Dr. Borókainé dr. Vajdovits Éva

Dr. Borókainé dr. Vajdovits Éva

jogász, helyettes államtitkár

„…amikor hívtak, úgy éreztem, hogy mennem kell…”

1976-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Szakközépiskola pénzügyi tagozatán. 1981-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogtudományi karán. 1985-ben jogi szakvizsgát tett. A jogi diploma megszerzése után a Fővárosi Főügyészségen (ügyészként) fogalmazóként kezdett dolgozni, és a hivatali ranglétrán folyamatosan haladva, 2000-ben már a budapesti V.–VIII.–XIII. kerületi Főügyészség vezetője. A változás és változtatás igényével ekkor igazolt át az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetőjének. 2006-ban az ELTE Jogi Továbbképző Intézetben környezetvédelmi szakjogász képesítést szerzett. 2007-től az Alkotmánybíróság főtanácsadója lett. 2010-ben visszatért a közigazgatásba, ahol előbb a kormányirodát irányító helyettes államtitkári tisztet, és egyúttal a Magyar Közlöny felelős szerkesztői feladatát bízták rá, majd 2014 -ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumból átigazolt az Emberi Erőforrások Minisztériumába, ahol koordinációs helyettes államtitkár lett.

Bariczné Rózsa Mária:

– Úgy tűnik, hogy te hazajársz ide az Akadémia utcába. A főügyészségen is itt, a szomszédos épületben dolgoztál?

Vajdovits Éva

– A Főügyészség Markó utcai épületében volt a munkahelyem, de mondhatjuk, hogy szinte hazajárok, hiszen évtizedek óta ezen a környéken dolgozom.

Bariczné Rózsa Mária:

– Hogyan és honnan kerültél az Istvánba annak idején?

Vajdovits Éva

– A történetem bár nem túl kalandos, de talán nem is hagyományos: a nyolcadik kerületben születtem, ott is nőttem fel, a kispolgári hagyományokkal rendelkező Józsefvárosban. A cél az volt, hogy a Jázmin utcai általános iskola után egy olyan középiskolába kerüljek, amely a lakókörnyezetemhez közeli. Én mindig humán érdeklődésű voltam, és természetes folytatásnak egy gimnáziumot éreztem volna, ezért önállóan be is adtam a jelentkezésem és elballagtam felvételizni az akkor még létező Zrínyi Ilona Gimnáziumba, ahol fel is vettek az olasz tagozatra. Boldogan mentem haza, hogy már meg is kaptam az értesítést a felvételről. Édesanyám a legnagyobb megdöbbenéssel fogadta ezt a hírt, mert ő már akkor tudta, hogy nekem egy praktikusabb középiskolába kellene kerülnöm. Az Istvánban akkor indult a pénzügyi tagozat, és úgy gondolta, hogy ez nekem tökéletesen megfelel majd, úgyhogy megköszöntük a gimnáziumban a lehetőséget, és szeptembertől az Istvánban kezdtem el tanulni.

Mitnyán Mihály volt az igazgató, Szalay László az igazgatóhelyettes, nagyon kedvesen fogadtak a felvételi beszélgetésen. Én teljesen meg voltam illetődve, hogy mi is vár majd most itt rám, aggódtam a matematika és a pénzügyes tantárgyak miatt. Ráadásul csak lányokból álló osztályba kerültem, pedig én addig a közvetlen környezetemben inkább fiúsan szocializálódtam, úgyhogy döbbenten néztem végig a harmincfős osztályon.

De működött a dolog, Noé Jenőné Kati néni lett a kiváló osztályfőnökünk. Igazán jó emlékezetemben tartottam meg őt, mert megértő volt és segítőkész. A négy év legfontosabb üzenete volt – és ezt magamban már régebben meg is fogalmaztam –, hogy aki erre egy kicsit is fogékony volt és el tudta sajátítani, annak adott egy olyan közgazdasági szakmai látásmódot, amely egész további életünkre irány – adó lett. Tehát egy fegyelmezett, a dolgokat a helyén kezelő, racionális szemléletmódot, vagy világlátást, amely nagyon jó alapot jelentett a későbbi tanulmányokhoz. A szakmai tantárgyak nem mindegyike váltotta ki az én lelkesedésemet, mondjuk a kettős könyvelés mélységei mérsékelten érintettek meg, viszont a pénzügyi jogot és a politikai gazdaságtant kedveltem, és ezek visszaköszöntek az egyetemi tanulmányaim során is.

Bariczné Rózsa Mária:

– Végül is jól döntött édesanyád, hogy így átirányított a gimnáziumból a szakközépiskolába? Mutasd be nekünk a családodat is egy pár szóval!

Vajdovits Éva

– kiváló szüleim voltak, akik sajnos már nincsenek közöttünk. édesapám 1909-es születésű volt és lakatosmesterként dolgozott egy ipari szövetkezetnél hosszú időn keresztül. Ösztönösen intelligens ember volt, aki sokat olvasott, és terelgetett engem az irodalom, a mozi, a színház felé. sok olyan ismeretet szereztem meg az ő útmutatásai alapján, ami a mai napig meghatározó számomra. Az 1960-as években az internetnek még híre-hamva sem volt, televíziónk is első általános iskolás koromban lett, tehát az általános műveltség megszerzésének eszköze és az időtöltés egyik módja leginkább az olvasás volt. édesanyám fodrászként dolgozott és ez meg is magyarázza, hogy miért igyekezett engem egy szakmát is adó szakközépiskolába irányítani.

Bariczné Rózsa Mária:

– 1976-ban érettségiztél, és az osztályod nevében te mondhattad a ballagáson a búcsúbeszédet. Ez a szöveg egy nagyon pragmatikus, határozott, tényeket összegző, nagyon racionális gondolkodású kislányt mutat be. De nem voltál eminens tanuló. Miért eshetett rád a választás?

Vajdovits Éva

– Az egész évfolyamból én voltam az egyetlen, aki nem pénzügyi-számviteli, illetve közgazdász vonalon akart továbbtanulni, és ez némileg meglepte a tanári kart – a magyart tanító Rajna Zoltán tanár úr kivételével –, hogy nem nagyon tudtak mit kezdeni velem. Akkor még működött az ELTE Jogi karán a Studium Generale nevű, ingyenes felvételi előkészítő tanfolyam. én elmentem oda, jelentkeztem és jártam két évig szorgalmasan, ez is köztudott volt a tanárok előtt.

A szakmai tárgyakat is nagy tisztelettel kezeltem, de tudtam, hogy nem az az életutam, hogy pénzügyi szakemberré váljak. Valószínűleg ennek az ambíciónak, meg a jó közösségszervező képességemnek köszönhetően választottak ki a búcsúbeszéd elmondására.

Bariczné Rózsa Mária:

– A négy évről milyen kedves emlékeket őrzöl?

Vajdovits Éva

– számosat, de a két külföldi kirándulásra emlékszem szinte részleteiben is. Mindkettőt Kuzmich Imréné tanárnő szervezte: volt egy erdélyi és egy felvidéki kirándulás. A hetvenes évek közepén nem volt jellemző a magyar oktatásügyre, hogy határon túli magyar területekre vitték volna a diákokat. Ezek az utak megerősítették, illetve kiegészítették az édesapámtól kapott történelemszemléletet és magyarságtudatot. Erdélyben bejártuk Kolozsvár környékét, majd egészen Brassóig elmentünk; a Tátrában pedig volt egy falu, ahol népviseletbe lehetett öltözni. felpróbáltunk menyasszony-vőlegény ruhákat, fotókon meg is örökítettük. Ezek nagyon kedves emlékeim.

Bariczné Rózsa Mária:

– Nézzük meg az osztályképet! Kire emlékszel?

Vajdovits Éva

– Bár hiányosan, de még fel tudom sorolni az osztálynévsort. Két nagyon jó barátnőm volt, a Rátkai Ica és a Solt Judit. Mi voltunk a VASORÁ Rt. Hárman rendetlenkedtünk mindig. Hosszú, háromüléses fehér asztalok voltak a termekben, és a bal oldali sor utolsó padjában ültünk. én ültem az ablak felől, Judit középen, és Ica az ajtó mellett. Varga Zsuzsi kimagaslóan jó sportoló volt, Fiel Edit nagyon tehetséges és okos tanuló, Szabó Zsuzsi kiváló matematikus, szerintem a legszebb lány Tukora-Bakos Emőke, Demeter Judit sportos, nagyon vagány lány, Dinyés Márti bejáró volt, vele is nagyon jó volt a kapcsolatom. Volt harmincéves érettségi találkozónk, de azóta nem találkoztunk, csak egy alkalommal a „Vasorásokkal”.

Bariczné Rózsa Mária:

– Az osztályotokban volt jelentősége annak, hogy ki a pesti, ki a bejáró és ki a kollégista?

Vajdovits Éva

– Túl nagy jelentősége nem volt, de a szűkebb baráti körök ennek mentén alakultak. Nem emlékszem ebből következő, vagy levezethető konfliktusokra. Mi hárman pestiek voltunk, de kevés fővárosi volt az osztályban. A többség bejárt Pest környékéről, és voltak kollégisták is. Irigyeltük a kollégistákat, főként a délutáni rántottás, vagy tejfölös kenyerek miatt.

Bár tilos volt, de néha délután belopakodtunk a kollégiumba, hogy egy kicsit bepillanthassunk az ottani életbe is. A mi osztályunk egy szerény, mértéktartó, és céltudatos társulat volt. Nem voltak túlkapások sem öltözködésben, sem viselkedésben. De az iskola is egy konzervatív, értékorientált intézmény volt. kicsit poroszos, de világos játékszabályokkal, amit ha a diák tiszteletben tartott, akkor könnyű volt beilleszkednie.

Bariczné Rózsa Mária:

– Működik az Istvánosok Baráti Köre. Részt vettél, vagy veszel ennek az életében, illetve a rendezvényeiken?

Vajdovits Éva

– Igen, többször vettem már részt ezeken, volt nyílt nap, arra is kaptam meghívót. Nagy élmény, ha a régiekkel még felismerjük egymást, és tudunk beszélgetni, ki hol tart, mennyi minden történt azóta…

Bariczné Rózsa Mária:

– Az Istvánból a jogi egyetemre kerülni – az nem kis teljesítmény volt…

Vajdovits Éva

– Az az igazság, hogy valóban több minden kellett hozzá. Említettem az édesapámat, aki a világ dolgaiban tájékozott és olvasott ember volt, ő terelt abba az irányba, hogy az olvasmányaim révén tájékozott és érdeklődő legyek. Kisiskolás voltam még, amikor a vaskos mesekönyvek után a legizgalmasabb olvasmányélményeim az útleírások lettek. Széchenyi Zsigmond afrikai útleírásait szinte kívülről fújtam, ezeket édesapám vásárolta, ami egyúttal az én gyűjtőszenvedélyemet is megalapozta. szerény viszonyaink ellenére elég komoly házi könyvtárunk volt. Mindez hozzájárult ahhoz az erős elhatározáshoz, hogy szerettem volna továbbtanulni. Azt éreztem, hogy a középiskolában elsajátítható szakmai tudás még tovább fejleszthető.

Öntevékeny voltam, és kerestem a továbblépés lehetőségeit. Ennek egyik eszköze volt a már említett egyetemi felvételi előkészítő. Mivel a szakközépiskolai alaptananyag eltérő volt a gimnáziumitól – amire épült egyébként az egyetemi felvételi –, ezért barátnőmtől és ismerőseimtől megszereztem a hiányzó gimnáziumi tankönyveket és kötelező olvasmány listákat, a korábbi évek felvételi tesztjeit. Ezekből is készültem, tanultam. Elsőre sikerült a felvételi, az ELTE Állam- és Jogtudományi karának nappali tagozatára, ami mellett a szüleimtől is megkaptam a támogatást az egyetemi évek alatt.

Bariczné Rózsa Mária:

– Az egyetem után fogalmazó lettél a Fővárosi Főügyészségen. Tudatosan választottad ezt, vagy csak így alakult?

Vajdovits Éva

1981-ben végeztem, akkor még az ügyvédi munkaközösségek rendkívül zárt rendben működtek, melyekbe nehéz volt bekerülni. A bíróság, az ügyészség, a közigazgatás – ami akkor a tanácsi rendszert jelentette –, vagy valamelyik állami vállalat, esetleg szövetkezet jogtanácsosi álláslehetősége közül választhattam. A büntetőjog már az egyetemen is nagyon érdekelt, ezért vonzott az ügyészség. évente kevés fogalmazót vettek fel. Engem az 1981. őszi felvételi beszélgetést követően végül 1982 februárjában vettek fel fogalmazónak. Jó döntés volt, hiszen a szakmaszeretetem és a hivatástudatom révén ott dolgoztam közel húsz évig.

Bariczné Rózsa Mária:

– A húsz év alatt nagyon sok súlyos dolgot láthattál, mint ügyész…

Vajdovits Éva

– Igen. Fogalmazóként kezdtem, és három év után tehettem szakvizsgát, amit kiváló eredménnyel teljesítettem. Beosztott ügyészként dolgoztam az ötödik kerületi, később az ötödik-nyolcadik-tizenharmadik kerületi, majd a fővárosi főügyészségen. Végigjártam a „szamárlétrát” az apparátusban, végül 2000-ben az ország legnagyobb helyi ügyészségének voltam a vezetője. Ebben a minőségemben távoztam, mert egyre inkább éreztem a közel két évtized szakmai menetelésének lelki terhét. Az ügyészségen a büntető ügyszakban nem az élet napos oldalát látjuk, és egy idő után az ember lelkét ez megterheli. Lehet ezt korrekten csinálni akár a nyugdíjig is, de úgy gondoltam, hogy a jogi pályafutásom során még valami mást is ki kellene próbálni, úgy, hogy az addigi tapasztalataim se vesszenek kárba.

Bariczné Rózsa Mária:

– Így kerültél az Igazságügyi Minisztériumba főosztályvezetőnek. Melyik főosztályt vezetted?

Vajdovits Éva

– Az igazgatási és kodifikációs főosztályt. Ez akkor a Dávid Ibolya miniszter asszony által irányított Igazságügyi Minisztérium volt. feladatként az igazságszolgáltatás szereplőire vonatkozó jogszabályokat kellett felülvizsgálni, így szükség szerint módosítani, vagy újra kodifikálni. Valamint az ügyészségen kívül a bírákra, végrehajtókra, közjegyzőkre, ügyvédekre, igazságügyi szakértőkre, és szakmai kamaráikra vonatkozó jogszabályokat is a főosztályom kodifikálta. A jogalkotáshoz kapcsolódóan már akkor el kellett kezdenünk az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz szükséges jogharmonizációs munkákat is. Ezen kívül számos koordinációs feladat is volt, például a szakmai kamarákkal való folyamatos kapcsolattartás.

Bariczné Rózsa Mária:

– A közigazgatás a kormányzati ciklusokat követi. Te viszont ciklus közben léptél be, és egy másik ciklus közepén jöttél el. Vagyis a politikától tulajdonképpen függetlenül dolgoztál a minisztériumban. Ez így igaz? Létezik politikától független közigazgatás?

Vajdovits Éva

– Ez egy érdekes dolog. Az aktív életpályám közel fele a korábbi politikai rendszerben zajlott. és bár büntetőpolitikai szempontból érzékeny területen dolgoztam, azt kell mondjam, hogy mint büntető ügyész soha nem kaptam olyan impulzust, ami a lelkiismeretemmel szemben arra késztetett volna, hogy a szigorú szakmai követelményektől eltérjek. A kétezerben kezdődött közigazgatási pályafutásom elején világossá vált, hogy az aktuális kormányzati policy határozza meg a közigazgatási szakmai tevékenység tartalmát és irányát. Miután ezt rendbe tettem a lelkemben is, képes lettem azonosulni a feladatokkal. Számos olyan jogalkotási munkában vettem részt, amely ciklusokon átívelő módon született meg, és jogi megoldását tekintve a Dávid Ibolya igazságügyi miniszteri tevékenységét váltó Bárándy Péter, majd Petrétey József is támogatólag egyetértett azzal. Ezek számomra értékes szakmai eredmények voltak.

Bariczné Rózsa Mária:

– Hét év a minisztériumban, majd főtanácsadóság az Alkotmánybíróságon. Pihenésre vágytál?

Vajdovits Éva

– Összetettebb dolog ez is. Továbbra is azt gondoltam, hogy a jogász szakma más területeit is érdemes megtapasztalni. Adódott egy lehetőség, és éltem vele. Az Alkotmánybíróság szervezeti rendje teszi lehetővé, hogy az alkotmánybírák munkáját háromfős törzskar támogatja, amely általában jogász szakemberekből áll. Egy ilyen törzskar munkatársa lehettem, ahol a feladatom a döntés előkészítése volt, amely elmélyültségét és alaposságát tekintve már absztrakt tudományos jellegű volt. Ebben a három évben, az ügyészségi és a közigazgatási szakmai ismereteimet is jól hasznosíthattam. Pihenésről szó sem volt, de a közigazgatásra jellemző folyamatos stressz átmenetileg szünetelt…

Bariczné Rózsa Mária:

– Nem is értem, hogy miért váltottál három év után. Vagy hívtak, és akkor menni kell?

Vajdovits Éva

– 2010-ben kormányváltásra került sor, és az újonnan megalakuló kormány döntése alapján létrejött a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a KIM. Ebben a szervezetben kaptam lehetőséget a kormányiroda vezetésére, helyettes államtitkárként. Ezzel együtt járt a Magyar Közlöny felelős szerkesztői feladatának ellátása is. Ez a négy év folyamatos helytállást és felelősségteljes szakmai kihívást jelentett a velem együtt dolgozó valamennyi kiváló munkatársamnak is.

Számomra e feladat ellátása és a kormányzati közös munka megtiszteltetés volt. Valóban, amikor hívtak úgy éreztem, hogy mennem kell… Mindezt a családom tette lehetővé azzal, hogy elviselték a szakmai önállóságomat.

Bariczné Rózsa Mária:

– A választások után gondolom hívtak az Emberi Erőforrások Minisztériumába, az EMMI-be…

Vajdovits Éva

– A közigazgatás sajátossága a ciklikusság, négyévente átrendeződésre kerül sor, az optimálisabb működés érdekében. Így történt 2014 -ben is. A szakmai tapasztalataim most sem vesztek el, az Emberi Erőforrások Minisztériumában kaptam feladatot, a koordináció irányításáért felelek.

Bariczné Rózsa Mária:

– Mit csinál egy koordinációs helyettes államtitkár? Jól hangzik, de kissé sejtelmes titulus…

Vajdovits Éva

– A minisztérium politikai irányítója a miniszter, az operatív irányítója a közigazgatási államtitkár. Az EMMI a legnagyobb és szakmai szempontból a legösszetettebb minisztérium, ahol tizenkilenc ágazat ügyes-bajos dolgát, így szakmai irányítását, finanszírozását, aktuális gondjainak megoldását kell biztosítani. Ahhoz hogy ez a rendszer átlátható és a közigazgatás igényének megfelelően működtethető legyen szükséges a területek összehangolása, így a feladatok koordinálása. Látszatra heti rutin, ténylegesen folyamatos, szigorú határidőkkel terhelt zakatolás. Az eredmény: ha mindenki időben és jó minőségben megoldja a saját feladatát. A siker: ha nincs kritika…

Bariczné Rózsa Mária:

– Az interjúkötetben olyan régi Istvánosokat szólaltatunk meg, akik sikeresnek tekinthetők. Ki a sikeres szerinted? Magadat sikeres embernek tartod?

Vajdovits Éva

– Nem tudom, létezhet-e erre objektív mérce, mert a látszat gyakran csal. Szerintem az a sikeres ember, aki a saját értékrendjének megfelelően képes élni az életét. A pályafutása során tudott építkezni, fejlődni, és meg tudta fogalmazni, hogy hol van a helye a világban. Tisztában van vele, hogy mi az a szakmai feladat, amiben specialista tud lenni, és a munkája lelki örömöt jelent számára, valamint nem utolsó sorban a társadalom is elismeri a munkáját.

Bariczné Rózsa Mária:

– Te most a helyeden vagy?

Vajdovits Éva

– Én úgy érzem, hogy igen. A közigazgatás egy különleges világ. A tizenöt évvel ezelőttihez képest már sokkal „multibb”, a szónak abban az értelmében, hogy mások a hagyományos bürokrácia iránt az elvárások. Munkarendben, fegyelmezettségben és munkateljesítményben is fokozottabb az igény. Gyakoribb az azonnal megoldandó feladat, tehát aki nem képes igazodni az új elvárásokhoz, nem elég gyors, nem elég kreatív, és nincsenek megalapozott szakmai ismeretei, az nem érzi jól magát itt, és nem is tudja jól ellátni a feladatát.

Bariczné Rózsa Mária:

– Gondolj vissza a régi Istvános énedre: miről ábrándoztál akkor, hogy merre fogsz keveredni felnőtt korodban, mit fogsz majd csinálni? Van hasonlóság a régi ábrándok és jelenlegi életed között?

Vajdovits Éva

– Én tizennégy éves koromban azt tudtam, hogy diplomás akarok lenni. Mindig volt bennem egy olyan ambíció, hogy alkotni kell valamit, nem akartam érettségi után beülni egy irodába, és mondjuk könyvelni egész életemben. Az én vágyam tehát az volt, hogy tanulhassak, és ezt a szüleim számomra biztosították is. Utána már persze az én dolgom volt, hogy kezdjek is valamit ezzel az értékes diplomával. Az soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy nekem vezető állásúnak kell lennem, vagy másképpen szólva soha nem volt bennem hatalmi motiváció.

Bariczné Rózsa Mária:

– A szüleid sokszor szóba kerültek a beszélgetés során, de még nem hallottunk a családod többi tagjáról. Férj, gyerekek…

Vajdovits Éva

– férjemmel, aki jogász végzettségű, újságíró, több mint harminc éve vagyunk egy család. Három gyermekünk van, Bence fiúnk negyedéves Pázmányos joghallgató. Fanni lányunk az édesapja nyomdokain haladva kommunikációs szakember, Flóra lányunk pedig rendezvényszervezéssel, egy önálló iroda irányításával foglalkozik. Összetartó család vagyunk, vasárnaponként üljük körül a családi ebédlőasztalt, ahol, ha mindenki hozza a párját, a férjem édesanyjával együtt máris kilencen vagyunk.

Bariczné Rózsa Mária:

– Mi boldogít, és mi keserít el?

Vajdovits Éva

– Jó kérdés, de nem egyszerű… Nagyon el tud keseríteni a kisstílűség és a tisztességtelenség. Hogy mi boldogít? Nos, ha a sikert a személyes életútban és a szakmai karrierben, illetve a szakmai feladatok jó megoldásában határoztuk meg, emellett ami igazán boldogít, az a három egészséges gyerekem. Ami közhelynek tűnhet, de mégis így van. Egyre inkább azt érzem, hogy azok a sikerek, amikről most is beszéltünk, meg azok a személyes eredmények, amiket felvázoltam, azok már az enyémek, beépültek és kamatoznak. A jelenlegi munkám során is a feladat motivál, nem szenvedek „rangkórságban”.

Jól érzem magam így, ahogy vagyok. De semmit nem tudtam volna elérni egy támogató család nélkül. Ahogy igaz, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, ugyanúgy igaz, hogy minden sikeres nő mögött is áll egy férfi, egy család. Ezt köszönöm nekik…

Vajdovits Éva az álló sor bal szélén

Bariczné Rózsa Mária:

– Köszönöm a beszélgetést

Készült 2015 februárjában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.