Groszmann Ernőné Kiss Katalin

Groszmann Ernőné Kiss Katalin

vállalkozó

„… legfeljebb elégedettek lehetünk”

1968-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Technikumban. Felsőfokú kereskedelmi végzettségét 1976-ban szerezte. Harminckét évig volt a Csepeli Acélmű dolgozója, 1968-tól 2000-ig. Először alapanyag-beszerzőként, majd beszerzési vezetőként látta el feladatát. 1970-ben ment férjhez, negyvenöt éve házas. Férje nem csak a magánéletében jó társ, hanem az általa vezetett cégben is tulajdonostársa.

2000-től az öntödéket alap-, ötvöző- és segédanyagokkal ellátó La-Bó Kft. tulajdonosa. Két gyermeke született. Két unokája van, egy egyetemista lány, és egy tízéves kisfiú.

Laki Pál:

– Ezt a találkozót nem egészen a véletlen szülte. Ugyanis Kiss Kati évekig egy vegyes osztályomban osztálytitkár volt. Így vele félévszázados, kedves kapcsolatunkat frissítettük fel e riport alkalmával. Kíváncsi voltam a kedves, mindig mosolygó, szerény kislányra, hogyan birkózott meg a felnőttvilággal.

Nos, kedves Kati, kezdjük a beszélgetést a gyermekkorával. Honnan, hogyan került a Mester utcai pénzügyi technikumba?

Kiss Kati:

– Tősgyökeres csepeli lány vagyok. A szüleim Csepelen, az akkor még sok ezer embert foglalkoztató gyárban dolgoztak, egyszerű munkásemberek voltak. Apukám a telefonközpontban dolgozott, az egész gyár telefonhálózatát a kezdetektől ő telepítette. Olyan két-három éves voltam, amikor gyári lakást kaptunk, ami a családnak végre igazi otthont jelentett. Ez abban az időben nagyon nagy dolog volt. A gyermekkorom boldogsága a szüleim közötti konfliktusok miatt nem volt zavartalan. Nagyon féltünk két testvéremmel együtt az apai atrocitásoktól, amit anyukámnak el kellett szenvednie. Legtöbbször a túlzott alkoholfogyasztása miatt. Mivel szüleim nem voltak túl fiatalok, amikor születtünk (anyukám harmincnyolc éves volt, apukám negyven, az én születésemkor), nehezebben érették meg a változásokat amiken az akkori fiatalok átestek. Ebből is adódtak konfliktusok a szüleim, és főként a bátyám és apukám között.

Ettől függetlenül nem érzem úgy, hogy rossz gyerekkorom volt, mi kaptunk mindkét szülőnktől elég szeretetet ahhoz, hogy ép lelkű felnőttekké váljunk.

Az általános iskolában nagyon jó tanuló voltam, ezért javasolták tanáraim, hogy válasszak olyan középiskolát, ahol szakmát is kapok, ugyanakkor pedig kellő általános műveltségre is szert tehetek. Abban az időben olyan nagy választási lehetőség nem volt: gimnázium vagy technikum. Nem emlékszem olyan nagy választási lehetőségre, mint ami adódott a gyerekeimnél, pláne ma az unokáimnál. Nagyon jó híre volt az I. István Technikumnak, sőt az általános iskolai osztályfőnököm is ezt javasolta. Nem beszélve arról, hogy egy pár barátnőm is az Istvánba készült.

Talán emlékszik a Tanár úr Tomana Jutkára, Gúth Editre, akik velünk jártak négy évig. Soha nem felejtem el Mitnyán igazgató úr kedves fogadását, amit lehet, hogy kitűnő bizonyítványomnak köszönhettem. Az Igazgató úr megkérdezte, milyen nyelvet szeretnék tanulni. Angol, német és francia nyelv közül lehetett választani, én franciát választottam. Igazgató úron látszott a csalódás: hogy lehet az, hogy egy kitűnő tanuló nem angolt választ. Hirtelen nagyon bátor lettem: nekem a francia tetszik. Így kerültem egy vegyes, fiú-lány osztályba. Nekem rendkívül jó emlékeim vannak erről az iskoláról, illetve az osztályról.

Nagyon sok mindent megtanítottak nekünk, elsősorban azt, hogy „nem szabad egy lábon állni”, és ezt a Tanár úrtól tanultam. Továbbá azt, hogy „mindenért harcolni kell, hogy mindent el lehet érni, ha az ember nagyon akar”. Jó tanáraink voltak, akik nem csak tanárok, de jó emberek is voltak. Azért is szerettem ezt az iskolát, mert éreztem a szeretetet. Néhány tanár, tanárnő különösen szerethető volt, úgy éreztem, mintha a gyerekének, a lányának tekintett volna. Nagyon vigyáztak, odafigyeltek ránk. Ilyenek voltak laki tanár úr, Moravcsik tanárnő, Radványi tanárnő.

Laki Pál:

– A tantárgyak közül volt olyan, ami a szívébe is belopakodott?

Kiss Kati:

– A szakmai tárgyak közül a pénzügyet és a könyvvitelt szerettem, ami nagy hasznomra vált a későbbi munkám során. Mert az nem mindegy, hogy a vállalkozó valamennyire érti-e, mit miért csinál, átlátja-e a pénzügyi vonatkozású részleteket, a könyvelést. De a könyvelő is örül, ha a vállalkozó érti, és megfogadja tanácsait. Ezt szokta is mondani nekem a könyvelőm, velem könnyű dolgozni, mert nem sok vállalkozó van azok között, akinek dolgozik, aki ért is a könyveléshez valamennyit. Én annak ellenére, hogy szerettem a tantárgyat, nem lennék könyvelő, nem való nekem, mert én izgő-mozgó ember vagyok, nagyon szeretem a változatos, mozgalmas életet, ahol sok mindennel lehet foglalkozni, problémákat megoldani. szeretek emberekkel foglalkozni, kapcsolatokat építeni, de ez kell is a munkámhoz, a kereskedelemhez.

Laki Pál:

– Van egyéb tantárgy, ami mélyebb nyomokat hagyott magában? Olyan, ami szíve szerint való volt, akár a tanár, akár a tantárgy természete okán?

98

Kiss Kati:

– A tantárgyak szeretete – azt hiszem – nálam nagyban függött attól, ki tanította, és őt mennyire kedveltem. Például valószínű nem szerettem volna annyira a technológia tantárgyat, ha nem Kirner Dezső tanította volna olyan élvezetesen, amire még ma is nagyon szívesen emlékszem vissza. Így kezdte az órát például, ha a krumpliról tanultunk: „na túrjunk egyet”, vagy ha a tojásról: „na tojjunk egyet”, nagyon aranyos volt, sokat mulattunk rajta. Pásztor tanár úr is élvezetesen tanította a magyart, amit egyébként is szerettem. Ja, és a matematika, a kedves Bíró tanár úr, hát őmiatta egyszerűen imádtam a matekot. Volt, hogy napokig képes voltam egy-egy megoldhatatlannak tűnő feladatot megcsinálni, de csak miatta, mert rendkívül okos, szeretetre méltó volt, nagyon jól tudott bánni a diákokkal.

A francia nyelv nagyon tetszett, de megszerettetni Radványi tanárnőnek sikerült. Még ma is eszembe jut néha, hogy miután a tanárnő azt szokta meg tőlem, hogy mindig felkészülök az óráira, akár éjszakába nyúló tanulással is, volt egy pár nap, amikor otthon nagyon rossz volt a helyzet – apukám többször kizárt bennünket a lakásból, a lépcsőházban voltunk kénytelenek éjszakázni –, így nem tudtam felkészülni az órákra rendesen. Ezt persze nem mondtam el senkinek, de a Tanárnő úgy érezte, hogy nem tisztelem őt, ezért nem készültem az órájára, napokig hozzám sem szólt, nem vett rólam tudomást, ami engem nagyon bántott.

Laki tanár úr osztályfőnöki órái voltak a legérdekesebbek. Mindig kitalált valami újat, valami meglepőt, amit végre is hajttatott velünk. Egyszer Debrecenbe mentünk kirándulni, amikor is elintézte, hogy a testvériskolánkban aludjunk, és a Taurus gumigyárból kért matracokat kölcsön, amit a tanteremben fújtunk fel, és aludtunk rajta. Azt hiszem, sokkal nagyobb élmény volt, mintha bárhol másutt éjszakáztunk volna, és persze pénztárcakímélő is, még erre is oda tudott figyelni.

Laki Pál:

– Maga kitűnő tanuló volt. És a továbbtanulás? Az egyetem?

Kiss Kati:

– Érettségi után felvettek a Közgazdasági Egyetemre, de amikor mentem volna, pontosan akkor ment anyukám nyugdíjba. Soha nem felejtem el, 999 forint volt a nyugdíja. Apukám pedig hirtelen úgy döntött, hogy elválik, és el is költözött.

Mindkét testvérem, a bátyám és a húgom még iskolába járt, kénytelen voltam belátni, hogy anyukám – hiába dolgozott a nyugdíja mellett – nem képes három iskolás gyereket eltartani, apura meg nem számíthattunk. Elvégeztem egy felsőfokú kereskedelmi és anyaggazdálkodási iskolát, amit a Kohó- és Gépipari Minisztérium indított, így lett felsőfokú végzettségem, ami a munkámhoz passzolt.

Laki Pál:

– Nem bánta meg? Nem hiányzott az egyetem?

Kiss Kati:

– Nem. Egyáltalán nem. A felsőfokú pont elég volt, a későbbi mindennapi munkámat, anyagi biztonságomat, a család egzisztenciáját, a későbbi vállalkozásom sikerét jelentette.

Akkor még nekem elsősorban a család, a gyerekeim voltak fontosak. Igyekeztünk mindent megadni nekik, taníttatni, sportoltatni, a tehetséges fiam színészi hajlamát kielégíteni. Nehéz időszak volt, egy JGMK-t (jogi felelősséggel működő gazdasági munkaközösséget) vezettem, rengeteg mellékállás, éjszakai könyvelés, nappal persze a főállásomban kellett helytállni. A karrierépítés eszembe sem jutott – egy darabig.

Laki Pál:

– Gyermekkori álmok, jövőre vonatkozó, izgalmas elképzelések, akár a tündérmesék szintjén is, soha nem voltak magában?

Kiss Kati:

– Annyira sok probléma volt a szűk családi életemben, hogy álmodozni igazán nem volt alkalmam. Néha azért gondoltam arra, hogy lesz egy kis házam, benne egy kis csendes padlásszoba, meg hogy férjhez megyek, és hogy nem olyan férjem lesz, mint az apukám. Meg, hogy lesz két gyermekem. Szóval ezek az álmok voltak azok, amik még elérhetőek voltak számomra, és ezek meg is valósultak.

Pontosan ilyen kis házunk van a kis-Duna mellett, van egy rendes, kedves, humoros, rendkívül intelligens férjem, volt két gyermekem. Szakmai álmaim nem voltak. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy én valaha egyszer vállalkozó leszek. Abban az időben mi sokkal ösztönösebbek voltunk, nem feltétlenül terveztünk előre nagyon. Saját lányomon és az unokáimon látom, hogy ők sokkal tudatosabbak, mint mi voltunk, ésszerűen előre terveznek, meg tudják magyarázni, mit, miért csinálnak, és hogyan. Nekik már vannak égbe törő álmaik.

Laki Pál:

– Az előbb arról beszéltünk, hogy a Csepel Műveknél dolgozott hosszú ideig.

Kiss Kati:

– Igen, harminckét évig.

Laki Pál:

– Vissza tud emlékezni arra az időre, amikor először megjelent élete első munkahelyén, és megpróbálta magát összemérni a kollektívával, a cég követelményeivel? Hogy vizsgázott maga és az iskola a kezdés nehézségein?

Kiss Kati:

– Hát kezdjük azzal, hogy miután nagyon jól érettségiztem, több pénzt kaptam, mint sok más kezdő. Még azt is figyelték, hogy milyen eredménnyel, hol, milyen képzettséget adó iskolát végeztünk, technikumot, vagy gimnáziumot. Én a Csepeli Acélmű anyaggazdálkodási osztályára kerültem, ami nekem nagyon nem tetszett. Ott nekem az volt a feladatom, hogy mechanikusan, táblázatokból kigyűjtsek adatokat. Ez számomra iszonyú megterhelő volt, és ráadásul, amikor rájöttem, hogy semmire sem használják, nem voltam hajlandó tovább csinálni, amit meg is mondtam a vezetőmnek. És akkor behívott az igazgató, megkérdezte, mi a bajom.

Szerencsére nagyon szeretett, mert elég nagy szám volt, és persze bátorságom ahhoz, hogy megmondjam, amit gondoltam. Ez néha kellemetlenséget, de életemben nagyon sok előnyt is jelentett. És ezt a középiskolában tanultam meg, az osztályfőnökünk, Laki tanár úr folyamatosan bátorított bennünket, hogy mondjuk el a véleményünket. Ha engem nem biztatnak, akkor erre, lehet, hogy maradtam volna egy kisebbségi érzésekkel küzdő csendes lány. Kicsit mindig leértékeltem magam, nem tartottam magam egy szép lánynak, sem különösebben okosnak. Voltak az iskolában nálam sokkal szebb és okosabb lányok. De pontosan tudtam, éreztem, hogy engem ebben az iskolában megbecsülnek. Talán ez adott erőt, bátorságot arra, hogy később az igazgatómnak kijelentsem, hogy munkámat itt feleslegesnek tartom, kérem, hogy valamilyen más munkára tegyenek engem. Így kerültem az alapanyag-beszerzésre, azzal, hogy itt a mélyvíz, lehet bizonyítani.

Tudni kell, hogy itt több tízezer tonna nyersvasat, ferroötvözőt, és még sok mindent kellett beszerezni, ami egy nagy martin- és elektroüzembe kell. És akkor még számítógép sem volt, ami segíthetett volna a hatalmas anyagot feldolgozni.

Laki Pál:

– És ott? Mi történt ott?

Kiss Kati:

– Pár év múlva vezető lettem.

Laki Pál:

– Az kedvére való volt?

Kiss Kati:

– Igen, nagyon nagy feladat volt. és ez megerősített. Rettentő sok anyaggal foglalkoztam, nagyon sok mindenhova betekinthettem. Magával ragadott a feladat. értékelték, hogy szorgalmas voltam, és azt is, hogy ésszel csinálom, de azért ehhez volt valamiféle affinitásom is.

Nyilvánvalóan amiatt, hogy őszinte, szókimondó voltam (meg talán egy kicsit nagyszájú is), kedveltek az emberek, én lettem a vállalat szakszervezeti bizottságának az elnöke, egészen a vállalat felszámolásáig. Sok mindenkinek tudtam segíteni, a dolgozók érdekében sok mindent el tudtam érni.

Laki Pál:

– Maga itt eddig többször arról beszélt, hogy mindig meghúzódott, olyan kis szerény volt, és a végén kiderül, hogy a második lépésben már robbantott. A sikerében – mert ez tagadhatatlanul siker – a tanárainak, tantárgyainak, az iskola szellemiségének, volt valami szerepe?

Kiss Kati:

– Igen, hát azt már elmondtam, hogy az iskolában a tanároktól arra kaptunk bíztatást, elveket, hogy teremtsünk magunk számára célokat, és azt konokul, tettekkel érjük el. A munkámban pedig szinte majdnem minden tantárgy ott volt mögöttem, majdnem mindenből kellett valami kicsit tudni ahhoz, hogy el tudjam végezni. A könyvvitelből, pénzügyből, gépírásból feltétlenül. Még a franciát is használtam egy darabig. Tehát nagyon komolyan azt gondolom, hogy jó helyen jártam iskolába.

Ez azt is jelenti, hogy az ember szívesen emlékszik vissza rá. Ha nem jó helyre jártam volna, valószínűleg nem szívesen emlékeznék az ott töltött évekre. én soha nem felejtem el, hogy a Tanár úr is mennyi mindent megmutatott nekünk, mennyi helyre elvitt bennünket, ahova úgy egyébként engem nem vittek volna el a szüleim, mert apukám nem ilyen volt.

Sok szakkör közül választhattunk az iskolában, én az egyikben megtanultam szőnyeget szőni, anyukám el is rakta az egyik munkámat, így még ma is megvan. Mindezt azért, hogy ne egy lábon álljunk, hanem igenis tanuljunk valami mást is, mert ha történik valami, akkor abból a másik szakmából még valahogy meg tudunk élni.

Ez az iskola tanította meg – legalábbis velem –, hogy elfogadjuk azokat az embereket is, akik valamilyen testi fogyatékossággal kell, hogy éljenek. Emlékszem, milyen szeretettel segítettek a tanárok, diákok a gyermekbénulás miatt megrokkant tanulóknak.

Laki Pál:

– Más ilyen foglalkozás is volt az iskolában?

Kiss Kati:

– Ami nekem nagyon tetszett az iskolában, az az, hogy nyitott volt egy csomó mindenre. Jártam egyetemi előkészítőre, megtanultam a társastáncokat, még ma is emlékszem a tánciskolát vezető tanárnőre. Többfajta különórára volt lehetőségünk járni, amiket az iskola szervezett. Örökké hálás leszek az iskolának, mert kinyitotta egy csepeli kislány szemét a világra.

Azt sem felejtem el, hogy az érettségi előtti utolsó szülői értekezletre meghívott engem is a Tanár úr. fogalmam sem volt, miért. félve mentem, attól tartottam, most valamiért leszúrást kapok. Ráadásul az anyukám helyett az apukám jött. és akkor ért a meglepetés, az osztályfőnök mindenki előtt megdicsért a jó tanulmányi eredményemért, megköszönve a négy évig neki nyújtott segítségemet (négy évig osztálytitkár voltam, laki tanár úr nem hívott másként, csak így: Titkár). Büszkék lehettek rám a szüleim, én pedig napokig boldog lehettem.

Laki Pál:

– Lássuk tovább az eseményeket. Emlékezetem szerint egy kislány ül a padban a második sor szélén. Csendben, szerényen. És most meg egy komoly, sikeres vállalkozóval ülök szemben. Miféle varázslat történt?

Kiss Kati:

– Semmi varázslat. Egyszerűen az történt, hogy a céget, ahol harminckét évig dolgoztam, felszámolták, megszűnt. Ez tragikus csapás volt, amit követett egy másik, sokkal szörnyűbb esemény, elvesztettük a felnőtt, sikeres színész fiunkat. Ezután választhattam, hogy vagy mindent feladok, vagy a munkába menekülök. Abban az időszakban a magánéletem nagyon rosszul alakult. A családi életünk addig, férjem és gyermekeim élete csendes, harmonikus volt. A két dolog együtt számomra elviselhetetlenné vált. Csak egyet tehetek, belemenekülök valamilyen munkába, elhagyom azt a környezetet, ahol a fiunk felnőtt, és foglalkozom a négy hónapos unokámmal. Így is tettünk, elköltöztünk, házat vettünk, amit folyamatosan újítottunk fel, sokat vigyáztam az unokámra. Új munkahelyen dolgoztam, közben elkezdtem építgetni a férjemmel a vállalkozást, aminek most is a tulajdonosai vagyunk.

Laki Pál:

– Azért a dolog nem lehetett ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy valami sikerüljön, egy kicsit több kell a puszta elhatározásnál. Az ember nem lesz véletlenül vállalkozó, egy csomó lelki, intellektuális, fizikai és egyéb tulajdonság kell hozzá. És bátorság.

Kiss Kati:

– A sors ezúttal nekem kedvezett. Vállalkozóként majdnem ugyanazt kell végeznem – csak vevőként és eladóként is –, mint korábban, évtizedekig. Főleg külföldről importálunk alap-, ötvöző- és segédanyagokat, amit hazai nagy, közepes és kisebb öntödéknek értékesítünk. évente sok száz tonna anyagot szerzünk be és értékesítünk. Az öntödék ezekből az anyagokból gyártják – elsősorban az autógyártáshoz, élelmiszeriparhoz, és még sok területen használatos anyagokhoz az öntvényeket (például Dudaferr, Rába Győr és így tovább). Ezen anyagok jó része, különösen a ferroötvözők iszonyúan drágák, tehát nagy forgóeszköz-finanszírozást igényel. Eleinte a tőkehiányt kellett valahogy megoldanunk (szinte csak a szellemi tőkénk állt rendelkezésünkre), hiszen óriási értékeket forgattunk. Szerencsémre a régi kapcsolataim megmaradtak, tudták az eladók (akkor még a magyar piacon is lehetett sok anyagot kapni, ma már nem), hogy bízhatnak bennem, így majdnem mindenkitől utólagos fizetésre kaptam anyagot, a vevőinkből pedig „kitapostuk” a mielőbbi pénzügyi teljesítést.

Így sikerült a kezdeti nehézségeken túllendülni, de ez sokáig életveszélyes játék volt. Én harminckét évig korrekten, becsülettel végeztem a munkámat, ez ezúttal pénzt ért, sok pénzt. Ma már banki finanszírozás is rendelkezésünkre áll, de saját tőkénk is van az anyagok megvásárlására.

Laki Pál:

– Alig hiszi az ember, hogy van az országban még valaki, aki alaptőke nélkül milliárdos céget teremt korrektsége, becsületessége bázisán. Mekkora lett a cége?

Kiss Kati:

– Ez látszik a cégbírósági adatokból, tehát nem titok: tavaly 1,1 milliárd forint volt az árbevételünk. Régen meg kellett küzdenünk a belföldi versenytársakkal is, ma már a belföldi konkurencia eltűnt, de sajnos nagyon kell küzdenünk a külföldi konkurens cégekkel, akik – mint tudjuk – nagyon nyomulnak, és igyekeznek a magyar piacot megszerezni. Eddig valahogy majdnem mindig sikerült elérnünk, hogy az öntödék mellettünk döntsenek. Szinte minden anyagunkból van nagyobb mennyiség raktárkészleten, így ha gyorsan kell valamelyikből, érvényesül a hazai pálya előnye.

Elég szerényen élünk, nem veszünk ki a cégből sokat, inkább továbbfejlesztjük a vállalkozást, bővítjük termékpalettánkat olyan anyagokkal, ami másnak nincs, amiben csak mi vagyunk jók. Ezzel elértük, hogy ma már azokat az anyagokat is tőlünk veszik, amit úgy egyébként máshol is megkaphatnának. És persze a jó vállalkozáshoz egy jó csapat is kell, és mi elmondhatjuk, hogy alkalmazottainkkal nagyon jó csapatot alkotunk, családias, közvetlen kapcsolatban.

Laki Pál:

– Az előbb azt kérdeztem magától, gyerekkorában voltak-e tündérmesei álmai, akkor azt mondta, hogy nem voltak. És visszaidézve a régi személyét, akkor valóban sehol nem láttam benne sem a rózsaszínű álmok álmodóját, de nem láttam egy kemény, tetterős, öntudatos vállalkozó, egy vérbeli mai menedzser ígéretét sem. Ez egyszerűen felfoghatatlan számomra. Mi tette ezt a felfoghatatlan változást? A társadalom, az iskola, a szülők? De erre nem találom a választ. Szeretném, ha a családról mondana még valamit.

Kiss Kati:

Tizenkilenc évesen ismertem meg a férjemet a munkahelyemen, negyvenöt éve vagyunk házasok. Nem kívánok senkinek jobb társat, mint ő. Rendkívül elnéző, megértő, tudomásul veszi, hogy ilyen vagyok. Soha nem akart megváltoztatni. Pedig kicsit hisztis nő vagyok. Kicsit? Nagyon! De ő ezt is tudomásul veszi, soha nem akart ebből semmit lefaragni.

Amikor nagyon nagy bajok voltak akár anyukáméknál, bátyáméknál, mindig mellettünk volt, és segített. Anyu, apu betegsége alatt pedig együtt ápoltuk őket egészen a halálukig. A fiúnk tragédiája még jobban összekovácsolt bennünket, tehát mindig összetartott a család.

Született két gyermekünk, „kis” Kati most negyvennégy éves, ő egy nagy cég számviteli vezetője, több diplomával rendelkezik, adószakértő is. Rendkívül szorgalmas, kedves, halk szavú, nem olyan, mint én. Nagyon okos, nagyon intelligens, nagyon jó anya, nagyon jó feleség, és nagyon jó gyerekünk. Szinte észre sem vettük, hogy felnőtt. Azaz problémamentes, kitűnő tanuló kislány volt, mindig betartott minden szabályt, a mai napig is ilyen. Van két unokánk, egy tizenkilenc éves, életrevaló lány, aki most elsőéves a Corvinus Egyetemen. És van egy tízéves, rendkívül okos kisfiú, aki a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban negyedikes.

Most megpróbálok sírás nélkül beszélni arról, hogy most lenne negyvenkét éves a színész fiúnk, aki már huszonkét évesen több főszerepet eljátszhatott. Eljátszhatta Don Carlost, Coriolanust, Orestest… Nagyon tehetséges volt, tizenhat évesen lengyel fesztiválon rendezői díjat nyert. Egy nagy karrier előtt álló rendkívüli tehetség volt. Nem tudjuk, mi történt vele, ugyanis – miután már külön lakása volt a második kerületben – egyik nap hazafelé menet történt vele valami, eltűnt, majd hat hét múlva a Dunában találták meg, huszonkét éves volt. Senki nem tudja, mi történhetett, és már soha nem is fogjuk megtudni. Egy biztos, nem lett öngyilkos – egyébként is egy nagyon vidám fiatalember volt – a tüdejében nem volt víz. Ezzel küzdünk, mert azt valahogy tudomásul veszi az ember, hogy beteg volt, vagy baleset érte, valahogy megküzd vele, de ezzel nem tudunk.

Laki Pál:

– Kati, zárjuk le a beszélgetést azzal a kérdéssel, hogy mindennek ellenére boldog ember?

Kiss Kati:

– Mi a boldogság? Pillanatok szerintem. Vagy órák. Vagy percek. Tartósabban az ember legfeljebb elégedett tud lenni. Én azt gondolom, hogy az az állandó, folyamatos boldogság nincs. Persze boldog az ember, amikor a családjából valaki sikert ér el, vagy olyat tapasztal, ami tényleg boldogsággal tölti el, az a fajta szeretet, amit kap, de az mennyi idő? Az élet – szerintem – egy küzdelem. Nem lehet folyamatos boldogságról beszélni. küzdünk magunkkal, küzdünk a világgal, küzdünk mindennel, és aztán vagy eredményt érünk el vele, vagy nem.

És ha valamiben eredményt érünk el, akkor legfeljebb elégedettek lehetünk. Nem? Nagyon örülök, ha ott vannak a lányomék, az unokáim, nagyon boldog vagyok, hogy okosak, de igazán boldog mégsem tudok lenni, mert nekem hiányzik egy gyerek. Mármint a fiam. Szóval ezt nem tudom soha kizárni. Lehet, hogy a munkámban sikeres vagyok, nyilván ehhez én is és a férjem is adott valamit, de azt gondolom, nem ez a teljes boldogság. Megvannak az anyagi feltételek, meg tudom venni, amire szükségünk van, tudok segíteni másoknak, amit folyamatosan meg is teszünk, és ez jó érzéssel tölt el. Erre jó a pénz, ami egyébként nem motivált soha az életem során, inkább az addig elvégzendő munka.

Laki Pál:

– Hát én vidámabb zárásra gondoltam, de utánagondolva a dolgoknak, valami van abban, amit mondott. Köszönöm szépen a beszélgetést, azt hiszem, hogy szép riportot csináltunk.

Kiss Kati:

– Én is köszönöm, hogy önnel beszélgethettem.

Készült 2015 januárjában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.