Varga Emma

Varga Emma

szájsebész, egyetemi oktató

„…megmaradtam magyarnak”

1965-ben érettségizett. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen végzett fogorvosként. 1971-ben elhagyta Magyarországot, azóta Liverpoolban él. Jelenleg is Liverpoolban él két lányával. Szájsebészként dolgozik, és egyetemen oktat.

Lukácsi Béla:

– Rajtad kívül van még valaki, aki az Istvánban tanult, s aztán fogorvos lett?

Varga Emma:

– Nem tudom, de nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is. Addig legalábbis nem, de hogy azóta volt-e, azt nem tudom.

Lukácsi Béla:

– Ennek az iskolának az is az egyik jellegzetessége, hogy innen sokan más pályán lettek sikeresek. A legkülönbözőbb területeken. De a fogorvosi hivatás annyira egyedi, hogy ezek után adódik a kérdés, egyáltalán miért, s hogyan kerültél az Istvánba?

Varga Emma:

– Bicskén, paraszti családban születtem. Épp abban az időben folyt a téeszesítés, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik középiskolát válasszam. Apu nem lépett be a téeszbe, a földjei egy részét elvették, egy része megmaradt. Az osztályfőnököm és az igazgató azt tanácsolta, hogy jobb lenne, ha egy pesti iskolába mennék, s nem a bicskei gimnáziumba.

Valami olyan iskolát kellene választani, amelyik szakmát is ad. Ki tudja, mit hoz az élet. Ha meg valami mást akarok, akkor még mindig van lehetőség a váltásra. Így kerültem az Istvánba. Nagyon szerettem ott lenni, ez nekem fantasztikus időszak volt. olyan környezetbe kerültem, amire Bicskén soha nem lett volna lehetőségem.

Lukácsi Béla:

– Kollégista is voltál?

Varga Emma:

– Nem, mindennap bejártam. Reggel ötkor keltem, háromnegyed hatkor ment a vonat, hét órára bent voltam Ferencvárosban, onnan villamossal mentem a Mester utcába, fél, háromnegyed nyolckor már az iskolában voltam. Attól függően, hogy volt-e aznap szakkör vagy nem, a délutáni négy órás vagy ötórás vonattal mentem haza.

Lukácsi Béla:

– És másnap kezdődött minden elölről.

Varga Emma:

– Igen, másnap kezdődött az egész elölről. Van egy öcsém is, úgyhogy otthon eléggé be voltam fogva, be kellett segíteni a családnak. De szorgalmas voltam, munkára meg kötelességteljesítésre neveltek. Így telt a négy év. kezdetben nem gondoltam rá, hogy koleszba menjek, csak később, már harmadévben fordult meg a fejemben, hogy talán érdemes lenne. A vonatozás miatt nagyon korán kellett kelni. A vasútállomáshoz még tíz-tizenöt percet gyalogolni is kellett.

A vonaton a második kocsi amolyan tanuló kocsi volt. Tatáról, Tatabányáról, mindenfelől szálltak fel a diákok, s ugyanez történt visszafelé is. Jó kis társaság volt. Egyszer elaludtam, fél hatkor ébredtem fel. Jaj, ma van a könyvvitel vizsga! A vonat meg, ugye, háromnegyed hatkor megy. A ruhámat bevágtam a táskába, fölhúztam a csizmámat, felvettem a nagykabátot és rohantam az állomásra. A vonat éppen kezdett kihúzni. A vonaton mindig volt velünk egy fiú, aki vasútgépészeti iskolába járt, s neki megengedték a vonatvezetők, hogy velük utazzon elől. Ez a srác észrevette, hogy szaladok, és megállíttatta a vonatot. fölszálltam, a vécében fölöltöztem, s időben beértem a könyvvitel-vizsgára.

Lukácsi Béla:

– Egyébként a szaktárgyakat, mint például a könyvvitel is, a pénzügy, statisztika, hogyan viselted? Szeretted őket?

Varga Emma:

– Igen, nagyon szerettem. De valamikor, úgy félidőben, foglalkoztatni kezdett, hogy nem közgazdasági vonalon mennék tovább. Úgy éreztem, inkább vonzódom az emberekhez, mint a számokhoz. Csakhogy volt egy csomó probléma, illetve akadály. Biológiát ugyanis nem tanultunk, kémia és fizika volt ugyan, de nagyon alapszinten. A fizika pedig nekem soha nem volt az erős oldalam. Odamentem az osztályfőnökünkhöz, Szabónéhoz, aki nagyon nagy hatással volt rám. Nekem ő nyitotta meg a világot. soha nem találkoztam még olyan pedagógussal, mint ő. Azt hiszem, egészen páratlan, ahogy mindegyikünkből kihozta a maximumot. fantasztikus volt.

Lukácsi Béla:

– Törődött veletek…

Varga Emma:

– Igen, hogy ki mit akar, hová akar menni. Amikor elmondtam neki, hogy mit akarok, azt mondta, hogy na, akkor gondolkodjunk, mert a felvételihez biológia és fizika kell. Volt egy ismerősöm, aki a haverjával egyetemi előkészítőre járt. Az egyik gyógyszerész lett később, a másik fogorvos. De nekem nem volt jó az előkészítő, mert az este volt, s nagyon későn értem volna haza. Úgyhogy egy héten egyszer találkoztam velük, elmondták, hogy mit tanultak biológiából, fizikából, én meg könyvből hozzátanultam a többit. Úgyhogy a felvételin minden rendben volt.

Lukácsi Béla:

– Osztályfőnökötök, Gizi „néni”, egyáltalán nem lepődött meg, természetesnek vette, hogy másfelé mész?

Varga Emma:

– Nem lepődött meg. Az egész helyzet kicsit olyan volt, hogy lesz, ami lesz. Ha nem sikerül, akkor közgazdasági vonalon megyek tovább. Amikor végeztünk, meg is pályáztam egy állást, a pénzügyminisztériumban ajánlottak valamit, de már nem emlékszem, hogy mit.

Lukácsi Béla:

– És a szüleid mit szóltak ahhoz, hogy nem maradsz a pályán, nem fogsz bankba menni, könyvelni?

Varga Emma:

– Nem szóltak bele. Apu polgárit végzett, Anyu kilencéves korában elveszítette az anyját, tizenhárom éves korában az apját, s a három gyereket a család nevelte fel. Mivel Anyu volt a legidősebb, tizennégy éves korában elment valami fésűgyárba dolgozni. fantasztikus személy volt, mindig tudta, hogy mit akar, de ebbe nem szólt bele. Gondolom, felmérte, hogy ezt nem tudja megítélni. Apu meg egyáltalán nem ellenkezett. De emlékszem rá, hogy amikor mondtam neki, hogy megyek felvételizni a fogorvosira, azt mondta, hogy ja, jó, remélem, nem fog sikerülni. Ilyen volt a stílusa.

Lukácsi Béla:

– Szóval, gondolkodtál, hogy a középiskola után mit kéne csinálni, s egyszer csak a homlokodra csaptál, hogy hoppá, akkor én fogorvos leszek?

Varga Emma:

– Engem az orvosi vonal vonzott jobban, de amikor nézegettük, hogy hová lehet bejutni könnyebben, úgy nézett ki, hogy a fogorvosin nagyobb a lehetőség. Akkoriban úgy volt, hogy az első, vagy a második év után váltani lehetett. Lényeg, hogy bejussak, aztán ha akarok, akkor esetleg majd váltok. De harmadévben már nem gondoltam, hogy átváltok. Tetszett, amit tanultam. Így is négy és fél év volt az egyetem, aztán a gyakorlatok, ha pedig átmentem volna az általános orvosi karra, akkor még öt év lett volna, amíg az ember specializálódik. Amikor végeztem, s kezdtem a fogorvosi munkát, kiderült, hogy a szájsebészet sokkal jobban érdekel. A Mária utcában, a fogszabályzó klinikán kaptam állást, ott voltam másfél évig. A Mikszáth téren volt a Sztomatológiai Intézet, ott pedig nagyon sokat ügyeltem éjszaka. Ez főleg foghúzást jelentett, de szájsebészet is volt benne. S közben aztán beleestem egy srácba, aki kiment Angliába. A szerelem, ugye, hülye…

Lukácsi Béla:

– Az a jó benne…

Varga Emma:

– Igen, csak aztán a végén nem mindig jól sül el. Egy év múlva, hetvenegy közepe táján utána mentem.

Lukácsi Béla:

– Mondtad, hogy az iskola kinyitotta neked a világot. Ez mit jelent, mik voltak ezek a meghatározó élmények?

Varga Emma:

– Ez főleg osztályfőnökünknek, Szabónénak a hatását jelenti. Bicskén nagyon-nagyon kevés lehetőség volt a kultúrára, a színház, a zene, a múzeum akkor jött be az életembe. Nagyon sokszor jöttem fel a hétvégéken, s kisebb-nagyobb csoportokban mentünk színházba, múzeumba, ekkor szerettem meg az operát is. olvasni azelőtt is olvastam, de az érdeklődési köröm ez alatt az időszak alatt alakult ki. Nagyon sokféle olyan hatás ért, ami teljesen új volt. Megvolt a lehetőség arra, hogy az ember mindent kipróbáljon, ami érdekes és fontos neki.

Lukácsi Béla:

– Valószínűleg nagyon másként alakul az életed, ha nem ide jársz, ha nem Szabóné az osztályfőnököd.

Varga Emma:

– Egészen biztos. Lehet, hogy most Bicskén lennék háziasszony, s a faluban dolgoznék.

Lukácsi Béla:

– Ha valaki könyvelő, annak is megvan a felelőssége, rajta is sok minden múlik, de aki közvetlenül az emberrel foglalkozik, például benyúl a szájába, kihúzza, kivési és így tovább, az egészen másfajta személyiség. Nagyon határozottnak kell lenni, nem lehet sokat vacillálni, hibázni se nagyon. Te határozott ember vagy, gyorsan hozod a döntéseket?

Varga Emma:

– Igen, eléggé az vagyok. A lányaimat kellene erről megkérdezni, de a kicsi biztosan azt fogja mondani, hogy ez nem igaz. Mindenesetre nem úgy van, hogy mindig nekem van igazam, odafigyelek a másik ember véleményére is.

Lukácsi Béla:

– Biztos vagyok benne, hogy életed egyik legnagyobb döntése az volt, hogy elmész Magyarországról. 1971-ben ennek még komoly kockázata volt. Titokban kellett tartani az elhatározást, sokáig nem lehetett visszajönni, az itt maradt rokonokat kellemetlenségek érhették. Ezt a döntést könnyen hoztad meg?

Varga Emma:

– Nagyon nagy döntés volt, és nem ment könnyen. A szüleim se tudták, hogy nem fogok visszajönni. Egy fogszabályozási konferenciára mentem Németországba, s onnan mentem tovább Angliába. Visszagondolva, szörnyű lehetett a szüleimnek…

Lukácsi Béla:

– Írtál egy levelet nekik, hogy…

Varga Emma:

– Igen. A diploma után olyan nevelőtanár-féle voltam az Irányi utcában egy koleszben. Ott laktam, s miután az igazgató egy év után elment onnan, gyakorlatilag én vezettem az egészet. Úgy hagytam ott egyik pillanatról a másikra, ahogy volt. Ezért mondtam, hogy a szerelem kicsit őrült dolog. Akkor egyáltalán nem gondoltam arra, hogy a döntésem kit hogyan érint. Megyek, mert szerelmes vagyok. Arra nem gondoltam, hogy mi lesz a vége.

Lukácsi Béla:

– Meddig nem jöttél vissza?

Varga Emma:

– Több mint tíz évig nem jöhettem vissza. Tíz év után kaptam a letelepedési engedélyt Angliában, majd egy-két év múlva az állampolgárságot. Ezután jöttem csak haza. Gondolkodtam, hogy megtartsam-e a magyar állampolgárságot, vagy ne, de Angliában azt tanácsolták, hogy jobb, ha nem vagyok kettős állampolgár. Mert ha valami probléma van, akkor nem tudnak majd segíteni. Úgyhogy az útlevél szerint angol vagyok, de megmaradtam magyarnak.

Lukácsi Béla:

– Gondolom, nem lehetett könnyű megkapaszkodni Angliában?

Varga Emma:

– Icipici angoltudással jöttem ki, mert Radványi tanár úr tanított ugyan bennünket angolra, de ez nem volt elég ahhoz, hogy dolgozni kezdhessek. Liverpoolban bementem az egyetem fogorvosi karára a dékánhoz. Négy-öt mondatban leírtam magamnak, hogy mit fogok mondani. Hogy itt szeretnék dolgozni. Azt mondta, hogy jó, de először tanuljak meg angolul. Most már megvan, hogy a következő évben kik fognak ott dolgozni, jöjjek vissza jövőre, s akkor majd meglátjuk. Egy év múlva visszamentem, mondtam, hogy amennyire lehet, megtanultam angolul, s szeretnék állást kapni. Mondta, hogy jó, próbáljuk ki. Két évig lehetett dolgozni ideiglenes regisztrálással. A záróvizsgákat két év után még egyszer le kellett tennem.

Lukácsi Béla:

– Tehát a magyar diplomát nem fogadták el.

Varga Emma:

– Akkor nem, úgyhogy a kórházban dolgoztam két évig, majd levizsgáztam megint. és ekkor az egyetem ajánlott egy tanársegédi állást a szájsebészet-szájbetegségek osztályán. Huszonöt évig tanítottam az egyetemen, aztán kórházi vonalra kerültem. De a szobám az megmaradt. Közben úgy alakult az életem, hogy a magyar fiútól tizenhárom-tizennégy év után elváltam. A gyerekek még iskolába jártak, tehát kicsit többet kellett keresnem, ezért mentem át a kórházba. Később férjhez mentem egy angolhoz, tőle tizenhét év után váltam el. Az egyetemen nagyon szerettem tanítani, a kórházban azokat képeztem, akik végzés után szájsebészetre akartak specializálódni. Ennek a felelőse voltam. Tavaly mentem nyugdíjba. Szakmailag minden tökéletesen belepasszolt az életembe, úgy, ahogy szerettem volna.

Lukácsi Béla:

– De a magánpraxisban még dolgozol?

Varga Emma:

– Még a kórházban is dolgozom. kértek, hogy ne hagyjam abba, úgyhogy tavaly még heti három napon bejártam, az idén másfél napon, de valamikor meg kell állnom. De nagyon-nagyon nehéz ez, mert bár sok minden érdekel, sok mindent szeretek csinálni, nem tudom elképzelni, hogy milyen az, amikor le kell tennem a szikét.

Lukácsi Béla:

– Meddig lehet ezt egyáltalán csinálni? Fizikailag is hihetetlenül kemény szakma, állni kell, igénybe veszi a csuklót, derekat, lábat…

Varga Emma:

– A lábaim tönkrementek, a kezeim is, bár a kezem azért még mozog.

Lukácsi Béla:

– Úgy látom, erős kezed van.

Varga Emma:

– Óh, a jobb kezem nagyon! A kórházban elértem, nem mondom, hogy a legmagasabb pozíciót, de azt igen, amiről valaha álmodtam. Az embernek előtte jár a hírneve a kórházban. Hetvenkettőben kezdtem, s még most is itt vagyok. A negyvenkét év alatt egyszer volt egy vesefertőzésem, amikor húsz napig nem tudtam dolgozni, de ez nagyon régen volt. Négy éve pedig csípőprotézist ültettek be, akkor két hónapot kellett kihagynom, de ezen kívül egyetlen napot se mulasztottam. Ugyanez volt a középiskolában is. Noha bejáró voltam, egyetlen napot se hiányoztam.

Lukácsi Béla:

– Életed nagyobb részét külföldön töltötted. Angliát elég jól megismerhetted. Nagyon más az angolok mentalitása, nagyon más a hétköznapi kulturáltság foka, ha nagy átlagban nézzük?

Varga Emma:

– Nagy átlagban talán nem. Az emberek élete viszont átlagban sokkal könnyebb. Ott is van szegény meg nagyon gazdag ember, itt is, de kultúra szempontjából nem hiszem, hogy nagy a különbség. Nagyon sok kollégám jött már Pestre, s mondtam nekik, hogy itt a kulturális élet majdhogynem jobb, mint ott. De ott az emberek jobban ráérnek, meg az egész életstílusuk más. Kicsit mindenkitől különböznek. Szigetország, meg gyarmattartók is voltak. Ez a generáció azonban, azt kell mondanom, sajnos kihalt. Nagyon imádtam az igazi úriembereknek ezt a generációját. Ez engem nagyon csábított. Most nagyon sok minden rossz irányba megy, vagy mondjuk inkább azt, hogy változik. Hogy mennyire jó, vagy rossz irányba, az majd a végén kiderül. De a fiatalság egészen másként áll az élethez, mint régen. Nekem volt egy egészen fantasztikus angol anyósom és apósom, már mindketten meghaltak. Befogadtak bennünket, számomra ők voltak a mintakép. A családdal még mindig tartom a kapcsolatot.

Lukácsi Béla:

– Liverpooliak voltak?

Varga Emma:

– Ott laktak. Anyósom ápolónő volt, apósom kardiológus, ő fedezte fel a bétablokkolókat. Egyébként az angolok elég visszahúzódók. Bizonyos fokig nagyon segítőkészek, de csak bizonyos fokig. A kórházban, kezdetben mindenki nagyon segített. De amikor eljött az az idő, hogy riválisok lettünk, akkor minden lezárult. Hacsak nem vált az ember baráttá. Mert a barát ott ugyanúgy barát, mint itt. Máskülönben ott a vasfüggöny.

Lukácsi Béla:

– Te ebben a kórházban egy osztályt vezettél, ami azt jelenti, hogy akár elfogadtak amúgy, akár nem…

Varga Emma:

– Szakmailag teljesen elfogadtak, mert a maximumot próbáltam adni. Három-négy generáció fogorvost képeztem ki, s azok még mindig kapcsolatban vannak velem. Ez nagyon klassz dolog. küldik a betegeket hozzám, s mondják, hogy ha szájsebészeti műtétre lenne szükségük, akkor ők is csak Varga Emmához mennének.

Lukácsi Béla:

– Kintről tartottad a kapcsolatot a volt osztálytársaiddal?

Varga Emma:

– Nem is emlékszem már, olyan régen volt. Úristen, negyvenkét éve! Valamennyire tartottuk a kapcsolatot, mert hárman nagyon jó barátnők voltunk, Láng Vali, Nagy Márta meg én. S Csöpi, azaz Szabóné nem csak osztályfőnök volt, hanem barát is lett, s mai napig nagyon-nagyon jó barát. Úgyhogy kicsit tartottuk a kapcsolatot, de akkor megint közelebb kerültünk, amikor elkezdtem visszajárni. Minden évben van osztálytalálkozó, tavasszal és ősszel is. Szeptemberben mindig Nagy Mártánál vagyunk, az áprilisi-májusi az változó, öt-hat évvel ezelőtt például Liverpoolban tartottuk. Tizennégyen jöttek ki, egy-két férj is ott volt. Mindnyájan ott aludtunk a házban, fantasztikus hetet töltöttünk együtt. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Van egy-két lány, aki nagyon beteg, egyikük gyermekbénulásos, segítjük őket. Ez teljesen Szabóné hatása. Egyszerűen hihetetlen.

Lukácsi Béla:

– Gyakran ugrasz haza? Most csak három napra jöttél.

Varga Emma:

– Mostanában hosszú hétvégékre jövök. Most ünnepeltük Anyu születésnapját. Most tudott csak összejönni a család, mert én a gyerekekkel két hétig Kubában és Mexikóban voltam. Anyu egyre több segítségre szorul, ugyanakkor ő is olyan önfejű, mint én. Mindent ő akar, és úgy, ahogy ő akarja. Havonta jövök segíteni. Van takarítónője, az öcsém is mindennap megnézi, de amit ő nem tud elrendezni, azt nekem kell. Csütörtökön, vagy pénteken szoktam jönni, s általában hétfőn megyek vissza, mint most is, mert másnap dolgozom a kórházban. A gyerekek is rendszeresen jártak haza, amióta csak kint voltak a pelenkából és járni tudtak. Akkor már föl lehetett rakni őket a repülőre, itt meg Anyu és az öcsém várta őket. Itt nőttek föl. Minden óvoda- és iskolaszünetben itt voltak, úgyhogy megtanultak magyarul.

Lukácsi Béla:

– A szakmán kívül mit szeretsz még csinálni. Melyik szelete az a világnak, amelyikre azt mondod, hogy na, most van egy kis időm, ezt fogom egy kicsit élvezni?

Varga Emma:

– Olvasni most nem olvasok eleget. Magyarul már nehezebben is megy, inkább angolul olvasok, érdekel a történelem, életrajzok. A szerelmes történetekből már kinőttem. A zene nagyon érdekel, az opera nagy kedvencem, de sokat járok koncertre is. Az is nagyon érdekel, hogyan élnek máshol az emberek, úgyhogy a világnak elég nagy részét bejártuk már a gyerekekkel. Ahogy említettem, most jöttünk meg Kubából és Mexikóból, Krisztivel jövő héten megyünk Ciprusra. Aztán vannak az Opera Holidays nevű társasutazások a Welsh National Opera Friends szervezésében, voltunk már velük Koppenhágában, Szentpétervárott, májusban Bilbao következik és Madrid. Jártunk már Afrikában is, tavaly Norvégiában a sarkkörön voltunk. Mivel ízületeimet Anyutól örököltem, azok nem tökéletesek, úgyhogy sokat kell foglalkoznom az egészségem karbantartásával. Egy héten legalább kétszer tornára járok.

Lukácsi Béla:

– Úszás?

Varga Emma:

– A vizet nem nagyon szeretem. Gyerekkorunkban erre nem nagyon volt lehetőség, az egyetemen ugyan meg kellett tanulni úszni, de a víz nem nekem való. Van egy szép nagy kertem, ahol nagyon szeretek kertészkedni, de a nehezebb munkákat azért a kertész csinálja. Hát, ezek töltik ki a napjaimat. Most, hogy csak három napot dolgozom, a többi is olyan gyorsan elmegy, hogy észre se veszem.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2014 márciusában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.