Berta Zsolt

Berta Zsolt

író, és dalszerző

„…az angyalarcú csibész”

Budapesten született 1966-ban. Az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában szerzett érettségit 1986-ban. Volt pincér, villanyszerelő, szakács, csapos, számítógép-programozó, könyvterjesztő, betanított és gyári munkás, étteremtulajdonos, muzsikus, gyerek és felnőtt, vándor és turista, katona és polgár, hősszerelmes és családapa… Az elmúlt években három regénye és több novellája jelent meg.

Bornemissza Ádám, dalszerző, muzsikus szerint:

„Zsolt azokat a dalokat írja és énekli, amit korosztálya férfi tagjai magukban mind megfogalmaznak, megsejtenek. Humorral, iróniával, szarkazmussal, és sohasem bántóan, csak mosolyogtatóan. A dalokban megjelenő hősöket nagyon is azonosíthatjuk az előadóval. és ehhez a hőshöz illik a gitár. A gitár, ami Elvis óta a hős kelléke, mint régen a kard.”

„…a magyar rögvalóság szatirikus tablóját rajzolja igen lendületes, egyedi stílusban, a társadalomnak olyan rétegeit mutatva be, amelyet a legtöbben alig ismerhetünk” írta róla Bíró Gergely író, szerkesztő.

„…megalkotta az utóbbi negyed század legrokonszenvesebb regényhősét, kinek élete három-négy esztendejének krónikájában benne lüktet a huszadik század magyar történelme” véli kovács István, író, költő, műfordító, történész. Dr. Kőszeghy Péter, irodalomörténész, akadémikus pedig így aposztrofálja egy írásában: „olyan értékeket hoz vissza a magyar prózába, mint a lendületes meseszövésű történet, mely nagyon más, mint a közelmúlt és részben a jelen magyar irodalmának tömegtermelése. Miközben az arisztokratikus regiszter kitaposott útját sem követi.”

Lukácsi Béla:

– Ez a könyvesbolt, ahol beszélgetünk, hányadik munkahelyed?

Berta Zsolt:

– Sokadik. Többnyire muszáj pénzt keresni, de az állásaimat általában másodlagosnak tekintettem a muzsikáláshoz és az íráshoz képest. Nyilván emiatt egyikbe se gyökeresedtem bele túlságosan. Mostanában sokat dolgoztam szakácsként, korábban könyvterjesztéssel foglalkoztam, de szereltem nyílászárókat, voltam csapos, pincér, villanyszerelő, számítógép-programozó, betanított munkás több fronton…, az egyik legrejtélyesebb foglalkozásom így hangzik: célszál-tekercselő. Erről a világon legfeljebb százan tudják, mi az. Fuvaroztam, roadoltam… és vállaltam sokszor hülyeségeket is. Volt, hogy jó pénzért, volt, hogy jobb híján. Egyszer életrajz helyett a következő négysorost adtam be valahova: Hagyjuk már az életrajzot! Életet nem rajzol. Nem tudod meg abból, mi érlelt, s ajzott.

Lukácsi Béla:

– Milyen legyen egy író, ha nem ilyen? Aki dudás akar lenni… A mostani munkahelyed mióta van?

Berta Zsolt:

– Mindössze másfél hete nyitotta a Magyar Napló. Ők adták ki az első regényemet 2008-ban. Eddig csak szerzőként álltam velük kapcsolatban, de amikor meg akarták nyitni ezt a könyvesboltot, felajánlották, hogy csináljam meg én, és aztán üzemeltessem is. szívesen vállaltam.

Lukácsi Béla:

– Nagyon hangulatos, te rendezted be?

Berta Zsolt:

– Igen, rám bízták ezt a részét is. Nemigen szoktam agyalni ilyesmin, egy régebbi kocsmámat, és az otthonaimat is úgy alakítom, hogy amim van, vagy amibe belebotlok konténerekben, kukákban, padlásokon, pincékben, és megtetszik, azt beviszem az ajtómon, aztán leteszem valahova, ahol elfér. én hiszek az ösztönös összehányásban, így írok regényt, dalt, illetve így dolgozom, bármit is csinálok éppen. Ha valami szúrja a szememet, akkor azt kihajítom vagy eldugom. és kész a mű.

Lukácsi Béla:

– Na, akkor nézzünk szét egy kicsit! Van itt egy régi Pacsirta rádió, összeépítve egy hagyományos lemezjátszóval. Saját darab?

Berta Zsolt:

– Igen. A nagy részét örököltem, dédapámig visszamenőleg akadnak itt cuccok, innen a régies, polgárias hangulat. A régi bőröndök, a keménykalap és a sétapálca, a szamovár, a porcelán teáskanna… a bányászlámpa nem a miénk volt, de az is szép, nem? A gitár már az én mérföldkövem a családi históriában.

Lukácsi Béla:

– Ilyen közegből származol?

Berta Zsolt:

– Őőő… jó helyről származom, ahogy kültelkeken szokás mondani, budai, habos kakaón nevelkedett úri gyerek is lehettem volna, de másképp alakult. Vagy nem is tudom… Utcán nevelkedett úri gyerek lett belőlem. Vagy inkább kulturáltabb utcagyerek. Fene tudja. Kissé zavarosra sikerült az első húsz évem, az első tíz meg még annál is zavarosabbra. Talán ebből fakad a személyiségem kettőssége. Hogy viszonylag otthonosan mozgok majd minden társadalmi rétegben, hogy nincsenek megrögzött szokásaim, hogy eklektikus az ízlésem, hogy nincs politikai elkötelezettségem…

Lukácsi Béla:

– Aztán van itt egy hangfal erősítővel, ez is régebbi típusú…

Berta Zsolt:

– Ó, ez egy legendás darab, egy hetvenhármas Marshall JMP…

Lukácsi Béla:

– Meg egy lyukas ötvenhatos zászló is.

Berta Zsolt:

– Az is legendás, ugye… A „luk van” című dalom klipjéhez vágtam ki.

Lukácsi Béla:

– Érdekes e-mail-címed van, a zenekarod neve, az „Egykutya” is szerepel benne. De miért „Egykutya”?

Berta Zsolt:

– A végén kezdted a kérdést, de nem baj, „kutya után jön a farok”. Sok zenekarban vettem részt, jó néhányat alapítottam is. Az Egykutya elnevezés vicc, arra utal, hogy mostanában már többnyire csak egy szál gitárral, egyedül ülök ki a színpadra, és egyedül játszom a dalaimat.

Lukácsi Béla:

– A zenei érdeklődés családi örökség?

Berta Zsolt:

– Nem, senki nem muzsikált a családban. De apám zeneszerető ember volt, már a beatgeneráció szülöttje és tagja. Tehát rock and roll-környezetben is nevelkedtem.

Lukácsi Béla:

– Ha tehát be akarunk téged mutatni foglalkozások, foglalatosságok szerint, akkor az íróság mellett azt is mondhatjuk, hogy zenész vagy?

Berta Zsolt:

– Nem vagyok tehetséges muzsikus. Tulajdonképpen az írás által vettem részt a zenei világban is, de persze szeretek gitározni, ha nem is tudok. A zene hatalmas ajándék az ember életében, mindvégig éltető erő és örömforrás lehet, de tisztában kell lennünk a korlátainkkal, különben csalódást és szenvedést okoz, úgy, ahogy bármi más is. A zenekaraimban mindig a szövegírást tekintettem a feladatomnak, ahhoz értettem jobban, mint a társaim. Az írás az idő előrehaladtával hangsúlyosabbá vált az életemben. Az utóbbi hat évben három regényem is megjelent és néhány tucat novellám. De a dalírást nem hagytam abba, csak az aktív zenélésből vettem vissza némileg. Nem magam miatt, inkább a világ csúszott ki egy kicsit a zene alól. Igaz, az irodalom alól is. Igaz, úgy általában a kultúra alól is.

Lukácsi Béla:

– Akárhogy is van, egyiket se tanították a Mester utcában. Hogy kerültél ebbe a, nem mondom, hogy könyökvédős közegbe, de mégis csak közgazdasági középiskolába?

Berta Zsolt:

– Ha erről az oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor én nem vagyok az a klasszikus értelemben vett büszkesége az Istvánnak. Nem azért kerültem oda, mert erre voltam predesztinálva, hanem az addig is pocsék tanulmányi eredményeim miatt. Az Istvánba nagyon kevés fiú jelentkezett, ezért sokkal alacsonyabb követelmény elé állították őket a felvételin, mint a lányokat. Tehát itt volt esélyem, hogy felvegyenek, megszerezzem az érettségit, és ne kelljen azonnal elmennem téglát pakolni. Másrészt nemcsak felvettek, de hagyták is, hogy a magam bosszantóan renitens módján elvégezzem az iskolát és le is érettségizzek. Fene tudja, mit láttak akkor bennem. éppenséggel akadt olyan, aki semmit.

Lukácsi Béla:

– Kik voltak azok a tanárok, akik segítettek, és hogyan?

Berta Zsolt:

– Horn Gábor, aki már a negyedik osztályfőnököm volt, sokat tett azért, hogy ne hulljak ki az iskolarendszerből. Amikor évismétlőre buktam, csak ő vállalta abban az évfolyamban, hogy az osztályába kerüljek. Onnantól kezdve még csak pótvizsgáznom sem kellett egyik évben se.

Lukácsi Béla:

– Pedig törekedtél rá…

Berta Zsolt:

– Nem törekedtem rá korábban sem, vigyáztam, hogy átcsússzak, csak akkor épp nem sikerült. Onnantól, hogy hozzá kerültem, már sínen voltam, és viszonylag egyenletes teljesítménnyel el is jutottam az érettségiig. Gábor nagyszerű pedagógus, szerintem nagy veszteség, hogy politikus lett. Bár azt is megértem, hogy hitt benne az elején. Emlékszem, azt mondta, nagyszerű dolog, hogy az ember tevékeny részese lehet a saját és az emberek sorsának alakításában, nem úgy, mint a rendszerváltás előtt. Hát nem tudom, erről miképpen nyilatkozna mostanában. Mindenesetre neki is köszönhetem, hogy ezúttal pimaszul én nyilatkozgatok itt róla. Na és Gizi néni (szabó Balázsné)… Harmadikban – az addigi minden éves gyakorlatommal ellentétben – nem sikerült átcsúsznom a pótvizsgán, vagyis évet kellett ismételnem.

Apámnak pedig annyira elege lett a csapnivaló tanulmányi eredményeimből, hogy írt egy levelet Gizi néninek, miszerint legyen szíves kezdeményezni az iskolából való eltávolításomat. Egyszerűen nem látta értelmét az egésznek. Ezzel a levéllel besétáltam Gizi nénihez, aki előbb a szívéhez kapott, aztán rábeszélt a maradásra.

Lukácsi Béla:

– Tehát felismertek benned valamit, és ezért fölkaroltak.

Berta Zsolt:

– Inkább csak sejtettek valamit, és csöndben remélték, hogy igazuk lesz.

Lukácsi Béla:

– Ez hogy derült ki, jártál például irodalomszakkörre?

Berta Zsolt:

– Akkor nem derült ki semmi. én csak zenével foglalkoztam, írással egyáltalán nem, noha már akkor is volt irodalmi affinitásom. Nagyon sokat olvastam, de írni csak negyvenéves fejjel kezdtem.

Lukácsi Béla:

– Ezek szerint azt gondolhatták, hogy megmentettek téged a pénzügyeknek…

Berta Zsolt:

– Nem hiszem, hogy e tekintetben voltak illúzióik. Hisz ismertek. Egyszer egy dupla vagy tripla könyvvitel órán – ami nekem kínvallatással ért fel – elmélázva szemléltem a szemközti házak tetejét, ablakait és a fák oda felérő ágait, amin madarak ugráltak – „a madárnak ugye szárnya van és szabadsága…”, én meg beszorulva az iskolapadba… –, amikor egyszer csak arra neszelek, hogy néma, baljós csend uralkodik körülöttem. Tapasztalataim alapján vihart vártam, így lassan, óvatosan sandítottam Jakab Böbére, aki ugyan beszédesen csípőre vágta mindkét öklét, ám derűsen mosolyogva, szemében elnéző megértéssel szuggerált engem, hogy ugyan röppenjek már vissza a tanterembe. szóval tudták, mi van.

Csak segítettek, hogy legyen legalább egy érettségim addig is, míg a hülye fejemmel végre kitalálom, mit akarok csinálni. Sőt, még a diplomát is ki akarták préselni belőlem, de én elég ostoba voltam ahhoz, hogy visszautasítsam a további segítséget. Pedig megágyaztak nekem a zsámbéki tanítóképzőn.

Lukácsi Béla:

– Tehát sajnálod?

Berta Zsolt:

– Igen.

Lukácsi Béla:

– Miért?

Berta Zsolt:

– Mert papírforma…, pontosabban dokumentumforma szerint nem vagyok a helyemen. Márpedig fontos, hogy az ember a helyén legyen minden szempontból. Ha lediplomáztam volna, nyilván akkor is írnék, de mivel ezért manapság nem fizetnek, kenyérkeresettel is foglalkoznom kell, és értelemszerűen diplomával könnyebb, jobban fizető munkákat lehet végezni. Igen… útravalóul – kedves gyerekek – ezt üzenem: ha már dereng, hogy mégsem lesztek rock- vagy popsztárok, akkor villámgyorsan diplomázzatok le! Az se nagy baj, ha még a derengés előtt megteszitek.

Lukácsi Béla:

– Tehát, ha jól értem, akkor öt év alatt négy osztályfőnököd volt? Vagyis kb. évente átkísértek téged egy másik osztályba?

Berta Zsolt:

– Nem egészen. Első évfolyam után új osztályfőnököt kaptunk… a második után is. Akkor engem magaviseleti gondok miatt párhuzamos osztályba helyeztek. Ott pedig évismétlőre buktam… igen, így. pedig nem voltam elviselhetetlenül rossz kölyök, inkább csak az az angyalarcú csibész – ismered ezt a fajtát – aki, mit tesz isten, mindig átszalad a sorompón.

Nem azért, mert át akarja törni, hanem mert nem érzi magától értetődőnek, tehát nem is sejti, hogy a sorompó ott van, sőt, hogy egyáltalán léteznek sorompók a természetes etika és jó ízlés korlátain belül is. Törvényszerűen jött először az osztályfőnöki figyelmeztetés, majd az intő, aztán az igazgatói rovó. Végül sikerült a tantestületi megrovásig eljutnom, ami után már nem következhetett más, mint az iskolából történő kicsapás. Ezt elkerülendő a kedvemért kitalálták azt a hivatalosan nem létező fenyítési formát, miszerint párhuzamos osztályba helyeznek.

Lukácsi Béla:

– Miket kellett ahhoz csinálnod, hogy a végén úgy kelljen téged megmentenie az iskolának?

Berta Zsolt:

– Teljesen átlagos kölyökcsínyek voltak, inkább csak sok volt belőlük. olyanok, mint iskolaidő alatti lógás a kispajtásban, dohányzás a vécében, tanóra alatti regényolvasás, ugyanott szüzek rémisztgetése, vagy szórakoztatása, melyik minek vette. szóval nem olyan komoly ügyek, vagy legalábbis én így emlékszem. Bár rémlik valami iskolarádió elleni kultúrmerényletem is. És egyszer (ennyi idő után talán már – tettestársaimat be nem fújva – beismerhetem) egy nagyon komolyan megszervezett, terrormaszkokkal, fegyverekkel és autóval megtámogatott akció keretében elraboltuk két tanárunkat, és odakötöttük őket egy fához a Tabánban. Persze olyanokat, akikről tudtuk, hogy maguk is tréfának veszik.

Nem is értem, hogy lehetséges, mert azonnal visszaszáguldottunk a suliba, épp csak átrángattuk kint a verdában a civil, vagyis nem emberrablós gönceinket, de mire beértem, már szembejött velem egyikük a folyosón (nem mondom meg, ki, de egy fiatal hölgyről beszélek, akit Jakab Juditnak hívtak), és ragyogó szemmel, izgatottan mosolyogva mesélte, hogy képzeljem el, az imént elrabolták valami maszkos terroristák. Biztos taxival mentek vissza Gáborral. A mai napig se ismertem be nekik, hogy én voltam az egyik.

Lukácsi Béla:

– Így viszont az egész iskolában jól ismerhettek téged, tanárok, diákok egyaránt.

Berta Zsolt:

– Igen. Horn Gábor egyszer azt találta mondani, olyan áttekintésem van az iskoláról, hogy én leszek a következő igazgató.

Lukácsi Béla:

– Talán még nincs lezárva ez a fejezet, minden előfordulhat… Volt zenekarod már az Istvánban is?

Berta Zsolt:

– Igen, a barátaimmal már tizenévesen megalapítottuk a fantasztikus Télak zenekart. A szokásos úton indultunk el, feldolgozásokat játszottunk, aztán saját dalokat írtunk, végül is viszonylag komoly zenekarrá nőttük ki magunkat. Jó pár évvel az érettségi után már az ország minden területén játszottunk fesztiválokon, élőzenés helyeken, de ennél tovább nem jutottunk. Emberileg nem volt működőképes a konstrukció, ez gátja volt az igazi továbblépésnek, mind teljesítményben, mind sikerekben.

Lukácsi Béla:

– Na most, az írás! Mondod, hogy negyvenéves voltál, amikor a magad számára is kiderült, hogy ezt kell csinálnod. Ez hogy történt? Jött egy sugallat, vagy írtál valamit, ami jól sikerült, aminek örültél, élvezted?

Berta Zsolt:

– Valójában soha nem éreztem magamban elég erőt és tehetséget komolyabb irodalmi művek elkövetéséhez. Mint tán az eddigiekből kiderült, nem vagyok valami buzgómócsing, mondhatnám úgy is, hogy hiányzik belőlem az ambíció…, de nagyon, a fene egye meg. Meg se próbáltam írni, ami nyilván hiba volt. pedig a fogalmazáskészségemről tudtam, hisz az iskolákban kiderült, hogy van hozzá tehetségem. De én az irodalomról már akkor is többet gondoltam, mint holmi fogalmazáskészséget.

A kritikusok azt szokták mondani, hogy őstehetség vagyok. Ami nem zsenialitást jelent, hanem a készségek eredendő, tanulás nélküli birtoklását. Na, ez az én pályám…, a tanulásnélküliség. Ami magától megy. Ezért nagyon megbecsülöm, és nagyon hálás vagyok az íráskészségemért… akárkinek is. Tehát feküdt volna, ha írok, de én éltem az életemet, a muzsikuséletet, és közben mindenféle munkákat végeztem, illetve volt egyszer egy saját éttermem is. Mindig nagyon érzékeny voltam más emberek történeteire, sztorikra, viccekre, mesékre. Ezeket nagyon erősen szívtam magamba, és szívesen is meséltem őket. A kocsmapult mellett derült ki, hogy rengeteg történetet tudok más emberekről, és persze a saját családomról is, és hogy ezek a sztorik érdeklődésre tartanak számot. Amikor annyira felszaporodtak, hogy már kezelhetetlenné váltak a fejemben, úgy éreztem, kár lenne, ha elvesznének. Ekkor gondoltam rá először komolyan, hogy megpróbálok írni. Az egyszerűség kedvéért a történetekben ugyanazokat a szereplőket használtam.

Mert soha nem az a fontos, hogy kivel esett meg a történet, maga a történet a fontos. legalább is én így gondolom. szóval ezek a történetek ilyen formán egy csokorba köttettek, és akkor úgy döntöttem, ebből regény lesz. Nagyjából a saját életem vázára húztam fel az epizódnyi meséket, ezért mondják azt, hogy az első regényem úgynevezett énregény. Hát… én azt hiszem, van benne egy énregény is, de csak annyira, mint minden regényben, amiben az író támaszkodik a saját érzéseire, megélt élethelyzeteire, arra, amit szerelemről, barátságról, harcról, szenvedésről, örömről, egyebekről tud.

Lukácsi Béla:

– Az első próbálkozásaidat megmutattad valakinek, hogy mondjon véleményt róluk?

Berta Zsolt:

– Az első próbálkozásom az első megjelent regényem volt. Ez elég nagyképűen hangzott? Amikor nagyjából elkészültem vele, megmutattam kevés embernek, és a visszajelzések alapján próbáltam korrigálni a szövegen. Ez ügyben Jakab Juditnak köszönhetem a legtöbbet, aki a magyartanárom volt az Istvánban, és az engem megmenteni akarók közé tartozott.

Emlékszem az első órájára nálunk, miután kijött az egyetemről. Megkérdezte, tud-e itt valaki egy verset. Talán úgy kérdezte, tud-e valaki Villon-verset. Szimpatikus csaj volt, hát gondoltam, ne forogjon ott a katedrán hiába, reményvesztetten, mint egy tengerpartról sivatagba telepített világítótorony. Elszavaltam neki egyet. Talán a kalózok szeretőjét. Aztán megkedveltük egymást. Ő lett az első szerkesztőm is. Igazi profi, remek ízléssel és éleslátással. És ami nagyon fontos, őszinte és nem fél megmondani, amit gondol, akkor se, ha rossz véleménnyel van valamiről. Nagyon lelkiismeretesen végigment a kéziraton, és felhívta a figyelmemet a hibákra, a rossz megoldásokra. Már készen voltam a regénnyel, amikor valaki szólt, hogy a rendszerváltásról kiírtak egy regénypályázatot. Miután a Jancsiszög szőrmentén a rendszerváltásról is szól, illetve azt is felöleli, valamelyest illeszkedett a pályázat témájához, ezért beküldtem az egyébként már más kiadókat is megjárt és elutasított kéziratot. Itt viszont örömmel fogadták.

Lukácsi Béla:

– Ez volt a Magyar Napló…

Berta Zsolt:

– Igen, ez a Magyar Napló kiadó pályázata volt, kaptam egy különdíjat és valami pénzjutalmat is. Aztán pár hónap múlva értesítettek, hogy szívesen ki is adnák a regényt. Ami, persze, nagy örömömre szolgált. Sőt… életemben először tiszteltem magam, még ha kicsit kételkedtem is az ítéletben. Nagyon jól esett az elismerés, a megbecsülés, amit ez a képletes bólintás jelentett. Mellbevágó és felemelő érzés, hogy te is tudsz valamit, te is jó vagy valamire, és nem csak a srác vagy a pult mellől, aki jó vicceket tud, és jól mesél sztorikat.

Lukácsi Béla:

– Horn Gábor pedagógiai munkássága itt nyerte el az értelmét…

Berta Zsolt:

– Igen, talán most már mondhatom halkan, hogy igaza volt a Taigetosz párti kollégáival szemben.

Lukácsi Béla:

– Volt iránymutató személyiség, irodalmi példa előtted, viszonyítottad magad valakihez?

Berta Zsolt:

– Abszolúte nem viszonyítottam magamat senkihez. Nem venném ehhez a bátorságot még most sem. Már jóval a regény megjelenése után kezdtem azon gondolkodni, hogy a stílusom, amelyet egyedinek – sőt, hogy fényezzem is magam, elegánsnak és bravúrosnak – is tituláltak már (hehe), végül is miből adódik össze. Milyen olvasmányokból, mely írókból?

Nagyon sok hatás ért, és ez helyenként fel is fedezhető. Nagyon sok hatás alatt persze nagyon sok lopást szokás érteni.

Lukácsi Béla:

– Érdekes, hogy a Jancsiszög lett a folytatás, míg a később megjelenő Kalef az előzmény. Két nagy munka, mindkettő a mi nehéz történelmi időszakainkról szól. Ehhez neked nagyon kellett ismerned a tényeket, az áramlatokat, hangulatokat, olyasmiket, amiket nem feltétlenül ismerhetsz saját élményekből. Bár olyan értelemben igen, hogy édesapád egyik szereplője volt az úgynevezett Moszkva téri galeri történetének, amiről végül is a Kalef szól. Nyilván az átlagnál sokkal nagyobb benned az érdeklődés a közelmúlt és a jelen történelme iránt.

Berta Zsolt:

– Igen, az átlagembernél mélyebb bennem a történelem iránti érdeklődés, de nem vagyok történész. A történelem mint tudomány, mint olvasmány érdekel, mert jól érzem magam abban a közegben, ahová visszarepülök időben, bármilyen korba. De ami ennél is jobban érdekel, az az ember. kölyökkorom óta nagyon odafigyelek az emberekre, a reakcióikra, motivációikra, életcéljaikra, a gondolkodásukra. Ha valakivel beszélek, vagy egyszerűen csak egy közegben mozgok, élek vele, akkor én azt az embert kitanulom. A történelemszemléletünknek szerintem nagy hibája, hogy a történelmet sokszor nem az emberen keresztül nézi, pedig azt leginkább úgy lehet megérteni. Lehet azt mondani, hogy az én regényeim egyúttal történelmi regények is, de én az abban a közegben élő emberek szemével látom és láttatom a történelmet.

Erős empátiás készségem van, az élettapasztalaton túl könnyen bele tudom helyezni magam olyan helyzetekbe is, amiket nem éltem meg. Meggyőződésem, hogy az ember maga, az emberi motivációk, törekvések, gondolatok nem változnak, csak a történelmi díszletek. Olyan nagyot tehát nem lehet tévedni. én mindig azon érzéseket teszem az emberek szívébe, agyába, amiket a magam életében éreztem és érzékeltem az általam ismert emberek között. A szerelem a középkorban is szerelem volt, a barátság, a harc, az árulás is… érzések, fogalmak, amiket újra és újra körbejárunk. próbáljuk megérteni, történeteket húzunk rájuk, és rajtuk keresztül önmagunkat, történelmünket, vagyis egész fajunkat is megérthetjük, esetleg elfogadhatjuk.

Lukácsi Béla:

– Említetted a szerelmet. Szerencsés esetben ezen mindenki átesik, olykor csalódik is, tehát ilyen élményei vannak az embernek. De például a hatalomnak azt a durva közelségét megtapasztalni, hogy beviszik az embert, kihallgatják, netán még meg is pofozzák, hogy rosszabbról már ne is beszéljünk, nos, ez – szerencsére – nem mindenkinek adatik meg. A Kalefban viszont roppant erejű leírása van annak, hogy egy kihallgatás hogyan néz ki. Édesapád mesélt erről ennyire érzékletesen?

Berta Zsolt:

– Az érzelmi részéről nem beszélt. Azt tudtam, hogy egy évig rendőri felügyelet alatt állt, és hogy a vasárnapi jelentkezések alkalmával elég gyakran elkalapálták őket, csak úgy passzióból is. Úgy gondolom, ha csak egészen kicsi atrocitás is éri az embert, megpofozza egy rendőr, fogdába ültetik, már az is elég ahhoz, hogy megérezze az igazán összerugdosottak és megkínzottak sorsát. Mindössze kétszer kaptam egy-egy pofont rendőrtől, a harmadik esetben az egyik barátomat pofozták meg. De ezek is olyan megdöbbentő és lélekbemarkoló atrocitások, hogy innen egy kis képzelőerővel az ember már könnyen belehelyezi magát egy, valóban a testi épséget, és életet fenyegető, ellenséges környezetbe.

Lukácsi Béla:

– Ez mikor volt?

Berta Zsolt:

– Az egyik esetben tizenöt éves voltam, a másik kettő idején is fiatal voltam még.

Lukácsi Béla:

– Rosszkor voltál rossz helyen?

Berta Zsolt:

– Nem is igazán. Az egyik esetben csak álltunk az utcán, és a barátom nekidőlt egy parkoló Zsigulinak. Arra jött egy rendőrjárőr, az egyiknek rossz kedve lehetett, és odaszólt a barátomnak, aki erre el is távolodott az autótól. De zsebre volt rakva a keze, ezért kapásból kapott egy pofont. Ezek megmagyarázhatatlan dolgok. soha nem úgy kaptam ruhát a rendőröktől, hogy okot adtam volna rá. például jelen lettem volna egy tüntetésen, mint ahogy más alkalmakkor jelen is voltam.

Amikor egyszer három napot fogdán töltöttem a Balatonon, akkor sem tüntetésről rángattak be a rendőrök, hanem autóstoppozásból, csak úgy per hecc. De hát ugye „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nem csak a puskacsőben”. Nyolcvanhatban viszont ott voltam a „lánchídi csatánál”, de egyetlen pofont se kaptam.

Lukácsi Béla:

– Szokták azt mondani, és van is benne valami, hogy a generációk közötti információáramlás akadozott, akadozik. A szülők nem beszélnek arról, amit átéltek. Nálatok hogy volt, képben voltál valamelyest?

Berta Zsolt:

– Az események tekintetében képben voltam, de apám nem szívesen beszélt az érzelmi részről. Nem beszélt arról sem, hogy ez milyen mértékben tette tönkre az életét, mennyire nyomorította meg lelkileg, de azt gondolom, eléggé betette nála a kaput. Erősen ivott. Amúgy rendkívül intelligens és érzékeny ember volt, verseket is írt, ennek ellenére ő sem tanult tovább. Az italozásának nem volt látható oka, nem valami bánatot akart elfojtani, inkább valamiféle örök harcban állt a világgal, pontosabban semmibe vette azt. Nagyon büszke ember volt, sosem ismerte volna be, hogy kárt tudtak tenni benne. De én tudom, mégiscsak valami érzelmi törést szenvedett attól, amit elkövettek ellene. Ebben vastagon benne volt ő is, nem akarom tisztán a diktatúrára kenni az egészet, de mégis csak egy fiatal embert nyomorítottak meg, ha nem is magával a perrel és az ítélettel.

Mert ellentétben a fikciós regényemmel, a valóságban csak felfüggesztett börtönbüntetés lett a vége. A fasiszta megbélyegzés viszont nagyon erősen szíven ütötte, és azt nem is tudta kiheverni.

Lukácsi Béla:

– Neked volt hátrányod abból, hogy édesapáddal ez történt?

Berta Zsolt:

– Nem tudok róla, szerintem nem. Sőt, ha a jóérzésű tanáraimon múlik, még tovább is tanultam volna. Tehát az én kicsit félresiklott sorsom egyedül magamnak köszönhető, annak, hogy nem tudtam úrrá lenni a gyerekkorom zavaros körülményein, ahogy erősebb, céltudatosabb és okosabb embereknek sikerülni szokott.

Lukácsi Béla:

– Úgy fogalmaztál, hogy félresiklott a sorsod.

Berta Zsolt:

– Azért félre nem siklott, hiszen hosszú, boldog korszakai voltak az életemnek, és minden életszakaszomat nagyon pozitívan, szenvedélyesen éltem meg. Mondhatom, hogy a gyerekkoromat is, csak kicsit másfelé motivált, mint amerre kellett volna. Most meg már nagy büszkeséggel mondom és szerényen örülök annak, hogy író vagyok, lehetek, vagy legalábbis szívesen használom a címet. Ha egyetemre, főiskolára mentem volna, azt hiszem, akkor is író lennék. Talán kicsit könnyebb lenne, többet írhatnék, ha lediplomáztam volna valahol. Így kevesebbet keresek, és többet kell foglalkoznom melóval az írás helyett is.

Lukácsi Béla:

– Fontos neked, hogy mit mondanak az olvasók? Vagy az írás belső kényszer, az ember a tehetsége, a meggyőződése szerint ír, mert írnia kell, de ehhez senkinek semmi köze?

Berta Zsolt:

– Ha vannak észrevételeik, azokra igyekszem odafigyelni. fontolóra veszem, amit mondanak, írnak, még ha nem is mindig fogadom meg. Hiszen ha nem számítana, hogy az emberek örömet találnak az írásaimban, akkor mi a bánatnak írnék? Magamnak elmondhatnám fejben is. Az más kérdés, hogy nem akarok mindenkinek tetszeni. Sőt, ha mindenkinek tetszenék, akkor arra gyanakodnék, hogy valamit rosszul csinálok. Rosszul érezném magam, ha például a széles körben kultúra helyett és címen tálalt ultragagyi fogyasztói oda lennének a munkáimért. Ez is elég nagyképűen hangzott?

Akkor jó. Hogy a meggyőződésem szerint írok-e? Soha semmit másképpen nem tudtam csinálni, mint a meggyőződésem szerint. Hozzátartozik a személyiségemhez, hogy komoly dolgokban képtelen vagyok a megalkuvásra, vagy mondjuk így, a kompromisszumokra. és az írás, a muzsikálás ilyen.

Lukácsi Béla:

– S az élet egyéb területein? Mondod, hogy nem vagy megalkuvó típus. Ez viszont könnyen hozhat konfliktushelyzeteket, például partnerkapcsolatokban, családi dolgokban.

Berta Zsolt:

– Ott képes vagyok kompromisszumokra. Nem azért, mert az a közeg nem fontos számomra, hanem mert azt gondolom, hogy vannak az életnek olyan területei, ahol engedni kell. Ilyenek a barátságok, szerelmek, párkapcsolatok, a gyermekemmel való viszony. Ugyanolyan fontos dolgokat kell figyelembe venni, mint az alkotásnál, csak éppen ellenkezőleg kell kezelni. Egy műnek hátrányára válik a kompromisszum, egy kapcsolatnak ez előnyére. Ugyanis egy másik ember érzéseiről, önbecsüléséről, büszkeségéről van szó, és ezeket nagyon komolyan tiszteletben kell tartani. A legfontosabb, amit tiszteletben kell tartani, az a másik ember méltósága. A szociopata mond ki mindent, amit gondol és hisz, az őszinte ember csak akkor, ha értelme van kimondani.

Lukácsi Béla:

– Említetted, hogy szakácskodsz is.

Berta Zsolt:

– Amolyan gerillaszakács vagyok. szakképzetlen, de egy átlagos étteremben megállom a helyem. Izgalmas, élvezetes is, de nagyon kemény fizikai és szellemi munka. Apám szakács volt, nagyon komoly szinten űzte a szakmát. Szüleim korán elváltak, én sokáig nagyanyámmal éltem, de aztán tinédzser éveim elejére összejöttem apámmal. Egy lakásban éltünk, és – ahogy egy jazz-zenész barátom fogalmazott – „stabil luvnya” nem volt a közelben. Tehát ha enni akartam, nekem kellett megcsinálnom. Apám, vendéglátós lévén, sokszor csak éjfél után érkezett haza. figyelgettem, mit, hogyan csinál a konyhán, és tizenöt-tizenhat éves koromra már egy átlagos háziasszony szintjén főztem. Tehát belesodródtam ebbe, de aztán elkezdtem élvezni is.

Lukácsi Béla:

– Ha nem haragszol, akkor úgy kérdezem: most van „stabil luvnya”?

Berta Zsolt:

– Annyira stabil, hogy ő is az Istvánba járt. Ha most utánaszámolok, huszonnyolc éve élünk együtt. Van egy közös gyermekünk, Csanádnak hívják.

Lukácsi Béla:

– Megismertétek egymást az iskolában, és azóta együtt vagytok?

Berta Zsolt:

– Nagyjából igen. A fiam egyébként a Corvinusra jár, ami régen, ugye, a közgáz volt. Másodéves, nemzetközi gazdálkodást tanul angol nyelven, kiválóan vizsgázgat, remekül végzi a dolgát. Nagyon büszke vagyok rá. és örülök, hogy ilyen szempontból sokkal okosabb, mint én. Művészi érzék is van benne, kölyökkorában eszméletlenül rajzolt, és nagyon jól is ír, ha akar. De nem akar. Most legalábbis még nem.

Lukácsi Béla:

– És a feleséged esetében az István fel tud mutatni valami szakmai sikert? Ő a pályán maradt?

Berta Zsolt:

– Abszolút a pályán maradt. Az ő habitusa teljesen az ellenkezője az enyémnek, huszonnyolc év alatt a mostani munkahelye a második. Nagyon megbízható munkaerő, ahogy magánemberként is az. Magas színvonalon és precízen végzi a munkáját. Ehhez a szakmai tudást az Istvánban kapta meg, azóta diplomát is szerzett.

Lukácsi Béla:

– Tőle viszont nem kell regényeket várni.

Berta Zsolt:

– Ehhez képest már hármat is köszönhetünk neki. Nevezzük olyan producernek, aki maga dolgozik meg a műbe fektetett pénzért.

Lukácsi Béla:

– Most írsz valamit, elkezdtél valamin dolgozni?

Berta Zsolt:

– Aggasztóan sok megkezdett fájl van a gépemen, de sosem tudom biztosan, miből lesz valami. két nagyon komoly regénytervem is van. A Kalef meg a Jancsiszög ugyanannak a családnak a különböző generációk által megélt története.

Arra gondoltam, úgy folytatom, hogy visszafelé megyek az időben. Tehát a hatvanas évek után kicsit visszaröppenünk a harmincasokba, és onnan ötvenhatig fogom megírni a Kalefban fölbukkanó egyik szereplő történetét, aki szintén a családom egyik tagja. Ezt a vonalat fogom folytatni, ha lesz rá időm, energiám és lehetőségem, és megyek visszafelé az időben. Aztán ki tudja, lehet, hogy eljutok a honfoglalásig. A másik regénytervem egy lazább szövésű, csapongóbb ügy.

Bosszantóan okoskodó, tudálékos szóhányás lesz kajákról, nőkről, férfiakról, zenéről, életről. Amolyan útmutató, tudod, amilyet naiv, idealista, idegesítően pozitív kisugárzású, csinos, aranyos fiatal lányok szoktak írni, mély hittel a tekintetben, hogy segítenek eligazodni embertársaiknak ebben a borzasztóan lelketlen világban, amit ők már széles körű tapasztalataik alapján oly jól ismernek sajnos. olyan angyalfélék. csak hát… most már talán ismersz kicsit… a magam modorában és látásmódjában. Vagyis inkább ördögi lesz, mint angyali. Recept a címe.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2015 februárjában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.