatói irodából figyelték, mit mondtál. Mondanom sem kell, többet nem mentem oda.

Az egyetemen – mint mondtam – semmi ilyen nem volt, senki nem cenzúrázott. Utolsó szakmai publikációim egyike „A közgazdaságtan rövid története” című, százhúsz oldalas könyv volt, Mátyás professzor úr nyolcszáz oldalas könyvével szemben. Nem kétséges, az enyémből tanítottak szívesebben. A tankönyvhöz írtam egy előszót a következő tartalommal:

„Nem vitás, hogy aki egymondatos közlendőt tíz mondatban fogalmaz meg, az nagyobb gaztettekre is képes.”

Képzelje,így nyomtatták ki, ezzel a szöveggel! senki nem tett szemrehányást miatta.

Amúgy meggyőződésem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a közgazdasági egyetem a demokrácia élharcosa volt Magyarországon. Szabó Kálmán rektor vezette be, hogy az egyetemi és kari tanácsba hallgatókat is beválasszanak, és különböző jogosítványokat kaptak az ifjúsági szervezetek is. Például a vizsga időpontját jó előre ki kellett írni, és csak akkor lehetett rajta változtatni, ha a KISZ ezt jóváhagyta. A hallgatóknak már jogaik voltak. Megesett, hogy Szabó

Kálmán a hallgatókat érintő jogi kérdésekről tartott előadást, eközben egy kislány felszaladt az emelvényre és kivette a kezéből a mikrofont, majd hozzáfűzte a témához a véleményét. A rektor csak annyit mondott: „Talán nem kellett volna kikapni a kezemből a mikrofont.”

Görgei Katalin:

– És a különböző szakmai kiadványokban leírt gondolatai mennyire állták ki az idők próbáját? Változott azóta a véleménye?

Szigeti Endre:

– Változott, persze. Ma már kételkedem benne, hogy a közgazdaságtan tudomány, ami feltárja a gazdaság örök időkre szóló törvényszerűségeit. Számtalan közgazdasági elmélet látott napvilágot a középkortól napjainkig. Adam Smith skót közgazdász, a klasszikus közgazdaságtan megalapítója az 1776-ban megjelent „A nemzetek gazdasága” című könyvében a szabad kereskedelem mellett tör pálcát. Smith leghíresebb metaforája a „láthatatlan kéz”, az a rendező elv, ami a piacon a keresletre és kínálatra ható erők eredményeként alakítja ki az árat. Ezzel ellentétben itt van például Keynes angol közgazdász, a huszadik századi modern makroökonómia megteremtője, az, aki az állami beavatkozás híve volt. Egy bizonyos, a különböző közgazdasági elméletek váltogatják egymást, és amint valamelyik közel kerül a gyakorlati megvalósuláshoz, kiderül, ez sem oldja meg a gazdaság általános problémáit. Ezért vagyok szkeptikus a közgazdaságtan tudományosságával szemben, s ezért mondom azt, hogy még mindig nem ismerjük pontosan, mi mozgatja a gazdasági életet.

Az sem véletlen, hogy a közgazdasági Nobel-díjat az utóbbi időben olyanok kapták, akik valamilyen részterületen a matematika alkalmazásában jeleskedtek.

Görgei Katalin:

– Nem biztató, amit mond, de bizonyára igaza van. Nagyon úgy tűnik, hogy a világ jelenlegi problémáira, közte a gazdasági válságra nem igazán találják a megoldást, és a tőke terjeszkedésének, ismert törvényszerűségeinek is megvannak a határai. Lehet, hogy valamiféle minőségi ugrásnak kell bekövetkezni a világ és az ember gazdasági, kulturális és szemléletbeli válságának a megoldása érdekében? Elképzelhető, hogy egyfajta spirituális korszakváltásnak nézünk elébe?

Szigeti Endre:

– Minden lehet. Nem tudom, hogy a marxista gondolkodók, ha egyáltalán még vannak, és klasszikus kapitalizmusban, valamint monopolkapitalizmusban gondolkodnak, mit mondanának erre.

Igaza van, nagyon úgy fest, hogy valami a végéhez közeledik, de hogy mi jön utána, fogalmam sincs. Egy bizonyos, a válság – úgy tűnik – nem egy területet érint, és valahogy ki kell mászni ebből, különben elpusztul az emberiség.

Görgei Katalin:

– Mi a véleménye a jelenlegi hazai történésekről?

Szigeti Endre:

– Erre a kérdésre Talleyrand francia politikus és diplomata válaszát tudnám idézni. A tizennegyedik Lajos francia király szolgálatában sikerrel teljesítő államférfinak egy fogadáson feltették a kérdést: mi a véleménye a nemzetközi helyzetről?

Azt felelte: pontosan az, ami Önnek! Komolyra fordítva a szót, a hazai történések egy cseppet sem tetszenek. A problémák megoldása csak hosszabb távon lehetséges, márpedig a négyévenkénti választások, úgy látszik, nem kedveznek a távlatos politizálásnak. A szélsőségek pedig undorítóak, ártalmasak és ostobák.

Görgei Katalin:

– Mit tenne, ha az Ön kezében lenne a kormánybot?

Szigeti Endre:

– Nem vállalom.

Görgei Katalin:

– Jó, akkor menjünk vissza a múltba. Úgy tudom, ötvenhatban kezdett dolgozni az egyetemen. Hogy élte meg ezt a sajátos történelmi időszakot?

Szigeti Endre:

– Az egyetem befejezése után három hónapig katonák voltunk. Akkoriban az egyetemet végzettekből lettek a tartalékos tisztek – kivéve bennünket, mert akkor a honvédelmi vezetés ugye mással volt elfoglalva, s nem lettünk felavatva. Így megúsztuk, hogy kétévente behívjanak bennünket továbbképzésre. Az egyetemen 1957 februárjáig nem volt tanítás, és amikor munkába álltunk, tömegével érkeztek a feljelentések volt és jelenlegi hallgatóinkról az úgynevezett ellenforradalmi cselekvések miatt. Elég feszült volt a helyzet.

Az akkori rektorunk régi munkásmozgalmi ember volt, a Központi Bizottság tagja és fantasztikusan rendes ember. Úgy hívták: Háy László. Ő azt mondta, hogy senkit nem fog kidobni mindenféle rágalmazások alapján, hanem kiosztotta a feljelentett neveket az egyetem fiatal oktatói között, és kérte, nézzünk utána, mi is történt valójában. Én három név közül az egyikre emlékszem, arra a hölgyre, aki a szegedi postaigazgatóság vezetője volt és levelező tagozatra járt. Többször beszéltem vele és a munkatársaival, a vallomásokat jegyzőkönyveztük, és úgy ítéltem meg, semmi olyat nem tett, amiért komoly büntetést érdemelne. sajnos nem sikerült elérnem, hogy visszahelyezzék a postaigazgatóság élére, de megúszta a börtönt, és egy Balaton-parti faluban ő lett az egyszemélyes postahivatal vezetője, s folytathatta a tanulmányait. Így járt el a többi kollégám is, az ötvenhatos megtorlás nálunk tehát elmaradt. ki merem jelenteni, sok ártatlan embert sikerült megmentenünk.

Ezután a konszolidáció időszaka következett, a pártélet is kezdett fellazulni. soha nem felejtem el, amikor az egyik pártgyűlésen a politikai gazdaságtan tanszék vezetője felállt, és azt mondta: „Elvtársak, fejezzük már be, hogy a saját kabátujjunkban is az ellenség kezét keressük!” – osztatlan sikert aratott.

Görgei Katalin:

– És ezután elindult egy szakmai karrier. Melyek voltak ennek a legfontosabb állomásai?

Szigeti Endre:

– Arra kíváncsi, hogyan kapaszkodtam fel az uborkafára? Nos, amikor az ember egyetemista, azt gondolja, hogy majd oktató lesz, és előbb-utóbb Nobel-díjas. és amikor oktatni kezd, nagyon fontosnak gondolja magát, de már beérné egy Kossuth-díjjal, vagy egy akadémiai tagsággal. és amikor a pályája végére ér, átértékelődnek a rangfokozatok.

Kezdve az elején: az egyetemen tanársegédként indultam, majd a rektornak voltam a titkára. De nagyon hiányzott a tanítás, és két év után visszamentem a tanszékre. Ekkor kineveztek adjunktusnak, majd megírtam a kandidátusi értekezésemet és docens lettem. Sokat publikáltam különböző helyeken, tankönyveim, jegyzeteim jelentek meg, és az egyetem közgazdász című lapjában saját rovatom volt, ebbe főleg karcolatokat, humoros történeteket írtam. Amikor úgy gondolták, hogy már eleget dolgoztam, a kollégák rábeszéltek, hogy adjam be a professzori pályázatomat, elfogadták, s kineveztek professzornak. Őszintén szólva ennek túl sok jelentőséget nem tulajdonítottam, mondtam is, hogy a fodrásznál továbbra is kedves vendégnek titulálnak, s nem professzor úrnak. Bár egyszer valóban hasznát vettem a professzorságomnak.

Egészségügyi problémáim miatt többször próbáltam kapcsolatot létesíteni egy klinika igazgatójával, de soha nem értem el. A titkárnőtől mindig azt a választ kaptam, hogy a professzor úr házon kívül van és így tovább. Mikor hatodjára hívtam, azt mondtam: „kisasszony, mondja meg a professzor úrnak, hogy szigeti professzor kereste…” Válasz: „Várjon, most nyílik az ajtó, most jön be…” Ezen kívül sok hasznom nem volt a titulusomból. Ja, még annyi, hogy amikor nyugdíjba mentem, Göncz Árpád aláírásával megjelent a hír a Magyar közlönyben, hogy fel vagyok mentve.

Görgei Katalin:

– Ön köztudomásúlag imádott tanítani, és jó kapcsolatok fűzték a diákjaihoz.

Szigeti Endre:

– A legjobban a szemináriumokat szerettem. Ekkor kerültem közel a diákjaimhoz, akikkel együtt jártam kirándulni, moziba, színházba, sőt házibuliztam is velük. patronáltam az egyetemi énekkart. Voltam velük Krakkóban, Finnországban.

Elmesélek egy történetet, ami a legszebb emlékeim közé tartozik, felér nekem egy Kossuth-díjjal: finnországi énekversenyről tértünk haza a srácokkal, akikkel kint nagyon jól összebarátkoztunk, bár eleinte féltek, hogy valamiféle komisszárt varrtak a nyakukba. Amikor leszálltunk Ferihegyen, nem rohantak azonnal az őket váró családtagjaikhoz, hanem legnagyobb meglepetésemre összeverődtek, és kórusban elénekelték nekem a kedvenc finn dalomat. Hát nem gyönyörű?

Jól eső érzés az is, hogy a diákjaim még most is hajlandók megismerni és köszönni az utcán. A hetvenedik születésnapomra volt kollégáimtól és tanítványaimtól kaptam egy „Ünnepi dolgozatok…” című tanulmánykötetet. Meglepetésemre, nagyon sok hajdani diák írt a tanulmányokhoz személyes és nagyon barátságos szöveget, s ezzel nagy örömet okoztak nekem.

Sokszor elgondolkozom, milyen sokrétű a diák és a tanár kapcsolata, és bizony nem mindig van direkt összefüggés az osztályzatok és a tanár, illetve az osztályzatok és a tanulók minősége között. Megtörtént, hogy egy vidéki városban tíz-tizenkét levelező hallgató felkért, hogy tartsak nekik előadásokat, illetve készítsem fel őket a vizsgára. Társadalmi munkában végeztem ezt a feladatot, az egyetem mindössze a vonatköltségemet fedezte. Amikor a vizsgára került sor, a fele megbukott. szemrehányást tettem nekik, mondván, én feláldozom a szombatomat miattuk, és nekik van képük elém állni teljesen felkészületlenül. Aztán kiderült, a Józsinak most halt meg a szeretett nénikéje, a pista építi a házát, a Zolinak gyereke született, és még sorolhatnám. Hát mit lehet ilyenkor mondani? Együtt éreztem velük.

Görgei Katalin:

– Ön tíz évig volt szakszervezeti vezető is. Ez a társadalmi megbízatás is a sikertörténetei közé tartozik?

Szigeti Endre:

– Abszolút. Az egyetemnek voltak bevételei, és az én kemény fellépésemnek köszönhetően ebből részesült a szakszervezet is. Ebből vittük a nyugdíjasokat kirándulni, vásároltunk nekik karácsonyi ajándékokat. Elértük azt is, hogy minden egyetemi dolgozó évente tizenegy napot üdülhetett valahol ingyen vagy kedvezményesen. De a legbüszkébb a következő történetre vagyok: egy nagyon hideg, késő őszi napon egyszer csak megszűnt a fűtés az egyetemen, a dolgozók napokig dideregtek, majdnem odafagytak a székükhöz. Hiába ígérték, sokáig nem sikerült elhárítani a hibát. Az ötödik napon épp egyetemi tanácsülés volt, amikor is felálltam és bejelentettem, hogy a szakszervezet, hivatkozással ilyen-olyan jog szabályokra, holnaptól megtiltja a munkavégzést az egyetemen, mert hiányoznak a normális munkafeltételek. Három óra múlva beindult a fűtés, és az is kiderült, hogy az egyetemnek elmaradása volt a gázszámla kifizetésében, s csak füllentettéka műszaki hibát.

Görgei Katalin:

– Lám, mennyi mindenre jó a szakszervezet, ha annak jó a vezetője. Ön hatvanhatban vonult nyugállományba. Nyugdíjazták vagy saját maga döntött így?

Szigeti Endre:

– Nyugdíjaztak. Hatvankét éves voltam, de az akkori törvények szerint hetvenéves koromig dolgozhattam volna a felső – oktatásban. Két héttel voltam túl az első szívműtétemen, amikor Andorka Rudolf, az akkori rektor felhívott, hogy mit

szólnék a nyugdíjazásomhoz. „csináljatok, amit akartok!” – mondtam. Az érdekelt egyedül, hogy életben maradjak. Andorkával egyébként nem volt semmi bajom, tökéletesen értettem a döntését. Nyolcvan-kilencven millió forint megtakarításra kényszerítették akkor az egyetemet, kézenfekvő volt tehát kirúgni egy professzort, akinek a béréből két tanársegédet is alkalmazhattak. Ekkor nyugdíjazták Mihalikot is.

Egyébként leszámítva a nyugdíjazásomat, a kilencvenhatos év igazán termékeny volt számomra, sok jót is hozott. Megjelent egy újabb tankönyvem, egy mesekönyvem, kiadták az egyetemi életet reprezentáló „sánta kamatláb” című humoros összeállításomat, és ugyancsak kiadatásra került egy CD lemez, amely az én interaktív meséimet jelenítette meg.

Görgei Katalin:

– Fantasztikus! Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy mesekönyveket írjon?

Szigeti Endre:

– Nem is tudom pontosan. számos unokám közül az egyik arra kért, meséljek neki. kitaláltam valamit és elregéltem. Egy másik alkalommal újra el kellett mesélnem, de persze nem ugyanúgy adtam vissza a történetet, mint előzőleg. Erre a gyerek reklamálni kezdett és folyton kijavított. Ekkor határoztam el, hogy amit egyszer elmesélek, azt azonnal le is írom. Barátaim is ösztönöztek erre.

Így születtek a kedvencek, közte a „süni”, vagy a felnőtteknek szóló „Mosogatógép és más állati dolgok” című mesekönyv, vagy CD-n a „lila szalmakalap”. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a „Dörmögő Dömötörben” is megjelent jó néhány gyermekeknek szóló írásom.

Görgei Katalin:

– Nyugdíjazása után teljesen visszavonult a szakmai munkától?

Szigeti Endre:

– Igen. Elég jól lekötött az évente, vagy félévente elszenvedett, összesen tizennyolc szívkatéterezés és a két szívműtét, ami kellett ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjak. Higgye el, örülök, hogy élek!

Egyébként hívtak a tanszékről, hogy jogász-közgazdász szakos kormánytisztviselőknek tartsak kurzusokat. Végzett jogászok voltak, akik közgazdaságtant akartak tanulni, de a napnál világosabb volt, hogy egyáltalán nem érdekli őket az elmélettörténet, és az, hogy én miről beszélek. Úgy gondoltam, már megengedhetem magamnak, hogy azzal foglalkozzam, amihez kedvem van, és ami örömet okoz, hamar lemondtam erről a felkérésről. Egyébként még főállású oktatóként is gyakran felszólítottam a hallgatókat, hogy akit nem érdekel az, amiről beszélek, legközelebb ne jöjjön. Aztán a következő előadáson már csak egyharmaduk volt jelen.

Görgei Katalin:

– Család?

Szigeti Endre:

– Van egy gyermekem, öt unokám és két dédunokám. és van egy nagyszerű feleségem! Nem az első, de igazán jól megvagyunk.

Miután orvos, állandó „házi orvosi” felügyelet alatt vagyok, mondhatom, neki köszönhetem, hogy élek. Van két kutyám, velük is nagyon jó a viszonyom. A nevelt gyermekem most Angliában tanít, úgy érzem, kedvel engem. Összességében tehát jól érzem magam, már amennyire az ember jól érezheti magát közel nyolcvanévesen. Három év múlva átveszem a gyémántdiplomám, azt mindenképpen szeretném megérni.

Görgei Katalin:

– Ne is gondoljon az ellenkezőjére, igazán remekül néz ki.

Szigeti Endre:

– Komolyan mondja?

Görgei Katalin:

– Komolyan!

Szigeti Endre:

– Igazán nagyon kedves!

Görgei Katalin:

– Professzor úr, Ön hosszú, sikeres és gazdag életpályát mondhat magáénak, sok-sok tudással, tapasztalattal. Milyen útravalóul szolgálna a fiatal pályatársaknak, a jövő generációjának?

Szigeti Endre:

– Nem gondolkoztam ezen, de ha muszáj válaszolnom a kérdésre, azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg azt a foglalkozást, amit igazán szeret, és azt a társat, akivel boldog egyetértésben élheti az életét. legyen olyan szerencséje, hogy megússza az összes halálos kórt (én már túl vagyok egy rákos megbetegedésen is), és azt tanácsolom, senki ne vegye magát túlságosan komolyan.

 

2014 márciusában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.