Bóka Péter

Bóka Péter

birkatartó

„…a sors másfele vitt”

1968-ban érettségizett, ő az idősebb Bóka fiú. Az édesapja elvesztése miatti gyermekkori trauma feldolgozásában sokat segített neki az István, illetve a kollégium. Ha a sors nem szól közbe, Laki tanár úr tanácsára ötvösként kereste volna a kenyerét. A közéleti „nyüzsgés” is, amely évtizedeken át meghatározó volt az életében, szeretett osztályfőnöke hatására alakult ki benne. Tizenkilenc éves kora óta Karcagon él és dolgozik. Nős, három gyermeke és öt unokája van.

Lukácsi Béla:

– Amikor felhívtalak, hogy mikor is kereshetnélek meg Karcagon, mondtad, hogy húsvét előtt kicsit bizonytalan az időbeosztásod. Nem lehet előre pontosan tudni, hogy mikor is jönnek az olaszok a birkákért. Ezek szerint már jöttek.

Bóka Péter:

– Igen, jöttek a bárányokért és két adagban elvitték, amit húsvétra akartak. Amik megmaradtak, azok meg az olasz nyári ferragostóra majd megnőnek. A juhok nem mind egyszerre ellenek, bár lehetne az ivarzást szinkronizálni, ahogy a nagy tenyésztők csinálják. én viszont csak tartom a birkákat, képesítés nélkül, de állattenyésztőnek nem nevezhetem magam.

Ahhoz sokkal profibban és több költséggel kéne csinálni. Igaz, hogy már huszonöt éve gyakorlom, konyítok hozzá valamit, de ahhoz egy emberöltő se elég, hogy az ember mindent tudjon róla. Rackajuhaim vannak, melyek félvállról veszik a tudományosságot. Azért kértelek, hogy a lakóhelyemen találkozzunk, mert az elmúlt öt év alatt elvesztettem mindkét lábamat combból, így korlátozottak a helyváltoztatási képességeim.

Lukácsi Béla:

– Gondoltad volna, mondjuk, az érettségi idején, hogy valaha majd birkatartással foglalkozol?

Bóka Péter:

– Nem nagyon. A sorsom másként alakult, mint ahogy terveztem. Nehéz volt feldolgozni kezdetben a „falusi gyerek fölkerül Pestre” című történetet. Nem volt egyszerű megemészteni azt sem, hogy Tiszanánán kitűnő tanuló voltam, itt meg lecsúsztam egy egész fokozattal, és csak jó rendű lettem. Önbizalomvesztéssel járt.

Lukácsi Béla:

– Ez azért nem olyan borzasztó lecsúszás.

Bóka Péter:

– Másodikban Bíró tanár úr meg akart buktatni matekból. Valahogy más volt a falusi számtantanulás, és más volt a budapesti. Az istennek se ment a dolog, másoltam a leckéket. Úgy félév környékén egyszer szólt a tanár úr, hogy gond lesz ebből. Talán látott bennem valamit, ezért kezdett el a lelkemre beszélni. Másodikban még elégségesem volt, harmadikban már négyesem, végül ötösre érettségiztem. Nagyon tiszteltem az öreget, rendkívüli fej volt. Mondta, hogy soha nem szabad feladni, mindent és mindenhol szívósan kell csinálni. és ez az egész életemre hatással volt. szuper volt az osztályfőnököm, Laki Pál is. Úgy tiszteltem, becsültem és szerettem, mint apámat. Ötödikes voltam, amikor apám meghalt. Én találtam meg otthon holtan, ennél nagyobb traumát egy gyereknek nem kell megélnie. Ez engem lelkileg agyonütött. Innen kezdve befelé forduló srác lettem, ilyen maradtam Pesten is. Laki Pál volt az, akinek ki tudtam nyílni. Olyan volt a viszonyunk.

Lukácsi Béla:

– Engem nem tanított, de emlékszem a fehér köpenyére, meg a szigorú arcára, nem volt számomra bizalomgerjesztő. De akiket tanított, azok mind azt mondják, hogy nagyon jó tanár volt.

Bóka Péter:

– Én imádtam. Az öntudatra eszmélésemet kötöm hozzá. Belőlem a politikai gazdaságtan csinált önálló gondolkodó lényt. Ahogy ő tanította a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, annál jobban, érthetőbben nem lehetett. Rájöttünk, hogy az tényleg úgy van, az a törvényszerűség. Amikor a harmadik-negyedik évben a szocializmus politikai gazdaságtanát tanultuk, akkor már éreztük, hogy az már nem ilyen dolog, az úgy nem megy, nem evidencia. Húsz évvel később egy osztálytalálkozón mondta is, hogy gyerekek, akkor azt kellett mondani, és én is hittem benne. Ennyi. Visszamenőleg úgy látom, hogy a mostani helyzet semmivel se tisztább, sőt inkább rosszabb, mert akkor volt valami egyenlőségre törekvés, ami most végképp nincs meg. A társadalom kiszolgáltatottabb felével nem törődik senki.

Lukácsi Béla:

– Ő fedezte fel benned a kézügyességet?

Bóka Péter:

– Látta, hogy nem áll rosszul a kezemben a szerszám. Ő a képzőművészeti szakkörtől a hulladékgyűjtésig nagyon sok mindent csinált. Az osztályban egy lánnyal mi voltunk a hulladékgyűjtési felelősök. Laki tanár úrral kezdtük a perzsaszőnyegszövést is. Még az iskola címerét is megszőttük perzsaszőnyegben. Ez aztán az igazgatói irodába került. Szőttünk egy Lenint is – mi mást is szőttünk volna még. Ezt aztán később újra megcsináltuk a karcagi Üveggyárban, amikor ott dolgoztam.

Még megvolt a grafikája, úgyhogy még egyszer meg lehetett csinálni. Mindenki csomózott bele, az üvegfúvótól a gyárigazgatóig.

Lukácsi Béla:

– Az iskolát szeretted, ugye?

Bóka Péter:

– Nagyon. olyan tanár se nagyon volt, akit ne szerettem volna. Akit tiszteltem, az Ispánovits tanár úr, a fizikatanár volt. Imádtam Kirner Dezsőt, aki a kémiát tanította. És ahogy már említettem, kimondottan szerettem Bíró Imrét, pedig nekem ő már nagypapa korú volt. Én, mint – mondhatom így – félárva gyerek ezekben a tanárokban találtam meg az apámat meg a nagyapámat.

Lukácsi Béla:

– És a kollégiumban hogy érezted magad?

Bóka Péter:

– Az is jó volt. Azt a félkatonás rendet meg lehetett szokni. Az embert rendre nevelték, ami nem volt baj. Nekem a hétvégi elfoglaltságot a nagy séták jelentették. Végig a körúton a Nyugatiig, vagy föl a Gellért-hegyre, és hasonlók. Sokszor kísértem haza a körúti lakásukba hétvégén Somogyváry Karcsit, aki nem volt osztálytársam, de pestiként is kollégista, mert paralízises volt. A séta a mozgás miatt is jó volt, meg így szívtam magamba a várost. Hamar megszoktam, hogy a kollégiumi szoba ablaka alatt csörömpöl a villamos, megszoktam a nyüzsgést is, de pestet tulajdonképpen nem szerettem meg. Nekem öt év jutott belőle, mert egy évet még jártam az ötvös szakmunkásképzőbe.

Lukácsi Béla:

– Annyiban viszont családiasabb környezetben voltál, hogy az öcséd is kollégista volt.

Bóka Péter:

– Amikor bemutatom magunkat, azt szoktam mondani, hogy ő két évvel fiatalabb és két fejjel magasabb. Gondolom, kihasználta, hogy volt egy öregebb testvér mellette. Én voltam a jó, visszahúzódó gyerek, Gabi meg az eleven, nyitottabb, csajozós. Azt, hogy nem voltam teljesen nyitott, azt úgy kompenzáltam, hogy a közösségben nyüzsögtem. Ehhez nem kellett teljesen kitárulkozni.

Lukácsi Béla:

– Az ötvösiskolába hogy kerültél?

Bóka Péter:

Laki tanár úr tanácsolta, hogy ne pénzügyi pályán folytassam tovább, hanem menjek el a pénzverőbe ötvöstanulónak. Meg is fogadtam a tanácsát. Imádtam azt a szakmát, és elég jól is tanultam. Az egészen más világ volt. Nagyon szép évet töltöttem ott. olyan mestereim voltak, mint Ivánka Karcsi bácsi, Ivánka Mária sakkozónak az apja. Már maga az osztály is nagyon érdekes volt, mert a legtöbben kádergyerekként kerültek oda. Jártak oda lányok is, akikben annyi spiritusz nem volt, hogy az egyetemre felvették volna őket, de a szakma se érdekelte őket. én meg, miután megvolt hozzá a kézügyességem, szerettem csinálni. Töredék idő alatt csináltam meg a kiadott munkákat. Ezért aztán engedélyt adtak rá, hogy olyat is csináljak, amit én szeretnék. A többiek még fúrtak, reszeltek, én meg már gyártottam hajót, hintót és hasonlókat, klasszikus ötvösmunkákat.

Lukácsi Béla:

– Ez a kis hajó meg a hintó még fényképen is gyönyörű! Megvannak még?

Bóka Péter:

– Ott maradtak, mert nem hozhattam haza őket. A hintónak mindene megvolt, mozgott a tengelye, zsanérral nyílt az ajtaja, kárpitozott volt az ülése. Azért van, amit hazahoztam. Általában ezüsttel dolgoztunk. Ültünk a munkapadnál, előttünk egy kötény volt, amit a nyakunkba akasztottunk, hogy a reszelék oda hulljon. Mert mindennel grammra kellett elszámolni. Ahhoz, hogy anyámnak csinálhassak egy gyűrűt, egy fél villát kellett elreszelnem, amit otthonról vittem be a zsebemben. Ehhez a munkához nyugodtnak, összeszedettnek kell lenni. Velem is előfordult, hogy munka közben valaki odaszólt, én félrenéztem, miközben a forrasztópisztoly rajta volt a terméken. Mire visszanéztem, összeolvadt az egész. Kezdhettem elölről.

Lukácsi Béla:

– És miért nem fejezted be ezt az iskolát?

Bóka Péter:

– Amikor az első év után nyáron hazamentem, anyám éppen beteg volt. A tiszanánai tanácsnál volt előadó, nem volt nagy fizetése. Az öcsémnek meg még hátra volt két éve az Istvánban, nem volt mit tenni, abba kellett hagyni az iskolát és valami kenyérkereső foglalkozás után nézni. Még egy évet kellett volna Pesten maradni, de nekem nem volt olyan szerencsém, mint az utánam tanuló Csányi Sándornak, aki ott lakhatott a kollégiumban az érettségit követően. Nekem anyám keresetéből kellett az albérletet is fizetnem.

A suli mellett vállaltam ugyan mindenféle munkát, néha vagont is rakodtam, de ezt se lehetett mindig csinálni. A kollégium után gyilkos lét volt az albérlet. Egy horthysta repülőtiszt lakásában laktam, és ők hamar rájöttek, hogy én nem az ő világuk vagyok, hanem éppen ellenkezőleg. Ettől kezdve nem tetszettem nekik és nyírtak, ahogy tudtak. Volt egy hentes lakótársam, aki vitte nekik a boltból a pult alól a húst, ő volt a kedves lakó.

Lukácsi Béla:

– Akkor ezzel a szakmával semmit se tudtál kezdeni?

Bóka Péter:

– Semmit. Precízségben viszont sokat ragasztott rám. Amikor hatvankilencben hazajöttem, láttam, hogy reménytelen a helyzet, anyám beteg, másik kereset nélkül nem húzhatjuk ki. Végiggondoltuk, hogy mit lehet csinálni, hová mehetek. Hát oda, ahol nem kell fizetni a lakásért, és van munkahely. Karcagon nem kellett a lakásért és a kajáért fizetni, mert a nagybátyámékhoz jöttem. Ő az üveggyárban volt művezető, így kerültem én oda. Rögtön más lett a család anyagi helyzete. Később anyám és az öcsém is ideköltözött Karcagra.

Lukácsi Béla:

– Az üveggyári munkádban hasznosult valami a különleges kézügyességedből?

Bóka Péter:

– Nem, a sors másfele vitt. Az ember nem mindig van abban a helyzetben, hogy hatással legyen a saját sorsára. Ha tovább csinálhatom a szakiskolát, akkor talán ötvös lehettem volna a pénzverőben. Vagy ha olyan talentumot fedeznek föl bennem, esetleg mehettem volna az Iparművészeti főiskolára. lehetett volna belőlem akár művészember is. ki tudja. Ehelyett az történt, hogy anyagkönyvelő lettem az Üveggyárban. csakhogy az én nyüzsgő formámat nem elégítette ki az anyagkönyvelés. Még évekig emlegették, hogy találtak olyan kartonokat, amikre azt írtam, hogy „átkozott anyagkönyvelés”.

Az volt a reszortom, hogy lekönyveltem, ha kivittek a raktárból két kesztyűt, három bakancsot meg egy gumicsizmát. Aztán az igazgató, egy régi vágású munkásember, azt mondta, hogy ha unom az anyagkönyvelést, akkor legyek normás. Ez igazi mélyvíz volt. Tizenkilenc-húszévesen odamenni a hutába, ahol az üvegfúvó áll a dobogón az ezernéhány fokos kemence előtt és kimeríti a fúvócsövön az üveget, izzad, mint a ló, én meg stopperral mérem, hogy melyik műveletet meddig csinálja. Aztán ebből csináljak normát úgy, hogy az üvegfúvó se verjen meg, de az igazgató se rúgjon ki. Ez volt életem első leckéje, de sikerült megoldani. Megtanultam, hogy egy normásnak más szemmel kell nézni a dolgozót, fel kell tárni azt is, hogy milyen tartalékai vannak még, de nem kell korbáccsal hajszolni. Ő is meg fogja érteni, hogy neki se jó, ha alacsony a norma, mert azt később úgyis szigorítani fogják. Az üveggyárban már kiszeztem is.

Ezt a „nyüzsiséget” a középiskolából, Laki tanár úr mellől hoztam. Ezzel kapcsolatban van egy emlékem. Nyertünk valamilyen középiskolás hulladékgyűjtő versenyt, és mi a tanár úrral együtt villamosoztunk a MÉH-központba átvenni a díjat. Ott láttam meg, hogy egy medvebőr ki van terítve az egyik korlátra. Ezt én elkunyeráltam, és mint nagy szerzeményt cipeltem haza a kollégiumba. A feje kilógott a zsákból. A szobánkban kitettük a falra. Ez a bőr aztán mindenhová követett az életem során. Ott volt a kollégiumban, dekoráltuk vele az üveggyári KISZ-klubot, jött velem a katonasághoz, ifjú házasokként az első szobánk falára is kitettük. Ott volt egészen addig, míg a gyerekek nem kezdték tépkedni a szőrét. Már rozoga, de még most is megvan.

Lukácsi Béla:

– Említetted a katonaságot. A szokásos két év volt?

Bóka Péter:

– Igen. Ide Karcagra hívtak be, az alakulatnál én voltam egyedül híradó katona, rádiótávírász. Mentünk harcolni az olaszok ellen az Alpokba. Az egész páncéltörő tüzérosztály egy ponyvás GAZ autó volt. Elöl ült a parancsnok meg a sofőr, én meg hátul a rádiókészüléknél, és morzéval nyomtam, hogy éppen mit lőttünk ki, hol tartunk. Így nyertük a csatákat.

Közben KISZ-titkár voltam, kluboztunk, szóval nyüzsögtem itt is. Hetvenkettőben leszereltem, visszamentem az üveggyárba, de mindjárt el is küldtek egy öt hónapos KISZ-iskolára Pestre. Innen kezdve már megint olyan vágányra kerültem, amelyikről nem lehetett letérni. Munkatárs lettem a Karcagi Városi KISZ Bizottságon. Én voltam a kultúros és a sportos. A főnököm reggel kilenctől délután ötig dolgozott, nekem pedig ötkor kezdődött az élet. Akkor jöttek be a fiatalok a klubba. Nekem éjfélig tartott a munka, és amire megkértek, azt megcsináltam. Nekem az ifjúsági mozgalom nem „előre, elvtársak!” volt, hanem az „utánam, srácok!”.

A főnököm ott volt minden pártrendezvényen, vezette a testületi üléseket, én pedig megírtam helyette mindent, mert volt fogalmazási készségem. Az volt a dolgom, hogy csináljam is, amit másoktól elvártunk, nyüzsögjek. A Déryné központba szerveztünk például El Kazovszkij kiállítást, és csináltunk olyat is, ami se előtte, se azóta nem volt. A Diákköztársaság mintájára szerveztünk egy Ifjúsági Köztársaságot Karcagon.

Ez azt jelentette, hogy három napig totálisan fordított világ volt a városban. Átvettük a város kulcsát és mindenféle rendkívüli dolgot csináltunk. olyanná tettük a KISZ-t, amilyennek a fiatalok szerették volna. Csináltunk száz utcai virágtartót. Egy építész társunk megtervezte a formát, a sablont, a különböző munkahelyeken pedig a fiatalok legyártották a vasalt beton virágtartókat. A köztársaság kikiáltásának második napján reggel tele virággal, kitettük őket. Volt a városban egy felrobbant ház. olyan gázos volt az ivóvíz Karcagon, hogy az egyik fürdőszobában felgyülemlett gáz felrobbantotta az egész házat. Ez a rom éveken át ott volt a főtértől ötven méterre. kitaláltuk, hogy mi három nap alatt parkot csinálunk a helyén. El is tüntettük a házat, virágot ültettünk a helyére. De hívtunk a városba írókat is, például Vámos Miklóst, adott koncertet a főtéren a Neoton és a Kócbabák, eljött a klubba Dinnyés, Boros Lajos is.

Lukácsi Béla:

– „Munkailag” te Karcagról aztán ki se tetted a lábad?

Bóka Péter:

– Nem. Ez a kiszezés hetvenhárom-hetvenötig-ig tartott, öt évvel hamarabb kivénültem belőle, mint a nálam öt évvel idősebb főnököm. Nem voltam bigott tekintélytisztelő, és úgy látták jobbnak, ha én onnan elmegyek. Amikor az Ifjúsági Köztársaságot szerveztük, ott szaglászott körülöttünk a három per három, hogy mit akarunk mi. Mint később kiderült, az egyik kolléga, aki benne volt a szervező csapatban, és később, amikor a helyi MDF-et alapítottuk, a megyei elnök lett, rajta volt az ügynöklistán. A főnököm, az első titkár azt mondta, hogy irány a Magyar–Bolgár Barátság MGTSZ, oda fogsz menni kultúrosnak. Annyit mondhattam, hogy értettem. Így lettem téeszparaszt. én szerveztem például a tagok színházba járását, író-olvasó találkozókat. Aztán forgattunk filmet a nagyüzemi aratásról, ami azon a nyáron az esős időszak miatt nagyon nehéz dolog volt. lánctalpas kombájnnal kellett aratni. Több mint egyórás, hangalámondásos filmet csináltunk róla.

Valaki a forgatás idején a hátam mögött megjegyezte, hogy a korábbi KISZ-titkárok mind arattak is. Nem kellett kétszer mondani, akkor ősszel elmentem Hajdúszoboszlóra egy kombájnosiskolába. A következő nyáron már arattam. Ahová a sors sodort, én ott mindent megcsináltam, nem adtam fel. Ezért nem volt rossz renomém sehol. Soha nem mondták, hogy ez egy léhűtő, íróasztal-akrobata, „könnyű hámos”.

Lukácsi Béla:

– Úgy érzem, most már közeledünk a birkákhoz.

Bóka Péter:

– Lassan igen. Az öt karcagi téeszből 1975-ben pártparancsra kettőt csináltak. A miénk hatalmas monstrum volt, húszezer hektárnál is nagyobb területen gazdálkodott, egy ideig ez volt a legnagyobb téesz az országban. De Szabó Pista bácsi, a híres nádudvari Vörös Csillag elnöke, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának is az elnöke volt, nem hagyhatta, hogy ne az övé legyen a legnagyobb téesz. Ezért hozzácsaptak az övéhez még egyet, és így lettünk mi a második legnagyobbak. Nálunk rengeteg üres épület volt, mert a téesz három üzem összevonásából alakult, és logikus volt, hogy egy helyen csinálják ugyanazt, nem pedig három helyen szétszórva. például mind a három helyen volt gépműhely. Azt a feladatot kaptam az elnöktől, hogy nézzek utána valami ipari tevékenységnek. Ez a nyolcvanas évek elején volt, már bőven alapítottak melléküzemágakat a mezőgazdasági téeszek. Ahol volt vér a pucájukban, ott már a hetvenes évektől. De az nem itt volt.

Ezt Polpot megyének hívták, itt ezt a párt nem engedte. Itt a föld szélén állva kellett meghalni. Legfeljebb annyit lehetett csinálni, hogy a megtermelt cirokból az asszonyok seprűt készítettek. Nekem tehát az volt a dolgom, hogy nézzek szét, milyen kiegészítő tevékenységet csinálhatnánk. Voltam is sok olyan helyen, ahol valami érdekeset csináltak. Közben behívtak Debrecenbe tartalékos szolgálatra. Egy hálóban laktam egy Lontai Lajos nevű sráccal, aki a Hungária Műanyagfeldolgozónál volt vegyészmérnök. Ott gyártották a szocialista magyar mezőgazdaságnak az összes eldobható vegyszeres hordót.

Elmondta, hogy ezt a tevékenységet náluk meg akarják szüntetni. Karcag az ország közepe, jó rakodó rámpája van a vasútállomásnak, ide lehetett volna hozni a gyártást, de az elnök nem merte elvállalni. A nagy üzlet így bukott el. Aztán a budapesti Villamosszigetelő Gyárral kezdtünk együttműködni, és a végén eljutottunk oda, hogy nyolcvanháromtól nyolcvankilencig mi gyártottuk tonnaszámra az Ikarusznak az összes PVC-profilt. Mi gyártottuk az összes magyar bútorgyárnak a bútorfiókok PVC profiloldalát is. Ezeket azért adták nekünk, mert a nagy gyárban ez veszteséges volt, precíz kézimunkával is járt. Az én feladatom pedig az volt, hogy ebből nyereséges üzletet csináljak.

A szocialista nagyipar pocsékolt, mi pedig takarékoskodtunk, legelőször is az anyaggal. Ehhez érdekeltté kellett tenni az embereket. Pillanatok alatt megértették, hogy az elszórt granulátum drágább, mint a kristálycukor. Huszonnégyen voltunk a kis cégben, és a negyedik-ötödik évtől már mi termeltük meg a téesz nyereségének tíz százalékát. Huszonnégyen az ezerötszáz fős téeszben! Többször előfordult, hogy a főkönyvelő szólt, hogy utaljunk már nekik, mert nincs pénz a fizetésekre. saját munkáltatói jogosultságú, önálló jogi személyiségű gazdasági társaságként nekünk külön számlánk volt.

Lukácsi Béla:

– Utólag már pontosan tudjuk, hogy az ilyen melléküzemági tevékenységek közül nagyon soknak hányatott sorsa lett, vagy a közvetlen állami beavatkozás, vagy a gazdasági-jogi környezet változása miatt.

Bóka Péter:

– A rendszerváltás utáni egyik első törvény arról szólt, hogy a téeszből már tizenöt ember is kiválhat. Azelőtt évtizedekig csak egyesülések, összevonások lehettek. Mi pedig teljesen önállóak akartunk lenni. Ugyanis az volt a gyakorlat, hogy minden év végén kisöpörték a kamrát. Elvitték az összes pénzt, fejlesztésre semmink nem maradt. Engem, mint kirendelt munkavállalót az elnök fizetett, az utolsó „békeévben”a GT igazgatósági tanácsülése megállapította, hogy mennyi legyen a fizetésem, mennyi nyereségnél mennyi a prémiumom. Elgondolkodtam, hogy kereshetnék én is többet, ne csak a dolgozóim, akiket én hoztam helyzetbe, és akik a téesz legjobban kereső fizikai dolgozói lettek. 1989-ben a főnökeim által megállapított szabályok szerint annyi lett a jövedelmem, mint az ország második legnagyobb területű téesz-elnökének.

No, ezzel tettem be magam mögött a kaput. Mivel a jogszabály lehetővé tette a kiválást, ezt megtárgyalták, el is engedtek bennünket, csak éppen az utolsó manővernél az elnök visszavette a munkát. pedig megegyeztünk abban, hogy amit addig csináltunk, azt visszük magunkkal. Belementünk abba is, hogy kapunk egy rossz, lerobbant állattartó telepet, és ott folytatjuk a munkát. 1990 szeptemberében váltunk ki a huszonnégy emberemmel és kétszáz vén, rongy birkával a kopasz földekre, nullaértékű leselejtezett, üzemképtelen gépekkel, egy fillér forgótőke nélkül. Éljünk meg, ahogy tudunk! Kollégáim saját összeadott pénzeinkből rendbe tették a lerobbant telepet, hogy mégis normálisan nézzen ki. Azt rögtön felfogtuk, hogy kétszáz vén birkához nem kell huszonnégy juhász. Két hónapon át rohangáltam, mint pók a falon. Találtam is partnereket. Akkor fehér holló volt az ilyen kis mezőgazdasági termelőegység, hiszen két évvel később kezdődött a kárpótlás meg a vagyonnevesítés, a mezőgazdasági általános oszolj!

Találtam partnereket, akiktől bértartásra kaptunk volna állatokat. Ahhoz mindjárt több gondozó kellett volna. Egy svájci fickó meg a legjobb épületünkből csinált volna panziót. Akkor alakult meg Magyarországon a Falusi Turizmus Szövetség, én ott voltam az induláskor. Egy mezőgazdasági gépforgalmazó felszerelt volna bennünket egy farmgazdaság méretének megfelelő nyugati gépparkkal, referenciaüzemnek. Már minden stimmelt, voltak befektetők, csináltuk volna a panziót, de az elnök megneszelte, hogy ezek talán mégis életben maradnak. A cél pedig az volt, hogy dögöljünk meg. csak azért, mert hamarabb megéreztem, hogy merre megy a világ. Egyet tudott tenni, 1991 januárjában a földhivatallal visszavetette a tulajdont. A partnereim egy ideig vártak rám, azután otthagytak, mert az elnök nem írta alá a közgyűlési határozatot és a jogelődünk visszajegyzett tulajdonát nem tudtuk gazdasági társaságba vinni. Elkezdtünk pereskedni, ami tizenhárom évet vett el az életemből. A pert végül megnyertük, de közben a stressztől kaptam egy autoimmunbetegséget, a rheumatoid arthritist.

Ennek a mellékhatása lett a drasztikus alsóvégtagi érszűkület, és ennek nyomán az amputációk 2011-ben és 2014-ben. Szóval, 1990-től munkanélküliek lettünk, fizetés nem volt, csak munkanélküli segély egy ideig. És volt három gyerekünk, akiket el kellett tartani. Rövid idő után azt kellett mondanom az embereimnek, hogy nincs más választásunk, mindenkinek magának is másznia kell kifelé a gödörből. Nem volt takarmány, a birkákat besorszámoztuk és kisorsoltuk, mert így volt a legigazságosabb. A feleségemmel átmentünk mezőgazdasági önfoglalkoztatóba. kettőnknek volt tizenhét birkánk, ez volt a hozományunk. Ezzel kezdtünk el dolgozni a kapott majorban, mert azt nem akadályozták, pereskedtünk érte, vigyáztunk a máséra a jó gazda gondosságával. Kollégáim el tudtak helyezkedni, mert jó szakemberek voltak, mi meg a feleségemmel tartottuk a jogfolytonosságot a tanyán, önkizsákmányoló módon, saját kezűleg. Ma sem tudunk cselédet tartani, nem úgy szocializálódtunk.

Lukácsi Béla:

– És ezt csináljátok most is.

Bóka Péter:

– Ezt. Folytatjuk, de azért nem addig, amíg fel nem bukunk. Az év minden napja munkanap, de sok sikerélmény is van és „visszacsatolás”, mert ha reggel kinyitjuk az istállóajtót és csend van, akkor az azt jelenti, hogy tegnap is jól dolgoztunk. Most tartunk ott, hogy van egy bérlőjelöltünk, akinek átadnánk a gazdaság működtetését. A gyerekeink ugyan sokat segítenek, de életükben más a főcsapás iránya. A birtok megmarad, az unokáinknak lesz ennyivel több lehetőség.

Lukácsi Béla:

– A feleséged egyben a munkatársad is volt és maradt.

Bóka Péter:

Így van. A munkában is társam és életem legnagyobb nyereménye. Amikor 1974-ben megismerkedtünk, aktivista volt a KISZ-es Express utazási irodában. Óvónőképzőbe járt, az én továbbtanulásomat pedig meghatározta a káderterv. Először a főnökömnek kellett tanulnia, aztán nekem kezdődött az Marxista–leninista Esti Egyetem. 1975-ben megesküdtünk, hetvenhatban jött az első gyerek, hetvenhétben a második. Közben házilagos kivitelezésben háromszintes sorházi lakást építettünk, amire ráment három évünk minden szabadideje. feleségem a képzőt már nem folytatta, a gyesről már ő is a téeszbe jött vissza, onnan kezdve mindig együtt dolgoztunk. A harmadik gyerekünk nyolcvannégyben született.

Lukácsi Béla:

– Ők mivel foglalkoznak?

Bóka Péter:

– A nagylányom közgazdász lett, a városi önkormányzatnál gazdálkodási csoportvezető, két szép fiú édesanyja. Precíz, imádja a munkáját, csak a politikus főnökeit „savallja” időnként. Amikor beleestünk a gödörbe, a kicsi lányom első általánosba járt, a fiunk nyolcadikos volt, a nagyobbik lányom elsős középiskolás. Akkor már a tanya volt és az állattartás, a sorházi lakás előszobájából eladott tej és túró, a felvásárlók által átvett vágóborjú, bárány volt a jövedelmünk. Tartott a maratoni per, sokak szemében minden voltam, csak akasztott ember nem. A gyerekek számára akkor szégyen volt, hogy elkezdtünk „parasztizálni”. A fiunk a nővére után Kisújszálláson, a közgazdasági szakközépiskola külkereskedelmi tagozatán folytatta a tanulást, és úgy volt, hogy Szolnokra megy a gazdasági főiskolára. lányunk a békéscsabai főiskolára került pénzügyi szakra. Amikor közeledett a fiam érettségije, a pályaválasztás, találtam a Népszabadságban egy hirdetést.

A Földművelési Minisztérium farmgyakornok-programot hirdetett az Egyesült Államokba. Ez érdekelte a gyereket is. Ő a középiskolában németet tanult, az angolt csak hobbiból az egyik barátjával. Ennyi volt az angol tudása. Behívták, bekerült a csapatba, érettségi előtt tizennyolc évesen. Meg is jött a meghívó egy évre. Igen ám, de akkor még nem volt meg az érettségije. Telefonáltunk a minisztériumba, hogy tegyék át a következő turnusra, hadd essen már túl az érettségin. Mondták, rendben van, akkor majd megy a következő turnussal.

Lukácsi Béla:

– Következő turnus pedig nem volt…

Bóka Péter:

– Nem volt. Külker ágazatos szakgyakornok lett volna, arra vették föl. A minisztériumi összekötő felajánlotta neki, hogy választhat valami mást. Így került ki Minnesotába egy lovas farmra. Nekünk kellett állni az útiköltséget oda-vissza, úgyhogy el kellett adnunk a birkanyájat. Addigra már volt egy nyájnyi birkánk, meg voltak tehenek is. A fiú tehát elvitte a birkanyájat és kiment az Egyesült Államokba. fél évig volt a farmon, éppen akkor volt az atlantai olimpia, és az öttusaversenyekre onnan vitték a lovakat. De amikor vége lett az olimpiának, a tulajdonos, miután kivette a farmból a lehetséges haszon maximumát, eladta egy mexikóinak. Az meg már nem úgy bánt a diákokkal.

Voltak ott svéd lányok, ausztrál fiú, tehát nemzetközi volt a brigád. Fellázadtak, mire az összekötőjük felajánlotta, hogy választhatnak más helyet. A fiam egy észak-dakotai marhafarmot választott. Ott volt fél évig, aztán hazajött. Én már néztem neki a helyeket, hol tudna dolgozni, végső soron itt a tanyán is lehetett volna, de ő kinevetett. Papa, ha egy üsző ellik, akkor te háromszor kimész éjszaka megnézni, hogy hol tart. Az észak-dakotai farmer meg megnézi az ipari tévén. Ezt ötven év múlva se éred el. Igaza volt.

Lukácsi Béla:

– A fiad ezek szerint nincs is itthon?

Bóka Péter:

– De itthon van. Azt mondta, hogy egy évre többet nem megy el, de elvágyott innen. Sok helyen volt, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában egy kecskefarmon, utoljára bármixer volt Dél-Angliában. Mindig olyan helyekre ment, ahol lakhatott is. Volt például a löweni Katolikus Egyetemen, ahol öreg papokat gondozott. A középiskolában ugyan nem tanult angolt, de perfekt angoltudással jött haza. Most az Exxonmobil nevű multinál dolgozik, úgy, hogy nem lett semmilyen felsőfokú végzettsége. Amikor a felvétel volt, körberöhögte a felsőfokú végzettségűeket. Ugyanis egy anyanyelvi angollal kellett beszélgetni, és ő ezt meg tudta csinálni, azok meg nem. Olyan akcentussal válaszol, amilyennel kérdezik.

Kalandos élete már a múlt, felesége közgazdász, két gyönyörű kislány után most született egy fiuk, az ötödik unokánk. Most a legkisebb gyerekünk, a húga van kint már második éve Írországban. Ő nem volt olyan szorgalmas, mint a nővére, és nem volt olyan nyelvtehetsége sem, mint a bátyjának. Ő volt a legkisebb, amikor a legnagyobb gödörben voltunk, tehát rá volt a legkevesebb pénzünk, meg a legkevesebb energiánk, odafigyelésünk. Úgy döntött, hogy majd ő megcsinálja magát. Minden este Skype-olunk, évente kétszer hazajön. Hadd csinálja. Egyet biztosan megtanultak tőlünk a gyerekek: nincsen semmi készen, a sült galamb végképp nincs, mindenért küzdeni kell. És mindegyikük ezt csinálja.

Én pedig alig várom, hogy valamelyik unoka az elektromos kerekesszékben az ölembe kuporodjon és kiadja a parancsot: Papa „duruljunk!…” Mozgáskorlátozottként is aktívan élni akaró, pozitív életszemléletemet szintén az Istvánnak köszönhetem. Azoknak az életvidám járógépes fiúknak és lányoknak, akikkel együtt jártam középiskolába, ami nekem nem csak Alma Mater, hanem Alma „fater”is volt.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2016 márciusában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.