Dudás Rita

Dudás Rita

gyártásvezető

„Bombi”

1988-ban végzett az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. Érettségi után első munkahelye régi középiskolája volt, ahol egy kísérleti oktatási program titkárságát vezette. szervezőkészsége legendás, amit több mint két évtizeden át hasznosított a nomád táborokban.1991. óta a Magyar Televízió (jelenleg MTVA) a munkahelye, ahol kezdetben felvételvezető volt, majd gyártásvezető lett kulturális területen. Legemlékezetesebb munkái: a X. Nemzetközi Karmesterverseny, az István a király élő közvetítése Csíksomlyóból, a kultúrház műsorfolyam, az első Múzeumok Éjszakája körkapcsolás, a Sziget és a Volt fesztivál élő adásai.

Egy lánya van, a négyéves Ágnes.

Lukácsi Béla:

– Szólíthatlak „Bombi”-nak?

Dudás Rita:

– Jaj, szólíthatsz, persze…

Lukácsi Béla:

– Ezek szerint még hallgatsz rá.

Dudás Rita:

– Igen, első táboromban ragadt rám a név, mert a röplabda pályán nagyokat tudtam szerválni, így valahogy bejött a képbe az R-Go együttes Bombázó című száma is, ebből lett aztán a Bombi.

Lukácsi Béla:

– Én is azt hallottam, hogy bombázó voltál a szónak az esztétikai értelmében is…

Dudás Rita:

– Hú, hagyjuk ezt, maradjunk inkább a röplabdánál!

Lukácsi Béla:

– Ez a tábor az a bizonyos legendás Istvános nomád tábor volt, ugye?

Dudás Rita:

– Igen. Ez semmilyen hagyományos táborhoz nem hasonlított. Elkötelezett híve voltam az első perctől kezdve. Az iskolás évek alatt négyszer voltam ott, aztán még jó néhányszor, összesen huszonhárom tábor van mögöttem. Öregdiákként is táboroztam, amíg azok szervezték, akikhez én is jártam. Aztán elmentek ezek a tanárok, nyugdíjba ment igazgatónk, Gizi néni (Szabó Balázsné) is. Egyébként érettségi után még két évet maradtam az Istvánban. Akkor folyt éppen egy kísérleti oktatási program, annak a titkárságát vezettem.

Lukácsi Béla:

– Tehát ez volt az első munkahelyed is?

Dudás Rita:

– Ez volt az első munkahelyem. Olyan embert akartak erre a feladatra, aki ott végzett, jól ismeri a viszonyokat. Intéztük a kísérletben részt vevő tanárok fizetését, fénymásoltuk a dolgozatokat, foglalkoztunk ennek a kísérletnek az összes ügyével.

Lukácsi Béla:

– Tehát téged megismertek a négy év alatt, és tudták, hogy alkalmas vagy, értesz a szervezéshez, adminisztrációhoz, és úgy döntöttek, hogy te kellesz nekik?

Dudás Rita:

– Remélem, hogy így volt, de azért kicsit lobbiztam is érte. Megtudtam, hogy ez az állás megüresedik, mert egy előttem szintén itt tanult diák épp elmenőben volt. Kérdeztem, hogy nem lehetnék-e én, aki ezt a munkát folytatja. Lehettem. Ez nagyon jó átmenet volt az iskola és az ÉLET között. Maradtam az iskolában, de már dolgoztam is.

Lukácsi Béla:

– Ez azt jelenti, hogy már rögtön az első munkahelyeden szervezéssel, adminisztrációval, emberek meggyőzésével, határidők betartatásával foglalkoztál, vagyis olyasmivel, amihez érzéked, kedved volt.

Dudás Rita:

– Igen, és nagyon szerettem az ottani közösséget is. A tanárokat, a fiatalabb diákokat, még az épületet is. A táborok révén jobban megismertük egymást, és nagy volt a „honvágy” bennem, hogy maradhassak. A munka pedig valóban ideális volt számomra. Aztán vége lett a kísérletnek, és vége lett egy korszaknak is az Istvánban.

Lukácsi Béla:

– A neten találtam egy honlapot, amelyik ugyancsak nomád táborozásról szól, bár már jó régen nem frissül, de te is szerepelsz rajta.

Dudás Rita:

Amikor az iskola új vezetése – a legnagyobb sajnálatunkra – már nem akarta folytatni ezt a hagyományt, akkor táborilag a saját lábunkra álltunk. Ott volt egy gárda, amelyik két-három éve végzett, friss öregdiákokból állt, akik megőrültek a táborozásért és folytatni akarták. Az új tanárok nemigen tudtak alkalmazkodni a nomád élethez, a tábor szellemiségéhez, voltak próbálkozások, de nem működött a dolog. Ezért létrehoztunk egy egyesületet, ez lett a Bojzafa Önképző Diákegylet. Tíz-tizenkét fős nagyon összetartó társaság volt. Hosszú évekig csináltuk, aztán 2007-re elfogytunk, vége lett sajnos.

Lukácsi Béla:

– A Bombi kapcsán beszéltél a röplabdáról. Ez egyébként iskolai röplabda volt, vagy valamelyik egyesületben űzted?

Dudás Rita:

– Tábori röplabda volt, előtte soha életemben nem csináltam, ott lestem el, hogyan kell. De viszonylag sportos alkat vagyok, korábban kajakoztam, és széles Lajos jóvoltából másfél-két évig gerelyt hajítottam, így nem esett nehezemre.

Bár a mi testneveléstanárunk Margó néni volt, széles tanár úr minden elsős osztályba bejött és sorba állította a diákokat. Mindenki kapott egy kosárlabdát a kezébe, és az volt a feladat, hogy dobjuk át a terem túloldalára. Az enyém a szemközti palánkról pattant vissza, így kezdtem gerelyt hajítani a Fradi-pályán. Másfél év után kiderült, hogy ebben nekem nincs sok jövőm, így tizenhat évesen abbahagytam a mindennapi sportolást. Elég is volt. Nyüzsögtem eleget.

Lukácsi Béla:

– Nézzük akkor a nyüzsgési helyeket! Színpadi szereplések, szavalás például?

Dudás Rita:

– Jaj, nem, ezek nem az én területeim! Viszont háttérmunkát bőven vállaltam, mindent megcsináltunk, amit az osztályunknak kellett. Az iskolában nagyon jó közösségi élet volt, a tábor miatt is, de úgy egyébként is nagyon jól szervezett iskola volt. Nagyon sok feladatot kaptunk. Volt például az ügyeleti rendszer, ahol egy osztály két hétig volt ügyeletes. A mi osztályunk mindig nagyon készült erre. én például egyszer ügyeletesköpenyeket is varrtam, vagy húsz darabot. Ami fel adat csak volt, azt mi elvállaltuk. A táborozás miatt jól mozgatható társaság voltunk. Ha valamilyen komolyabb dolgot kellett elvégezni, pakoljunk ki egy termet, rakjuk át a ruhatárat, díszítsünk folyosót, költöztessük át Jakab Böbe nénit az egyik teremből a másikba, akkor a táborosokat keresték meg, mert azok rendkívül jól szervezett emberek voltak.

Lukácsi Béla:

– Ezek szerint szerettél idejárni.

Dudás Rita:

– Nagyon.

Lukácsi Béla:

– És amikor odakerültél, tudtad, hogy hová kerülsz?

Dudás Rita:

– Fogalmam sem volt, protekciós gyerekként kerültem az iskolába. Anyukám a pénzügyminisztériumban volt titkárnő. Pontosan már nem emlékszem, de a felvételi időszakban valahogy kifutottunk az időből. A lényeg, hogy beajánlottak az Istvánba, bementünk az akkori iskolatitkárunkhoz, Horváth Kati nénihez, és beírt az egyik osztályba.

Lukácsi Béla:

– Tehát ez volt a vészmegoldás. Ez a szakma egyébként távol állt a családi hagyományoktól? Mondtad, hogy édesanyád titkárnő volt, de mivel foglalkozott édesapád?

Dudás Rita:

– Apukám sem éppen ilyen pályán tevékenykedett, ő műszaki „szaki” és sportember. Biztonságtechnikai berendezések tervezésével és telepítésével foglalkozik, és egykor tagja volt kenusként a válogatott keretnek, mint hatszoros országos bajnok, ha jól tudom, ötszáz méteren. A családnak ilyen értelemben nincsenek hagyományai, a tanszékvezető egyetemi tanártól a női szabóig terjed a paletta.

Lukácsi Béla:

– Szóval ott tartottunk, hogy végül is beiratkoztál az Istvánba…

Dudás Rita:

– A felütés tehát nem volt nagyon jó, de azóta, remélem, jóvátettem már. Mindenesetre rögtön az első héten nem mentem iskolába. Az Operaház Gyermekkórusában énekeltem, és szeptember első hetében volt egy külföldi fellépésünk.

Úgyhogy azzal kezdtem az iskolát, hogy én szeretnék nem jönni, mert van egy koncertünk a régi iskolámmal. Az osztályfőnököm, Németh Sylvia azt mondta, hogy erről szó sem lehet, de menjek azért le Gizi nénihez és kérdezzem meg őt is. Gizi néni sikkantott örömében, hogy végre van itt egy énekes ember, aki tudja, hogy mi az a kórus. Azt mondta, hogy persze, menjek, de amikor visszajöttem, akkor majd legyek szíves egy kórust szervezni.

Sajnos nincs jó vége a történetnek, mert meghirdettük, hogy lenne itt egy kórus, és szereztek egy karvezető hölgyet is hozzá. Jelentkezett húszhuszonöt lány, hogy ők énekelnének, kezdhettük is a munkát, de mindössze két gyengécske próbánk volt. Sokan szeretnek énekelni, de az azért elég kevés ahhoz, hogy egy iskolai kórus legyen belőle.

Lukácsi Béla:

– Azért mégis csak jól gondoltam én, hogy nem vagy te olyan szigorúan vett könyvelő alkat. Végül is abban, ahogy megjelensz, érződik valami színpadi gyakorlat, nem gondolod?

Dudás Rita:

– Közösségben, például kórusban igen, de egyedül nem vagyok jó előadó. Horn Gábor mindig nagy hibámul rótta fel, hogy képtelen vagyok emberek előtt beszélni. A táborban én annyira utáltam fellépni, hogy a szituációs játékokban még a tömegjelenetekben is feszengtem, és rettenetesen féltem attól, hogy negyven-ötven ember előtt valamit elő kell adnom.

Lukácsi Béla:

– Gyártásvezetőként nem kell egyszerre több embert eligazítani?

Dudás Rita:

– Kell, de az más. Annyira egyértelműek az utasítások, a közeg, hogy ott azért nem jövök már zavarba.

Lukácsi Béla:

– Említetted Széles Lajost, aztán Gizi nénit, akiről majdnem mindenkinek van egy hasonló története. Hogy mennyire jól látta, mire van szüksége egy gyereknek.

Dudás Rita:

Gizi néni fantasztikus személyiség. Volt az iskolában a megemlékezés a százhuszonötödik évfordulóról. Álltunk Gizi nénivel a bejáratnál, szervusz Bombikám, puszi ide, puszi oda. Én korábban egyszer-kétszer találkoztam vele, de a többség hosszú évek óta nem. Özönlik be a rengeteg ember, a hetvenesektől a harmincasokig. Ő mindenkinek tudta a nevét, esetleg a gyerekeinek a nevét, valami sztorit, vagy hogy hol dolgoznak és a többi. Tőlem megkérdezte, hogy van az öcsém. Mondtam, hogy köszönöm szépen, jól, de csodálkoztam, mert én már elfelejtettem, hogy honnan emlékezhet Gizi néni arra, hogy nekem van egy féltestvérem. – Mert egyszer lakott nálad – mondta. És tényleg! Huszonvalahány éves voltam, amikor az öcsém valóban nálam lakott egy évig. És erre emlékezett. Hihetetlen.

Lukácsi Béla:

– Ki volt még, akit szerettél, aki hatással volt rád?

Dudás Rita:

– Hát a Gáborok: Horn és Pertl. Aztán Jakab Judit és Böbe néni. Milyen érdekes, most a táboros tanárokat sorolom! Judittal az iskola után baráti kapcsolatban voltunk, Pertl Gáborral sokat jártunk koncertekre, olyanokra, amik a zenei ízlésemet jelentősen befolyásolták, olyannyira, hogy az úgy is maradt. Horn Gábor iránt feltétlen az imádat és a szeretet, mint táborvezető hihetetlenül szuggesztív ember volt. Az utolsó két évben tanított is bennünket. Nem akarok nagyon patetikus lenni, de amit tőle kaptunk, az azért véglegesen eligazított minket az életben. Amit a nyolcvanas években a rendszer keretei között meg lehetett csinálni, azt ők megcsinálták. A rendszer már bomladozott, de nyolcvanötben még be kellett lépni a KISZ-be fél évre ahhoz, hogy a Népfronttól pénzt kapjon a táborunk.

Amúgy arról is Gizi néni tehetett, hogy ebben az iskolában és ebben a táborban annyi minden megtörténhetett. Apróságnak tűnhet, de a táborban működött egy könyvtár is, és mi esténként olyan könyveket olvastunk, mint például az Állatfarm (Orwell). Ezek mély nyomokat hagytak bennünk. Egyáltalán a közösségi létről, az egymásra figyelésről, demokráciáról, toleranciáról itt tudtunk igazán ismereteket szerezni.

Lukácsi Béla:

– Amikor mint munkaerő eljöttél az Istvánból, rögtön a tévéhez kerültél?

Dudás Rita:

– Nem, előbb egy év szabadúszás, illetve inkább munkanélküliség jött. Kicsit könyvelgettem ide-oda, például akkor alakult a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, és rövid ideig én voltam a könyvelőjük.

Lukácsi Béla:

– Nyilván szeretted ezt a szakmát, a könyvvitelt, pénzügyeket…

Dudás Rita:

– Nem gondoltam, hogy könyvelő leszek, de a logikus, ésszerű gondolkodás közel állt hozzám.

Lukácsi Béla:

– És alapvetően gyakorlatiasabb szemléletű ember vagy.

Dudás Rita:

– Abszolúte. A táborozások például ezt jól mutatják. A „bojzafás” évek alatt igyekeztem magamhoz ragadni minden munkát, ami a szervezéssel volt kapcsolatos. A többiek csinálták a programokat, a kézműves köröket, pszicho köröket és a többi, én szereztem a szippantóst, a tűzifát, beszereztem a főzéshez az alapanyagokat…

Lukácsi Béla:

– A szakszervezeti könyvelést meguntad?

Dudás Rita:

– Nagyon szerettem volna a tévében dolgozni. A családban is volt tévés, gyártásvezető, nagyon tetszett a munkája, de nem csak ezért választottam ezt. Elsősök vagy másodikosok lehettünk, amikor az Istvános Napok szervezésében Gyenes Karcsi húsz embert elvitt a tévébe „gyárlátogatásra”. Rafináltan nevezték el a programokat, hogy ne lehessen tudni, az éppen micsoda, nehogy a fél iskola oda jelentkezzen. Szóval nem derült ki, hogy itt a tévéről van szó, de valahogy az utolsó pillanatban megneszeltem, és egészen Gizi néniig mentem, hogy én most azonnal át akarok iratkozni abba a csoportba.

Megengedték, és így jutottam be először az MTV épületébe, ahol táthattam a számat a leendő munkahelyemen. Végül is úgy kerültem oda, hogy az akkori barátom barátja ott dolgozott, és kértem, hogy szóljon, ha valamilyen munka adódna. Két hónap múlva felhívott telefonon, hogy na, akkor most. Ő gyártásvezető volt, mehetek felvételvezetőnek. Másnap mentem. Ez volt kilencvenegy májusában, azóta ki se tettem onnan a lábam.

Lukácsi Béla:

– Tapasztalataim szerint a gyártásvezető amolyan kisisten. Legalábbis mindenki párás szemmel tekint rá…

Dudás Rita:

– Hát, anyagiakban ő a teljhatalmú úr, de a rendezővel együtt ketten viszik végig a produkciót.

Lukácsi Béla:

– Gyártásvezető nemcsak az lehet, aki könyvelő, pénzügyi szakember. De, gondolom, azért az nagyban segíthetett téged, hogy az Istvánban végeztél.

Dudás Rita:

– Nagyon nagyban. A felvételvezetővel kezdetben mindent elvégeztetnek, lehet kávét főzni, nehéz szalagokat cipelni, őrizni az akkor még vonalas telefonokat, szóval csinál mindent, amíg megismeri a területet. Egy idő után előkerülnek az adminisztratív feladatok is, és amikor huszonvalahány évesen az embernek a kezébe kerül egy számla, vagy meg kell kérni valakit, hogy töltsön ki egyet, akkor nem árt, ha az azon levő rubrikákat ismeri. Nyilván észrevették, hogy nekem nem kell elmagyarázni, hogy az micsoda, miért fontos ez, vagy az a bizonylat. A tévé egy mamutintézmény, rengeteg kötelező előírás volt, amiket be kellett tartani. És ehhez jó alapozó volt a technikum.

Lukácsi Béla:

– Ez melyik részlege volt a tévének?

Dudás Rita:

– Amikor odakerültem, Hankiss Elemér elnöksége idején, éppen akkor vezették be a produceri irodarendszert. A tizennyolcas számú képzőművészeti produceri irodába kerültem. Szűk kis csapat volt Osskó Judittal az élen. Az évek során aztán felbomlott, voltunk képzőművészeti osztály, majd a közművelődési főosztály része is. Évekig főleg képzőművészeti műsoroknál dolgoztam, rengeteg múzeumba jártam forgatni, hosszú-hosszú napokra. Aztán lett egy összevont kulturális szerkesztőség, azon belül irodalommal, zenével és színházzal is foglalkoztunk. Így kerültem irodalmi és zenei műsorokhoz is.

Lukácsi Béla:

– Ha az elején, mondjuk, a sportosokhoz kerülsz, akkor azt is biztosan jól csináltad volna. Nem akarom minősíteni, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan, de azért itt mégis csak a magyar kulturális élet színe-javával találkozhattál.

Dudás Rita:

– Sokan kérdezték már, hogy miért nem mentem el kereskedelmi tévéhez. Erre azt szoktam válaszolni, hogy nagyon szeretem ezt a munkát, de nem akarok mindenáron gyártásvezető lenni. Nagyon fontos a közeg, amelyben gyártásvezető vagyok. Itt hihetetlen helyekre jutottam el, és fantasztikus emberekkel találkozhattam.

Lukácsi Béla:

– Emlékszel még arra, hogy mi volt az első produkciód, amelyikben gyártásvezető voltál?

Dudás Rita:

– Hűha, ezt nem olyan könnyű megválaszolni. Ez ugyanis olyan folyamat, amelyben először gyártásvezetők mellett dolgozol. Felvételvezető vagy, kis lóti-futi, aztán jó felvételvezető, majd nagyon jó felvételvezető. Később olyan felvételvezető vagy, akire rábíznak egy munkát, névleg a gyártásvezető csinálja, de valójában te gyártasz. Szóval szép lassan csúsztam bele. Ráadásul tizenhárom évig külsős voltam, és külsős gyártásvezető nem létezett akkor a tévében. Addig csak felvételvezető lehettem, de csináltam már bőven önálló produkciókat. Amit már tényleg önállóan csináltam, az például a Lyukasóra volt.

Névleg más gyártotta, de minden az én felügyeletem alatt történt. A szívem csücske volt, három évig csináltuk. Ott is fantasztikus emberekkel dolgozhattam. Szegény Lukácsy Sanyi bácsi nincs már, Gyurkovics Tibor, Mészöly Dezső sincs. Mindegyikükkel találkozhattam a három év alatt, nagyon jó viszonyban voltunk, szerettem őket. Szóval, amikor 2004-ben belsős munkatársnak felvettek, akkor gyártásilag már sok mindenen túl voltam.

Lukácsi Béla:

– Említetted, hogy énekeltél az Operaház Gyermekkórusában. Az rég volt, de az aktív zenével később is kapcsolatban maradtál, még tévésként is. Még a neten is nyoma van ennek.

Dudás Rita:

– Maradt egy kis éneklés, de mit is találtál?

Lukácsi Béla:

– Az egyik a tévéseknek a foci vébére készített videoklipje, meg van egy zenekar is.

Dudás Rita:

– Szerettem is énekelni, meg tudtam is valamennyire. Szerettem volna valahol vokálozni, és hát ez a dolog is szembejött valahogy. Már tévés voltam, amikor Waszlavik Gazember László vokalistát keresett, mert az egyik lány elment mellőle, én meg véletlenül találkoztam a másik lánnyal, elhívott, mentem, és kilencvennégytől öt évig énekeltem velük. Hetente-kéthetente jártuk az országot, koncerteztünk nagyon sok helyen. A foci vébére készített klipre viszont már nem vagyok olyan nagyon büszke. A tévében szerveződött egy zenekar, akik tudták a Waszlavikos múltamat, és kértek, hogy menjek.

Hiába mondtam, hogy ez a vágy már elmúlt bennem, meg talán már a hangom se erre való. A dobosunk egy elég erőszakos ember volt, végül összehozta ezt a tévés zenekart Szabadság tér 17. néven. Volt egy székházbúcsúztató koncertünk, az nagyon klassz volt. Hét tévés szinte tökmindegy, hogy mit csinált a színpadon, mindenki egyre gondolt. Aztán még szerveződött a Westend tetejére egy koncert, az volt a focivébés fellépés, Győrött, Siófokon is felléptünk valami fesztiválon, de ez már erőltetett volt szerintem. Betanultunk négy-öt dalt, csináltuk, jó volt újra próbákra járni, mikrofonba énekelgetni, hülyéskedni, de ez már nem volt az igazi.

Lukácsi Béla:

– A férjedről, kislányodról kérdezhetlek?

Dudás Rita:

– Hat éve vagyunk együtt, és van egy három és fél éves, Ágnes nevű gyermekünk, aki most kezdte az óvodát.

Lukácsi Béla:

– Akárhogy is számoljuk, negyvenen túl vállaltál gyereket…

Dudás Rita:

– Igen, de ez ma már nem is számít extrém esetnek. Így alakult, a tévében is gyorsan teltek az évek, ezáltal a hétköznapjaim is elég tempósak voltak. Meg aztán a „családi kép” is ekkorra állt össze a fejemben… Nagy boldogság…

Lukácsi Béla:

– És Ágnes apukája szakmabeli?

Dudás Rita:

– Nem, viszont zenész. Basszusgitáros egy zenekarban, de van „rendes” állása is. Most éppen az a hobbink már egy éve, hogy a párszáz darabos bakelit-gyűjteményünket hallgatjuk szép sorban, amikor időnk engedi. Akármelyik van soron, feltesszük és hallgatjuk: meselemez, Chopin, B–52, ahogy a szekrényből kijön egymás után…

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2014 decemberében

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.