Göndör István

Göndör István

üzemgazdász, volt országgyűlési képviselő

„…színes, rögös utat jártam…”

 

1968-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Technikumban. Innen a pénzügyi és számviteli főiskolára került, ahol üzemgazdász diplomát szerzett. Katonaság után 1971-ben került első munkahelyére, a közép-dunántúli Gázszolgáltató vállalathoz Nagykanizsára. Még ebben az évben behívták kétéves katonai szolgálatra. 1973 -ban szerelt le tartalékos tisztként. Huszonhét évesen már közgazdasági osztályvezető. 1997-ig dolgozott itt, illetve a jogutód KÖGÁZ Rt.-nél.

1971-től MSZMP-tag. 1988-ban alapító tagja az MSZMP Reformköri Mozgalmának. 1989-ben alapító tagja az MSZP-nek, résztvevő és felszólaló az alakuló kongresszuson. 1990-től önkormányzati képviselő Nagykanizsán. 1994-től országgyűlési képviselő öt cikluson keresztül. Háromszor választották meg egyéni választókerületben. Kétszer listáról szerzett mandátumot. Aktív képviselői munkát végzett a Gazdasági Bizottság tagjaként, illetve az MSZP frakcióvezető-helyetteseként. 2014-ben kilépett az MSZP-ből, elfogadta az Együtt-PM jelölését, később be is lépett a szervezetbe. 1973-ban kötött házasságából két fiuk és egy lányuk született.

Béki Gabriella:

– Egy vas megyei kis faluban Kőszegszerdahelyen születtél 1950 márciusában, és Türjén jártál általános iskolába. Honnan jött az ötlet, hogy Budapestre gyere középiskolába? A te vágyad volt ez, vagy a szüleid döntése?

Göndör István:

– Az én nagy vágyam az volt, hogy állatorvos legyek. Sok szabadidőmet töltöttem egy öreg felcserrel az állami gazdaságban, ahol szinte minden állat megtalálható volt. Sok állatot mentettünk meg. saját állataim közül a galambjaimra voltam a legbüszkébb. Gyönyörű jószágokat sikerült kereszteznem. Édesapám vasutas főtiszt, forgalmi szolgálattevő, édesanyám baromfigondozó szakmunkás volt, nagyon egyszerűen éltük a mindennapi életünket. Ahhoz, hogy állatorvos legyek, olyan középiskolába kellett volna járnom, ahol latint tanítanak. 1964-ben lakóhely szerint voltak kijelölve az elérhető középiskolák.

Nem voltam rossz tanuló, de esélyem sem volt arra, hogy a zalaegerszegi gimnáziumba bekerüljek. A matematikatanárom ajánlotta a szüleimnek az I. Istvánt Budapesten. Utólag tudtuk meg, hogy a megyének volt ott hely lekötve, utánpótlás nevelésre, és a matektudásom alapján ő megszerezte ezt a helyet. Még elképzelésem sem volt a közgazdaságtanról. Az élet fintora: a húgomat évekkel korábban felvették az Állami Balettintézetbe, de a szállást a család nem tudta megoldani, így ő is közgazdaságiba ment, de akkor már Zalaegerszegre, és gyógyszerész lett.

Béki Gabriella:

– Nehéz volt tizennégy évesen kiszakadni a családi környezetből?

Göndör István:

– Zárkózott voltam, szerettem a csendet, és helyben akartam maradni. Amikor elkerültem otthonról, és ráadásul Budapestre, úgy éreztem a családom kitaszított! Édesanyám kilencvenedik születésnapján engedtem meg magamnak, hogy ezt szó szerint elmondjam neki. Gondold el, sírva fakadt, és azt mondta: „apáddal együtt tudtuk, hogy nagyon nehéz időszakot élsz át, de nem láthattál semmit az aggodalmunkból, a félelmünkből, mert akkor nem mentél volna el. Utána büszkék voltunk rád és soha nem beszéltünk róla”. A szó igazi értelmében kiszakadtam a családból. Hiányzott minden, a szüleim, a húgom, az állataim, a barátaim. Hiába volt édesapám után első osztályú szabadjegyem, de nem mehettünk haza. szüleim készíttettek egy zárható faládát, az utazott oda vissza, benne ruha, élelmiszer.

Béki Gabriella:

– Hogyan hatott rád a fővárosi környezet?

Göndör István:

– Nem akartam a fővárosba menni. korábban csak a szüleimmel jártam ott kirándulni. Bizalmatlan voltam. Gyalog mentem még Csepelre is, nehogy ismeretlen helyre vigyen a tuja. Nem tudott megérinteni a város. A mai napig nem szeretem. Érettségi találkozókon valaki mindig fejemhez vágja: még mindig nem szereted a fővárost, miközben életed felét Budapesten töltötted? (középiskola, főiskola, katonaság, képviselőség.)

Béki Gabriella:

– Nehéz volt megszokni a kollégiumot? Milyen gyakran mehettél haza?

Göndör István:

– Ha jól emlékszem, az első félévben háromszor voltam otthon. különösen nehéz volt megszokni a bezártságot. Az iskola, és a kollégium egy épületben volt. Nagyon korlátozott időben hagyhattuk el az épületet. Mozi is legfeljebb hetente egyszer volt vasárnap, vagy kimenő egy-egy futballmeccsre. Anyagi lehetőségeim a mozilátogatást, nagyon ritkán egy színházi előadás megnézését engedték meg. Esti színházi kimaradás csak csoportosan lehetett. Később a katonaság idején gondoltam, hogy az itteni rend kutya füle az Antos István koleszhoz képest. Megtanultunk önmagunkról gondoskodni.

Mosás, vasalás, szekrényrend, mint a katonaságnál! A mai napig ennek tudom be, hogy nagyon vigyázok a dolgaimra és magam vasalom még az öltönyeimet is. Minden este kötelező volt a Híradónézés. kicsit különcnek éreztem magam, imádtam például esőben sétálni, a nagyapámtól kapott igazi esernyővel.

Béki Gabriella:

– Azért sikerült beilleszkedned a közösségbe?

Göndör István:

– Igen, sikerült beilleszkednem, a közösség elfogadott. A kollégiumban az idősebbek, fiúk, lányok sokat tettek azért, hogy jól érezzük magunkat. A negyedikes lányok fülön fogtak és megtanítottak táncolni. Ez volt az egyik szombati elfoglaltság. Csak akkor lehetett tánc, ha legalább tíz pár volt egy időben a parketten. Tehát érdekük volt, hogy rákapassanak bennünket. A másik szórakozás a teremlabdarúgás volt, amit szintén ki kellett érdemelni. Voltak emlékezetes epizódok. Negyedikben felkerültünk az isi padlására, ahol nagyon sok galamb lakott, sok-sok fiókával. felajánlottam, hogy szívesen főzök becsinált levest. Tudtam főzni, mert gyermekkoromban apai nagyanyámtól, aki szakácsnő volt, kötelezően meg kellett tanulnom. Az első leves olyan jól sikerült, hogy akkortól kezdve esténként volt olyan hét, hogy többször is a nevelőtanári szobában rendszeresen főztem. Nagyszerű logisztikával biztosítottunk minden hozzávalót, és tüntettük el a nyomokat.

A legnehezebb a toll eltüntetése volt. A konyhán az egyik kedves szakácsnőnek feltűnt, hogy már egy ideje nem állunk sorba repetáért. Addig sündörgött, hogy egyszer rajtunk ütött. Megkóstolta az étkünket, ízlett neki és nem dobott fel bennünket. Azt is mondhatnám, hogy nagyon családias légkör volt a kollégiumban. Csányi Sanyiék évfolyamánál már szobaparancsnok voltam. Harmadik, negyedik osztályos koromban a kollégiumi diáktanács elnöke lettem. Egész életemben engem mindig megválasztottak, soha nem kellett nyomulnom. Az akkori ismerősökkel találkozva mindig büszkén emlegetjük, milyen sok sikert értünk el.

Béki Gabriella:

– Kikkel jártál együtt az Istvánba?

Göndör István:

– Az ország minden tájáról volt tanuló a suliban. Sokszor játszottunk azzal, hogy bizonyos dolgok tájszólás szerinti neveit mondtuk el. A nógrádi és szeged környéki jellegzetes beszédet itt hallottam először. A tanáraim mondták később, hogy előnyömre teljesen elvesztettem a zalai akcentusomat. Ebben az intézményben sok fogyatékkal élő fiú és lány tanult. Tőlük lehetett megtanulni az élni akarást, a küzdést, az együtt élést a betegséggel. Volt közöttük bottal járó, aki az NB I.-ben pingpongozott. Örökre toleránsak és segítőkészek lettünk a fogyatékosokkal. Volt olyan, akit négy éven keresztül ölben mozgattunk az emeletek között. furcsa, de soha nem kellett kérnie, vagy várnia. Akik éppen arra jártak, felkapták és vitték.

A koleszben akkoriban több kiváló sportoló volt, akik utánpótlást láttak bennünk, és cipeltek különböző edzésekre. Köztük Füzessy Gyula, aki később válogatott kézilabdázó lett. Ott volt Balogi József hosszútávfutó is. Vele a Gellért-hegyre lehetett felfutni esténként. Ez elismerés volt részéről, jutalom a nevelőtanároktól. soha nem csatangoltunk el futás címén. A Pércsi Jóska, Sánta Péter vezette kártyázóktól meg lehetett tanulni ultizni. Ehhez már ki kellett érdemelni a bizalmukat. A játékpénzben ment, ami tilos volt. Pércsi Jóska évekkel később, amikor találkoztunk, büszkén mondta: „a főnököm nagyon szeretne jól kártyázni, én meg ki akarom egészíteni a fizetésemet.”

Béki Gabriella:

– Végül is elfogadtad a helyzetedet?

Göndör István:

– Eleinte nem találtam a helyemet, nagyon rossz tanuló voltam. Biológiakönyveket kaptam gimnazista barátaimtól, azokat olvastam, és még mindig reménykedtem a változásban. Erre volt esély, mert laki tanár úr, az osztályfőnököm mindent megtett, hogy olyan iskolába egyengesse a sorsunkat, ahol képességeink szerint sikeresek lehetünk a jövőben. Lett is a volt osztálytársakból ötvös, festő, mérnök. A váltást mindig megbeszélte a szülőkkel. Akkoriban a tanáraink valóban a pótszüleink voltak. Busa tanár úr kiváló kollégiumi igazgató volt. Neki sokat köszönhetek. Egyszer leült velem beszélgetni. Ma is vallom, nem értettem miről beszél, de olyan meggyőző volt, hogy ő nyert. Azt magyarázta, hogy Magyarországon nagyon nagy szükség lesz olyan emberekre, akik közgazdaságiba jártak. Számomra ő más kimenetet elképzelhetetlennek tartott. Nem értettem, de elfogadtam.

Béki Gabriella:

– Milyen emlékeket őrzöl a középiskolás évekből a többi tanárodról?

Göndör István:

– Mélyen bevésődött például, hogy pásztor tanár úr magyar órán úgy szólított fel felelni: „halljuk a Göndörék Pistikéjét a sötét Zalából”. Nem is tudtam, hogy ez mit jelent, de egy nagyon erős dacot váltott ki bennem, a csak azért is megmutatom reflexet. Felnőttként, ma, a huszonegyedik században, már ismerve a szóösszetétel jelentését, magam is használom olykor, és tudom, hogy igaz, bármennyire keserű is. A számviteltanárunknak, Szalai igazgató helyettes úrnak az volt a mottója, hogy aki elégtelent kapott, annak délután a tanári előtt kellett várakozni és felelni addig, amíg jelest nem kapott, az addig tanult teljes tananyagból.

No, ezt is átéltem egyszer, szerencsémre még az elején, és megfogadtam, ez még egyszer nem fordulhat elő. később már úgy beszéltek rólam „könnyű neki, biztosan főkönyvelő az apja valahol, és minden trükkre megtanítja.” pedig nem történt más, mint hogy elkaptam a fonalat, megtetszett a kettős könyvvitel logikus rendszere. Nagyon sok szép emlékem van, érdekes, főként ilyenekre emlékszem, pedig voltak azért konfliktusaim is.

Béki Gabriella:

– Fel tudsz idézni ilyen konfliktust?

Göndör István:

– Vitám volt például Győrffy tanár úrral. Tervezést tanított, és imádta a lányokat. kivételezett is velük rendesen. Egy alkalommal a dolgozatomra egyedül kaptam elégtelent. Nagyon bántott. Az egyik kitüntetettjével, aki jelest kapott, elkezdtem értelmezni a feladatot. Rájöttem, hogy ők rosszul fogták meg a feladatot, az elégtelen nekik járt volna. Meg voltam győződve, hogy az én megoldásom a jó. Még ma is lúdbőrös a hátam, amikor visszagondolok erre. Nagyon nagy vitám támadt órán a tanár úrral. Az osztály, érdekes módon kétfelé szakadt. A korábban jelest kapók is védték a maguk álláspontját és a jelesüket. én nyertem, ezt a tanár úr javára írom, hogy elismerte az igazamat, és jelest adott. De leplezendő, hogy a többség a feladatot sem értette meg, négyest kaptak.

Béki Gabriella:

– Kikre emlékszel még?

Göndör István:

– A kémiát tanító Kirner tanár úr két ötöst érő témazáró dolgozatai felejthetetlenek. (A nagy ötös pocakjában egy kicsi. Ezt csak hibátlan dolival lehetett elérni! Egy ilyennel év végén akár egy egész osztályzatot is lehetett javítani.) fantasztikusan értett ahhoz, hogy folyamatos tanulásra neveljen bennünket. Előfordult velem is, hogy három egymást követő órán is feleltetett. Nem engedte a lazsálást. Vele is van két közvetlen sztorim. Szinte szülőként törődött velünk. A folyosón mindig ostorozott a járáshibámért. A másik emlékem, amikor kiérdemeltük néhányan, hogy megkóstoljuk vele a szertárban a kígyópálinkát. A matematikát tanító Bíró tanár úrtól a logikus gondolkodást, precízséget, pontosságot, igényességet lehetett megtanulni.

Nagyon szigorú, halk szavú, következetes ember volt. Arany „professzor” úr oktatott pénzügyre, a költségvetés szépségeire. Előre megmondta, hogy egy feltett kérdésére maximum hány sorban lehet válaszolni. Valóban úgy javította a dolgozatokat, hogy először megszámolta a sorokat, majd kritizálta a külalakot és csak utána olvasta el azt, ami az első két szűrőn átment. Ő úgy kontrollálta a folyamatos felkészülésünket, hogy időnként hátradőlt a székben és azt kérte, mindenki tegyen fel kérdést az adott anyaggal kapcsolatban. Korábban mi használtunk ilyen trükköket a feleltetés kikerülése érdekében. Ő ezt is a maga javára fordította. Amikor mindenki kérdezett legalább egyet, kinyitotta a naplót, és mindenki kapott egy osztályzatot, egyestől ötösig. A végén közölte kiknek nincs fogalma se az adott tárgykörről. Neki volt ideje arra is, hogy még a széken ülés fortélyaira is felkészítsen bennünket, mondván meg kell tanulni egyenes derékkal ülni a munkahelyen nyolc órán keresztül.

A történelmet tanító Kuzmich tanárnő vett rá bennünket a kételkedésre, a kutatásra, az ajánlott irodalom olvasására. Laki tanár urat az osztályfőnökömet hagytam a sor végére. Kiváló ember volt, nagyon sokat foglalkozott velünk. segített abban, hogy megismerjük önmagunkat, tudjuk korrigálni hibáinkat, kreativitást várt el tőlünk. Meg kellett tanulnunk szőnyeget szőni. Bóka Péter barátommal vállalkoztunk Szent István lovas szobrának „szőnyegre vitelére”. A mű olyan jól sikerült, hogy az akkori pénzügyminiszter látogatásakor azt kapta ajándékba. politikai gazdaságtant tanított, és próbálta elmagyarázni, milyen utálatos dolog a „szelvényvagdosás”.

Pár éve, amikor egy festővé lett volt társunk kiállításának megnyitóján találkoztunk, udvariasan azt mondta: „tudtam, hogy a politika a te pályád és sokra viszed, büszke vagyok arra, amit csinálsz. Nyugdíjasként, tapasztalom, nem is olyan szörnyű szelvényt vagdosni.”(Az országház felújítását végző Laki Épületszobrász ZRt a fiáé!)

Béki Gabriella:

– Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid? Hogyan birkóztál meg a szakmai tárgyakkal?

Göndör István:

– Kedvencem lett a számvitel, a pénzügy, a tervezés és az adóügyek. Valahogy sikerült a tanáraimnak elkapatni velem a fonalat, és ez elkísért egész életutamon. Egy kiváló feltaláló mérnök barátom mondta egyszer: „csodállak, látszik rajtad, hogy élvezed, amit csinálsz, az APEH-vizsgálatok bizonyítják, jól csinálod”.

Béki Gabriella:

– Hasznodra volt a későbbiekben, amit itt tanultál?

Göndör István:

– A szakmai tantárgyakból megszerzett nagyon alapos ismeret jó alapot, mondhatnám sikerélményt adott a főiskolán. Kevésbé felkészült tanársegédekkel sokszor volt emiatt konfliktusom. Harmadéves koromban már számvitelből gyakorlati órát vezethettem alsóbb évfolyamon. kedvemre való volt, mert kacérkodtam az oktatással.

Béki Gabriella:

– Megtanultál például tíz ujjal, vakon gépelni?

Göndör István:

– Batizi tanárnő engem is megtanított tíz ujjal gépelni. A pályám kezdetén hasznát vettem a vakon gépelésnek és számológép-kezelésnek. Ma már nem tudok, mindössze öt-hat ujjamat használom.

Béki Gabriella:

– Hogy sikerült az érettségi?

Göndör István:

– Az érettségi előtt elég komoly, elhúzódó tüdőgyulladásom volt. szóba került az érettségi elhalasztása is. Nem halaszthattam, mert tovább akartam tanulni. érettséginknek különös hátteret adott az 1968-as Nyers Rezső-reform. Alig egy év alatt kellett az addig tanultakat az új körülményekhez igazítani. A tételek húzásánál nem voltam szerencsés, de sikerült. Mehettem felvételire a számviteli főiskola jogelődjéhez.

Béki Gabriella:

– Maradt-e kapcsolat az osztályközösséggel?

Göndör István:

– Az osztállyal az ötévenkénti találkozót megtartjuk. sajnos sokan fiatalon elmentek. Pozitív, hogy azok is eljönnek a találkozóra, akiket első osztályban más intézménybe tanácsoltak. Van egy szűkebb kör, elsősorban kollégisták, akikkel rendszeresebben találkozunk, vagy tartunk valamilyen formában kapcsolatot. Jó kapcsolatom van, azokkal, akik Zalából hasonló úton jutottak korábban, vagy később az Istvánba. érdekesség, hogy frakcióvezetői ténykedésem egy időszakában, volt osztálytársam lett a titkárnőm a frakcióban.

Béki Gabriella:

– Szüleid támogatták a továbbtanulási szándékodat? Hogy sikerült a felvételi a főiskolára?

Göndör István:

– A szüleim azt mondták elfogadják, hogy tovább akarok tanulni, de nincs kapcsolatuk, ők segíteni nem tudnak. Az anyagi feltételek megteremtésében segítettek. A felvételim jobban sikerült a vártnál. A szóbeli után a kiválasztottaknak felajánlották az akkor induló, de meg nem hirdetett szervezés szakot. Elég halvány elképzelésem volt erről. A kiválasztott csoport nagyon erős volt, tanáraink és mi is sikeresek akartunk lenni. Igyekeztek jó feltételeket teremteni, gyorsan megszabadultak azoktól, akik nem teljesítettek. Mindössze egy félévet kellett albérletben töltenem. A tanulmányi eredményem alapján felvettek a kollégiumba és a harmadik félévben munkalehetőséget kaptam az akkori könnyűipari szervezési Intézetben. Az anyagi előny (karácsonykor pénzt tudtam adni a szüleimnek) mellett fontos volt számomra, hogy kiváló szakemberekkel dolgozhattam heti három alkalommal, így a gyakorlatban azonnal kontrollálhattam ismereteimet. Előnyre tettem szert a csak elméleti felkészültségű hallgatótársaimmal szemben.

Hallgathattam Bródy Andrást, az Amerikából akkortájt hazatérő egyetemi professzort. Érdekesre sikeredett az államvizsgám: a szereplésem után kijött az intézet igazgatója, aki nagyon szerette volna, ha náluk folytatom főállásban. Megint buta voltam, kimondtam, amit nem kellett volna. „Elmegyek Nagykanizsára, mert belülről akarok látni egy működő vállalatot, és kipróbálni integrált rendszer létrehozását.” Annyit mondott bánni fogod. közepes lett az eredményem, de mentem VIDÉKRE, Nagykanizsára, egy emberléptékű kisvárosba, ahol korábban csak kisdiákként, kirándulóként jártam.

Béki Gabriella:

– Nagykanizsa előtt még bevonultál, úgy tudom. Milyen élményeket szereztél a katonaságnál?

Göndör István:

– 1971 októberében behívtak sorkatonának. Az alapképzés után áthívtak a Zalka Máté katonai Műszaki főiskolára ügyvitelt és szervezést tanítani. próbáltam kibújni, de végül vállaltam. A Zalkán tudtam meg, hogy a nagybátyám, mint műszaki tiszt Maléter Pál közeli munkatársa volt, és a sereg menekítette ki Ausztriába. én hatéves voltam 1956-ban, és emlékszem egy éjszakára, amikor több katonai autó érkezett hozzánk, benne a nagybátyám családja a velem egyidős unokatestvéremmel. Hirtelen nálunk volt édesanyám öt testvére és szülei, és mindenki nagyon sírt. Ezt követően az egész családban tilos volt erről beszélni. A forradalom leverését követően kaptak üzenetet, mehetnek a világba bárhova szabadon, csak visszafelé nem.

Kiderült titokban a rendszerváltás előtt is járt Magyarországon, de a családból senkit nem mert meglátogatni. Mély vízbe kerültem egyik percről a másikra. Majdnem velem egykorú, államvizsga előtt álló fiatalokat és az új megoldások iránt érdeklődő főtiszteket tanítottam. Mivel minden hallgatómnak magasabb rendfokozata volt, ezért engedélyezték a civilben szolgálatot. Büszke vagyok arra, hogy taníthattam szenes Zoltánt, aki később – már parlamenti képviselői időszakomban – a hadsereg főparancsnoka lett. Dr. Deák Péter ezredestől, a tanszékvezetőmtől és helyettesétől Juhász alezredestől, nagyon sokat tanulhattam.

Béki Gabriella:

– Közbevetőleg megkérdezném: egyetértesz a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlésével?

Göndör István:

– A sorkatonai szolgálattal kapcsolatban megváltozott az álláspontom. kezdetben nem akartam bevonulni, kibúvókat kerestem. Amikor besoroztak, édesapám azt mondta, na ember lettél, szégyen lett volna, ha nem vesznek be. Az első héten elvesztettük egy társunkat. Szakaszparancsnok-helyettes voltam, soha nem felejtem a családtagjainak az arcát. Ez a történés annyira összekovácsolta a csapatot, hogy a mai napig minden évben együtt töltünk egy hétvégét. Ma már természetesen családtagokkal, de van olyan özvegy, aki elvesztette a férjét, de továbbra is a közösséghez tartozik. A negatív tapasztalataim alapján nyugodt szívvel szavaztam a sorkatonai szolgálat megszüntetésére. két fiunk így kikerülhette a szolgálatot. Ugyanakkor nagyon jó dolgokat hoztunk létre a seregben. Ezekkel a fiúkkal csináltuk az első pinceklubot a Kerepesi úti laktanyában. A szolgálat mellett több éjszakán keresztül hordtuk ki a szénport a pincéből és helyeztük el az éj leple alatt különböző helyeken. Leraktuk a mai HM kulturális központ alapjait.

Ma már az a véleményem: nem megszüntetni, hanem szigorúan reformálni kellett volna a rendszert. A piff-puff filmeken nevelkedő fiúk, lányok el sem tudják képzelni, a másik oldalról vissza is lőhetnek, hogy milyen pusztításra képes, egy korszerű fegyver. Egészen másként gondolkodik a fegyverekről, akinek kúszva kell megközelíteni a fel nem robbant kézigránátot és megsemmisíteni.

Mit jelent a csapatban, egymásra utalva alkalmazkodni. Erről külön dolgozatot tudnék írni. 1973-ban biztosítottak Nagykanizsán tartalékosként, zászlóaljparancsnok-helyettesi beosztásban. Életem során több mint három évet töltöttem a seregben. A szívproblémám után kaptam végleges leszerelést, mentesítést a további szolgálat alól.

Béki Gabriella:

– Mi volt az első munkahelyed?

Göndör István:

– Az első munkahelyem a közép-dunántúli Gázszolgáltató vállalat volt Nagykanizsán. A vállalatnak akkor olyan vezérkara volt, hogy minden területre – műszaki, közgazdasági – sok fiatalt csábítottak az egyetemekről, főiskolákról. Már említettem, kacérkodtam az oktatás gondolatával, de bizsergett a kezem, hogy a gyakorlatban kipróbáljam magam. Úgy gondoltam, először ki kell próbálni valamit, és utána oktatni azt. Ott ragadtam évtizedekre. A cégtáblát többször átfestették, de én stabilan maradtam Az 1997. év végéig, amikor főállásban vállaltam a képviselőséget. Az elején nagyon nehéz volt.

A Miskolcon végzett olajmérnökök a közgazdasági gondolkodást ördögtől valónak tartották. Akkor nekik nem számított mi mennyibe kerül. Az első munkám egy elemzés készítése volt. Az anyagom, amire büszke voltam, elkerült a műszaki igazgatóhoz, aki néhány nap múlva magához hivatott. Amikor beléptem hozzá a szőnyeget elérve rám ordított álljak meg ott ahol vagyok. Vegyem tudomásul, itt ő mondja meg, mi a jó és mi a rossz. A kollégák, ha ő akarja, dolgoznak, kurváznak, vagy kártyáznak, én pedig a tanulmányommal együtt húzzak el, örüljek, hogy nem rúgnak ki. Amikor beléptem hatan voltunk pályakezdő közgazdászok, néhány év múlva egyedül voltam. A keményfejűségem győzött. Az attak után azt gondoltam, fognak ezek még úgy táncolni, ahogy én fütyülök. Huszonhét évesen lettem közgazdasági osztályvezető.

Amikor az állami pénzeket vissza kellett fizetni, a hitelek után kamatot fizetni, a műszaki igazgató úr (ő mindig úr volt a megszólításban és nem elvtárs!), magához hívatott, az asszisztensével átadatott egy projektdokumentációt, és azt kérte, erről készítsek elemzést. A munkámat áttanulmányozta és meghívott az általa tartott mindenkori műszaki értekezletekre, azzal a kikötéssel, mellette kell ülnöm, meg nem szólalhatok, de amikor rám néz, tudni akarja igenlő, vagy nemleges választ adjon. Ezekre az értekezletekre korábban még műszaki főiskolások sem tehették be a lábukat. A résztvevők le voltak forrázva, engem megemelt és elérkezettnek láttam az időt az új ötletem elővezetésére.

Korábban a Magyar közgazdasági Társaság pályázatán második díjat nyertem egy belső érdekeltségi rendszer kialakítására tett javaslatommal. Kiss úrtól azt kértem, a hat üzemünket szervezzük át önelszámoló egységgé. Elfogadta a javaslatomat. A vezetőket üzemigazgatói rangra emelte, de ezzel letolta a torkukon az új rendszert, azzal a kikötéssel, aki fennakad a szűrőn, ki van rúgva, ha a rendszer bukik, nekem kell elmennem. Nagyon nagy sikernek tartom, hogy néhány év múlva a mérnökeink már figyeltek a gazdasági szempontokra is, arra, mi mibe kerül, és mit hoz.

Béki Gabriella:

– Szóval mondhatjuk, hogy úttörő szereped volt a vállalat átszervezésében?

Göndör István:

– Elsőként kezdtem a magam által készített programmal, becsempészett számítógépen, hordozható kis televízión, a havi teljesítményértékelést és eredményfelosztást. Évek múlva mindenkit megelőzve elsőként kaptam meg a KÖGÁZ-díjat.

A kollégák elismerésének tartom, hogy a cég részvénytársasággá alakulásakor a munkavállalók engem választottak meg az őket képviselő felügyelőbizottsági taggá. Mindig nyitott voltam a változásokra. szakmai munkám kiemelkedő pontjának tartom azt, amikor 1982-ben három mérnök kollégámmal létrehoztuk az ország első vállalati gazdasági munkaközösségét. Őrzöm a HVG azon számát, amely arról számol be, hogy Békesi László pénzügyminiszter bejelentette, hogy megalakult az országban az első vgmk, a KÖGÁZ Mérnöki Munkaközösség. Az APEH-nál együtt alakítgattuk a nyilvántartási rendszert. 1987-ben a bérbruttósításkor, a jövedelmek összevonásakor számoltuk fel, nulla adótartozással, több szabadalommal. 1997-ben a munkaviszonyom megszűnését követően céget alapítottam könyvelésre, adótanácsadásra.

Büszke vagyok arra, hogy 2004-ben még el tudtam készíteni az évzáró mérleget. Ezt követően kezdtem elhanyagolni az új ismeretek megszerzését. Elkezdtem kivonulni a szakmából. Összefoglalva: sikeresnek érzem magam, nagyon sok fiatalt hoztam a rendszerbe. Pár éve egyik gyakornokomból bankigazgató lett. Büszkén olvastam, hogy azt mondta, fiatal korában volt egy főnöke: Göndör István, akitől megtanult dolgozni, megtanulta a szakma szeretetét.

Béki Gabriella:

– Honnan ered az erős közéleti érdeklődésed?

Göndör István:

– Korábban említettem, hogy már középiskolás koromban megválasztottak a közösség képviseletére, vezetésre. sorkatonai szolgálatom alatt léptem be az MSZMP-be. Hittem abban, hogy aki belül van, többet tud tenni a haladásért. A seregben ez jó közösség volt és működött. A civil életben már sok konfliktusom volt. Mindig erős volt a kritikai érzékem, és nehezen tartottam magamban a véleményemet. A szakszervezet felé fordultam. Az olajiparban jó hagyományai voltak a szociáldemokráciának.

Soha nem beszéltek róla, földalatti mozgalomként fennmaradtak. Megválasztottak a bányászszakszervezet közgazdasági bizottságának külső tagjává. kiváló bányászemberekkel ismerkedtem meg. Mint fiatalt és tájékozottat az öregek előre toltak. Képzeld el a szituációt, amikor a rangidős bányász azt mondta a nehézipari miniszternek:

„Miniszter elvtárs, most a fiatal tökös elmondja, mit akarunk, különben meg karácsonyra felhozhatják maguknak a szenet.”

Na, én voltam a tökös. E perctől tudom, hogy tárgyalni csak akkor ülök le, ha teljesen felkészült vagyok. A későbbi munkámra is nagyon erős hatással volt, amit tőlük tanultam. Ebben benne van az is, hogy nem szabad visszaélni az erő helyzettel.

Béki Gabriella:

– A valamikori állampárt tagjaként milyen érzésekkel, kétségekkel fogadtad a rendszerváltást a nyolcvanas évek végén?

Göndör István:

– 1988-ban egy öreg barátom azzal fogadott, hogy tudom-e, egy kazettán terjed az a kritikai beszédem, amit egy megyei pártbizottsági ülésen mondtam el. Oda is négerként cipeltek el, tudták, hogy nem hallgatok, de elvihetem a balhét. 1988 decemberében alapító tagja lettem az MSZMP Reformköri Mozgalomnak. Rövid idő alatt a zalai csapat ügyvivője lettem. Talán erre emlékszel, hogy Zala megyében szűnt meg 1989 nyarán elsőként az országban a megyei pártbizottság. Nagy kihívás volt, sokat dolgoztunk, de a hatalom gőgje a javunkra volt. El sem tudták képzelni, hogy veszíthetnek. Barátaim ösztönöznek, írjam meg a történetet az utókor számára. Néhány kiragadott pillanat. éjszakánként a rendőrség tisztes távolból mindig követett.

Egy alkalommal szándékosan beszélgettünk másfél órát egy Trabantban, a rendőrautó tíz méter távolságban végig ott állt. Ilyenkor nem nagyon mérlegelek, a célt akarom elérni. Akkor döbbentem rá, mit érez a családom, amikor a legnagyobb fiam a vasárnapi asztalnál megjegyezte: „anya, ne aggódj, mert a nagyapa azt mondta, politikai dolgokért már nem végeznek ki senkit”. Az őszi átalakuló kongresszuson valaki az emelvényen is megfogalmazta: a zalai rendőrség hibája az egész, mert nem igaz, hogy nem tudták begyűjteni azt a néhány embert, aki az egészet mozgatja. A megyei pártértekezlet előtti napon a vezérigazgatóm azt mondta: „Pista, nagyon drukkolok, és bízom abban, hogy a tőled megszokott alapossággal készítetted elő a váltást, különben hétfőn, már nem kell bejönnöd, dolgozni.” Nyertünk 54:46-ra és hétfőn elbocsátottunk több mint száznegyven pártalkalmazottat. Az átalakuló kongresszus első estéjén küldöttségünk egy tagja infarktusban meghalt. A család elé kellett állni, és elmagyarázni, hogy jó ügyet szolgált.

Nagykanizsán választottak meg MSZP-elnöknek, azzal a felkiáltással, hogy most megmutathatod, milyen pártot akarsz. Szociáldemokrata alapokon kezdtünk építkezni. Örülök, hogy Vitányi Iván néhány év múlva azt mondta: az egyetlen szocdem alapszabály az MSZP-ben, amit mi csináltunk.

Béki Gabriella:

– 1990-ben önkormányzati képviselő lettél a városban.

Göndör István:

– Igen, akkor ketten voltunk baloldaliak a városi közgyűlésben. Ekkor ismertek meg a városban és fogadták el, hogy igyekszem kompromisszumot kötni, jó döntést hozni, előrenézni. 1994-ben már szoci polgármester lett, több képviselővel. A polgármester hozzányúlt a közpénzhez. Egyetlen éjszaka alatt megszerveztem az eltávolítást. Az emberek ezt azzal ismerték el, hogy az időközi választáson újra szocialista polgármestert választottak. 1998-ban és 2002-ben is MSZP-s polgármester állt a város élén. Korrupt szocialisták buktatták meg 2006-ban.

Béki Gabriella:

– 1994-ben országgyűlési képviselő lettél. Milyen változást hozott ez az életedben?

Göndör István:

– 1994-ben lettem egyéni jelölt Nagykanizsán és tizenkét faluban. Vitt az ismertségem, a szegfű. Nyertem. Nem adtam fel a munkahelyemet, ahol már a levegőben lógott a privatizáció. Három hónap után ott akartam hagyni az országgyűlést. Elfogadhatatlan, és óriási csalódás volt számomra, ami ott a közérdekére hivatkozva történik. Hazajöttem, és azt kértem a feleségemtől, bárki keres, mondja azt, hogy nem tudja, hol vagyok. Már jól ismert, tudta ilyenkor két-három napig nem is kell hozzám szólni, amíg nem jutok döntési helyzetbe. A harmadik napon hibázott. Azt mondta. „István ezek az emberek megválasztottak, sokat várnak tőled. Emlékezz vissza, hogy a hetvenes években sem adtad fel, és megkapaszkodtál az olajiparban, miközben a felmenőid között senki a közelében sem volt az olajiparnak.

Negyvennégy éves vagy, szorítsd össze a fogadat és csináld meg újra.” Visszamentem, a család veszteségére. Ettől kezdve nincs szabad este, havonta egyszer közös ebéd. A sokak által nem kedvelt szekeres Imre volt hasonló habitusú. Ő volt az a frakcióvezető, aki értékelte, hogy mindent elolvasok, és kész volt vasárnap délután is meghallgatni, megvitatni a javaslataimat. A választókerületen kívül az egész megye számára érdekes lettem. Fogadóórák, esti beszélgetések. Valahol mindig volt valamilyen program. Egy polgármester ismerősöm mondta: nálunk most van történés, ki tudja mikor lesz a következő, és minket nem érdekel, hogy már több vasárnapot loptál el a családtól. Nagyon sok munkám van abban, hogy a térségben évek óta olyan polgármesterek vannak, akik a hátukon viszik a településüket.

Béki Gabriella:

– Összesen húsz éven át, öt ciklusban szereztél mandátumot. Mennyi feladatot jelentett számodra, hogy az MSZP-frakció vezetőségi tagja voltál?

Göndör István:

– A frakcióban a képviselőtársaim elismerték a munkámat. Minden alkalommal, a legtöbb szavazattal választottak meg frakcióvezető-helyettesnek, tizenkét éven keresztül tölthettem be a tisztséget. Tudomásom szerint ilyen hosszú ideig nem volt korábban senki. A tapasztalataimról kis regényt tudnék írni. Benne a koalíciós tárgyalások pitiáner, rögös útjától a parlamenti munka megszervezéséig.

Béki Gabriella:

– Hogy viseled, hogy az emberek többségének lesújtó véleménye van a politikáról, és a képviselőkről is. Sokan csak azt látják, hogy üresek a padsorok, és azt hiszik, hogy a képviselőknek semmi dolga.

Göndör István:

– A politikusokról kialakult véleményt egy öreg választóm fogalmazta meg egy alkalommal: „Tudja, képviselő úr, mi itt a térségben jól ismerjük, tudjuk, mennyit dolgozik, hogyan él és szeretjük, tiszteljük, de menjen el a szomszéd megyébe, ott ugyanolyan csibész csaló lesz, mint a többi.” Rögeszmém, hogy amíg a politikai elit nem veti ki magából a csibészeket, nem változik meg a vélemény rólunk. sajnos a gyakorlat ma sem ebbe az irányba megy. Ezért volt könnyű otthagynom az MSZP-t. Alapító atya voltam, és már nem vagyok az MSZP tagja.

Béki Gabriella:

– Kétlem, hogy annyi év után „könnyű” lehetett egy ilyen döntést meghozni. Milyen konfliktusok mentén jutottál erre a lépésre? Hogy élted meg, hogy két kormányzati ciklus után olyan erősen megrogyott a pártod, hogy a jobboldal kétharmados többséghez jutott 2010-ben?

Göndör István:

– Mesterházyval az MSZP halálra volt ítélve. Fidesz-módon akart működni. A politika számukra nem a közszolgálatáról, hanem az egyéni érdekekről szól. A helyiek 2002-től szerettek volna eltávolítani a parlamentből, nem sikerült, mert a választók kiálltak mellettem.

Béki Gabriella:

– Indultál még 2014-ben a választásokon, vagy úgy döntöttél, hogy elég volt a politikából?

Göndör István:

– 2014-ben egy udvariasan csak kétesnek nevezett jelöltet állítottak, aki ellen fellázadt a város. Az együttműködés keretében Bajnai Gordon a helyi civilek javaslatára felkért jelöltnek. Az MSZP-elnöknek az volt a feltétele: rendben van, de ki kell lépnem az MSZP-ből. Gondolom, ez tökéletesen jellemzi az együttműködési mázzal leöntött valamit. Nagyon sokat dolgoztunk civil segítőimmel. A város és nyolcvankét falu. Az MSZP csak ígért segítséget, de még az aláírásgyűjtésben is „óvatosan” vettek részt. A munkám elismerésének veszem, hogy olyan településen lettem díszpolgár, ahol több ciklusos Fideszes polgármester és testület van.

Ezzel tudom bizonyítani, hogy pártállástól függetlenül segítettem mindenkinek, aki hozzám fordult. Az országos ügyeken túl számomra az volt a fontos, hogy segítsem az országnak ebben a sarkában élő emberek sorsának jobbra fordulását. A falvaink elmaradottságának tudom be, hogy a Jobbik a Fideszt és engem is megvert. Most egy civil szervezetet hozunk létre, aminek egyik feladata a falvakban élők szemének felnyitása.

Béki Gabriella:

– Végül engedj meg egy kis bepillantást a magánéletedbe. Mikor találtad meg a párodat?

Göndör István:

– A feleségemet, még középiskolás koromban, egy fürdőzésen ismertem meg a hatvanas évek közepén. később ő is Budapesten tanult, kereskedő szakmunkás lett. 1973 -ban, a leszerelésemet követően, házasodtunk össze. Hamarosan kaptunk egy másfélszobás bérlakást. Sokat sétáltunk Nagykanizsán, meg akartuk ismerni. sikerült, mert pár év múlva a városi televízióban megnyertem a helytörténeti vetélkedőt. Kósáné Kovács Magda már képviselői időszakomban a vendégem volt és körbevittem a városban.

Magda azt mondta: „elfogultabb vagy ezzel a várossal, mint egy bennszülött”. Új barátokat találtunk a hasonló korú bevándorlókban. Bridzs, fiatal műszakiak és közgazdászok klubot szerveztünk. Rendszeresen látogattuk a szüleinket. Aktívan rúgtam a labdát a vállalati bajnokságban, amíg egy ütközésnél eltört az orrcsontom és mentő vitt kórházba.

Béki Gabriella:

– Család, gyerekek?

Göndör István:

– Három gyermeket terveztünk. Háromévi házasság után, 1976 januárjában született az első fiunk, Gábor. Még ugyanennek az évnek decemberében született a leányunk. Mindkettőnknek volt egy tolható babakocsija, csak együtt tudtunk bárhova menni, amit mindennap megtettünk. Esténként a mese után otthon sokat dolgoztam. Réka négyéves volt, amikor egy reggel felkelt és azt mondta, apucikám te ugyanúgy ülsz az asztalnál, mint amikor este lefeküdtünk. Sokat dolgoztam, de láttam, van értelme. A számítógépes programokat a hosszú leporellókon, a szőnyegen fekve rajzoltam, ellenőriztem. A harmadik gyermekünkre kicsit vártunk, 1988-ig. Nagy öröm volt az új fiú, István érkezése. A tízévesek végigkísérték a terhességet, nagy volt az örömünk és feledtette a nagy gondunkat.

A feleségem a kórházban feküdt a gyermeket várva, engem pedig a mentő vitt kórházba a szívemmel. pillanatok alatt a Szabolcs utcában voltam, ahol katétereztek és megállapították a bajt. Én úgy fogalmaztam meg, a gyermekünk mentett meg, mert vele újra lassúbb lett a tempó, sok séta, és játszótér. A kardiológus professzorom is lassabb tempóra intett. Az volt a válaszom, ha le kell állnom, rövid idő alatt meghalok. Igazán aktívan ezt követően kezdtem politizálni. Máig abban ringatom magam, hogy a környezetemben – néhány orvos képviselőtársamat kivéve – senki nem vette észre, hogy szívproblémával küzdök. A műbillentyűs műtétet, vagy az Achillesz-ín-szakadásomat úgy operálták meg, hogy egyetlen ülésnapot sem hagytam ki.

A gyerekekkel nagyon sokat sátoroztunk, eleinte Magyarországon, később Bulgáriától Skandináviáig. később nyaranta csatlakoztunk, már csak a legkisebb fiunkkal kettesben egy nomád táborhoz. Túra, gombázás, játékok. Tíz évig hőlégballonoztam, több nemzetközi verseny főszervezője voltam. Volt kegyetlen balesetem. Őrzöm a leszakadt húsz kilowattos vezeték egy darabját és a megolvadt földet. Mégis tovább repültem.

Béki Gabriella:

– Összességében elégedett embernek érzed magad?

Göndör István:

– Túl a hatvanötödik születésnapomon már sok számvetést készítettem. Nagyon hosszú, színes, rögös utat jártam végig, nehézségekkel, de sok sikerrel. Ha röviden válaszolok, azt mondom, elégedett vagyok. Ha hosszabban, már nem ilyen egyértelmű. Nem hagynám el a szakmámat a politikáért. Nem vagyok elégedett, mert rögeszmémmé vált, hogy összefogással, a többség valódi politikai szolgálatával, sokkal messzebbre juthatott volna kis hazánk. Ami érdekes, ma is vonzódom a természethez az állatokhoz, de nem tanulnék új szakmát. Liszóban, egy négyszázlelkes kis faluban élünk a családommal. közel harmincéves munkámmal olyan kertet alakítottunk ki, ami a vágyam volt. A hóolvadástól az év végéig van nyíló virág a kertben. A májusi cseresznyét követően folyamatosan van gyümölcs késő őszig. Benne kivi, datolyaszilva. Folyamatosan van két csodálatos kertészsegédem. Korábban egy Berni pásztor volt, egy német juhásszal. Később a Bernit egy Sharpei követte.

Béki Gabriella:

– Ha újrakezdhetnéd, változtatnál valamin?

Göndör István:

– Megszerettem a közgazdaságtant, sikereket értem el, ha újra kezdhetném, most már tudatosan ezt választanám, és a közelébe se mennék a politikának. Ez is nagyon érdekes, mert sikeresnek mondhatom magam. A húszévi országgyűlési képviselőségemből tizenkettőt frakcióvezető-helyettesként dolgozhattam. Nagyon sok kiváló emberrel kerülhettem kapcsolatba. A politika légköre elfogadhatatlan és nagy csalódás számomra. 1998-ban azért nem nyertem meg az egyéni körzetet, mert a szabaddemokrata Kovács Kálmán nem lépett vissza, annak ellenére, hogy az első körben közel kétszer annyi szavazatot kaptam, mint a második-harmadik helyezett együtt. Egy német barátom mondta egyszer, amikor éppen el voltam keseredve.

„Még éretlenek vagytok a demokráciára”.

Az én olvasatomban: aki a hatalmon van, építeni köteles a képzeletbeli lépcsőt. Az ellenzék ellenőrzi, hogy valóban épül, nem lopják el az anyagot. Amikor kormányváltás van, az új csapat tovább építi a lépcsőt, csak gyorsabban, mint az előzőek, mert már felhasználják az előzőek tapasztalatait. Az ellenzék most is az építés szakszerűségére és az optimális költségekre figyel. Ezzel szemben nálunk a hatalmon lévők úgy próbálnak lépcsőt építeni – és nem is a legjobb tudásuk szerint –, hogy kormányváltáskor lebontják az eddig építettet, és újra kezdik. Mi azért tartunk ott ahol, mert még mindig az első lépcsőfokot rakosgatjuk. Tragédiája az országnak, hogy mint volt politikus sem tudom megmondani, mikor lehet fellépni a második lépcsőfokra. szóval nem lennék politikus!

Készült 2015 áprilisában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.