Tana-Kovács Ágnes

Tana-Kovács Ágnes

Pantomim- és táncművész, produkcióvezető és művészeti tanácsadó

„felhúzom a másik cipőjét”

 

1977-ben érettségizett, majd elvégezte Kárpáthy Zoltán pantomim- és táncművész magánstúdióját. 1978-tól a Mimikri pantomim együttes tagja lett. 1980-ban előadóművészi vizsgát tett, és hivatásos pantomimművészként kezdett dolgozni. 1981-ben tartotta első önálló estjét „Bravó, clown!” címmel a Várszínház szabadtéri színpadán. 1982 A CORPUS pantomimstúdió tanársegédje, Budapesten és szegeden tanít. Alapító tagja az ARTUS Mozgásszínháznak. Második önálló estje a „Pandóra szelencéje” a bécsi Theater BRETT színpadán került bemutatásra. szólistaként játszott itthon és külföldön 1988-ig, amikor gerincsérülés miatt fel kellett hagynia a táncművészi hivatással. 1990-től alapító tagja és egyik főmunkatársa a CASUS Kortárs Művészeti és Menedzserképző Kollégiumnak.

1993-tól független művészeti PR-tanácsadó, főként az alternatív művészetek területein. 1997-től a kancsal puttó Galéria alapítója és vezetője, ahol ez idáig hatvan kortárs képzőművészeti kiállítás került bemutatásra. Mint produkcióvezető számos színházzal és együttessel dolgozott, készített díszlet- és jelmezterveket. A szkéné színház művészeti programvezetője.

Lukácsi Béla:

– Tudod-e még, hogy a Pénztár-számlának mi volt a száma?

Tana-Kovács Ágnes:

– Háromszáztizennégy.

Lukácsi Béla:

– Őrület! Biztos voltam benne, hogy ezt nem fogod tudni. Azért kérdeztem éppen ezt, mert ez az egyetlen, amire könyvvitelből negyven év után még emlékszem. Lehet, hogy te még mást is tudsz?

Tana-Kovács Ágnes:

– Szerintem a Bank-számla volt a 911-es, de nem biztos. Ez most teljesen véletlenül ugrott be, én magam is meg vagyok lepődve, ugyanis a könyvvitel, a könyvelés olyan szinten nem érdekelt soha, de soha, hogy…

Lukácsi Béla:

– …hányas voltál könyvvitelből?

Tana-Kovács Ágnes:

– Oh, hányas?! Hát állandóan bukdácsoltam, sőt egyszer meg is buktam. Egy nagyon kedves fiú osztálytársammal buktattak meg. Együtt jártunk korrepetálásra a Gellért-hegyre, majd ezek után korrepetálás helyett csókolózni jártunk oda, tehát ismét csak nem tanultuk meg. Mindketten nagyon nehezen érettségiztünk le könyvvitelből. Amikor megbuktam, Gizi néni (Szabó Balázsné), az igazgatónőnk többször hívott raportra. Egyrészt azért, mert igen hektikusnak találta a bizonyítványomat: ötös-egyes, ötös-egyes, s ez így nem volt hihető. Másrészt pedig azért, mert nagyon sovány, vékonyka kislány voltam. Szegényen éltünk, édesanyám egyedül tartott el, és ami pénzt kaptam, esetleg élelemre, azt az Élet és Irodalom, az orosz fagyi, vagy a körúti palacsintázó vitte el. Tényleg nagyon vékony voltam, ezért ha volt valami fogadás, rendezvény és maradt pogácsa, akkor azt Gizi néni belém tömte. Nekem legalábbis ilyen emlékeim vannak, de lehet, hogy ő már nem is emlékszik rá.

Lukácsi Béla:

– Mindezek ellenére a „Képesített könyvelő” okleveled azért megvan?

Tana-Kovács Ágnes:

– Megvan, igen! Képesített könyvelő és pénzügyi előadó. Ez volt a hivatalos szakképesítés. Ezt megszereztem, de az érettségi bizonyítványom igencsak szélsőségesre sikerült.

Lukácsi Béla:

– A könyvvitel volt az egyik szélsőség, de mi volt a másik?

Tana-Kovács Ágnes:

– Azt gondolom, az, hogy valaki egy tantárgyat szeret vagy nem szeret, nem is annyira az érdeklődésétől, hanem a tanáraitól függ. Az, hogy az irodalom, a történelem fontos volt és érdekelt, az annak is betudható, hogy nagyon izgalmas és nagyon jól előadó tanáraink voltak. Nagyon furcsa, de a politikai gazdaságtan is végtelenül érdekelt. Van egy történet, amelyik velem esett meg, de az is lehet, hogy az egyik osztálytársammal, csak annyira átéltem, mintha én lettem volna a szenvedő alanya. Gizi néni, az igazgatónőnk politikai gazdaságtant tanított, és egyszer kihívott a táblához, hogy a napi anyagból feleljek. Leült a helyemre, és rengeteg kérdést tett fel.

Olyan negyven percen keresztül feleltem, már majdnem az óra vége felé jártunk, amikor azt mondta, hogy kitűnő, nagyszerű volt a felelet – elégtelen. Ezt hirtelen senki nem értette. Ő pedig azt mondta, az igaz, hogy a politikai gazdaságtanról most nagyszerűen elbeszélgettünk, de hogy a mai órára egy szóval sem készültél, az egészen biztos. Gizi nénit nem lehetett megvezetni. Tehát ezek tanárfüggő dolgok. Még egy hármas dolgozatra és egy vitára is emlékszem, amikor azt mondtam, hogy én a hármast azt nehezen viselem, szégyellem, inkább legyen elégtelen. és azóta is ilyen a habitusom, hogy a középszerűséget, a középmegoldásokat nem szeretem.

Lukácsi Béla:

– De a Tündöklő középszer azért jó előadás a színházatokban, ugye?

Tana-Kovács Ágnes:

– Igen, nagyszerű előadás. Pintér Béla rendezte.

Lukácsi Béla:

– Amikor leérettségiztél, akkor már gondoltad, hogy soha a büdös életben ilyesmivel nem fogsz foglalkozni? Vagy azért ezen a téren is hagytál valami nyomot magad után?

Tana-Kovács Ágnes:

– Az osztályból valakinek a papájáé volt a PIÉRT, a Papír-Írószer Kereskedelmi Vállalat, s hárman oda mentünk el dolgozni. kerek egy hónapot dolgoztam ott mint „könyvelő”. Az volt a feladatom, hogy a padlásról lehozott régi anyagokat a levél címzettje szerinti alfabetikus sorrendbe tegyem. Arra gondoltam, hogy ennél én azért többre vagyok képes.

Lukácsi Béla:

– És itt véget is ért a pénzügyi-könyvelői pályafutásod?

Tana-Kovács Ágnes:

– Igen, de ezt a tudományomat később hasznosítani tudtam, ugyanis harmadmagammal alapítottunk egy kortárs művészeti menedzserképzőt, egy college-rendszerű iskolát, s ott két vagy három évig a gazdasági lebonyolításban is részt vettem. A mai napig sem tévedek el, hogyha el kell készíteni az adóbevallásomat.

Lukácsi Béla:

– Hogy kerültél egyáltalán a Mester utcába? Miért éppen oda mentél?

Tana-Kovács Ágnes:

– Édesapám korán meghalt, akkor én kilencéves voltam. Édesanyám erdélyi származású, hegyi lány volt, kommandóról származott, ez a Háromszéki-havasokban van. édesapám pedig tótkomlósi tótocska. A jó genetikai kódjukat hozták össze bennem. édesapám cukrászmesterséget tanult Gyulán, majd Pestre került és önerejéből létre hozott egy cukrászüzemet, meg egy pici cukrászdát. édesanyám pedig a forint bevezetésekor az éhezés elől menekült át Erdélyből. Egyszerű, de nagyon szorgalmas, nagyon kedves és mosolygós asszony volt. Egymásba szerettek, a liliom utcában volt édes apámnak a műhelye, s én ide, a Vaskapu utcai lakásba születtem. Édesapám üzletét államosították, s ami az addigi munkája gyümölcse volt, azt mind elvették. Úgyhogy nem voltam kimondottan nagy híve a kommunizmusnak. Gyermekkoromban nem neveltek sem vallásosan, se más ideológia elvei szerint, de hangulatilag inkább a proletárdiktatúra elleni neveltetést kaptam.

Lukácsi Béla:

– Azért kerültél a Mester utcába, mert közel volt?

Tana-Kovács Ágnes:

– Igen. Édesanyám praktikus okokból azt szerette volna, hogy olyan középiskolát végezzek, ami szakmát ad, és rögtön be tudok ülni egy irodába. Akkoriban munkát találni egyáltalán nem volt nehéz, sőt a munka találta meg az embert, tehát fordítva működött a világ.

Lukácsi Béla:

– Édesanyád meddig tudta követni a pályafutásodat, és mit szólt hozzá?

Tana-Kovács Ágnes:

– Ha premierem volt, ha rendeztem, vagy bemutatták egy darabomat, ha a színpadon voltam, beült az első sorba, belekapaszkodott a kis retiküljébe, és boldog mosollyal nézte az előadást, amiből valószínűleg nem értett semmit. De az a szeretet és boldogság, ahogy a körülötte levő nézőknek mondogatta, hogy ez az én lányom, és az a büszkeség, amivel engem, mint egy medaliont viselt az életében, az nekem nagyon sokat jelentett. Négy éve ment el. Utolsó idejében, egy féléves haldoklási, elmúlási szakaszban mellette lehettem, és ezt kegyelemnek tartom. Mi sosem voltunk ölelkezős család, de az alatt a fél év alatt az összes puszimat, amit nem adtam oda gyerekkoromtól kezdve, azt mindenhova megkapta, a hátára, a kezére, mindenhova. Az összes ölelésemet át tudtam neki adni, ami addig bennem szorult. Gyönyörű iskola volt ez a félév.

Lukácsi Béla:

– Ma azt tudják rólad, hogy színészet, táncművészet, pantomim, jelmeztervezés, írás, rendezés. Az efféle pályafutás alapja általában nem az szokott lenni, hogy valaki képesített könyvelő, hanem hogy eleve célirányosan valami olyan iskolába jár, vagy ha nem is, mellékesen olyasmit csinál, ami mindezt megalapozza. A te esetedben ez hogy volt? Gondolom, már az iskolában is táncoltál.

Tana-Kovács Ágnes:

– Az ember életében a szerelem a legeslegfontosabb, és engem tulajdonképpen a szerelem vitt erre a pályára. Szerelmes voltam egy fiúba, aki pantomimezett az akkori KISZ Központi Művészegyüttesben. Engem inkább a fiú érdekelt, de aztán én is elmentem pantomimezni. A szerelem elszállt, elváltunk egymástól, és én maradtam. Tehát így indult a pályám a középiskola alatt, akkor lehettem tizenhat éves. Tanultam még klasszikus balettet, jazz-balettet, pantomimtechnikát, poentírozást, drámatörténetet, tehát mint egy madár, elkezdtem felcsipegetni a kenyérmorzsákat. A lány, aki a kenyérre hágott című Andersen-mesében van a hiú Inge, akit egy gazdag család nevel, s amikor a szüleit meglátogatja, a nevelői adnak neki egy cipót. De ő, hogy a cipőjével ne kelljen a sárba lépnie, ledobja a pocsolyába.

Ekkor a láp Asszonya lehúzza őt a mocsárba, s az lesz a büntetése, hogy lucskos, mocskos ruhában addig kell az alvilágban állnia, mint egy szobor, amíg a fönti világban egy kismadár össze nem csipeget annyi morzsát, s adja a többieknek, amennyi kitesz egy cipót. Úgy érzem, hogy nekem most kezd összeállni ez a cipó. Úgy is mondhatom, hogy az idők során annyi felől annyi motívumot tudtam beleszőni az életem szövetébe, hogy nagyon-nagyon sok fényes szál lett benne, és azokat a művészetnek, a művészettel való kapcsolatomnak köszönhetem. Azt hiszem, ezek a fő vetőszálak.

Lukácsi Béla:

– Tehát a középiskolában már tudtad, hogy ezt fogod csinálni?

Tana-Kovács Ágnes:

– Igen, de ez egy fiatalember számára még nem egyértelmű. Nagyon egyetértek azzal, hogy nem is lenne szabad egy tizenöt-tizenhat éves embert arra kényszeríteni, hogy pályát válasszon, ezt az időt ki kéne tolni. Épp Gizi néninek volt az ideája, hogy vegyünk fel mindenkit az egyetemre, s aztán első évben legyen egy szigorú szűrővizsga, s azután már csak az járhasson oda, aki ezt a vizsgát letette. Így rögtön az elején kiderülhet, hogy valaki alkalmatlan például orvosnak. Nem lenne az a kényszer sem, hogy valaki elvégezzen öt-hat évet mint bölcsész, amikor pedig teljesen alkalmatlan a tanári pályára.

Lukácsi Béla:

– De mi történt azután, hogy otthagytad a könyvelőséget?

Tana-Kovács Ágnes:

– képesítés nélküli óvónő lettem. Azt hiszem, három évig dolgoztam óvodában. Megjegyzem, akinek nincs még gyereke, nem szoptatott, nem fürdetett, nem nevelt gyereket, az majdhogynem alkalmatlan az óvónői pályára. és nekem akkor még nem volt saját gyermekem. Amikor a kisfiam megszületett (1979-ben), megváltozott az egész világ. Ekkor tudtam volna jó óvónő lenni, de akkor már nem dolgoztam ott.

Lukácsi Béla:

– Hogy nem voltál jó óvónő, ezt onnan tudod, hogy a gyerekek nem szerettek?

Tana-Kovács Ágnes:

– De szerettek, csak – ahogy említettem is – nekem a hármas osztályzat nem tetszett soha, s lehet hogy ott hármas osztályzatú óvónő voltam. én azonban mindenben, amibe csak belefogok, azonnal ötöst szeretnék kapni.

Lukácsi Béla:

– Mikor adtad magadnak az első ötöst?

Tana-Kovács Ágnes:

– Hm, hát jó későn. lehettem úgy harmincéves, amikor a legnagyobbat ugrottam. Akkor éreztem azt, hogy művészként ennél többre úgysem leszek képes. Ezt ugyan mások ítélik meg, de magamban úgy gondoltam, hogy akkor, ott elértem művészi pályám csúcsát. Ez egy kis önálló est volt Bécsben, a Theater Brettben. ott mutattam be egy kétrészes szóló műsort. A pandóra szelencéje volt az első rész, és Bravó, clown! vagy valami hasonló címe volt a másodiknak. Tehát az első az egy komolyabb görög mitológiai játék volt, a második pedig Augusztnak, a piros orrú bohócnak a felnőtteknek szóló meséje. Egyébként nem szeretem a bohócokat, amilyennek általában látjuk őket, ezért arra törekedtem, hogy egy chaplini mélységű figura teremtődjön meg ott a színpadon. Ez az este volt számomra minden szempontból a csúcs.

Egyedül lenni a színpadon különleges állapot. én akkor, abban a pillanatban képes voltam arra, hogy azokat az embereket megragadjam, akik ott voltak. közös katarzist éltünk át, köztem és a nézők között létrejött egy olyan megfoghatatlan kapcsolat, amit én azóta sem tudtam megismételni. Nagyon nagy sikere volt az előadásnak. Ez jól esett, de az igazi elismerés a végtelenül takarékos színházigazgatótól jött, aki az egész aznapi bevételt egy kalapból az öltözőasztalomra borította. Ez nagyon nagydolog volt tőle, mert ő még a radírt is sajnálta, és mindenki után lekapcsolta a villanyt.

Lukácsi Béla:

– Tehát ez volt harmincéves korod körül. S addig az építkezés folyt?

Tana-Kovács Ágnes:

– Igen, tanultam.

Lukácsi Béla:

– S voltak ennek nagyon hivatalos keretei is? Tehát például a Színházművészeti Főiskola?

Tana-Kovács Ágnes:

– A Színházművészeti Főiskola az egyetlen volt akkoriban, és az ott tanító tanárok önkényesen, illetve nem feltétlenül szakmai szempontok szerint választottak ki fiatalokat, tehát nagyon nehéz volt bekerülni. Erről sokan tudnának mesélni. Nagyon híres színészeink közül se mindenki jutott be. Például Jordán Tamás az életben nem végzett színiiskolát, itt tanult a Műegyetemen, és mégiscsak ő lett Jordán Tamás, az egyik legcsodálatosabb színművészünk, aki sokáig a Nemzeti Színházat is igazgatta. Tehát meg kellett találni azokat az utakat, amelyek erősítik az embert a művészi pályáján. Még pici volt a fiam, hároméves lehetett, amikor kimentem Marcel Marceauhoz Párizsba. Egy azóta ismét jó kollégám, Nagy József, a francia Jel színháznak a vezetője (akit nemrég választottak meg éppen a Trafó igazgatójának) már kint tanult, és hívott bennünket is, hogy felvételizzünk a Marceau-iskolába.

Emlékeim szerint ez egy négyéves iskola volt, és olyan koreográfusi diplomát adott, amelyik a világ összes színházának az ajtaját kinyitotta. A pantomim valamikor különlegesnek számított, mára már csak egy alkalmazott színházi műfaj, a klasszikus, önálló pantomimet nagyon kevesen művelik. ő ennek volt a világnagysága, és kidolgozott egy olyan iskolarendszert, amely nagyon erős diplomát adott.

Lukácsi Béla:

– Ez nagyon jól hangzik.

Tana-Kovács Ágnes:

– Kimentem Párizsba, de az egész dolgot alaposan meg kellett fontolnom. Az akkori férjem is ezen a pályán dolgozott. Kiültem a Ma Bicoque-ba, a két kakas kisvendéglőbe, ez ott van a Marceau-iskola mellett, és mindent átgondoltam. Bár tanulhattam volna az iskolában, Párizs város ösztöndíjával, amiből lehetett volna egy kis padlásszobát bérelni, de úgy éreztem, hogy a férjem és a kisfiam fontosabbak ennél. Nem tudtam elképzelni, hogy én Marceau drámaiskolájában tanulok, a férjem pedig a kisfiamra vigyáz Párizsban, esetleg újságot hord ki. Visszajöttem. Itthon a Népművelési Intézet indított mozgásszínház-rendezői kurzusokat, ott tanultunk Honti Katitól, Fodor Gézától dramaturgiát, színháztörténetet, mellette tánctörténetet, pszichológiát és ilyesmiket. Tehát, aki nem tudott bejutni a főiskolára, találhatott alternatív megoldásokat, hogyha keresett. Manapság már burjánzanak a különféle workshopok és az önjelölt művészek magániskolái.

Lukácsi Béla:

– Az biztos, hogy te valamilyen módon mindig keresed az önkifejezést. Az egyik ilyen a tánc. Ezt viszont, ahogy olvastam a neten, abba kellett hagynod, mert valami gerincproblémád volt. De még mindig ott van a rendezés, a jelmeztervezés, ami már képzőművészet. Ezek párhuzamosan léteztek, vagy váltották egymást?

Tana-Kovács Ágnes:

– Párhuzamosan. Végül is van reneszánsz-modell, de jó lenne azt követni…

Lukácsi Béla:

–… Tehát nem volt kitüntetett irány?

Tana-Kovács Ágnes:

– … Nem. Nagyon sok hasonló embert ismerek, naponta találkozom például rendezőkkel, akik kitűnő ízléssel tudnak díszletet tervezni. Ugye, mi egy amolyan kézivezérlésű kamaraszínház vagyunk, és nagyon sokszor előfordul, hogy a rendező tervezi a díszletet. Olyan alkotó is van, aki ki sem engedné a kezéből, még a színvilágot is elképzeli, és azt teszik föl a kollégák a színpadra. Ez lenne a természetes, nem pedig az, hogy ráállunk egy sínre, s ameddig az tart, addig azon a vonaton ülünk. Az lenne a természetes, ha meg-megállnánk és átszállnánk más-más irányokba tartó vonatokra is.

Lukácsi Béla:

– Olvasom a honlapodon, hogy egy „bevállalós” fajta vagy. Ez mit jelent? Kockáztatsz, bátor vagy, belemész olyan dolgokba, amiknek a kimenetele még magad előtt se teljesen biztos? Számolsz azzal, hogy esetleg negatív következményei lesznek, de azért mégis megcsinálod? Vagy ez csak a sokféleségnek a keresése?

Tana-Kovács Ágnes:

– Nem vagyok bátor ember, megfontoltan megyek bele szituációkba. Abban már nem vagyok biztos, hogy ez mindig is így volt. Azt kell mondanom, hogy egyfajta exhibicionizmust feltételez, hogy az ember színpadon dolgozhasson…

Lukácsi Béla:

–… Jól is néznénk ki, hogyha nem így lenne…

Tana-Kovács Ágnes:

– …Igen, ez egyfajta exhibicionizmus, de ennek én többféle színét különböztetem meg. Ismerek olyan színészt, aki hallatlan szerény, szemérmes, visszahúzódó, majdhogynem szégyenlős ember, de ezt nem veszem észre, amikor kilép a színpadra. és megvan a fordítottja is, van aki a nadrágját bármikor, bárki előtt letolja, de a színpadon ez egyáltalán nem érezhető. én magamat, hogyha a magam tükrébe nézek, szelídecske embernek ismerem. kihasználható, altruista természetű ember vagyok. Nincs bennem az a rossz értelemben vett becsvágy, ami maga mögé utasítja a többieket. Nem szeretek a középpontban lenni, még asztaltársaságnál sem. Egy iskolai kirándulás világította meg ezt nekem nagyon élesen. Nagy-Hideg-hegyre, vagy Magas-Taxra kirándultunk. Fiúsítva voltam, tehát nem voltam az a nőies típus. és én voltam az osztály bohóca.

Éjjel árnyjátékot játszottunk a hasamra tett elemlámpa előtt, a plafonra vetítettünk humoros, obszcén történeteket, mindenki nagyon szeretett velem incselkedni. Amikor elindultunk föl a hegyre, én elöl mentem az osztályfőnökkel, de aztán meguntam a vele való beszélgetést, és picit lemaradtam. Két lány jött mögöttem, valami titkos dologról beszélgettek, s ahogy hozzájuk csapódtam, rögtön mondták, hogy „jaj, Kovi, de jó, hogy jössz, mondjál már valami jót”. És én mondtam valami jót, majd megint egy kicsit hátrább kerültem: Ott négyen beszélgettek, hozzájuk csapódtam, ők is nagyon örültek nekem, én pedig arisztokrata, meg székely vicceket meséltem. Ez így ment, s végül az a harminc ember mind előttem ment fölfelé, én meg egyedül maradtam hátul. Ezen elgondolkodtam. Ez jel, egy példaértékű eseménysor volt: mindenki örül, mindenki szeret, de egyre hátrébb kerülök a sorban.

Azt mondtam magamban, hogy ez így tovább nem mehet, s ezt meg is kell mutatnom. Nem lehet mindig bohócorr, maszk az arcomon, meg kell mutatnom magam az embereknek. Nagyon furcsa volt a reakciójuk, mert nagyon nehezen hitték el, hogy egyébként én is vagyok, létezem, nemcsak a figura, a „Kovi, Kovikám, gyere már ide egy kicsit”. Tehát nem csak ez létezik, hanem van egy lelki mélység és magasság is, amit bennem láttatni kell és lehet.

Lukácsi Béla:

– Nagyon sokféle dolgot csináltál és csinálsz, és ezek egyfelől azzal járnak, hogy kiadod magad, teljesen kitárulkozol. A színész, pláne a táncos, tényleg kiteszi magát a színpadra, a testét mutatja, ugyanakkor nem feltétlenül mutatja meg ezzel együtt az igazi lelkét is. Az írás, a rendezés megint más kategória. Te melyik vagy igazán?

Tana-Kovács Ágnes:

– Ez, aki most itt ül veled és a szemedbe néz. És mindig ez vagyok. Ez az én szabadságom. Ha most bejönne az egyetemünk rektora, akkor sem váltanék hangszínt, akkor is ugyanez az ember lennék. Vagy hogyha a fiammal beszélek, a barátaimmal az én szabadságomnak az a lényege, hogy őszintén mutatkozom az emberek előtt. Arra törekszem, hogy mindig önmagam legyek, mindig igaz legyek. Nagyon sok felesleges körtől megkímél, hogy rögtön az első pillanattól kezdve az vagyok, aki vagyok, tehát ez önzés is…

Lukácsi Béla:

–…Ugyanakkor ez biztosan sok nehézséggel is járhat. Mert, ugye, van itt valaki, aki szép, látványos, vonzó, azt kell mondjam, hogy igéző, ugyanakkor teljesen őszinte. Mi az életben most beszélünk egymással először, de az az érzésem, hogy tőled őszinteségre lehet számítani, nincsenek mellékösvények. De az ilyen ember nagyon kiszolgáltatott tud lenni, mondtad is, hogy kihasználható vagy. Nem gyötörtek téged meg az életben sokszor például a férfiak?

Tana-Kovács Ágnes:

– De igen, természetesen.

Lukácsi Béla:

– Némi öniróniával írod, hogy egy férfi volt az életedben, egy barna, egy szőke, egy ilyen-olyan, szóval, voltak szerelmi csalódásaid, mélypontjaid?

Tana-Kovács Ágnes:

– Hogyne, hogyne. Abban a szerencsében volt részem, hogy nagy magasságokat és nagy mélységeket élhettem át barátságokban, no igen, és a szerelemben is. Arról van szó, hogy csodálatos embereket ismerhettem meg. és azért kezdtem el írni, hogy ez ne maradjon nyom nélkül, hogy az unokáimnak el tudja mondani majd a gyerekem, hogy a nagyi ismerte Faludi Gyuri bácsit, kezet fogott Marcel Marceau-val, ismerte Jean Louis Barrault-t, és most sorolhatnám kortárs, vagy már nem köztünk levő kollégáimat és barátaimat. Csodálatos életem volt, ezt nem győzőm hangsúlyozni.

Lukácsi Béla:

– Azért talán még ne beszéljünk múlt időben!

Tana-Kovács Ágnes:

– ok. csodálatos az életem. Az a harmincharmadik év, az a krisztusi kor, ha szabad így mondanom, az nekem például Istenben való hitemet is meghozta, megadta…

Lukácsi Béla:

–…Merthogy előtte?

Tana-Kovács Ágnes:

– …Előtte gyökeres ateista, materialista gondolkodású voltam.

Lukácsi Béla:

– Történt valami?

Tana-Kovács Ágnes:

– Igen, fel voltam háborodva azon, hogy Hamvas Bélától József Attilán keresztül Pilinszkyig, akik az akkori kedvenceim voltak, mindenki hisz Istenben, és ez nekem miért nem sikerül. Hogy képzeli ő, hogy ebből engem kihagy? Kérésem volt Istenhez, még emlékszem is a szavaimra: „Istenem, én nem tudom, hogy te vagy, vagy nem vagy, de ha vagy, akkor ne hagyj ki engem a buliból!” s nem hagyott ki…

Lukácsi Béla:

–…És intézményesült is ez az istenhit, tehát jársz templomba?

Tana-Kovács Ágnes:

– Igen. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de én otthon, a kis fotelemben ülve kezdtem először a párbeszédet Istennel. Hogyha ez egy vallásos környezetben történik, úgysem hiszem el, mert nem vagyok könnyen meggyőzhető. Egyedül kezdtem el ezt a párbeszédet, s egy ponton túl jutottam arra, hogy most már jó lenne egy pappal is elbeszélgetni. Onnantól kezdve csodálatos lelki vezetőim voltak, piarista és ferences atyák, és én, akit a teljes avantgárd művészet foglalkoztat, a tökéletesen klasszikus katolikus egyházba kerültem. Éveken keresztül jártam kis közösségekbe, lelki gyakorlatokra, szemináriumba. Ameddig lehet, elmentem az Isten felé vezető úton. Azt mondják, hogy nagyon széles az út, amelyik a kárhozatba vezet, és nagyon keskeny, amelyik Isten felé. persze, hogy keskeny, mert mi törjük magunk előtt, és ott csak egy ember fér el.

Nem is merem mondani, mert azóta olyan divatos lett, de Santiago de Compostellába is elzarándokoltam. Kétszer is. Nagyon utána akartam járni, hogy ez a dolog tényleg van-e. Erőszakos voltam, s úgy látszik, hogy az erőszakosaké az Isten országa, mert csodálatos élményekkel gazdagodtam Isten kegyelméből. És ez még jobban felerősíti azt, amiről beszéltünk, vagyis, hogy sokakat félrevezet az őszinteségem, nyitottságom, néha kerülök is kényelmetlen helyzetbe emiatt, ugyanakkor meg nem tudok más lenni.

Lukácsi Béla:

– Néztem a neten, hogy nem nagyon találják el a beosztásodat, mert hol azt írják, hogy művészeti vezető, hol azt, hogy művészeti koordinátor, sok mindent írnak. De a lényeg mindenképpen az, hogy ez egyfajta vezetés. Sok múlhat a döntéseiden, s közvetlenül ránk nézve, a közönségre is hatással van, hogy milyen a te ízlésed, meglátásod. Ezzel a habitussal könnyebb, vagy nehezebb ezt a munkát csinálni?

Tana-Kovács Ágnes:

– pontosan azért nem írom ki a beosztást, mert nem szeretem a titulusokat. legszívesebben azt írnám, hogy Mädchen für alles, tehát mindenes cseléd. Mert az igazi színházcsináláshoz végtelen alázat kell és nagyon sok szeretet. Nagyon sok olyan ember nevezi magát művészeti vezetőnek, akivel nem tudok azonosulni, mert én az emberséget, a szeretetet, a türelmet, a művészi mélységet, szakmaiságot tartom elsősorban fontosnak, s nem érdekel a politika, a pénzvilág, az üzleti szemléletmód. Nem azonosítom magam azokkal, akik nagy M-mel és nagy V-vel írják azt, hogy Művészeti Vezető, miközben soha az életben egy négysoros verset nem tudnának elmondani, a bukfencről nem is beszélve.

Lukácsi Béla:

– Igen, de nem erre gondoltam, hanem arra, hogy ezzel a természettel nem nehéz-e ezt a munkát végezni. Mert tudjuk, hogy a művészember különös fajta, annak a lelke, az egója kicsit különbözik az átlagtól. És adott esetben súlyos döntéseket kell hozni, valakiknek a tyúkszemére lépni, harcolni kell a felettes szervekkel, adminisztráció, sértődések, mi egyéb…

Tana-Kovács Ágnes:

– …Döntsék el azok, akikkel munkakapcsolatban vagyok…

Lukácsi Béla:

–…Mikor veszekedtél legutóbb ebben a minőségedben?

Tana-Kovács Ágnes:

– Tegnap. Egyébként halk szavú ember vagyok, nagyon nem szeretek vitatkozni. Ha már én is felemelem a hangomat, akkor biztosan nagyon nagy baj van. Úgy gondolom, hogy minden ember érthető, csodálatos és nagyon-nagyon szerethető, csak olyan közelségbe kell kerülni, hogy ezt megláthassuk. Örök példám, hogy utazom a metrón, ott ül és dúdolgat egy nagyon koszos, nagyon büdös öreg bácsi. Mindenki elhúzódott tőle. Valami olyasmit dúdolgatott, hogy „édes kicsi szerelmem, add ide a pici szádat, hadd ölelem meg a derekadat”, de nem hogy megölelni, még a közelében se lehetett megmaradni.

Arra gondoltam, hogy édes Istenem, amikor ez a bácsi tizenkét éves volt, vagy tizenöt, és szerelmes volt, biztosan nem azt gondolta, hogy egyszer majd így kell élnie. és ha ezt a képet előre megmutathattuk volna neki, akkor azt a sok rossz döntést biztosan nem hozza meg az életében. én a vitában mindig „felhúzom a másik cipőjét”, úgy tudom megérteni a legjobban, ha belebújok.Nem is azt nézem, hogy miről vitatkozunk, hanem azt, hogy ezt most miért mondja, miért akarja, hogy én ezt elhiggyem. Tehát azért nehéz velem vitatkozni, mert talán jobban belelátok az emberek gondolataiba.

Lukácsi Béla:

– Most az a fő tevékenységed, hogy itt a színházban dolgozol. Csinálsz-e mást is, ami hasonló súlyú az életedben? Tehát írod-e, mondjuk, a nagyregényedet, a visszaemlékezéseidet, rendezel-e? Vagy ahogy telik-múlik az idő, az ember picit veszít az energiáiból, lehet, hogy a kíváncsisága még megvan, az igényei is, de már kevesebb a tettrekészség, az erő.

Tana-Kovács Ágnes:

– Hát pont most nem engedhetem meg magamnak, hogy kevés energia legyen bennem. Három éve, hogy a művészeti vezetést átvettem, és ez egyfajta életáldozat. színházat csinálni egy sajátos életmódot jelent, reggeltől estig, sokszor még éjszaka is dolgozik az ember. szegény családom emiatt elhanyagolódott, a fiammal való viszonyom is hektikus, van úgy, hogy két hónapig se látom. Bár ő már nagy, és önállóan éli az életét, azért ez nagyon rossz. Egyébként már jó ideje egyedül élek. Mellettem egy partnernek, egy társnak is meg kell hoznia az áldozatot. Még az a szerencse, hogy nem vagyok szép. Mert azok a barátnőim szoktak legelőször egyedül maradni. Valahogy csak olyan szerencsétlen sorsú szépségeket látok magam körül, akiket mindig gyötör a párjuk, a társuk.

Lukácsi Béla:

– Van még valami, ami olyan mértékben foglalkoztat téged a világból, hogy feltétlenül el akarod mondani másoknak is, mert úgy érzed, hogy azt csak te látod úgy?

Tana-Kovács Ágnes:

– Azt hiszem, hogy nagyon-nagyon sok minden. Már elkezdtem rendszerezni az élményeimet, országokra és városokra bontva. Több filmre való olyan dráma ért, pozitív és negatív értelemben egyaránt, tragédia és komédia, ami egyszerűen varázslatos. Nagyon nem szeretek sztorizni, mert úgy tűnik, mintha konfabulálnék, színes meseszövéssel mondanám el a történteket. Néha vissza is fogom magam, és nem úgy mondom el, ahogyan megesett, hanem próbálok tompítani rajta. De ezek mégis csodálatos történetek, és nem tudom, hogy mi volt a Jóisten szándéka azzal, hogy ilyen varázslatos emberekkel hozott össze.

Lukácsi Béla:

– Csak legalább egyet említs meg közülük!

Tana-Kovács Ágnes:

– Prága. Már pici hasam van, Bence fiamat várom, esteledik. Nem kapunk szállást. Ez is, micsoda dolog, kismama vagyok, a Vaclavske Namestin piros útlevéllel nem fogadnak bennünket a hotelek! Azt gondoltuk, hogy nem baj, majd valahol megalszunk a szabadban. Sétálunk valamelyik utcán, s valahonnan szaxi-hangot hallunk. Ez a Reduta nevű jazz-klub volt, ahol egy lengyel virtuóz fuvolista, Jerzy Stepien adott koncertet. Ez már önmagában hihetetlen volt, mert mi ilyesmit akkoriban csak bakelitlemezről hallottunk.

Megismerkedünk ott egy borostás, kockásinges férfival, aki azt mondja nekünk, hogy nem baj, ha nem kaptunk szállást, a barátja éppen elutazott, így mi ellakhatunk nála. felmegyünk hozzá, előhúz a sezlon alól egy stájer citerát, és elkezd rajta gyönyörűen játszani. Majd kérdezzük, hogy mik azok az oszlopok ott a falnak támasztva. Mondja, hogy éppen egy orgonát épít. A legkisebb sípok kartonpapírból voltak, a többiek meg rétegelt lemezből. Megfújta őket tüdővel, és gyönyörűen szóltak az orgonasípok. Majd elővett egy hatalmas nagy könyvet, egy angol–szanszkrit szótárat. Nem is tudtam, hogy van ilyen a földön. Aztán felolvasott egy szanszkrit verset, amit ő írt. Ezt követően átmentünk aludni a másik szobába.

Reggel benyitott hozzánk egy borotvált, csokornyakkendős, szmokingos úriember, s azt állította, hogy ő volt a tegnap esti beszélgetőpartnerünk. kiderült, hogy ő a prágai operának a karmestere. Hát most hirtelen ez a történet jutott eszembe. Az egyházon belül volt egy lelki szeminárium, ahol igekártyát húztunk, és az enyémen az állt, hogy boldogok azok, akik az életüket adják a barátaikért.Ez nekem világított, szinte lángoltak a betűk. Na, én ezt élem gyerekkorom óta. Hozzám bármikor lehet jönni. A zsidó Tóra szerint, hogy ha csak egy embert mentesz is meg a világon, az egész világot mented meg. szóval, ezek szerint én a világot már háromszor megmentettem. Egy kedves író barátom arról írt, hogy mi az anyaság. Írta, hogy neki van egy pótmamája, akinek a lábai elé szeretné hordani a Műegyetemet – kövenként. Meg is könnyeztem, amikor elolvastam, mert elképzeltem. Később azt állította, rólam írt. Hát, azonnal örökbe fogadtam.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2012 novemberében

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.