Béki Gabriella

Béki Gabriella

szociológus, tanár, volt országgyűlési képviselő

„…el tudjak számolni a lelkiismeretemmel”

1968-ban érettségizett az I. István pénzügyi Technikumban. 1974-ben szerzett tanári diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Néhány évig szociológiai kutatásokban vett részt. Foglalkozott a szocialista brigádmozgalommal, majd az egészséget veszélyeztető rizikótényezők kutatásával. 1983-tól orvostanhallgatókat oktatott szociológiára a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Közben az ELTE Bölcsészettudományi karán szociológiatanár diplomát szerzett. A nyolcvanas évek második felétől aktív ellenzéki tevékenységet folytatott. Rendszeres látogatója, később szervezője volt a Rakpart klubnak. Alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990-től öt cikluson keresztül országgyűlési képviselő. A parlament Szociális Bizottságában az SZDSZ szociálpolitikusaként többek között a gyermekvédelemmel, családtámogatási rendszerrel, a fogyatékossággal élők jogainak kérdéseivel, a nyugdíjrendszer reformjával, valamint az egészségüggyel foglalkozott. Két gyermeke van, és most várja a negyedik unokáját.

Frank Iván:

– 1968-ban érettségiztél. Ez az úgynevezett új gazdasági mechanizmus bevezetésének az éve volt. Frissen végzett „képesített könyvelőként, pénzügyi előadóként” értettél valamit ebből az egészből?

Béki Gabriella:

– Valamit persze, hiszen részben tananyag volt. Azt láttam, hogy a szocializmussal, a tervirányításos gazdasági rendszerrel problémák vannak, az új gazdaságirányítási rendszer ezeken a kereteken akart valamennyit lazítani. Nagyobb szerepet szántak a vállalkozásoknak, azokat próbálták meg ösztönözni különböző közgazdasági eszközökkel.

Frank Iván:

– És te megtanultad, amit kellett? Vagy egyébként is a közgazdaságtan volt az érdeklődésed középpontjában?

Béki Gabriella:

– Nem, én abszolút humánérdeklődésű voltam.

Frank Iván:

– Akkor mégis hogy kerültél egy közgazdasági középiskolába, azok közül is a pénzügyi tagozatba?

Béki Gabriella:

– Szerintem az én iskolaválasztásom abban az időben tipikus volt. A nem értelmiségi családokban a gimnázium, mivel nem adott szakképesítést, nem nagyon játszott szerepet a pályaválasztásban. Én egy nagyon szegény családból jöttem, és az édesapám, aki mindenképpen taníttatni akart, hiszen volt egy okos, jól tanuló kislánya, úgy gondolkodott, hogy ki tudja, mi lesz később? Lesz-e ereje továbbtaníttatni? Ezért úgy látta jobbnak, ha valamilyen szakmát is tanulok a középiskolában. És miután én tősgyökeres ferencvárosi vagyok – ott laktunk a Thaly Kálmán utcában –, közel az akkor még I. István Pénzügyi Technikumhoz, erre az iskolára esett a választás.

Frank Iván:

– Az általános iskolai tanáraid nem próbáltak befolyásolni, amikor el kellett dönteni, hol tanulsz tovább? Hiszen nyilván tudták rólad, hogy inkább humán érdeklődésű vagy. És te sem próbálkoztál valami mással?

Béki Gabriella:

– Nem, az én továbbtanulásom a családban dőlt el, és én elfogadtam a szüleim döntését, belátva, hogy a technikum a biztonságos számomra. Egyébként azt tudtam, hogy technikumi érettségivel is lehetett továbbtanulni, csak, ha valaki humán pályára vágyott, nagyon nagy hátránnyal indult, ahogy később magam is tapasztaltam. Mert a középiskolában sem változtam, hiába tömték tele a fejem közgazdaságtannal, megmaradtam humán érdeklődésűnek. Meg is kíséreltem a felvételt az ELTE-re, de abban az évben nem indult magyar–történelem szak, csak valamilyen nyelvet lehetett a magyar szakkal párosítani. én angolt tanultam, de hol voltam azokhoz képest a heti két angol órámmal, akik már a felvételinél szinte anyanyelvi szinten beszéltek valamilyen idegen nyelvet. Egyébként felnőtt fejjel azt gondolom, hogy nekem leginkább a pszichológusi pálya felelt volna meg a legjobban, de akkoriban azt sem tudtam, hogy létezik ilyen.

Frank Iván:

– Kellett felvételizned, hogy felvegyenek a technikumba?

Béki Gabriella:

– Nem volt felvételi. Csak be kellett iratkozni. Nagyon szerencsésnek mondhatom az indulásom. Az osztályfőnököm, Berényi Béláné, Éva néni, szinte az első perctől nagy hatással volt rám, nagyon közel került hozzám, hozzánk.

Frank Iván:

– Kicsit várjunk még a tanáraiddal. Mi volt jellemző rád, amikor elkezdted a középiskolát? Nyitott voltál, barátkozó, vagy éppen ellenkezőleg: befelé forduló, zárkózott? Könnyen vagy nehezen illeszkedtél be az új környezetbe?

Béki Gabriella:

– Hogy milyen voltam? Ahhoz, hogy megértsd, fontos megismerned, milyen volt a családi indíttatásom. Azt már említettem, hogy nagyon szegény családból jöttem. A nagyapám vasutas volt, egy kis alföldi állomás kezelőjeként dolgozott, apukám bádogos, vízvezetékszerelő szakmát tanult, de a munkahelye, miután végzett, a MÁV északi Jármű Javító lett, tehát folytatta a vasutas családi tradíciót. Az édesanyám tizenhat évesen Erdélyből jött át 1940-ben Budapestre, és bolti eladóként dolgozott. Megismerkedett apukámmal, 1944-ben összeházasodtak. 1945-ben és negyvenhatban egy-egy kislányuk született, tehát nekem két nővérem is lenne, de ők 1947 januárjában két különböző kórházban, két különböző betegségben ugyanazon a napon meghaltak.

Az édesanyám ezt a tragédiát alig élte túl. Aztán 1948 tavaszán megszületett a bátyám, 1949 decemberében pedig én, és mindketten annyi szeretetet, annyi gondoskodást, odafigyelést kaptunk, hogy ez engem egész életemre feltöltött szeretettel. Szóval én egy nagyon óvó-féltő, meleg családi légkörből kerültem iskolába, ahol csendes, rendes, jó tanuló, lelkiismeretes kislányként viselkedtem, és így volt ez akkor is, amikor középiskolás lettem. Nekem, hogy minden órára felkészüljek, hogy készen legyenek a házi feladataim, az természetes, belső követelmény volt. Ezt, vagyis hogy a becsületesen végzett munka elemi követelmény, édesapámtól hoztam.

Frank Iván:

– Hogy viszonyultál a kortársaidhoz, az osztálytársaidhoz?

Béki Gabriella:

– Barátnőim voltak. A középiskolás osztálytársaim. Az általánosból nem maradtak meg a barátságok, nyilván azért, mert közülük rajtam kívül senki nem járt az Istvánba. De a középiskolai barátságok már sokkal erősebbnek bizonyultak. Igaz, ezek közül az egyetemi éveim alatt sokat elvesztettem, de néhányukkal a mai napig tartom a kapcsolatot.

Frank Iván:

– Hogy érezted magad az osztályban? Akkoriban nagyon fontos nevelési elv volt, hogy erős közösségeket hozzanak létre. Milyen volt a te osztályközösséged? Voltak-e problémáid a beilleszkedéssel?

Béki Gabriella:

– Arra gondolsz, hogy mennyire volt összetartó az osztály. Nem voltak nagy konfliktusok, de igazán erősen nem kovácsolódott össze az osztály. Ez látszik abból is, hogy viszonylag kevés érettségi találkozót rendeztünk később. és el kell mondanom valamit, ami engem akkoriban nagyon zavart. Voltak az osztályban olyan igazi belevaló lányok, akik mellett én labdába nem rúgtam. Velük összehasonlítva magam, voltak kisebbségi komplexusaim, azt hiszem kicsit irigyeltem őket, de én nem ilyen voltam. A felsorolt tulajdonságaimon kívül volt még valami, ami sok kortársamtól megkülönböztetett. Az, hogy komoly voltam. Sokkal komolyabb, mint azt az életkorom indokolta volna. A barátnőim fiúkkal jártak, Illés-, Metró-, Omega-koncerteken időnként jókat őrjöngtek. Engem csak egyszer sikerült magukkal cipelniük, és nagyon rosszul éreztem magam ott.

Frank Iván:

– Akkor most beszéljünk arról, aki igyekezett összefogni az osztályotokat, Berényi Bélánéról, Éva néniről. Azt mondtad, hogy az első perctől közel került hozzád, hozzátok.

Béki Gabriella:

– Igen, ez így volt, és annál nagyobb csalódást okozott, hogy az első év után elment a József Attila Gimnáziumba. Ezt úgy éltük meg, hogy cserbenhagyott bennünket. Hatalmas csalódás volt ez mindannyiunknak, komoly törést okozott az osztály további életében. Vele azóta sem találkoztam.

Frank Iván:

– Azért ejtsünk szót arról is, mi volt az a varázs, amivel közel került hozzátok.

Béki Gabriella:

– Ő egy nagyon intelligens, nagyon kedves nő volt. Azonnal megszerettem, és nemcsak én. olyan osztályfőnöki órákat tartott, ahol a világ dolgairól beszélgettünk, filmekről… Emlékszem, például megnézette velünk Jancsónak a szegénylegények című filmjét, és utána beszélgettünk róla osztályfőnöki órán, ami nagyban segítette a megértését. Angolt és történelmet tanított, de sokkal fontosabb volt, hogy ő volt az osztályfőnökünk. lehet mondani, hogy a szárnyai alá vette a gyerekeket. Utána Kuzmich Anikó lett az osztályfőnökünk, aki egészen más karakter volt, mint Éva néni. kevésbé engedett bennünket közel magához. persze valószínűleg a hozzá való viszonyunkat nagyban befolyásolta az Éva nénivel kapcsolatos csalódásunk. Anikó nénit nem ismertem annyira, jobban lefoglalták a családi kötelezettségei, kevesebbet volt velünk.

Frank Iván:

– Nézzük: kik voltak azok a tanárok, akik a legnagyobb hatással voltak rád, akiknek valamilyen szerepe lehetett abban, amilyen felnőtté váltál?

Béki Gabriella:

– Legelőször Laki Pál nevét kell említenem, aki politikai gazdaságtant tanított. Nagyon sokoldalú, felkészült, kemény tanár volt, tulajdonképpen rettegtünk tőle. szórta az elégteleneket, ha valaki felkészületlen volt, butaságokat beszélt, képes volt alaposan megalázni. Ha valaki nála jelest kapott, annak óriási súlya volt. soha nem felejtem el, amit az első órán mondott arról, hogy mit fog tanítani. Azt mondta, hogy gondolkodni tanít meg bennünket… Ez engem teljesen elvarázsolt, hiszen a természetem komolyságából adódóan másra sem vágytam jobban, minthogy megtanuljak gondolkodni, a dolgok mögé látni, megérteni a lényeget…

Azt, hogy nyitott lettem a társadalmi problémákra, a közéletre, nagyrészt neki köszönhetem. Aztán mindenképpen szólnom kell Rajna Zoltánról, a magyartanáromról, akinek a tudása lenyűgözött, és aki a kötelező órai tananyagon túl is nagyon sok tudást adott át nekünk. Akire még nagyon jól emlékszem, az Kirner Dezső tanár úr volt, aki nem a tantárgya által került közel hozzám. Kémiát tanított, amiből szinte mindent elfelejtettem, de azt nem, hogy Kirner tanár úr egy alkalommal odajött hozzám, és egy könyvet adott a kezembe:

„olvassa el Béki, magát talán érdekli”. A könyv Szolzsenyicintől az Iván Gyenyiszovics egy napja volt. Tulajdonképpen ma sem tudom, miért nekem adta ezt az olvasmányt, a könyvet is csak később értettem meg igazán, de magát az esetet soha nem fogom elfelejteni.

Frank Iván:

– És mi volt a helyzet a politikai gazdaságtanon kívül a többi szaktantárggyal? Számvitel, pénzügy…

Béki Gabriella:

– Miután meglehetősen jó matematikai érzékkel áldott meg a sors, a számvitellel nem volt különösebb gondom. Ugyan már soha nem derül ki, de akár az is lehet, hogy jó könyvelővé váltam volna. A pénzüggyel más a helyzet. Amihez nem értek, amihez semmilyen affinitásom nincs, az a pénz, a pénzzel való bánásmód. szegény Győrffy Árpád tanár úr sokat szenvedett, amíg valamennyire meg tudta értetni a tantárgyát az osztállyal, és én sem voltam kivétel. A pénzügy egyszerűen nem érdekelt… Maga a pénz, mint olyan, nem érdekel… Ebben valószínűleg szerepe van annak is, hogy olyan, nagyon szegény családból származom, ahol mások voltak az értékek, mint az anyagi gyarapodás, a vagyon gyűjtése… Ma is azt gondolom, hogy sok esetben egy szegény családban sokkal boldogabb lehet az ember…soha nem érdekelt, hogy mennyi lesz a fizetésem, mindig az elvégzendő feladat motivált. Mondjuk, nem is gazdagodtam meg…

Frank Iván:

– És ehhez képest egy pénzügyre szakosodott technikumban tanultál. Mi volt az a tantárgy, aminek gyakorlati hasznát a leginkább élvezhetted a későbbiekben.

Béki Gabriella:

– Azért több ilyen is volt, de ami a legpraktikusabb hasznot hajtotta, az talán a gépírás. Tíz ujjal, vakon gépelek, és ez a tudás nagyon sokat segített egész életemben.

Frank Iván:

– Az István mindig is híres volt a sportéletéről. Hogy viszonyultál a testneveléshez?

Béki Gabriella:

– Na, ez volt az a tárgy, amiben nem voltam jó. Ügyetlen voltam, és féltem. Amire jó okom volt, hiszen általános iskolában csúnyán leestem a kötélről, amire nagy nehezen felkapaszkodtam. Alaposan megütöttem magam, néhány másodpercre az eszméletem is elvesztettem. Mondjuk, pingpongozni szerettem, és némi nehézségek árán úszni is megtanultam. De ennyi.

Frank Iván:

– Elteltek a középiskolás éveid, leérettségiztél. Mi lett abból a komoly, megbízható, jó tanuló, lelkiismeretes kislányból, aki annak idején elsősként elkezdte a tanulmányait az I. István Pénzügyi Technikumban?

Béki Gabriella:

– Nagyjából ezek a tulajdonságjelzők akkoriban is megállták a helyüket, de valami baj lehetett az önképemmel. Ugyanis két helyre adtam be a felvételi jelentkezésemet: elsősorban a színművészeti főiskolára, másodsorban az ELTE-re, tanár szakra.

Frank Iván:

– Ez valóban meglepő pályaválasztás egy közgazdasági technikum után. Vágyódtál a világot jelentő deszkákra?

Béki Gabriella:

– Igen, de nem szubrett szerepekre vágytam, hanem előadóművész szerettem volna lenni. Mint mondjuk, Jancsó Adrienn. Korábban is sokat mondtam verset, szavalóversenyeken vettem részt, verset mondtam iskolai ünnepségeken. Aztán jártam a postás Művelődési központba, ahol volt egy színjátszó kör, de ott is inkább verseket mondtam. Végül egyik helyre sem sikerült bejutnom. Arról már beszéltem, hogy az ELTE-n milyen hátránnyal kellett volna megbirkóznom… Bár megjegyzem, hogy érezve az iskolatípusból adódó hátrányomat, jártam a TIT-re nyelvet tanulni. Egyébként a TIT annak idején egészen jó programokat kínált. Filmklubba jártam, sőt még a politikai kurzusai is érdekeltek.

Egy évig dolgoztam, aztán a Marx Károly közgazdasági Egyetemre jelentkeztem, ahová egy híján maximális pontszámmal fel is vettek. Egyébként érdekes módon a pályafutásomat egész életemben a korrekciók jellemezték. Az első itt történt az egyetemen, ahol egy év után kellett dönteni, hogy mire szakosodik az ember, és én a tanár szakot választottam, éppen azért, mert ott nem csak közgazdasági tárgyakat, hanem humán tárgyakat is tanulhattam: pedagógiát, pszichológiát, logikát…

Frank Iván:

– Később mégsem lettél tanár. Ennek mi volt az oka?

Béki Gabriella:

– Ekkor jött a második nagyobb korrekció. Az egyetemen politikai gazdaságtan és tervezés tanári képesítést kaptam. De én az egyetemi éveim alatt olyan érésen, változáson mentem keresztül, olyan társaságba kerültem és olyan barátaim lettek, hogy kristálytisztán világossá vált számomra: nincs tárgyam a tanításhoz. Világosan láttam, hogy én nem akarom azt a politikai gazdaságtant tanítani, amit kellett volna, nem akarok a szocializmus felsőbbrendűségéről beszélni, a tervszerű, arányos fejlődésről… A szűk baráti körömmel csütörtök esténként összeültünk, és jó alaposan kibeszéltük, szidtuk a fennálló társadalmi rendszert. Olyan mély kritikával illettük, hogy én képtelen lettem volna azokkal a hazugságokkal tömni a gyerekek fejét, amelyeket abban az időben kötelezően tanítanom kellett volna. Úgyhogy harmadév után egyre inkább eltávolodtam a tanári ambícióktól és a szociológia felé vettem az irányt. A szakdolgozatom is ebből a tárgykörből írtam.

Frank Iván:

– Térjünk vissza ahhoz a szűk baráti körödhöz, akik, nekem úgy tűnik, egy életre befolyásolták a gondolkodásmódodat, és, ha jól gondolom, a világnézetedet is. A csütörtöki beszélgetések ébresztettek rá mindarra, ami a későbbiekben meghatározta, hogy hová kell tartoznod. Személy szerint volt valaki, aki segített neked ebben?

Béki Gabriella:

– Igen, volt. Őt Árva Lászlónak hívták, oszlopos tagja volt ennek a társaságnak, és az egész évfolyam egyik legjobbja. Egyetemi éveink alatt együtt jártunk, és a végzés előtt egy évvel össze is házasodtunk.

Frank Iván:

– Bocsánat, ha csapongok, de visszakérdezek. A középiskolában semmi szerelem?

Béki Gabriella:

– De igen. Plátói. Mikor harmadikos voltam, nagyon tetszett egy negyedikes fiú, de ő észre sem vett.

Frank Iván:

– Maradt a munka, a tanulás. De folytassuk a beszélgetést a további pályafutásodról. Meddig jutottatok el a rendszer bírálatában az egyetemi baráti társaságoddal?

Béki Gabriella:

– Azzal teljesen tisztában voltunk, hogy a létező szocializmus sehová nem vezet, hogy zsákutca. De a rendszer végét akkoriban, 1974-ben még egyáltalán nem lehetett látni. Mi arról döntöttünk, és nagyon komolyan is vettük, hogy abban a rendszerben nem akarunk szerepet vállalni, a karrierünk árán sem akarunk párttagok lenni, hogy nem akarunk beállni a sorba…

Frank Iván:

– És ezt be is tartottátok.

Béki Gabriella:

– Igen, és ebből a logikából például a férjem számára az a cselekvési lehetőség maradt, hogy el kell menni külföldre dolgozni. Neki különösen szűk volt a tér, mert bár az évfolyam egyik legkiválóbb tanulója volt, egy alkalommal megbuktatták pégéből, mert politikai vitába keveredett a szemináriumvezetőnkkel. Ezzel be is zárult számára az a lehetőség, hogy valaha is taníthasson. A diploma után ő a közgazdasági és Jogi könyvkiadóhoz került szerkesztőnek, ami favágó munka volt a zsenijéhez képest. Akkor döntött úgy, hogy külszolgálatot vállal, és „eladta magát” Laoszba statisztikusnak két évre.

Frank Iván:

– Előtte te milyen munkahelyet találtál magadnak?

Béki Gabriella:

– A Nehézipari Minisztériumba mentem dolgozni, egy ötfős szociológiai kutatócsoportba. A szocialista brigádokkal kapcsolatos kutatásokat végeztünk. Terepre jártunk, nagyon élveztem a munkát, ráadásul ketten a csoportból elég jó barátaim lettek, nagyon egy húron pendültünk, és arra törekedtünk, hogy a kutatások során majd jól leleplezzük a brigádmozgalom és az egész szocialista rendszer anomáliáit. Ami persze nem tetszett a fölötteseinknek, úgyhogy a kutatás végeztével meg is szüntették a csoportot.

Frank Iván:

– És akkor munka nélkül maradtál?

Béki Gabriella:

– Amikor felszámolták a csoportot, én már vártam az első gyerekemet. két gyereket szültem, három évig otthon voltam gyesen. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy nagyon gyes-párti vagyok, voltam és leszek… Szerintem minden anyának, gyereknek szüksége van arra az időre, amit az első három évben együtt otthon tölthetnek. 1980-ban találtam egy szociológiai munkahelyet magamnak az Országos Egészségnevelési Intézetnél, ahol egy háromfős kutatócsoporttal az egészségre ártalmas faktorokat kutattuk Makara Péter vezetésével, aki nagyon varázslatos személyiség volt. Sokat tanultam tőle… Ezután elmentünk Laoszba, ahol két évig éltünk. Laosz után az OENI-be mentem vissza, de a kutatás itt véget ért, és akkor Makara Péter segítségével a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre kerültem szociológiát tanítani. Ez az állásom végig megmaradt, mert amikor politikával kezdtem foglalkozni, fizetés nélküli szabadságot kaptam az egyetemen. Ezzel párhuzamosan elvégeztem az ELTE-n a szociológia szakot.

Frank Iván:

– És már a nyolcvanas évek végénél tartunk. Nagyon közel az az idő, amikor országos hírű politikus lettél. Egyik szervezője voltál az akkori Demokratikus Ellenzéknek, amely később párttá alakulva a Szabad Demokraták Szövetsége nevet vette fel. Bár az egyetemi éveid alatt és később is élénken foglalkoztál társadalmi kérdésekkel, de korábban egy csendes, szolid ember voltál. Aki mozgalmat, pártot szervez, annak egész más személyiséggé kell válnia. Hogy kerültél az események középpontjába, mi ösztökélt arra, hogy ilyen politikai szerepet vállalj?

Béki Gabriella:

– Azt szoktam mondani, hogy én soha nem lettem volna párttag, ha nem úgy hozza az élet, hogy szervezek egy pártot. Szerettem tanítani. A nyolcvanas években, amikor az egyetemen társadalomtudományokat oktattam, mint tanársegéd, élveztem, hogy őszintén, kertelés nélkül beszélhetek a társadalmi problémákról, a valóságról az orvostanhallgatóknak, akik pedig abban az időben sem érdeklődtek különösebben a társadalomtudományok iránt. élveztem, hogy képes vagyok őket „aha-élményhez” juttatni. később, amikor már minden csapból a peresztrojka folyt, ez már nem volt annyira érdekes, de ezzel párhuzamosan volt egy kisebb közösségünk egy klub, ahová mi eljártunk a férjemmel.

Rakpart Klub volt a neve. Horváth Misi vezette, egy roppant színes és tevékeny egyéniség, népművelő volt, és a férjem korábbi munkahelyéről a könyvkiadóból ismertük. Ő nagyon fontosnak tartotta a klubmozgalmat, mert ott lehetőséget látott arra, hogy úgymond eretnek gondolatokat lehessen terjeszteni. Ebben a klubban sok tabunak számító témáról beszélgettünk. Volt például egy sorozat, aminek az volt a címe, hogy: „Hogy látjuk ma?” Hogy látjuk ma Trianont? Vagy például hogy látjuk ma ötvenhatot? Ez utóbbi beszélgetésre meghívta szabó Miklós történészt, és egy egész este a téma kapcsán el nem hangzott az a szó, hogy ellenforradalom.

De itt, a Rakpart klubban alakult meg például a Duna kör is, akiknek később nagy szerepük volt a Bős–Nagymarosi vízlépcső építkezésének leállításában. Az úgy történt, hogy Horváth Misi meghívta egy vitára a hivatalos vizeseket és a környezetvédőket, az előbbiek végül nem jöttek el, a környezetvédők meg egymás között jól felbátorították magukat, és megalakították a Duna kört. A Rakpart Klubot aztán nyolcvanhatban betiltották, a helyet abban az évben már nem bocsátották a rendelkezésünkre. Tudtuk, hogy a rendezvényeken ott ülnek „téglák”, de nem érdekelt bennünket.

Frank Iván:

– De ez nem azt jelentette, hogy feladtátok. Mi volt a folytatás?

Béki Gabriella:

– Különböző helyeken és különböző néven újra és újra együtt voltunk. Volt a nevünk például citromos Teaház is. Aztán, nyolcvannyolcban, már újra Rakpart néven, helyet találtunk a Jurta színházban. Volt a klubnak egy kemény magja, akik szívesen szervezkedtek. Ebben az évben már nagy tüntetések voltak, és én ezerrel szerveztem ezeket: például az erdélyi falurombolás elleni tüntetést, a Duna kör menetelését… Az első nagy esemény a március tizenötödikei tüntetés volt, ahol demokráciát követelve vonultunk végig az utcákon a Petőfi-szobortól át a Margit hídon Budára. Akkor született a Szabad Kezdeményezések Hálózata is. A Demokratikus Ellenzékkel úgy kerültem kapcsolatba, hogy Horváth Misi, aki a Rakpart Klub lelke volt, bevont bennünket a Beszélő terjesztésébe.

Abban az időben a mi Thököly úti lakásunk volt az egyik elosztó bázisa a folyóiratnak. Épp készültünk a nagy Erdély melletti tüntetésre, amikor sajnos Misi egy tragikus balesetben az életét vesztette. Pár nap múlva csörgött a telefon, és a vonal végén Kőszeg Ferenc jelentkezett, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Nagyjából azt a feladatkört vettem át, amit korábban Misi töltött be.

Frank Iván:

– Szóval kezdted valahol a mozgalom peremén, és végül az egész középpontjában találtad magad. Egyike voltál a rendszerváltóknak, egyik legfőbb szervezője annak a pártnak, amelyik a legradikálisabbnak mutatta magát abban az időben. Bár nem dolga ennek az interjúnak, hogy egy párt belügyeivel foglalkozzunk, de egy dolgot megkérdezek. Te hogy foglaltál akkor állást, amikor az SZDSZ 1994-ben úgy döntött, hogy koalícióra lép a szocialistákkal?

Béki Gabriella:

– Én azt nagyon elleneztem. Tulajdonképpen hárman voltunk, akik a küldöttgyűlésen a koalíció megkötése ellen érveltünk, Tölgyessy Péter, Kőszeg Ferenc és én. De a párt akkori vezetői, akik a háttérben tulajdonképpen már megegyeztek, attól félve, hogy a küldöttgyűlés leszavazhatja a koalíciókötést, egy etikai csapdát állítottak. Feltettek egy puha kérdést, amire szavazni kellett, nevezetesen, hogy tárgyaljunk-e a koalíciókötésről. És a tárgyalás mellett nagyon jól tudtak érvelni a vezetőink, mondván, micsoda bunkóság lenne, ha még tárgyalni sem ülnénk le. Hiába érveltünk mi amellett, hogy ez a döntés magával hozza azt is, hogy a tárgyalások után, ha az asztal mellett lényegében már megegyeznek, nincs lehetősége a következő küldöttgyűlésnek leszavazni a javaslatot.

Frank Iván:

– Ha te ezt így láttad, mi volt az oka annak, hogy nem adtad fel? Hogy nem mondtad azt, hogy ez a lépés komoly veszélybe sodorhatja a pártot?

Béki Gabriella:

– Mindenekelőtt az, hogy én nagyon hűséges típus vagyok. Ezután még nagyon sok vita, konfliktus következett, sokszor éreztem úgy, hogy na, ez volt az utolsó csepp a pohárban, hogy fel kell állni. De aztán mindig azt a döntést hoztam meg, hogy nem, mert nekem, minden hibája ellenére ez a párt a politikai közösségem. És még valami van, ami nagyon fontos. Amikor országgyűlési képviselő lettem, még teljes erőmből, a nap huszonnégy órájában szerveztem a pártot. Korábban nem is szerepelt az ambícióim között, hogy országgyűlési képviselő legyek. Egy véletlen kapcsán lettem az. A huszonkettedik kerületben a párt jelöltjéről kiderült, hogy MSZMP-tag volt, ami önmagában talán nem is lett volna olyan nagy baj.

A nagy baj az volt, hogy elhallgatta. A csoport nem volt hajlandó mellette kampányolni, és Kis János, a párt akkori elnöke engem javasolt jelöltnek. Voltak mások is a csoportból, akik szívesen indultak volna jelöltként, de a közösség végül engem választott. Az egyéni kampányom az első fordulóban nagyon jól sikerült, a második helyen végeztem az MDF jelöltje mögött, és a második fordulót, ha a javamra visszalépnek, meg is nyerhettem volna. De nem ez történt, mert a FIDESZ jelöltje a kerületben a Németh Zsolt volt, és bár jóval mögöttem végzett a harmadik helyen, a két párt közötti megállapodás értelmében nekem kellett visszalépni az ő javára.

Frank Iván:

– Gondolom, nem esett jól, ami történt. Bocsáss meg, de meg kell kérdeznem: nem érezted túlságosan naivnak magad, azzal a hittel, ami benned volt? Hiszen látnod kellett, hogy mi folyik a kulisszák mögött, hogy miféle paktumok születnek, hogy a politika nem igazán a hozzád hasonló, lelkiismeretes, tisztességes, jobbat teremteni akaró emberek játszótere?

Béki Gabriella:

– Engem nagyon sokan naivnak tartanak, én inkább idealistának mondanám magam. A rendszerváltás ideje az egy olyan periódus volt, amikor lehetett hinni abban, hogy lehet változtatni, hogy lehet valamit csinálni. Nagyon hittem abban, hogy meg tudunk szabadulni a hazugságoktól, tudunk egy szabadabb levegőjű országot csinálni, ahol jobb élni. Persze, az első pillanattól láttam a hibákat, a problémákat, és később egyre jobban és többet, de láttam magam körül azokat az embereket, akik nekem hittek, akik nekem drukkoltak, akik tőlem várták, hogy képviseljem őket. Engem már az első tisztújításon 1989-ben meg akartak választani ügyvivőnek, de azt mondtam, hogy nem…

Az ismertségem folytán tagja voltam az országos Tanácsnak, de az ügyvivői tisztet nem vállaltam. Azt mondtam, azt csinálják az „okosok”, én inkább tovább tartom a kapcsolatot az emberekkel, a velük való szakadatlan beszélgetés híve vagyok. Aztán, amikor a Tölgyessy – konfliktus kialakult a pártban, meggondoltam magam, és elvállaltam az ügyvivői posztot, amire meg is választottak, és még sokszor később is. Mert bíztak bennem, mert én azt képviseltem, amit akartak.

Frank Iván:

– A kormányzás utolsó ciklusának a végén le is mondtál az ügyvivői tisztségről. De hagyjuk most a pártot, hiszen nagyon termékeny és sokszor eredményes is voltál, mint szakpolitikus, az országgyűlésben.

Béki Gabriella:

– Az első négy évben szinte nulla volt a tudásom, a tapasztalatom a képviselői munkához. Bizottságba is csak a ciklus végén kerültem be. Aztán a második ciklusban – amikor már a szociális bizottság tagja voltam – iszonyú kemény, szívós munkával bedolgoztam magam a szociális jogrendszerbe. A képviselői munkánál óriási hátrány, hogyha nem végzett jogot az ember. Ráadásul kormányon voltunk, és én hamar rájöttem, hogy a parlamenti munkafolyamatban már csak nagyon keveset lehet változtatni egy javaslaton. Elébe kell menni a dolgoknak. A munkaanyagok készítésénél kell jelen lenni, a minisztériumokba kell bejárni, egy javaslat előkészítésénél kell beleszólni milyen legyen, ami majd a parlament elé megy. Mert ott már nagyon kicsi az esély arra, hogy valami módosítást elfogadjanak, és bekerüljön a törvénybe. Ez engem nagyon inspirált, és tényleg sikerült jó néhány eredményt elérnem ezen a módon.

Egyik nagy élményem volt például, hogy sikerült költségvetési támogatást, szereznem néhány olyan civil szervezetnek, mint amilyenek a rákbetegek szövetségei. Hihetetlen nagy dolog volt, hogy a kormány álláspontjával szemben egy kicsi parlamenti többség megszavazott egy javaslatot. Ilyen ma már nem fordul elő véletlenül sem. És ennek a ciklusnak a végén, 1998-ban történt meg az, amire – tűnjön bár szerénytelenségnek –, a legbüszkébb vagyok képviselői pályafutásom során, hogy közöm volt a fogyatékos személyek jogairól szóló törvény megszületéséhez. Önálló képviselői indítványként Szigeti Istvánnal ketten nyújtottuk be a javaslatot. Azért került a törvényjavaslat a parlament elé, mert nem nyugodtam bele abba, hogy ez a törvény, amire ígéretet tettünk a kormányprogramban, ne szülessen meg. Kökény Mihály volt akkor az államtitkár, akinek az volt az álláspontja, hogy ezt a vállalásunkat már nem tudjuk teljesíteni. Én megszereztem a frakciónk támogatását, hogy benyújtsuk a javaslatot. Kiharcoltam, hogy kérjük az azonnali napirendre vételt.

Harmadszori próbálkozásra ötven és fél százalékkal tűzte napirendre a T. ház. Végül, mit gondolsz, hányan szavazták meg a parlamentben a törvényt? Háromszázkilenc igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül született meg a fogyatékos személyek jogairól szóló törvény. Engem ez a siker hosszú-hosszú évekre feltöltött hittel, lelkesedéssel, energiával, hogy igenis érdemes képviselői munkát végezni.

Frank Iván:

– Kellett is a hit, a lelkesedés, a kitartás, hiszen öt ciklust dolgoztál végig.

Béki Gabriella:

– Igen, és visszagondolva, nagyon pörgős életet éltem. Sokszor több volt a vállalt feladatom, mint ami napi huszonnégy órába belefért. Rohantam egyik helyszínről a másikra, váltottam egyik feladatról a másikra… De nagyon szerettem emberekkel foglalkozni, szerettem vitatkozni, szerettem meggyőzni az embereket valamiről, alakítani a szemléletüket… Ez engem nagyon inspirált, hajtott… Nagyon szerettem a képviselői munkát, és nagyon alapos, lelkiismeretes munkát akartam végezni.

A parlamentben sokan segítik a képviselők munkáját, különösen az interpellációk előkészítésében, de sok minden másban is… én szerettem magam végezni ezt a munkát is. Betűről betűre végigelemeztem a törvényjavaslatokat, minden részletre odafigyeltem, magam fogalmaztam meg a módosító javaslatokat… Emellett, mert gyakran hívtak, nagyon sokszor tartottam előadást, vettem részt vitaesteken szerte az országban, a liberális klubokban. Rengeteget utaztam. Az előadásaimat, a beszédeimet is magam írtam, magam dolgoztam ki. Volt olyan parlamenti ülésnap, hogy öt témában kellett beszélnem. Én úgy csináltam végig ezt a húsz évet, hogy el tudjak számolni a lelkiismeretemmel. Persze voltak e közben konfliktusok, helyzetek, amikor nagyon nehéz volt úgy dönteni, hogy nem állok föl.

Frank Iván:

– Azok közé a kevesek közé tartoztál, akik mindig a feladatra koncentrálnak. Sokan, amikor nehézségekkel találják szembe magukat, megfeledkeznek magáról a célról, a feladatról.

Béki Gabriella:

– 1994-től én tudatosan és kizárólag szakpolitikusnak tartottam magam. Szerettem csak azokban a kérdésekben megszólalni, amikben száz százalékig otthon voltam… persze azért a párton belül is volt nekem is bőven feladatom. Többször megválasztottak ügyvivőnek, öt évig voltam az Országos Tanács elnöke is. És minden alkalommal ellenjelöltekkel szemben győztem. Ez adott mindvégig erőt a munkához: hogy volt egy bázis, akikre számíthattam, akik bíztak bennem. Akik miatt érdemes volt végigcsinálni, amit tehettem…

Frank Iván:

– Ezt most feltétlen meg kell kérdeznem: mit gondolsz, az a négy év, amit az I. István Pénzügyi Technikumban töltöttél, milyen hatással volt a későbbi életedre? Milyen tulajdonságod alakult akkor, ami a mai napig jellemez?

Béki Gabriella:

– Hogy nyitott lettem a társadalmi problémákra, hogy elkezdett érdekelni a közélet, az elsősorban a középiskolában töltött négy évnek köszönhető. laki tanár úr, de mások is szerepet játszottak ebben. Az igaz, hogy az osztályban mi még nem nagyon politizáltunk, nem volt akkoriban még úgynevezett diákönkormányzat. Volt persze KISZ-szervezet, nyilván én is részt vettem benne valamennyire… De ez nem volt komoly. kétségtelen, hogy az alapokra itt, a középiskolában tettem szert.

Frank Iván:

– Úgy látom, most is tele vagy energiával, de a kétezer-tízes választások, a Szabad Demokraták Szövetségének szétesése után eltűntél a közéletből. Lehet remélni, hogy egyszer még visszatérsz?

Béki Gabriella:

– Attól tartok, hogy ennek nagyon kevés az esélye.

Frank Iván:

– Akkor sem, ha hívnak?

Béki Gabriella:

– Azt nem lehet mondani, hogy egyáltalán nem hívtak. De nem vállaltam… 2009-ben, egy évvel a választási kudarc előtt néhányan már világosan láttuk, ami később bekövetkezett. Az fáj legjobban, és azt tartom óriási veszteségnek, hogy az SZDSZ bukásával eltűntek az úgynevezett „Új generáció”-s fiatalok a közéletből. Az olyan tehetséges, tiszta lelkű, liberális fiatalok, mint Léderer Andris, Merkel Dávid, Nagy Zsófi, Zagyvai Marci és társaik. Nekem súlyos lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ide jutottunk. Hogy sok mindent elrontottunk. Hogy én magam is felelős vagyok azért, ami az országban bekövetkezett.

Frank Iván:

– Neked volt lelkiismeret-furdalásod? Miközben sokan a politikusok közül, akik valóban felelősek azért, ami bekövetkezett, ma szinte ugyanott folytatják, ahol 2010-ben tartottak?

Béki Gabriella:

– Az életem mottójának tartom Attilának azt a sorát, hogy „az én vezérem bensőmből vezérel”. Most a bensőm tele van önváddal, hogy ott volt a lehetőség, és nem tudtuk jobban csinálni. Magunkra haragítottuk az embereket, és elfordultak tőlünk.

Frank Iván:

– Mihez kezdtél 2010 után?

Béki Gabriella:

– Amikor szétesett a párt, az a politikai közösség, ahová tartoztam, még voltak elképzeléseim, hogy mivel folytatom majd. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen pörgős élet után hirtelen leálljak. Kötődtem több civil szervezethez is, gondoltam, hogy több időm lesz ezekre, ott használom az energiám. De nem így lett. Egyik szervezetnek az elnöke voltam. Ez a „Munkanélküliség helyett vállalkozást” közalapítvány volt, amit húsz évig fenntartott a főváros. Ez a szervezet romáknak, megváltozott munkaképességűeknek, volt állami gondozottaknak próbált abban segíteni, hogy vállalkozóvá válhassanak. Amikor a Fidesz került többségbe a fővárosi önkormányzatban, egy csapásra befejezte az alapítvány támogatását, majd jogilag is megszüntette, miközben a szervezet tevékenysége éppen azt a célt szolgálta, amit a Fidesz hangoztatott: segélyek helyett munkából éljenek meg az emberek.

Úgy látom, nagyon kevés manapság az olyan civil szervezetek lehetősége, amelyek nem kötődnek kormánypárti személyiségekhez. A „Változz a világgal” alapítványt – ami munkanélküliek mentális gondozására jött létre – magam szüntetem meg, mert semmi lehetőséget nem látok arra, hogy forráshoz jussunk a működéshez. A liberális klubhálózat szétesett… szóval jelenleg nincs semmilyen közéleti tevékenységem. Ez már egy másik élet. A család tölti ki, az unokák, és a kert…

Frank Iván:

– Látod, erről nem is beszéltünk. A magánéletedről. Az első férjedtől elváltál, de van társad most is. A gyerekeid felnőttek, saját életüket élik… És ott vannak az unokák… Fejezzük be a beszélgetést azzal, hogy róluk beszélsz egy kicsit.

Béki Gabriella:

– A nagyobbik fiam, Tamás ügyvéd lett, és gyönyörű családja van. A legidősebb unokám Csani már tízéves. A második, Ricsi most készül iskolába, és van végre egy kislány is, Jázmin, négyévesen igazi nő. Másik fiam, Péter Műegyetemet végzett és statikus lett. Ő két éve nősült, és nyárra várják az első babát. Van egy lányunk is, Kata, aki férjem, Dávid Zoltán előző házasságában született. Ő már évek óta Angliában dolgozik. Már negyedik éve vidéken élek a Mátra alján, egy parasztházban, egy csendes kis faluban. Van egy hatalmas kertünk sok gyümölcsfával, és egy kis veteményessel, ami rengeteg örömöt ad. Férjemmel együtt kertészkedünk, és interneten követjük az eseményeket, mert a közélet iránti érdeklődésemet nem tudom elveszíteni.

Az élet szép ajándéka számomra, hogy olyan ember mellett élek, aki mindenben igazi társ.

 

Készült 2014 májusában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.