Csáky Lajos és Laki Pál

Csáky Lajos

grafikus és festőművész

„Beszélgessünk”

1950. június 22-én született Hódmezővásárhelyen. 1973-ban szerez magyar–rajz szakos diplomát a szegedi Tanárképző főiskolán. 1973-tól Kecskeméten él. 1973-tól 1976-ig Bács-kiskun Megyei Ismeretterjesztő Társulat (TIT) járási titkára. 1976-tól 1981-ig a Bács-kiskun Megyei Bíróság hivatásos pártfogója. 1981-tól 1986-ig a Petőfi Sándor általános iskolában tanít. 1975-ben állít ki először. 1975 és 1985 között kizárólag ceruzarajzokat készít. 1981-ben megszerzi a művészeti alaptagságot (MAOE). 1981 és 1986 között öt könyvet illusztrál a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó felkérésére. 1986-tól szabadfoglalkozású festőművész, felhagy a grafikával és áttér az olajfestésre.

Fontosabb külföldi kiállításai: 1983: Svédország, 1987: Lengyelország, 1995: Franciaország, 1997: Németország, 2008: Ausztria. Elsősorban egyéni kiállításokkal vesz részt a kortárs művészeti életben. Legfontosabb szakirodalmi források: Magyar festők és grafikusok adattára (életrajzi lexikon, Szeged, 1988, szerk.: Seregélyi György) kortárs Magyar Művészeti lexikon 1. kötet (szerk.: Fitz Péter), Budapest, 1999 SAUR ALLGEMEINES KÜNSTLER LEXIKON MUNICH–Leipzig, 1999 Csöndfoszlányok (200 oldalas monográfia, Sárosdy Judit, Kecskemét, 2006)

Laki Pál

pedagógus, író

„…most javulok…”

1930. május 11-én született Budapesten. 1954-től tanított iskolánkban, hosszú éveken keresztül a nappali tagozaton, majd az esti tagozaton is. politikai gazdaságtan, statisztika, szakmai gyakorlatok voltak a tanított szaktárgyai. Pedagógiai témájú cikkei jelennek meg a pedagógiai szaklapokban, napilapokban, a rádióban ezekkel kapcsolatos előadásai hangzanak el; számos szakkör kitalálója és elindítója. Hat évig országos szakfelügyelője a politikai gazdaságtan tantárgynak. A hatvanas évek közepe táján jelenik meg novelláskötete „A prófétaság kora” (Kozmosz könyvek, Budapest, 1966). 1984-ben megalakítja családi vállalkozásként a későbbi Laki Zrt.-t, kisipari formában. Mára már az ország legnagyobb belsőépítészeti, műemlékfelújítási vállalkozásává nőtte ki magát. A cég vezetését fia, Laki Péter irányítja. (Műemlékfelújítás, generálkivitelezés, ingatlanfejlesztés, fa művészet, kőművészet, gipszművészet, szárazépítészet, üvegművészet.)

 

Pásztor Ferenc tanár úr emlékének

 

 

Csáky Lajos:

– Szerencsésnek mondhatja magát az a diák, aki ötven év után leülhet beszélgetni egykori kedvenc tanárával. A „kellékek” is mások, 2014. március tizedike van, délután három óra, napsütés. Egy kávé mellett, kényelmes karosszékben ülve indul a beszélgetés, azaz a riport. Nincs katedra, osztálynapló, kényelmetlen pad, nincs már szorongás. Nem érdemjegyre megy a „vizsgáztatás”. Az érdemjegyeket az idő már kiosztotta. Az „élet” című tantárgyból mindketten, tanár és diák, levizsgáztunk. Olyan vizsga utáni, tét nélküli beszélgetés. Rendhagyó: nem a hajdanvolt diák kérdezi egykori tanárát, hanem Laki Pál tanár úr (nyolcvannégy éves) faggatja hajdani diákját, Csáky Lajost (hatvannégy éves).

A beszélgetés az 1964-es tanévtől kezdődő néhány évről szól, a budapesti Mester utcáról, az I. István Pénzügyi Technikumban eltöltött időről. Ötven év után mi maradhatott meg mindkettőnk emlékezetében? Mit is kérdezhetnénk egymástól, lehet még valamit kérdezni? A Tanár urat időben „utolértem”. Az akkori nagy távolság, ami köztünk, tanár és diák között megvolt a maga természete szerint, mára összezsugorodott. Az élet furcsa kettőskönyvvitele. A mai beszélgetés, mondhatnánk, két idős ember tűnődései.

Laki Pál:

– Azt hiszem, hogy itt nem riportstílusban kellene dolgoznunk, hanem egyszerűen beszélgessünk. Ha jól meggondolom, én is tanulója voltam ennek az iskolának. Fiatal süldő tanárként kerültem ide, ahol nemcsak a társasági, hanem a pedagógiai kérdésekben is sokat tanultam a kollégáktól. A Közgazdasági Egyetem, mint tudod, egy kicsit barbár szakegyetem volt, erős ideológiai hangsúllyal. Az I. Istvánba kerülve én éppúgy tanuló voltam, mint Te. Csak én mást tanultam. De térjünk a tárgyra: sokan sokgyerekes családból jöttek ide vidékről, nagyon hátrányos szegénysorból, és csináltak karriert, ki kisebbet, ki nagyobbat. Közülük az egyik például nagykövet lett a világ másik végén. Belőled festőművész, a világnak ezen a végén. Itthon. Az iskola diákjai közül másik festőművészről, aki a Te szakmádat művelné, nem tudok. Talán ezekről a különböző karrierekről fog szólni az a könyv, amelyben jelen beszélgetésünk is megjelenhet. Te honnan jöttél? És hogy kerültél éppen ebbe az iskolába?

Csáky Lajos:

– Amikor beírattak a Mester utcai pénzügyi technikumba, akkor döbbentem rá, hogy hova kerültem. Kecskeméten végeztem a nyolc általánost. Egy hosszú családi történetnek az eredménye, hogy én egy pénzügyi technikumba adtam be a jelentkezésem, jobban mondva édesanyám szorgalmazta. kései gyereke vagyok a szüleimnek, édesanyám negyven, édesapám ötvenéves, amikor születtem. Középiskolába kerülésemkor a Mama már ötvennégy, édesapám pedig annyi, mint most én, hatvannégy éves. Már az is jó kérdés, hogyan kerültem egyáltalán valamiféle iskolába? A nyolc osztály elvégzése után mehettem volna segédmunkásnak is, mint ahogy később az be is következett. Nagyon hosszú és kalandos utazás az első tizennégy esztendőm. Több helyszínen játszódott életem története, kezdve Hódmezővásárhellyel, ahol hétéves koromig Széll Eszter nagyanyám nevelt. Onnan Szekszárdra kerültem, ahol két és fél évet töltöttem, akkor már édesanyámmal. 1961-ben Kecskemétre, 1964-ben Budapestre, az I. István pénzügyi Technikumba „sodort” a sors.

Laki Pál:

– Engem az lep meg, hogy egy ilyen szigorú, szürke szakmai iskolába, a pénzügyi irányú közgazdasági technikumba hogy a csudába kerül egy gyerek, aki vélhetően már akkor más érzést őrzött a lelkében?

Csáky Lajos:

Mama egyedül a gonosz ember álma II., ceruza, papír 30,5×43 cm, 1977

– Annyira nyilvánvaló még nem volt, bár bizonyos művészeti érdeklődés kétségtelen megmutatkozott a szabadidős foglalatosságaimban. Mindennapjaimban egyre fontosabb szerepet játszott a rajzolás, a festés. Ennek az „elfoglalatoskodásnak” több indoka lehetett: az egyik az albérlet. Albérletből albérletbe. Vannak szabályai az együttélésnek. Együtt éltünk a házinénivel. furcsa, mindig csak házinénik voltak. A Mamának kapóra jött az én rajzi bajmolódásom. Csendes elfoglaltság. Jól illett az albérleti szabályrendszerhez. A másik ösztönzés az lehetett, hogy Hódmezővásárhelyen szüleim baráti kapcsolatokat ápoltak művészekkel. Nem is akármilyenekkel. csak néhány nagy nevet említsek, például akiket nem ismertem, Tornyai János, Endre Béla. Akiket szüleim révén életükben ismerhettem: Kohán György, Kurucz D. István, Szabó Iván, a fiatalabbak közül Fejér Csaba, Németh József, Szalay Ferenc, Fodor József, Kajári Gyula.

Bár édesapám a művészeket nem sokra becsülte, viszont a művészek szerették hallgatni az ő két világháború közötti életről szóló, mikszáthi stílusú, anekdotáit. 1950-ben egy deklasszált, egzisztenciájukat vesztett, valaha volt, úri középosztálybeliek gyerekeként láttam meg az Isten szabad egét. Születésemkor szüleim ijedten, félelmekkel terhesen „Mindenki válassza meg a maga menekülési útját”, szétköltöztek. (Vásárhelyen azért ott maradt egy közös otthonunk. Igaz, hogy társbérlettel súlyosbítva. A megmaradt, legalább húsz négyzetméteres ügyvédi irodai előszoba képezte az otthont, a maga zsúfoltságával. De legalább volt hová vágyakozni.) Ténylegesen nem váltak el a szüleim. De nagy volt a tanácstalanság és tehetetlenség, netán a félelem, leginkább az állástalanság, a „nincs!”.

Így lett a vásárhelyi tiszti főügyészből kútfúró segédmunkás. 1950-ben, születésemkor, édesapám visszaadta az ügyvédi kamarai tagságát. 1951-ben nyakába vette az országot egy katonai hátizsákkal a hátán. sátoros ünnepekkor találkoztam vele. Jelen riport kéziratát javítgatva furdalt a kíváncsiság, maradt-e írásos nyoma gyerekkoromnak. Maradt, egy 1956. szeptember huszonharmadikán, vasárnap, kelt levél édesapámtól Hódmezővásárhelyről édes anyámnak Szekszárdra. Aki akkor már ott dolgozott a helyi kórházban, három műszakban, mint segédnővér. Édesapám az alábbi sorokat írta rólam: „Az ifiúr tanítónőjével Ajtay Ellnokával (Ella) beszéltem, azt mondja, hogy nehezen tört bele az iskolai fegyelembe, de egyébként jó előmenetelű. Az eddig szerzett ötösökért kiegyeztünk két csomag cukorban és megígértem neki a biciklit, ha továbbra is így tanul. Nagyon aranyos volt, mikor megkérdeztem tőle, hogy az az igazi jó kis fiú volt-e? Erre azt felelte „nem, most javulok, édösapám!”.

Majdnem elnevettem magamat. Ennivalóan aranyos volt. Sajnos ma este már megyek vissza, teljes testi és lelki undorral eltelve, de mit csináljak?”. A biciklit csak tizennyolc évesen kaptam meg, akkor sem az ötösökért. sajnos a levélben a Széll Eszter nagyanyámról nem esik szó, aki már jó ideje nevelt. Nem említette édesapám az ő szeretett édesanyját. Mennyi mindenről árulkodik egy „ártatlan” levél! Zárójel bezárva. Édesanyám egyedül nevelt tizenhét éves koromig, az említett „albérletből albérletbe” körülmények között. A Mamát az a jószándék vezette, hogy mielőbbi megélhetést lehetővé tevő középfokú bizonyítványt szerezzek. Az I. István Pénzügyi Technikum ilyennek ígérkezett. Nem nagyon volt tekintettel arra, hogy mik az ambícióim.

De nem is voltam kiugró semmiből, olyan átlagos ténfergő voltam, aki alig várja az óra végét, hogy kicsöngessenek. Az, hogy a nevelt, voltak vitathatatlan előnyei is. szabadidejében mindig vitt magával mindenféle kulturális rendezvényekre, moziba, színházba, irodalmi estekre. Így volt ez Kecskeméten is. Az akkori színházi főrendező, Udvaros Béla (Udvaros Dorottya édesapja) a kecskeméti Cifrapalota dísztermében tartott az angol drámairodalomról előadás-sorozatot, színészek bevonásával. Amikor felkerültem az I. István pénzügyi Technikumba, akkor már a kortárs angol drámairodalmat elég jól ismertem. Ez elég nagy meglepetést keltett a szakiskolában: Na, hogy ez a vidéki gyerek, aki még ö-ző nyelvjárásban beszél, honnan tudja mindezeket a dolgokat?

Laki Pál:

– Őszintén szólva elképzelem, hogy sokak szemében ez nem is volt kívánatos tudás, „polgári szennyeződésnek” számított.

Csáky Lajos:

– Nem voltam olyan nagyon jótanuló diák, de voltak „pillanataim” az iskolában, amik figyelmet keltettek. Az iskolának nem tudok elég hálás lenni, hogy kezdték firtatni azt, amit Te is most firtatsz: „Hogyan került ide ez a fiatalember?” Mi lesz vele? Hiszen látnivaló az érdeklődése. Egészen más irányba tart, mint az iskola képzési rendje. sőt, Te magad is emlékezhetsz rá, bár nem kellene erre emlékezned, hiszen több ezer diákot tanítottál az évtizedek alatt, én meg nagyon is emlékszem: mindig hétfőn volt a politikai gazdaságtan óra és mindig egyest kaptam az alapfogalmakra.

Megkérdezted tőlem: – „De hát miért nem tanulta meg?” lesütött szemmel dadogtam: a Szépművészeti Múzeumban voltam, a Nemzeti Galériában, meg az Ernst Múzeumban. Gondolhatod, osztálytársaim milyen jókat kacaghattak magukban: – Milyen ügyes! Múzeum?! Na persze! Elég olcsó kifogásnak tarthatták osztálytársaim a magyarázkodásaimat. Ahogy Te sem voltál tekintettel a hétvégi „elfoglaltságaimra”. Attól még kegyetlenül behajtottad rajtam az alapfogalmakat. A kettes egy négy-ötoldalas közgazdasági fogalomtár szó szerinti tudása volt. Nagy szerencsémre megtanultam. Később, amikor Hódmezővásárhelyen folytattam a középiskolát, ezzel a tudással osztályelső voltam politikai gazdaságtanból. sőt a tanárképző főiskolán is hasznosnak bizonyult ez a tudás. Egy életre megtanultam Tőled: „bármihez fogsz az életben, legelőször az alapfogalmakat kell elsajátítani”.

Laki Pál:

– De térjünk vissza a budapesti Mester utcai iskolához. Azzal, hogy nem „illettél a képbe”, a beilleszkedésed nem mehetett konfliktusok nélkül. Nem tudom elképzelni, ismerve a tantestületet, az akkori iskola hangulatát, auráját. Szóval azt a környezetet, ami biztos okozott Nálad konfliktusokat. Be kell vallanom, hogy én is ki-kikandikáltam a közgazdaságtudományból valahova máshova is, ezt sem vették szívesen. Milyennek láttad az akkori tanári kart?

Csáky Lajos:

– A tanári kar társadalmát én nem láthattam belülről, csak kívülről. csak azt láttam, hogy mit kellene megtanulnom, amihez igazán nemhogy nem fűlött a fogam, de nem is igazán értettem azt a sok kifejezést, hogy könyvvitel, számvitel, statisztika, közgazdaságtan. Az ember leginkább azt szereti csinálni, amit ismer, amihez ért. Amit nem ért, azt nem szereti. Így voltam én a matematikával is (szegény Berhidi Jolán néni, bár nagyon igyekezett, nem rajta múlott. Mindig a leggyengébb osztályzatokat kaptam matematikából). Ennek ellenére a tanárképző főiskolán mégiscsak belebotlottam a matematikába. Matematika–rajz szakos barátom, másodévben, lelkendezve hívott: – Gyere, ez már nem matematika, ez halmazelmélet, ennek semmi köze a direkt-számoláshoz. Mi lett a vége? Amikor készültem az államvizsgára, minden reggel egy órát halmazelméleti feladatokkal játszadoztam „reggeli tornaként”, én, a kettes-matekos. Ugyanez történt az Istvánban is, mást tanultam meg jobban, mint amit az iskola elvárt.

Az I. István nekem, mint vidéki gyereknek óriási kulturális ismeretszerzési lehetőséget nyújtott önkéntelenül. Már, hogy az iskola ott volt, ahol volt, Budapesten. szinte „kívülről” megtanulhattam a Nemzeti Galériát, például. Még most is el tudom mondani, hogy a kúria épületének a földszintjén mi és ki volt kiállítva: Csontváry: Mária kútja, vagy a másik híres képe, a Szicíliában festett nagy Taorminája. Sorolhatnám emeletről emeletre, szobáról, szobára. ott fedeztem fel az akkor még alig ismert, még egyáltalán nem számon tartott Korb Erzsébetet. Huszonhét évesen halt meg. Ennek ellenére óriási életművet hagyott hátra. Későbbi festészeti felfogásomba nagyon is beleszólt. Világképe, érzései, elgondolása a festészetről, amit megvalósított, megfestett, mind-mind meghatározták a művészethez való viszonyomat. példáját adta, hogy az érzések szimbolista megjelenítése milyen módon lehet érvényes kifejezés.

Egy életre szóló ösztönzést adott. Egyáltalán nem mondhatom, hogy az iskola nem kedvelt volna. olyan dolgok történtek velem, hogy Mitnyán Mihály, az iskola igazgatója, osztályfőnököm, Moravcsik Mária, megpróbáltak átíratni a művészeti szakközépiskolába. Bár nem volt sikeres a felvételim, így maradtam az Istvánban. Ebbe nem törődtek bele tanáraim, hanem beírattak egy nagyon rangos előkészítő stúdióba, a Dési-Huber István körbe. Ami a mai napig nevezetes előkészítő iskolája a képzőművészeti főiskolára jelentkezőknek. Az ott töltött hónapok nagyon mély nyomot hagytak bennem. Mindaz, ami velem történt Budapesten, egész életemre rányomta a „bélyegét”. Ebből táplálkoztam, ekkor dőltek el bennem az alapvető irányok, amik utólag igazolódni látszódtak. Nagyobbrészt az mind az „Istvánnak” köszönhető.

Laki Pál:

– Ezt örömmel hallom, mert azt nem szeretném, ha olyan érzést keltene a beszélgetésünk, hogy az iskola ellene lett volna a humán kultúrának. Azért itt olyan kapacitások éltek és tanítottak, mint például Hermann István, aki Lukács György professzornak, a nemzetközi hírű filozófusnak volt a kedvenc tanítványa. Akit aztán azzal büntettek, hogy kitették magyar szakos tanárnak a mi iskolánkba. Hermann tevékenyen részt vett az iskola színjátszó körének működtetésében is.

Csáky Lajos:

– A tantestületről, a tanárokról kérdeztél. Az a helyzet, hogy a szüleim tekintélytiszteletre neveltek, ennél fogva a tanárok iránt „tanított” tisztelet volt bennem. A suttogó propaganda alig jutott el hozzám – melyik tanár honnan jött, miért van itt, milyen büntetésből van itt és így tovább. A probléma az volt, hogy én voltam felkészületlen, nem voltak elég alapjaim, nem is iparkodtam. Megúsztam közepes, négyes átlaggal. Nem tudtam úgy egyik tantárgyat sem, nem is voltam talán rá kész. Sokat kellett később pótolnom abból, amit akkor meg kellett volna tanulnom. csak a később szerzett ismereteim világították meg számomra, mi volt a baj velem. Az olyan gyereksors, mint az enyém volt, az bizony azt produkálja, ami velem történt.

Az érzelmek lekötik a figyelmet. Nem az iskolai előremenetelre figyel, hanem más dolgokra (befelé). Azért fordulhatott elő a belső konfliktusnak az a tükröződése, amely menekülésekben, látszatbetegségekben jelent meg. Menekülés: „Irány a betegszoba!”. Ott aztán kedvemre olvasgathattam, rajzolhattam, festhettem iskolaidő alatt. csak sajnos gyűlt a nemtudás is. De jó volt ott! A betegszobán jött össze a kollégistáknak „a lázadó” krémje. Így lett a betegszoba a szabadság szobája. (persze később ebből nagy baj lett.) A betegszoba azért egy jó kis művésztelep volt. Az öntöttvas radiátorokon pumpáltuk fel a lázmérőt, aztán nem győztük a negyven fokról visszahűteni, nehogy baj legyen a „diagnózissal”. A krétarecept nem hatott. A krétát nehéz szétrágni, egyébként is kiszárítja az ember torkát.

Laki Pál:

– Diákszokás. De nem hallottam volna szívesen, ha úgy érezted volna, hogy ez a közgazdasági szellemű iskola eltaposta volna művészi érzelmeidet.

Csáky Lajos:

– Nem kérték számon a meneküléseimet, sem a művészet iránti vonzalmamat. A jó tanulók pedig egyébként mindig is kiemelkednek maguktól. Az éltanulókat minden iskola, így az I. István is nagy becsben tartotta. Bár nem tartoztam a jól teljesítők közé, „különcségem” elfogadták, elnézték egy bizonyos határig (az érdemjegyekre gondolok). Te sem vagy kivétel ez alól, mert a Te nevedhez fűződik egy számomra nevezetes esemény. A közel hatszázfős iskolában akkor éppen nem volt képzőművészeti szakkör. Bár politikai gazdaságtanból meg akartál buktatni, megtudván vonzalmam a rajzolás, festés iránt, azt mondtad: „Hát kérem, ha maga szeret festeni, tessék, itt van a tornaterem emeleti galériája, itt van két szekrény, tele van felszereléssel, akkor csináljon egy szakkört!”

Így született az én egyszemélyes szakköröm. Amihez azután később többen is csatlakoztak a diáktársaim közül. Veled még egyszer találkoztam, a pesti „hűtlenségemet” követően, a hódmezővásárhelyi szakközépiskolában. Nagy riadalmat keltett, hogy országos szakfelügyelő jön Budapestről a politikai gazdaságtan órákat ellenőrizni. Mint „jó” polgazdosra akkori vásárhelyi tanárom igen számított. Természetesen leszerepeltem. Órakezdéskor Te léptél az osztályba. „Természetesen” a mögöttem lévő üres padba ültél be, gyanútlanul. Megfordult velem a világ. Nem hogy nem jelentkeztem, de moccanni sem mertem. Óra közben elkérte a füzetem. Majd néhány perc után hozzám hajoltál: – Ilyen kajlafülűt csak egyet ismertem, te vagy az Csáky?

Az órát követően az igazgatói irodába hívattál, hogy elmondd: – olvastatok rólam az országos Nők lapjában (egy mártélyi ifjúsági táborról írtak, ahol engem is bemutattak, mint „sokat ígérő” tehetséget), és büszkék vagytok rám. Nagyon megörvendeztettél. Egy: mert megismertél! kettő: a vásárhelyi iskolában igen megnőtt a respektem. Az „István” már csak ilyen. Követ és követel, míg élsz. Ez történt 1968-ban.

Laki Pál:

– Mikre nem emlékszel? De azt se szeretném, ha azt gondolnád, hogy ez egy egyedi jelenség volt. Színjátszó körünk Csiky Gergely Buborék című háromfelvonásos színdarabját adta elő. Újságírást gyakoroltak a Fillér újság szerkesztői, filmet készítettek az iskoláról a filmes szakkörösök. Szóval ebben az iskolában azért volt sok más is, ami megihlette a gyerekek egy részét. Az iskola nem egy irányba, sok irányba nevelt.

Csáky Lajos:

Panem nostrum, ceruza, papír 30.5-x 43 cm, 1977

– Ahogy így beszélgetünk, előjönnek a régi hangulatok, emlékképek. Minél többet beszélünk ezekről a régi dolgokról, annál több részlet jelenik meg előttem. A háttér, amelyből az iskola képe megelevenedik. Mindaz, amiről eddig szót ejtettünk: a humán érdeklődés támogatása a szakirányon túl, az iskolai színjátszókör, de a tánciskolát se felejtsük el. Akár maga a sport is ilyen. Ez utóbbi szintén nevezetessé tette az iskolát. Egészen kivételes sikereket ért el az iskola a hazai sportéletben. Az iskolai sport számomra is emlékezetes maradt. Az emlékeim úgy rakódnak össze, hogy volt benne minden: a főtantárgyak, a reáliák, és humán tantárgyak együtt. életélménnyé lett a sport, hála Mayer tanár úrnak. Egy februári délutáni emlék: a Műegyetem előtti dunai rakparton róttuk a távokat a Műegyetem profi kézilabda csapata tagjaival. Ezen felül más sportot is „űztünk”: kosárlabdáztunk, kézilabdáztunk, atletizáltunk.

Magasugrásban nem is voltam olyan rossz. Ámbár az egyik felsőbb osztályos kollégista társam, aki országos magasugró bajnok volt, ahhoz képest persze nem. A nevére sajnos nem emlékszem. Még „meg” is kellett rajzolnom őt, ahogy ugrik, ahogyan a lécen átfordul. Nagy méretben kellett megrajzolnom, színesben. Jólesett, hogy élsportoló létére értékeli, hogy más meg rajzol. élmény maradt a fradipályán eltöltött oly sok szabadidő is, ahol a magasugrást is próbálgattam. Azzal a tudással Hódmezővásárhelyen már városi bajnokságot tudtam nyerni. csak el kellett döntenem, a kezemet féltve, inkább rajzolok vagy inkább sportolok. A rajz mellett döntöttem, amit nagyon nem is kellett eldöntenem. Jött magától, mint minden.

Laki Pál:

– Az iskolánk eléggé liberális iskola volt. A Közgázon egyoldalú politikai töltéssel jöttek ki akkor a fiatal tanárok. Azon elámultam, hogy kulákok, kitelepített, más osztályba tartozó, arisztokrata gyerekek, például a Somssich (saárdi nemes és gróf Somssich család, egy horvát eredetű magyar főnemesi ág) is jártak hozzánk. A tucat közül ő csak az egyik volt.

Csáky Lajos:

– Azt ne feledd, hogy én is kulákgyerek voltam. Bár papíron segédmunkás és segédnővér szülőkkel „rendelkeztem”. Azt gondolom, a hozzám hasonlók ugyanabból a praktikus okokból választották ezt az iskolát, mint én. Akik szintén vidékről kerültek fel a gyors és használható végzettség megszerzése reményében. Zömmel kollégisták, akiknek az életben való elinduláshoz ez egy nagy lépést jelentett. Az országnak az egyetlen ilyen speciális, pénzügyi középkádereket képező iskolája volt az I. István. A jól teljesítőknek további lehetőségként kínálkozott a számviteli főiskola. A közgazdasági Egyetem akkoriban azért kevesek számára volt elérhető. Igen felkészültnek kellett lennie egy diáknak, hogy jelentkezzen a közgazdasági Egyetemre.

Az iskola pénzügyi finanszírozását közvetlenül a pénzügyminisztérium látta el. Ez egy kivételes anyagi és erkölcsi forrást is jelentett egyben. Így tudott az iskola egy kicsit más lenni, vagy nagyon is más tudott lenni más irányokban is. persze sok függött a tanáregyéniségektől. Hiszen az iskolát a tanárok és a diákok együttese adja, nem statisztikai átlaga. A tanárok külön-külön egyénisége, egyéni teljesítménye, amit külön-külön tudtak a diákok felé közvetíteni. És ezt nagyon tudták közvetíteni azoknak, akik jó alapokkal jöttek. Például a matematikából felkészülteknek nem okozott akkora gondot a pénzügy, a könyvvitel, a számvitel elsajátítása. Be kell, hogy valljam, nagyon sokáig ezt a „tartozik és követel”-t a jó Istennek sem akartam érteni. Mi az, hogy valaki tartozik, mi az, hogy valaki követel? A hétköznapokra nem tanítottak meg otthon. Nagyon érdekes, hogy a későbbi életemben óriási szerepet fog játszani a gazdálkodnitudás, vagy a cégvezetés.

A későbbi műkereskedelmi cégemnek a vezetése például. A számvitel, könyvvitel alapjainak az ismerete révén nem állt tőlem távol a feladat. látom a festő kollégáimat, egy számla kiállítása is gondot okoz számukra. Ehhez képest én egy ötven-százfős alkotó csoportot vezettem. A műkereskedelemben elsőként vezettük be a zártrendszerű számítógépes nyilvántartást. Új konstrukciókat alkalmaztunk, banknak adtuk el a kintlévőségeinket. Na, ez volt az a rejtett tudás, amit az I. Istvánból magammal hoztam, többek között. Nekem valószínűleg negyvenéves koromban kellett volna beiratkoznom ebbe az iskolába. Ha most járhatnék oda, akkor lehet, hogy elég elfogadható tanuló is lennék.

Laki Pál:

– Mikor odakerültem, meglepett, hogy ennek az iskolának a tanári kara a régi Horthy-korszakban szocializálódott. Polgári álláspontjuk mereven más volt, mint ami hatás akkor a külvilágból érkezett. És ezek az emberek emberségből, tisztességből kitűnően vizsgáztak. Engem a prolinegyedből, a külvárosból jöttet a kollégák ugyanúgy fogadtak, mint a Somssich-csemetét. Hadd kérdezzem meg Tőled, éreztél-e valamilyen megkülönböztetést?

Csáky Lajos:

– Már említettem, én is kulákgyerek voltam. Az én esetem azért érdekes probléma, több mint kulákgyerek-származás. Édesapám (1900-ban született) és Nagyapám (1872-ben született) a két világháború között, sőt azt megelőzően is Hódmezővásárhely tiszti főügyészei voltak. Ebből következően én egy egészen más tudatú generációban nőttem fel. A szüleim ismerősei, barátai révén egy egészen más korszak élményvilágát hoztam magammal, mint ami koromból következhetett volna. Ezért szoktam mondani, nálam idősebbeknek is, mégis én vagyok az idősebb, mert nekem vannak a legöregebb szüleim, nagyszüleim. Nekem van a legnagyobb „távolságom” korban, kultúrában és a többi. Az általad említett tanári „föllépés” az nekem nagyon egybe csengett azzal, amit, a szüleim révén, az ismerős családokban mentalitásokat megismertem. Akik között sok egyetemi tanár, orvos, gyártulajdonos is volt.

Az a polgári stílus, amire Te utaltál, nem volt olyan ismeretlen számomra. Az I. Istvánban ez a tanári attitűd a diákok számára nem is annyira tűnt fel. legfeljebb sejthettük. Azok a tanárok – mai szemmel nézve –, akik azt a korábbi értékrendet képviselték, úgy próbálták kulturális beidegződéseiket „eltakarni”, hogy nagyon szakmaiak voltak. Egy akkori történelemóra (1964–65-ben) ma megfelelne egy egyetemi előadásnak. Ilyenek voltak a Rajna Zoltán tanár úr történelemórái. Nagy szigorral és fölényes tárgyismerettel adott elő. sokféle iskolába jártam a későbbiek során, de soha olyan komolyságot sem középiskolában, sem főiskolán nem tapasztaltam a tanárok részéről, mint ebben az I. Istvánban. Azok a kis huncutságok, hogy puskát írunk, rajta is csíphetnek, az itt egy erkölcsi kérdés volt. Nagy megszeppenés és szégyenérzet. Nem úgy, mint másutt, hogy röhög az osztály, hogy lebuktam. A tekintélynek ez volt az az erkölcsisége, ami nevelt.

Egyébként egy tanári kar nem jelenik meg a diák előtt úgy együtt. Mindig csak egy-egy tanáron keresztül jelenik meg az egész tantestület, akiért felel is egyben. Ez a jelentősége annak, hogy kik tanítottak és milyen kép maradt meg róluk. Ezt én is tapasztaltam a későbbiekben, amikor tanítani kezdtem. Bizony, a többiekért is kellett tartanom a hátam, és fordítva is igaz volt. csak úgy van értelme fellépni a katedrára, ha sugározni tudod: „Tessék engem komolyan venni!”: komolyan vettek.

Laki Pál:

– Na jó! Volt azért a tanári karban olyan, aki nem volt szimpatikus? Nem volt kellemes partner az iskolában, a tanításban, vagy olyan, akiért nagyon lelkesedtél? Hát csak volt ilyen is, meg olyan is…!

Csáky Lajos:

– Érdekes dolog, sokat gondolkodtam ezen. Azok a tantárgyak, amelyek kevésbé, vagy egyáltalán „nem mentek”, nemtudásomat nem vetítettem rá az illető szaktanárra. Nem alakult ki bennem ellenszenv, hogy nem tudok valamit, és akkor én azért haragszom egy tanárra vagy tanárnőre, mert túl szigorú. később én is azt tapasztaltam, hogy a szigorúságomat a gyerekek, zömmel, nem vették rossznéven. Valahogy én sem vettem rossznéven akkor. Azt elismertem magamban, hogy nem készültem. Nem tanultam meg, bár ültem a könyv felett dél után. De valahogy nem akart „a fejembe menni” a tudás. Mindez inkább nyomasztott. Nyomasztott az a fajta nyomás, amit tanulásnak hívnak.

Laki Pál:

– Bocsánat, Te tantárgyakról beszélsz, én emberről!

Csáky Lajos:

– Nem azonosítottam a tantárgyat a tanárral. Különvált bennem a tantárgy az azt tanítótól. Nem volt bennem egy ilyen ellenszenv, rokonszenv-kérdés. Nem zárom ki, a korábbi életemből is következhetett ez a hozzáállás, hogy mindig valakihez nagyon kellett alkalmazkodnom. Emlékeztetlek az én albérletes múltamra! Ez alakíthatta ki bennem azt a tulajdonságot, hogy minden élethelyzetet tudomásul kell venni, most ezek a feltételek, nem én diktálom a játékszabályokat. Ezért volt bennem fenntartás budapesti osztálytársaimmal szemben, akik sokat kritizálták a tanárokat. Ezt nagyon szokatlannak tartottam.

Laki Pál:

– Te nagyon lojális ember és lojális tanítvány, diák lehettél annak idején! Nagyon szépen hangzik, amit mondtál. Társaid dal milyen viszonyban voltál?

Csáky Lajos:

– Mi, vidékről jöttek, durván az osztálylétszám harmadát tettük ki. Hoztuk a magunk jellegzetességeit. Különösen szembetűnő volt a tájszólásunk. Csizmár Zoli Tarpáról hozta a nyírségit, jómagam alföldiként a hódmezővásárhelyi ö-ző dialektust. Tizennégy évesen, ha nem is tudatosodott bennem a vidék–főváros addig is, azután is meglévő hol látens, hol nyilvánvaló ellentéte, de megvolt. Ezért is lehetett, hogy a vidékiek egy kicsit jobban összetartottak, vagy nagyon is. Ugyanúgy szembesültem azzal is, hogy egy közösségben vannak hangadók, nem feltétlenül a legjobbak, de „bátrak”, kicsit vagy nem is kicsit „pimaszok” is. Jó svádájú nagydumások, akik viszik a prímet. Nem feltétlenül okosságuk révén.

Hogy vannak helyezkedők, bizonyos előnyöket élvezők, akiknek a véleménye a tanárok szemében is jobban számít, többet nyom a latban, nem feltétlenül a teljesítményük alapján. persze a kamaszkor, az ébredés, a ráébredés kora… „A prófétaság kora”, mint írtad 1966-ban a kozmosz kiadónál megjelent novelláskötetedben. Az, hogy kollégista is voltam, az iskolaképbe természetesen jelentős mértékben beleszólt. A délelőtti iskolai elfoglaltság az csak életemnek egyik felét, vagy harmadát tette ki. A délutánt a tanulószoba, az éjszakákat a közös hálótermek jelentették: a vaságyas szobákat. A másik, amit tudomásul kellett vennem, megszoknom: nagyon sok mozgássérült gyerek járt az iskolába. A kollégiumban ez még különösképpen szembetűnő volt. szintén vidékről jöttek, a már korábban említett okok miatt.

Akkor szembesültem először tömegesen azzal, hogy mit jelent fogyatékkal élni. Hálótársaim közül tízből hat járógépet viselt, mankóval járt. Ez hozzá tartozott a mindennapi életemhez. A közeli Haller téren a mankósok és nem mankósok futballoztak egymással. Vagy amiben nagyon jók voltak, az az asztalitenisz. A teniszasztalnál „biztosan” álltak a lábukon, jobban, mint mi. Óriási csatákat vívtunk, nem jelentett akadályt a fogyatékosság. A konfliktus nem ebből fakadt. A kollégiumban jobban előtérbe került az érdeklődésem iránya, az hogy rajzolok, festek. Nem mindegyik kollégista társam vette ezt jónéven. Különcködésnek tartották. Megesett, hogy összefirkálták, összekarcolták a vásznaimat, rajzaimat.

Ebből származtak a konfliktusok. Akkor jött megint a betegszoba, menekülésképpen. Ahol „következmények nélkül” lehetett festeni, rajzolni. és jött a krízishelyzet, amire mondtad, „ezt büntetlenül nem lehet megúszni”. Az egyszemélyes szakköröm, mint kiváltság, meg hogy kulcsom volt a teremhez, ez magában hordozta az extrém magatartás lehetőségét. Este, amikor a többiek lefeküdtek, kiosontam a kollégiumi ajtón, és egyedül csak az enyém volt a nagy, szürke iskola, meg a teljes éjszaka. Bolyongtam a folyosókon, az üres termekben, mint aki keres valamit. Bámultam a Mester utca túlsó felét. Hol égnek még a villanyok, ki mit csinál. Vagy lent a szertárban bíbelődtem az árnyékaimmal. Mindezt tizennégy-tizenöt évesen éltem meg, ezt a nagy belső, éjszakai ürességet. kivetülésféle.

Az iskola, mint egy nagy üres „Test”. A sorsomba írt magány instrumentálódott, azaz testet öltött az iskolaépület belső tereiben, amit éjszakánként magaménak tudhattam. Az éjszakai bolyongások talán még meg is nyugtattak, vagy még jobban felizgattak. Még nagyobb lett a hiányérzet. De az is lehet, hogy valamiféle elégtételt is érezhettem. Valószínű, hogy ez egy kis terápiája is lehetett a nagy otthonhiány átélésének. Különös véletlen: egy-két évre rá, hódmezővásárhelyi magyar tanárnőm kezembe adta Franz Kafkát. A sok-sok éjszakai élménnyel, a nagy üres terekkel, a félhomályokkal, a sötétségekkel érlelt lelkem már befogadta a Kafka-víziót. Hogy mit tud adni önkéntelenül egy tér, egy iskola, az egy véletlenszülte helyzet. Elképesztő!

Laki Pál:

– Azért nálunk nagy fegyelem volt az iskolában, tudniillik a legtöbb tanulónak pénzügyesek voltak a szülei. Hogy úgy mondjam, nagyon ellenőrizték a gyereket. Kínos lett volna a munkahelyükön is, ha a gyerek renitenskedik az iskolában. Te nem éreztél semmit, ami kellemetlen, kényszerű nyomás lett volna? Nemcsak fegyelmi ügyet értek ezalatt, hanem emberileg vagy politikailag nem próbáltak befolyásolni? Gondolj arra, hogy a korai kádár-korszakról beszélünk.

Csáky Lajos:

– Ez az időszak azért már mégiscsak a hatvanhármas kádári konszolidáció kezdte. Mire felkerülök Budapestre, 1964-et írunk. Az 1965-ös Ernst Múzeumban megrendezett fiatal Művészek stúdiójának első, nagy port kavart, kiállításán ott lehettem. Ami akkor forradalmi kiállításnak számított. kortársaim közül a legnagyobbak akkor kezdték pályájukat, például Lakner László európai hírű festővé vált, vagy Gyémánt László. A fődíjas Sváby Lajos később a képzőművészeti főiskola rektora lesz. Birkás Ákos óriási név a szakmában, sorolhatnám. A kortárs képzőművészetben a magyar szürnaturalizmus kora, nagy újdonság volt, nagyon nyugatias. Az iskolában, amit tapasztalhattam, vagy lehetett „megtapasztalhatni”, politikailag engem nem ért el, nem voltam rá fogékony. leginkább a magammal való bíbelődés, belső érzelmi konfliktusaim kötöttek le.

Jelenetek a fák életéből ceruza papír 70×50 cm 1981

Laki Pál:

– A tananyagban nem kötelező, de igazodó „látszat-éljenekbe”, ostoba ünnepségekbe nem találtál bosszantó elemeket? Bár ez az iskola nagyon jó iskola volt, tompította a társadalmi hibákat, de ennek ellenére éreztél-e ott kellemetlen erőhatásokat?

Csáky Lajos:

– Túlnőtték vagy eleve elnyomták az én hétvégés és egyéb más élményeim ezt a fajta érzékenységet. Vidékről felkerülve egyrészt volt a nagyvárosi lét, a beilleszkedés, ami nem kis fejtörést okozott. Akár osztálytársaim gondolkodásmódjának a mássága, más levegőjűsége, például. Az kétségtelen, hogy voltak pusmogások, jól értesültségek, suttogások. Ezek persze nem tudatosultak bennem annyira. Az egyik volt évfolyamtársam, aki kollégiumi titkár is volt, éltanuló, mindenből kiváló. ő írt az Emlékkönyvbe, az akkori évek politikai hangulatát megidézve, az „Ír traktorosról”, rosszkedvűen. Ő benne ez a rezonancia alakult ki. ő erre volt fogékony: szociológus is lett belőle. Nem véletlen talán, hogy egyikünkből ez lett, másikunkból az lett. ki mire volt érzékeny az akkori világból. ő a politikai hírekre, meg Dragon tanár úr buta ünnepi szónoklataira. Mindennap.

Egyébként Dragon tanár úrral túl sok baj nem volt, hacsak nem a szürkesége. Vele szemben a sokszínű pásztor Ferenc tanár úr minden reggel és este „életre keltette” és „észhez térítette” az ifjúságot. Az említett szürkeséget ellensúlyozta pásztor tanár úr egészen más emberi habitusa. Humán beállítottsága, széles körű műveltsége, amely átfűtötte szavait, egy szabadabb, tágabb világ lehetőségét sugallta. Nagy érzékenységgel figyelt ránk. különösen fontosnak tartotta az önművelést, az olvasást: „Tessék menni a könyvtárba, tessék olvasni!” (Az a könyvtár ma is ugyanott van, a Haller téren, ahova jártam kölcsönözni.) Arra is rávett, hogy művészettörténeti dolgozatot írjak önszorgalomból arról, amit addig olvastam. Lesújtó kritikát kaptam. „Összeollóztad! Zavaros! Nem érted amit írsz, nincs benne eredeti gondolat!” Akárhányszor írásra adom a fejem ő jut eszembe. Időben jött a pofon. Jó ez a sajgás!

Naplót vezetett rólunk. Másnap felolvasta az esti kollégiumi összejöveteleken. Összefoglalta az előtte való napot. szembesített önmagunkkal. A megtapasztaltakat név szerint is, „szó szerint” is a fejünkre olvasta. Megkülönböztetett figyelmet szentelt a leghátrányosabb helyzetből jövő társaimnak. Naplóbejegyzéseiben rendre beszámolt mit olvasnak, ha olvasnak, javulnak vagy biztatni kell őket. számon tartotta az előmenetelüket. Az történt, hogy ezek a fiúk, akikre különösen gondja volt, egy vaskos tréfát eszeltek ki „ellene”. „csupa” szeretetből, szabadulva a gondoskodás terhétől, amit ők otthon nem tapasztaltak, csak a pofonokat. Ahhoz voltak szokva. Nagy komolyan, ötük, előadták, hogy „meg ütötték” a lottó ötöst, a főnyereményt. Mutatták is a szelvényt, „Ez bizony igaz, tessék elhinni!” Pásztor tanár úr hitt nekik. Nem a fiúk, a Tanár úr nem aludt egész éjszaka. Naplójában sorra vette a fiúk sorsát, mit fog változtatni életükön a főnyeremény.

Még én is bekerültem a Naplóba. Hátha a fiúk engem is segíteni fognak a nehéznek tűnő művészpályára lépésben. Másnap persze kiderült minden. Pásztor tanár úr este feldúlva, de halkan, olvasta fel az éjszakai naplóbejegyzés sorait. Dermedt csendben hallgattuk. Talán valamiféle félelmet éreztünk. Talán azt, hogy a sorssal nem szabad játszani. Talán a sors nem játék. Pásztor tanár úr szomorú szavaira és szomorú arcára ma is emlékszem. A nagy hallgatásra, a nagy csöndre. Nem kiabált, nem oktatott, csak olvasta szomorúan az éjszakai gondolatait. Azt hiszem, legbelül, akkor, abban a pillanatban mindenki érezte azt az úgynevezett megrendülés-félét, ahogy akkor Pásztor tanár úr megrendült. Az esetről többé nem esett szó. Akkor, ott, valami eltörött. Hinni szeretném, hogy mindenkiben. A hangokra is lehet emlékezni? Lehet! Természetesen egyik nagy hatású tanárom pásztor tanár úr maradt. (Nagy keserűséggel tölt el, hogy őt később a sors oly méltatlanul megtépázta, meggyötörte, érdemtelenül jutott tragikus sorsra.)

A másik, a kollégiumhoz tartozó élmény, ami egy életre belém égett, az az alkalmankénti esti vetítések a lágerekről, Auschwitzról, a holokausztról. A kollégiumi rádióban dokumentumjátékok, túlélőkkel készített interjúk hangzottak el. Tizenöt-tizenhat évesen eleven képet kaptunk a múltról: „Történelmi lecke fiúknak”. Feltehetően ebben is Pásztor tanár úr játszott szerepet. Ezek az élmények egy életre meghatározóan rakódtak össze ott, a kollégiumi szobákban, az esték csendjében, a vaságyak között. A dokumentumfilmeket látva azóta sem bírom elviselni a tolólapos munkagépeket.

Laki Pál:

– Nagyon érdekes, amiket mondasz. Mi tagadás, meglep, hogy Te a kollégiumi életet ilyen súllyal érzékelted. Talán a mi felfogásunk volt a Kollégium jelentőségét illetően hamis. Mi azt hittük, hogy az egy egyszerű, hogy úgy mondjam, szálloda, ahova aludni mennek a gyerekek. Amit Te mondasz, abból az derül ki, hogy az életnek ez egy másik fele volt. Az iskolai kiadványunkban, most a legújabban, a Szabó Balázsné Gizike kiadta anyagban (Mesteristák és Istvánosok, Budapest, 2012, Volt Istvánosok Baráti Köre) is csak néhány oldal van a kollégiumról. A kollégiumi nevelési folyamat, ami végbement akkor, az tényleg jelentős lehetett.

Csáky Lajos:

– csak így utólag tűnt föl, hogy a kollégiumi nevelők soha nem szerepelnek az érettségi tablókon. Több évtizeddel később kollégista társaimmal beszélgettünk a kollégiumi lét árnyoldalairól. Egybehangzó volt a vélemény, hogy az otthontól való elzártság, az otthonhiány lehetett rosszkedvünk oka. A leánykollégiumban jobb volt a helyzet. A lányok jobban tudtak maguknak otthont teremteni. s nagyobb volt az egymás iránti tolerancia is. A kollégista lányokkal – hiszen lányokról volt szó – persze hogy „igen jó volt” a kapcsolatunk, nagyon is baráti, vonzódásokkal teli. Osztálytársaink többsége hazament iskola után, mi meg maradtunk, mentünk a kóterbe. A kollégiumot így hívtuk. Ott voltak a vasszekrények, olyanok, mint a gyári öltözőszekrények. Ha vasszekrényt látok, még ma is megborzongok.

A műkőlap burkolatok ridegsége tovább fokozta a rosszkedvet. Ahogy bennem, úgy másokban is megteremtette ugyanazt a belső szorongó érzést, ami akkor nem került felszínre. Ez is egyik oka volt a gyakori betegszoba-látogatásaimnak. Második év tavaszán a szokásos betegszobázáskor éppen Jean-Jacques Rousseau A magányos sétáló álmodozásait (fordította Réz Ádám, Magyar Helikon, 1964., Bp.) olvasva, egy sugallatra olyan elvágyódás féle érzéstől hajtva, fogtam magam és felültem a Déli pályaudvaron egy vonatra. Elutaztam Szekszárdra, ahol korábban laktam. Olyanokhoz (nevelőszülők), akiknél nyarakat töltöttem, míg édesanyám dolgozott. „ki voltam adva napközbenre”, oda vágytam vissza. Visszavágyódás volt ez a valamikori képzelt otthonomba. Bár elég sok otthonba visszavágyódhattam volna még. Miért pont Szekszárd, azóta sem tudom? Éppen pásztor tanár úr fejtette meg az én „lelkemet”, nyilván Rousseau okán.

Kétségtelen, volt egy érzelmi krízis bennem. Ami végül is oda vezetett, hogy a harmadik félév közepe tájékán mondtam édesanyámnak, nem akarok tovább „budapesti” diák lenni. „szökésemnek” azért többféle következménye lett. legmeglepőbb módon nem is az iskola büntetett, bár kiszabtak valamiféle igazgatói figyelmeztetést. Ez az elmarasztalás nem szólt bele a mindennapjaimba. Az igazi pofont az osztálytársaimtól kaptam. Osztályfőnökünk, Moravcsik Mária több osztályfőnöki óra tárgyává tette az én „szökésemet”. Mindenkinek el kellett mondania, mit gondol az én „tettemről”. Rendre elmarasztaltak, egyedül csősz János osztálytársam állt ki mellettem. Az amúgy is meglévő barátságunkat persze ez hosszú évtizedekre megalapozta. Nagyon igazságtalannak éreztem és árulásnak azt a nyilvánvaló képmutatást, amit, a szavak szintjén, a többség megfogalmazott.

„Az ügyről” többet az osztálytársaimmal nem beszéltem. Értem én, meg akartak felelni osztályfőnököm látható erkölcsi elvárásának. Bizonyos mértékig ez az eset is hozzájárult későbbi döntésemhez, hogy elhagyom az iskolát. „közös megegyezéssel” az iskola elengedett, elengedtek. Próbáljak más utat. Így kerültem vissza Kecskemétre. Egy tanévnyi ideig segédmunkásként dolgoztam egy fémipari vállalatnál (fémmunkás, 5. műhely). Ez idő alatt öt tantárgyból készültem különbözeti vizsgát tenni, hogy folytathassam tanulmányaimat egy alacsonyabb szintű közgazdasági szakközépiskolában Hódmezővásárhelyen. A gimnázium szóba sem jöhetett, ott két év anyagából kellett volna levizsgáznom, ami elképzelhetetlen volt számomra, s realitása sem volt. például a szakközépiskolában nem volt sem kémia, sem fizika. Ebből is kitűnik, hogy a pesti I. István a gimnáziummal egyenrangú képzést nyújtott.

Laki Pál:

– Lassan a vége felé érünk a dolgoknak. Van még valami üzeneted az iskolának?

Csáky Lajos:

– Üzenetem mindig lesz, amíg élek. Amíg él az ember, addig örökké üzen azzal, hogy visszaemlékszik az élet valamilyen pillanatára, itt most éppen az iskolára. Ezek az évfordulók azért jók, mert felszínre hozzák a valamikor történteket. Az emlék az nem kopik, csak a felejtéssel fedve van. Ha megvakargatjuk a hétköznapjaink felszínét, akkor mindig az ifjúság bizonyos pillanataira és meghatározó élményeire bukkanunk. Az emlékezés során kiderül, hogy alapvető tudásaink, vonzódásaink már milyen korán kialakulnak. Ebben van a tanári felelősség is. Nem is tudja egy-egy tanár, hogy milyen nyomot tud hagyni egy diák életében. Ilyen vagy olyan megnyilvánulás, támogatás, egy jó szó, egy méltósággal elmondott számonkérés. Nem az ordibálás, nem a közönségesség. De a csendben megszidni a másikat, az a valami. Ahhoz, hogy jó irányba terelje a diákokat, fel kell kelteni a diákok lelkiismeret-furdalását.

De a tanár soha ne alázza meg a tanítványát. Ezzel nem találkoztam az Istvánban. Sajnos később igen. Egy-egy tanár úgy próbált magának tekintélyt szerezni, visszaélve tudásfölényével, hogy cinikussá lett. A cinizmussal sokkal többet találkoztam. Néhány szót még a „fölösleg-tudásról”. Megtanultam gépelni, s lám életem egy jó részét gépeléssel töltöttem. Mára megfordítottam a sorrendet, most kézzel írom a leveleimet. Még ezt is ennek az iskolának köszönhetem, mert levelezést tanultam. Hogy van cím, van bekezdés, van szakasz és így tovább. Az unokáimnak: (Zsiga első osztályos, Eszter második osztályos) hogy elő tudjak nekik írni feladatokat, és ők azt el is tudják olvasni. Elő kellett vennem a levelezésben tanult írásmódot, miközben talán már van egy felnőtt írásom. Most vissza kellett idéznem azt, amit akkor, ott Iványi tanár úrtól tanultam.

Laki Pál:

– Akkor ezt feleslegesnek érezte az ember.

Csáky Lajos:

– Ez a „sor ki, kocka be, egy sort kihagysz, két kockát beljebb lépsz!” – és kezdődik az újabb szakasz, valóban akkor úgy tűnt, hogy ez felesleges. De ezek voltak azok a résztudások, amik beépültek az ember életébe, és sok mindenben jártasabbá lettél, jobban feltalálod magad a világban, mert van egy használhatóbb tudásod. Volt egy csomó olyan dolog, amiről nem is gondoltam, hogy azoknak lesz valaha értelme. lett. Nem tudok olyan tanult dolgot mondani, aminek ne lett volna valami értelme.

Laki Pál:

– Na! Azért ez az iskolai rendszer, még ha az poroszos is, amit megvetéssel utasítunk el, de mégis több száz éves gyakorlatra, tapasztalatra támaszkodik, és eredményes volt. Hadd kérdezzek még Tőled! Ez már nem nagyon iskolai jellegű ügy. Boldog ember vagy?

Csáky Lajos:

– Nem tudok biztosat mondani, de azt sem, hogy nem. Nem látom még itt az idejét, hogy ezen gondolkodjak. Bár egyre inkább azt csinálom, hogy kezdem az életem mérlegét megvonni. próbálok végigmenni az eddigi életemen, mit sikerült megvalósítanom. Ha a hónapos szobákhoz viszonyítom, hogy hova jutott az életem, mi vesz körül, kik vesznek körül, feleségem Kati (negyvenkét éve együtt), két gyermekem, Bernadett (negyvenegy éves), és Donát (harminckilenc éves), két unokám, Eszter (nyolcéves), és Zsigmond (hétéves), az életkörülményeim. Mit tanulhattam: ahhoz képest, vagy önmagában véve is nagyon nagy dolgok, és sokra jutottam. Amit tanulhattam később, felnőtt fejjel. Utazhattam. Saját műtermemben dolgozhatok. Persze nagy dolgok!

Laki Pál:

– Akkor miért gondolkodsz a válaszon?

Csáky Lajos:

– Leegyszerűsítő dolognak tartom, hogy ezt a boldogság szóval tudnám csak kifejezni. Azt gondolom, az elégedettség kifejezés pontosabb, ha nem is fed le mindent. Az a fajta elégedettség, hogy amit lehetett, ebből az induló sorsból kihozni, azt talán sikerült. Ha az elégedettség a boldogság, akkor feltétlen lehet a boldogság szóval élni. De úgy gondolom, a boldogság szó „foglalt”. Az elégedettség kifejezés nagyobb mezőt fog át. Ebben a „boldogság” is benne van. Az érzelmi biztonság, a társ kiszámíthatósága, a mindennapok megszervezése, működtetése.

Laki Pál:

– Te most pénzt és tárgyakat említesz. A szívedben mit érzel? Jó lenni? Jó élni? Jó csinálni, amit csinálsz? Unokáid is várják válaszodat a kérdésre, miért kell spekulálva válaszolni?

Csáky Lajos:

– Az a világ, amit a képeimen megjelenítek, az nem egy idilli, boldog világnak a visszatükröztetése, hanem éppen az elveszettségnek, vagy a magánynak, az érzelmi hiánynak a megjelenítése. (Erről írnak, akik elemzik munkáim. Akkor „ez” ilyennek látszik, vagy az is.)

Laki Pál:

– Te, Lajos! Te egy elfogadott, jónevű, nyilvántartott festő vagy. Te nem valami harmadrendű művész vagy! Hogy a csodába nem az volt a válaszod: – igen! Nagyon ezt vártam volna Tőled!

Csáky Lajos:

– Ironikusan mondhatnám, egy alkotó ember a boldogtalanságából él. Várat még magára, hogy a boldogság szót kimondjam. Az is lehet, hogy én ilyen mondatokat soha sem fogok tudni kimondani. Ha alkotómunkának lehet nevezni, amit csinálok, annak éppen a mindennapos kétely az alapja. Az, hogy én mindennap kételkedhessek, ahhoz persze hatalmas nagy háttérre és biztonságra van szükség, amit a feleségem biztosít számomra. Aki a hétköznapi életemet stabillá, kiszámíthatóvá, élhetővé teszi. Így vált lehetővé, hogy megfesthessem az érzéseimet, képbe vallhassam az életemet. „A pesszimizmushoz határtalan optimizmus kell” – szoktam mondani. Nem érzem a boldogság szó használhatóságát esetemben.

Kicsit ügyetlen lenne és nagyon leegyszerűsítő. kétségtelen, ha azt nézem, honnan, melyik pontból hova jutottam, egy másik ember sorsával összevetve, akkor nyilvánvaló, hogy annak a tükrében boldogultam valahogy. Nem vagyok boldog? De: minden pillanat boldoggá tesz, mindennap rá tudok csodálkozni a kertünkre, minden nap rá tudok csodálkozni a feleségem által naponta megfőzött étel ízére, a benne kifejeződő szeretet ízére. A bevetődő napsugárra, a körülöttem lévő szép tárgyakra, képekre. A hétköznapokra, a világra a maga apró részleteiben, gyűrődéseiben. Minden pillanat boldoggá tesz az, ami körülírja az embert, és ami a legszemélyesebb: az életünk.

Laki Pál:

– Lajoskám, Te még nem tudod, én már tudom. Te boldog ember vagy!

Csáky Lajos:

– Köszönöm, hogy faggattál! Szavaid ráébresztettek az életem ajándékára. Igazad lehet, hogy minden boldogtalanságnak kijár a vigasz. saját megélt, észre nem vett boldogságom is ilyen gyógyír. Boldogan vagy boldogtalanul, azért szeretek élni!

 

Készült 2014 márciusában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.