Papi Attila

Papi Attila

közgazdásztanár, vállalkozó

„a vidéki okos bohóc”

1978-ban végzett az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. 1984-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma Budapesti Corvinus Egyetem) diplomázott közgazdász tanárként. 2001 –2002 között az Oxford English School hallgatója volt. 2010-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi karának pénzügyi specializációjú mesterszakán szerzett újabb diplomát.

Az egyetem elvégzését követően hét évig középiskolai tanárként dolgozott, majd részt vett a rendszerváltás előtti ellenzéki mozgalmakban. Később azonban távol maradt a napi politikai szerepléstől, saját vállalkozásba fogott a pénzügyi tanácsadói piacon. 1998-ban felkérést kapott az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. tranzakciós területének irányítására, itt vezérigazgató-helyettesként dolgozott. két év után személyi okok miatt felmondott, majd egy évre Angliába ment továbbtanulni. 2002 óta ismét a magánszektorban dolgozik, jelenleg befektetésekkel, vagyonkezeléssel foglalkozik. Egy pénzügyi holding tulajdonosa, illetve az igazgatóság elnöke, amelybe tizenhat társaság tartozik. Nős, két fia van, az egyik jogász, a másik közgazdász egyetemi hallgató (huszonhat és huszonhárom évesek). 2010 óta az Óbudai Református Egyházközség presbitere.

Görgei-Zimber:

– Letkésen születtél és Vámosmikolán nevelkedtél. Hogyan kerültél onnan a Mester utcába?

Papi Attila:

– Véletlenül. Mi a családdal évente egyszer jöttünk pestre, aranyvasárnapon. Azt gondoltam, az a csillogás maga a főváros, itt mindig karácsony van! Vágytam rá, hogy itt tanulhassak. A pályaválasztási tanácsadóban azt mondták édesapáméknak, hogy érdemes gimnáziumba íratni, jó eszem van, onnan továbbtanulhatok. De apám úgy gondolta, mielőbb legyen szakma a kezemben.

Fogalmam se volt, mi akarok lenni. Kiterítettem magam elé a térképet, ráböktem a Blaha Lujza térre, mert úgy gondoltam, az ott a főváros közepe, és azt néztem, melyik iskola van ehhez a legközelebb. A postaforgalmi szakközépbe jelentkeztem, de volt két „aprócska” gond. Az egyik, hogy a harmincöt fős osztályban egyedüli fiú lettem volna. Ezt persze még nem annyira bántam. A nagyobbik baj az volt, hogy nincs kollégiuma.

Görgei-Zimber:

– Hogyan lett a postaforgalmiból közgazdasági?

Papi Attila:

– Amikor ez kiderült, édesapám fogta a felvételi jelentkezési lapomat, és átballagott vele az I. Istvánba. A faluban valakinek a lánya oda járt és dicsérte, apámnak ez elég volt. Így lettem 1974-ben Istvános és kollégista.

Görgei-Zimber:

– Milyen volt az élet a kollégiumban?

Papi Attila:

– Harsány és izgalmas. Tizenketten voltunk egy szobában, de összesen nem voltunk többen úgy negyvennél, a lánykollégium nagyobb volt. sok mozgássérült társunkkal éltünk és tanultunk együtt, elsősorban paralízisben szenvedőkkel. Járógéppel jártak, vagy kerekesszékben közlekedtek. Ott tanultam meg, hogy rossz a szegregáció. Nekik is, nekünk is hasznos volt, hogy együtt nevelkedtünk. Elfogadtuk őket olyannak, amilyenek, és magától értetődővé, rutinszerűvé vált, hogy segítünk nekik. Azt hiszem, ennek része volt abban, hogy szociálisan érzékeny felnőtt lettem.

Görgei-Zimber:

– Nem sajnáltátok a fogyatékkal élőket?

Papi Attila:

– Nem, mert valahogy természetes volt az együttélésünk. A társainkat láttuk bennük, nem a fogyatékkal élőt. sőt, sok vicces pillanatot hozott, néha még előnyt is jelentett mozgássérültnek lenni, amit aztán mi is kihasználtunk. Megtanultam például két kézzel hajtani a kerekesszéket, a folyosókon rodeóztunk, még versenyeket is rendeztünk. A tekerős háromkerekűvel is tudtam bánni. Együtt jártunk focimeccsekre, és a kerekesszék roppant értékes portéka volt, mert azzal beengedtek hátra, a kapuhoz egészen közelre, a kísérőt is. Versenyeztünk sérült társaink kegyeiért. Amikor valamelyikük nem akart jönni, elkértük tőle a kocsiját, abba ült az egyikünk, a másikunk meg tolta. Csak az volt a kínos, amikor az álmozgássérült úgy megörült a gólnak, hogy felpattant, és ugrándozni kezdett.

Görgei-Zimber:

– Jól érezted magad a fővárosban és ebben az iskolában a vidéki élet után?

Papi Attila:

– Lubickoltam benne! Otthon vallásos nevelést kaptam, református család a miénk, így a KISZ-be nem léptem be, hiába győzködtek, de a második évben a kollégiumban megválasztottak a diáktanács elnökévé. A kollégium és az iskola számunkra egy volt, olyan, mint egy kis falu. Ez volt a mi védett közegünk, és benne Gizi néni (Szabó Balázsné) a pótmamánk.

A lehetőségekhez képest szabad légkört biztosított, pezsgő diákélet folyt. politikai vetélkedőket rendeztek, ez felkeltette érdeklődésemet a politika és a közélet, az újságolvasás iránt, ugyanakkor a világnézetemet befolyásolta a családi indíttatás. Édesapám odahaza a faluban boltvezető volt, ami meghatározó szerepet jelentett a helyi közösség életében, éppen ezért nagy volt a nyomás, hogy lépjen be a pártba, de nem tette. 1956-ban megverték, ezt sosem felejtette el, és mint hívő ember sem akart párttag lenni.

Görgei-Zimber:

– Milyen nehézségeket jelentett a vidéki származás?

Papi Attila:

– Elsőben nagyon gyorsan le kellett szoknom a palóc tájszólásról, ha jó akartam lenni a lányoknál. Naná, hogy akartam! Mivel szerettem nevetni és nevettetni, hamar népszerű lettem, egyfelől a társaság bohóca, de azt gondolom, hogy másfelől hallgattak is rám a többiek. Két évig voltam a diáktanács elnöke, és bár ebben a minőségemben a társaimat képviseltem, akár a tanárokkal szemben is, egyetlen komoly konfliktusom volt, ami aztán a lemondásomhoz is vezetett.

Görgei-Zimber:

– Ennyi év után talán nem sértő, ha ezt felidézzük.

Papi Attila:

– Egy barátommal az érettségi szünet ideje alatt elmentünk három napra Lengyelországba, akkor divat volt odautazni. Volt egy kollégiumi füzet, ahol vezetni kellett, mikor megyünk el, mikor jövünk vissza. Én rossz időpontot írtam be, két nappal korábbi érkezést, mint ahogyan megjöttünk. Mikor ez kiderült, Gizi néni óriási patáliát csapott, hogy rossz példát mutatok a társaimnak, mint a diáktanács elnöke, és hogy ez megengedhetetlen. Ma is úgy gondolom, túl nagy feneket kerített ennek a hibázásnak, de lényeg a lényeg: összehívták a diáktanácsot, és az igazgatónő javaslatot tett a visszahívásomra.

Öngólt lőtt: kilencvennyolc százalék újra bizalmat szavazott nekem. Én viszont drámai hangvételű beszédben fejtettem ki, hogy mivel nem bírom a tanárok és személy szerint Gizi néni bizalmát, lemondok. Le is mondtam, de ez nem is volt baj, mert negyedikben engem már inkább a továbbtanulás érdekelt. Később persze Gizi nénivel is helyreállt a bizalom.

Görgei-Zimber:

– Olyannyira, hogy amikor már végeztél, akkor is visszajártál az iskolába táborozni, kosarazni.

Papi Attila:

– Igen. Volt egy fiatal tanárunk, az egyetemről kikerülve nálunk kezdett, Horn Györgynek hívják. Bátyja a később politikussá lett Horn Gábornak, akivel szintén jó barátok lettünk és vagyunk mind a mai napig.

Görgei-Zimber:

– A református a liberálissal?

Papi Attila:

– A világ nem fehér és fekete, én nem a pártállásuk szerint választottam meg a barátaimat. Pokorni Zoltán is jó barátom, és bár ő és Horn Gábor már vagy tíz éve nem beszél egymással, nekem mind a ketten fontosak, függetlenül attól, éppen milyen szerepet töltenek be a politikában.

Görgei-Zimber:

– Elnézést, térjünk vissza Horn Györgyhöz és a táborokhoz.

Papi Attila:

– Szóval Gyuri lelkes fiatal tanár volt, előbb üzemgazdaságtant, majd politikai gazdaságtant tanított. Ő élesztette föl az Istvánban a nomád táborokat, kezdetben még a KISZ égisze alatt. Az elsőbe pont ezért nem is mentem el, de aztán Gyuri hívott, és mivel jóban voltunk, és a táborról is jókat hallottam, másodszor már elmentem. Imádtam a nomád életet, a főzést, a természetet, a kirándulásokat, a rengeteg programot – igazi terepe volt ez saját énem kibontakoztatásának.

Az iskolában Gyurival meg néhány diáktársammal megalakítottuk az úgynevezett BBK-t, vagyis a Baráti Beszélgetők Körét. Heti rendszerességgel összejöttünk, hogy megbeszéljük a világ dolgait. A végzős évben én már tudatosan készültem arra, hogy továbbtanulok. Mint fizikai dolgozó szülők gyereke, jártam a Közgáz Studium Generale nevű előkészítőjére matekból meg politikai gazdaságtanból, de emellett TIT-kurzusokra, tudományos ismeretterjesztő előadásokra, a Polvax klubba is ellátogattam. Politikai gazdaságtanból nem is kellett felvételiznem, mert az országos tanulmányi versenyen bekerültem az első tíz közé. Ez nagy szó volt! Végül is nagyon-nagyon sok munkával sikerült az akkori életem legfőbb vágyát teljesítenem: hallgatója lettem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemnek!

Görgei-Zimber:

– Ha össze kellene foglalnod, hogy mit adott neked az I. István, mit mondanál?

Papi Attila:

– Négy évig a második (vagy első?) otthonom volt. Nagyon sok kapcsolatot köszönhetek neki, ezek egy része az idők során elkopott, de máig tartó barátságok is születtek. Ez volt a világra ébredésem színtere. Gizi néni fantasztikus egyéniség, ma tudom igazán értékelni, hogy egy olyan progresszív légkört teremtett, amiben sok mindent csinálhattunk, ahol nem csak az eszünk, hanem a jellemünk is csiszolódott. Busa József volt az osztályfőnökünk, szegény megpróbálta a fejünkbe verni az orosz nyelvet, nem sok sikerrel, mert sikk volt az oroszt elbliccelni. Ma már bánom, jó hasznát vettem volna később a munkám és az utazásaim során. Noé Katira is emlékszem, pénzügyeket tanított kiválóan. Csányi Sándor, aki ma az OTP vezérigazgatója, éjszakás nevelőm volt a kollégiumban, és mondhatom, volt velünk épp elég baja! Akkor a Pénzügyminisztérium revizoraként dolgozott, és ott lakott velünk a kollégiumban, másodállásban felügyelt ránk.

Mit mondjak, nem könnyítettük meg a dolgát. Hegedüs Sándor volt a matektanárom, neki is sokat köszönhetek, mert szakmailag felkészített a továbbtanulásra. Jakab Erzsébet, azaz Böbe néni (sokszor még ma is így hívom) szintén kollégiumi nevelőtanárunk volt, ő lett később a fiunk keresztmamája, a későbbi vidéki disznóvágások, szüretek állandó segítője.

Görgei-Zimber:

– Amikor az egyetemen közgazdásztanárként végeztél, kollégája lettél az egykori tanáraidnak. Milyen érzés volt?

Papi Attila:

– Érdekes, jó érzés. Miután az I. Istvánnal megmaradt a kapcsolatom, természetes volt, hogy ott töltöm a gyakorló tanítást. Pénzügyi ismereteket oktattam.

Görgei-Zimber:

– Végül azonban nem ott helyezkedtél el.

Papi Attila:

– Az volt a tervem, hogy bent maradok az egyetemen, tudományos pályára készültem. Közben Horn Gyuri egészen fiatalon a II. Rákóczi Ferenc Közgazdasági Szakközépiskola igazgatója lett, „tornacipős igazgató”, így nevezték. én ötödéves végzős hallgató voltam, amikor Gyuri megkeresett, hogy beugranék-e egy kolléganő helyére, aki szülni ment. 1984–85-öt írtunk, érezni lehetett már a reformok szelét, az egyetemen Liska Tibor, Antal László, Sárközi Tamás, Lengyel László előadásain telt ház volt. Lengyelországban egyre erősebb lett a szolidaritás mozgalom. én viszont a Rákócziban középkori állapotokat találtam. Úgy éreztem, ott a helyem, ott tudok minden nap beleverni egy szöget a jó öreg szocializmus koporsójába, és új gondolatokat elültetni a középiskolás buksikba. Átvittük az Istvános hagyományokat, jelesül a nomád tábort.

Volt olyan év, hogy az I. Istvánnal is mentem táborozni, de már a Rákóczival is, sőt utóbbiban már én voltam a táborvezető. Kaptam egy osztályt, és olyan KISZ-alapszervezetet csináltunk, hogy mindenki oda akart tartozni, mert nem politikai agymosás folyt, hanem minden hétvégén kirándultunk, nagyokat beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Mi voltunk az Erdei Rókák, már a névválasztás is kész lázadásnak számított. A szocializmus politikai gazdaságtana helyett gazdaságtörténetet tanítottam, ennek következtében meggyűlt a bajom mind a helyi párttitkárral, mind a kerületi KISZ vezetőséggel.

Gyuri sokat segített, hogy a „kísérleti oktatássá” nyilvánított munkámat folytathassam.

Görgei-Zimber:

– Említetted, hogy Pokorni Zoltán is a barátod. Őt hol ismerted meg?

Papi Attila:

– Ebből az időből datálódik az ismeretségünk. Alapító tagja voltam vele együtt a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének, és több éven át dolgoztunk együtt. Elkezdtem tehát politizálni is, és közel álltam ahhoz, hogy elkapjon a rendszerváltás idején a gépszíj. A PDSZ első tüntetésén például én voltam a rendőri összekötő. Nagyon féltem, ekkor született meg az első fiam, de hát tenni kellett azt, amiről azt gondoltam, a dolgom… Nagyon szép és értékes része volt ez az életemnek.

Görgei-Zimber:

– Mindezek mellett részt vettél az alternatív közgazdasági oktatás kifejlesztésében is.

Papi Attila:

– Igen. Gyuri pár év után rájött, hogy egy működő intézményt nem tud átalakítani olyanná, amilyenné szeretné, ezért a fejébe vette, hogy létrehoz egy jó közgazdasági iskolát. Ennek előkészítésében – több kollégámmal együtt – én is részt vettem, majd Gyuri formálisan is elhagyta a Rákóczit. Én egy évig még maradtam, és bár addig is tudtam, ekkor tapasztaltam meg igazán, milyen védőernyőt jelentett az ő személye. Így nekem sem maradt más út, mint a munkahelyváltás, azonban végül is nem Gyurihoz, hanem az öccse, Horn Gábor által szervezett másik alternatív iskolaépítő csapathoz csatlakoztam. Lehetőséget kaptunk kilencen, hogy kitaláljunk egy alternatív iskolát, és el is indítottuk – ma közgazdasági politechnikum névre hallgat. Pár év elteltével két nagyon fontos dolog történt: egyfelől kiábrándulva a politikusi életpályából, elhagytam ezeket a területeket (ekkor már a LIGA szakértőjeként is dolgoztam). De az igazi váltás az volt, amikor úgy döntöttem, hogy feladom az általam korábban egyedül értelmes munkának tekintett pedagógusi hivatást.

Vonzott a közgazdász szakma, ki akartam próbálni magam ott is. Hét évet töltöttem a pályán. Nagyon nehéz volt a váltás: nem volt állásom, egy házépítés közepén tartottunk, a feleségem otthon volt a második kicsivel. Egy volt egyetemi barátommal álltam össze: én jó szakelemző voltam, ő jó számviteles – így kezdtünk gazdasági elemzéseket készíteni. Javában zajlott a privatizáció, vagyonértékelések, kockázatelemzések, pénzügyi tanácsadás volt a profilunk, és egyre jobban ment a szekér. Befejeztük a házunkat. Másik oldalról ez volt nekem a második egyetem: rengeteg tapasztalat mindenféle ágazatban, és végre elkezdtem érteni a számvitelt is – Böbe néni örömére. érdekes, hogy hét év elteltével váltottam ismét: 1998-ban felkértek, hogy legyek az Állami Vagyonügynökség vezérigazgató-helyettese. Nem politikai, hanem szakmai körből kerestek meg, elvállaltam, két évig csináltam. Olyan cégek tartoztak a felügyeletem alá, mint a Dunaferr, az Antenna Hungária, a Hungaropharma, a MALÉV, a Volán-cégek, az összes agrárcég és a többi.

Görgei-Zimber:

– Utána megint meglepő fordulatot vett az életed: kimentél egy évre Angliába nyelvet tanulni. Mit szólt a feleséged ahhoz, hogy itt hagyod a családot?

Papi Attila:

– Megbeszéltük. Ez is életem egyik legjelentősebb döntése volt. Azt tudtam, hogy valószínűleg soha többé nem akarok állami funkciót, és ha nem megyek ki Angliába, soha nem tanulok meg elég jól angolul. A feleségem mellettem állt, ahogy mindig mindenben. Csodálatos asszony, a mai napig fülig szerelmes vagyok belé. Elengedett.

Görgei-Zimber:

– Hogy tetszett Anglia?

Papi Attila:

– Őszintén? Emberi lakhatásra alkalmatlannak nyilvánítottam azt a szigetet. Rémes az időjárás, hűvösek az emberek, rossz a kaja és csúnyák a nők. Pedig Oxfordban voltam, ami gyönyörű kisváros, és tudom, hogy az esőtől olyan zöld a fű. Minden évben kimegyünk Angliába a feleségemmel néhány napra, de annyi elég belőle, nem költöznék oda.

Görgei-Zimber:

– Hol ismerted meg a feleséged?

Papi Attila:

– Az egyetemi kollégiumban. 2015. március tizenhetedikén harmincöt éve, hogy járni kezdtünk. Óriási szerelem volt, nagy lendülettel indultunk, és ez kitart mind a mai napig. Sajnos tíz évvel ezelőtt kezdődött egy komoly betegsége, ami megtanított arra, hogy nem a munka a legfontosabb, és nem árt, ha néha megállunk és eltűnődünk azon, vajon miért is élünk, mivel és kikkel akarjuk eltölteni értékes életünket.

Görgei-Zimber:

– Azt hallottam, hogy nagy részed van a feleséged gyógyulásában, kétszer is visszahoztad őt az életbe.

Papi Attila:

– A szeretetnek volt szerepe benne, az hozta vissza, és – én komolyan hiszem – az isteni segítség. Meg még valami: a humor. Egész életemben fontos volt a nevetés, sokszor és sokat segített, munkában, magánéletben és betegségben egyaránt. 2004-ben, amikor minden épp tökéletesnek tűnt, akkor derült ki, hogy csini – így becézik a feleségemet – súlyos beteg. A nagyobbik fiunk, aki ma végzős joghallgató, akkor tizenhat éves, a kisebbik, aki közgazdasági egyetemre jár, akkor még csak tizenkettő volt. A családunk, a gyerekeink, a barátaink, az Istvánosok is, Gizi néni, Böbe, mindenki felől áradt felénk a szeretet abban a nehéz időszakban. Végigcsináltunk mindent, amit az orvosok javasoltak, és csini meggyógyult. 2010-ben ünnepeltük az ezüstlakodalmunkat. A szüleim Perőcsényiek, annak idején az ottani református templomban esküdtünk meg. Az ezüstlakodalmunkon ott erősítettük meg az eskünket. Azután Vámosmikolán a vendéglőben „szűk családi-baráti körben”, vagy százharmincan ettünk-ittunk-mulattunk hajnalig. Hihetetlenül boldogok voltunk.

Két hónappal később kiderült, hogy csini betegsége kiújult. Fél éven át kapott súlyos mellékhatásokkal járó gyógykezeléseket, azután azt mondta, elég volt. A következő egy esztendőben minden alternatív módszert kipróbáltunk, mindenhová mentem vele. Bármit megadtam volna érte, hogy meggyógyuljon, de nem segített semmi. Visszatértünk a normál egészségügybe, és a párom csontvelő-transzplantáción esett át. Hosszú és nehéz időszak következett, nem akarom részletezni, ezt is csak azért mondom el, hogy hitet adjak azoknak, akiknek – Isten ne adja – hasonló nehézségekkel kell szembenézniük: megéri a küzdelem. Csini ma újra jól van, így mi is jól vagyunk…

Görgei-Zimber:

– Mi a kedvenc közös időtöltésetek?

Papi Attila:

– Bárhol szívesen vagyunk együtt, bármennyit. A legjobban utazni szeretünk, új tájakat, embereket, kultúrákat megismerni. Általában magunk szervezzük az útjainkat, vagy csak úgy elindulunk, de éppen akkor, amikor Csini először lett beteg, egy társasutazásra készültünk a családdal Kínába és Tibetbe. Visszamondani már nem lehetett. Csini ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk a fiúkkal, rá vigyáz majd az anyukája. Megígértem neki, hogy amikor meggyógyul, vele is megtesszük az utat. A kertünkben van egy kis tavacska, annak a partjáról összeszedtem huszonhárom kavicsot (ennyi napra mentünk), és minden nap a fiúkkal eldugtunk egyet valahová az út során. Három évvel később befizettünk lényegében ugyanarra a társas útra, és kerestük az eldugott kavicsokat. A többségét megtaláltuk! Amikor másodszor lett beteg, éppen Mongóliát vettük célba, szintén családostul, oda sem jöhetett. A Góbi sivatagban, jurtákban laktunk.

Megbeszéltük a fiúkkal, hogy mindennap mind a hárman szép köveket gyűjtünk, abból kiválasztjuk az öt legszebbet. Esténként körbeültünk, és kiraktuk a köveket, aztán mindenki egyet, ami a legkevésbé tetszett neki, leszedhetett. Így minden nap egy kavicsunk maradt, a legeslegszebb. Amikor hazajöttünk, ezekből a kavicsokból készíttettünk képkeretet, és azt ajándékoztuk Csininek.

Görgei-Zimber:

– A fiúk még felnőtt korukban is a szülőkkel tartanak? Szigorúan neveltétek őket?

Papi Attila:

– Ez az ő döntésük, és mi örülünk, ha velünk utaznak. Bizonyos értelemben nagyon is szabadjára engedtük őket, hiszen nekik kell meghozniuk a saját döntéseiket. Más szempontból azonban ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, együttélési normákhoz és erkölcsi tartáshoz. Ebben (is) teljes az összhang életem párjával. például születésüktől fogva vittük őket magunkkal a templomba. Ma már ők döntik el, jönnek-e, de fel sem merül, hogy ne jönnének, mert lelki igényük van rá. Ők választottak életpályát, barátokat, párt, mi már csak drukkolhatunk nekik, és bízunk bennük. Általuk lett két lányunk is, sokat vannak nálunk. Reggelenként megnézem, hány pár lábbeli van az előszobában, és annak megfelelő mennyiségű zsömlét hozok a pékségből: gyakran előfordul, hogy nálunk alszik egyik-másik barátjuk vagy a barátnőjük. Mi is intenzív társasági életet élünk, hiszünk a közösség, a barátok erejében.

Görgei-Zimber:

– Említetted, hogy az idősebbik fiatok keresztanyja egykori Istvános nevelőtanárod, Böbe lett, aki ma is a családhoz tartozik. Ritka, hogy ilyen szoros marad egy kezdetben tanár-diák viszony. Hogyan alakult a kapcsolatotok?

Papi Attila:

– Böbe könyvvitelt tanított, őszintén megvallom: szívből utáltam a tárgyat. Később persze világossá vált, milyen fontos ez a munka során. A fiatal tanárnő viszont szintén vidéki volt, mint én, jó humorú, járt velünk táborozni és kosarazni, így összebarátkoztunk. Amikor előfelvételis katona voltam – abban az időben egyetem előtt egy év katonai szolgálatra hívtak be –, csináltam vele egy rossz viccet. Akkor jó poénnak tűnt. Írtam neki egy névtelen szidalmazó-fenyegető levelet: hogy képzeli, hogy így bánt az én gyermekemmel, és bár nem akarok visszaélni a hatalmammal, a kislányom védelmében ezt is megteszem, ha kell, és a többi. Úgy írtam alá: „Egy gyermekét szerető anya”.

Biztos voltam benne, hogy jót fognak röhögni rajta a tanáriban, ráismerve a stílusomra. Tavasszal aztán a szalagavatón találkoztunk, és akkor kérdeztem tőle: na, hogy tetszett a levél? Akkor derült ki, hogy botrány lett belőle, egész évben azt találgatták, melyik kislány befolyásos anyukája írhatta. A poén rosszul sült el, mégis közelebb hozott bennünket. Egyetemistaként visszajártam kosarazni az Istvánba, és miután Csinit megismertem, ő is jött velem. Összebarátkozott a két lány is. Miután Böbe egyedül él, olykor én vagyok „a férfi a háznál”, ha valamit meg kell szerelni, vagy feltenni egy képet… Amikor 1989-ben megszületett András fiunk, Böbét kértük fel keresztmamának, és ezzel bekerült a családunkba. legutóbb tán két hete volt nálunk szokásos vasárnapi ebéden.

Görgei-Zimber:

– A feleséged mivel foglalkozik?

Papi Attila:

– Közgazdász, jó ideje a saját cégünkben dolgozik. Ő a közösségeink kovásza. Sok barátot szereztünk a gyerekeinken keresztül is. A munkahelyünk is olyan, mint egy nagy család. A Testvérhegyen, ahol lakunk, minden évben utcabált szervezünk, már hetedik éve. fontos, hogy a szomszédok ismerjék egymást, és jóban legyenek, kis közösséget építünk. Az óbudai református egyházközösségbe tartozunk, én presbiter vagyok. Talán ez is a családban kezdődött, de az Istvánban erősödött meg: nekem egész életemben fontosak voltak a közösségek. Elsősorban a család, azután a munkahelyi, a lakóhelyi, a hitbéli, a baráti közösség. Manapság a hit nem valami divatos, illetve gyakran találkozom azzal: „hiszek Istenben, de nem tartozom felekezethez”. Miért? A hitben is fontos az elköteleződés.

Görgei-Zimber:

– A feleségeddel hogyan tudtátok ennyi éven át megőrizni a szerelmet?

Papi Attila:

– A párunkért mindig meg kell küzdeni, minden nap, és megújulni, kifejezni az egymás iránti mély szeretetünket és összetartozásunkat. Manapság sokan a párjukra is úgy gondolnak, mint egy háztartási berendezésre: ha elhasználódik, kicseréljük, szerzünk másikat. csakhogy így a kapcsolat lényege: a bizalom, az állandóság, az összetartozás meghittsége, és végeredményben a szeretet vész el. Akit szeretünk, azt nem dobjuk el, azért harcolunk, ha kell. Egy házastársi kapcsolatban nem mindig egyformán erősen lobog a láng, a figyelmet elviszik más dolgok. Ha észrevesszük, hogy a lobogás alábbhagyott, törődni kell a lánggal, táplálni – és mindig figyelni egymásra, hogy időben észrevegyük. A feleségem betegsége ilyen szempontból katartikus élmény volt, mert ráirányította a figyelmemet, mennyire szeretek vele lenni, milyen nagy szükségem van rá, és milyen csodálatos nővel élek együtt.

Görgei-Zimber:

– A munkádról kevés szó esett, pedig abban is nagyon sikeres vagy.

Papi Attila:

– Ez a cég, ahol most vagyunk, szintén egy kis közösség, tíz-tizenöt éve dolgozik itt mindenki. Megünnepeljük a névnapokat, a születésnapokat, odafigyelünk egymásra, együtt kirándulunk, például most bejárjuk Magyarország borvidékeit. Nekem fontos, hogy jól érezzem magam a munkahelyemen is. Még az Istvános táborokban megtanultam, hogy ha az ember új kihívásokkal találkozik, akkor nőjön fel hozzájuk, és ezt az elvet a munkában is magaménak vallom. Ma tizenhat cég van a holdingunkban, többek közt pénzügyi tanácsadással, irodaházak üzemeltetésével, vagyonkezeléssel, digitális tartalomfejlesztéssel, távoktatással foglalkozunk, önkormányzatoknak adunk tanácsot, sőt egy éttermünk is van. Egyik feladat hozta a másikat, egyik befektetés a másikat. Az üzleti etikában régi vágású vagyok: legnagyobb erényemnek a szakszerűséget, a megbízhatóságot, az adott szó megtartását tartom. Meg kellett tanulnom bízni a munkatársaimban, és átadni a feladatokat. A cég operatív vezetését már másra bíztam. Fontos számomra, hogy vacsorára hazaérjek. Még ma is általában együtt vacsorázik a család.

Görgei-Zimber:

– A sport iránti rajongás is megmaradt. Mivel töltöd még szívesen a szabadidőd?

Papi Attila:

– Tizenöt évig futottam, de miután a térdemet kímélni kell, átszoktam a kerékpározásra. szeretek túrázni, síelni, biciklizni, úszni, ma is fontos a mozgás az életemben. Több mint tíz éve motorozom, a párommal több túrán voltunk különböző hazai régiókat bejárva, a szlogen: „csak semmi főút”. Sokat olvasok, szakmai könyveket is, hiszen naprakésznek kell lennem, de szépirodalmat is. A családdal és egy nagyobb baráti társasággal évek óta rendszeresen, legalább havonta kétszer színházba megyünk. A párommal sokat járunk komolyzenei koncertekre is, a srácok ebben nem túl erősek…

A folyamatos tanulást nagyon fontosnak tartom. 2010-ben beiratkoztam a Műegyetemre, egy Master of Business Administration (MBA) pénzügyi elemző kurzusra, és szereztem még egy diplomát. érdekelt, hogy a közgazdaság, mint tudomány hogyan fejlődött, de az is, hogy a teljes adórendszer miképpen néz ki, vagy az uniós jog hogyan épül fel. Az évfolyamtársaim többsége a harmincas éveiben járt, és második vonalbeli vezetőként jött az egyetemre, hogy megszerezze az előlépéshez szükséges képesítést. Én viszont magamnak tanultam, ez jóleső érzés. persze ott is közösséget kovácsoltam, megint eljártunk „megváltani a világot”, mint egykor, közgázos koromban. Azt hiszem, addig marad az ember fiatal, ameddig képes tanulni, akár a saját hibáiból is, és meg akarja váltani a világot, ragaszkodva az elveihez. Talán ezt hívják úgy: „légy hű önmagadhoz!”. én azt hiszem, van mihez, kihez hűnek lennem, és ezt az Istvános éveknek is köszönhetem.

Készült 2015 februárjában

Egyes szám: Egy gondolat “Papi Attila

  1. Papp Mihály Válasz

    Kedves Attila! Most olvastam az interjút! Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.