Kern házaspár

Kern házaspár

vállalkozók

„akiket a sport hozott az Istvánba”

Kern Péter és Hegedűs Szilvia. 1974-ben születtek, mindketten a Ferencvárosban sportoltak, akkor ismerték meg egymást, amikor 1988-ban a Mester utcában beültek az iskolapadba. Kern Péter és ma már Kern Szilvia csaknem harminc évvel később, 2016-ban egy csendes csepeli utcában emlékezett vissza a középiskolás évekre, miközben a tizennégy éves Kern Adrienn és a kilencéves ikrek, Kern Anita és Kern Ákos képeit megnézegettük. Gyönyörű család – az ő történetük következik.

Somogyi Zsolt:

– Mindketten a Népligetben sportoltatok, akkor még nem ismertétek egymást?

Péter:

– Nem, az iskolában találkoztunk. Tizenkét évesen, 1986-ban lettem a Fradi serdülő játékosa.

Szilvia:

– Én már 1985-től a Ferencváros női kézilabdacsapatában játszottam, és nekem sem rémlik, hogy az Istvános évek előtt találkoztunk volna.

Somogyi Zsolt:

– És mi történt köztetek a suliban? Első látásra szerelem?

Szilvia:

– Dehogyis! Nem, nem úgy volt. Sőt, eleinte nem volt nekem szimpatikus Peti, mert sokat hiányzott, és nem nagyon szeretett tanulni, azt is mondhatnám, kimondottan lusta volt…

Somogyi Zsolt:

– Péter!

Péter:

– Sajnos, nem tudok ellentmondani. Nem voltam mintatanuló, ezt el kell ismernem. Akkoriban mindent a sportkarrierre tettem fel, a fejlődés, a délutáni edzés, a hétvégi mérkőzés volt a figyelem középpontjában, az iskola akkor annyit jelentett, hogy valahova muszáj volt járni.

Somogyi Zsolt:

– A futball miatt kerültél éppen ide?

Péter:

– Persze, mert bár az iskolának volt saját futballszakosztálya, Patonyi László tanár urat, az igazgatóhelyettest a Fradiban is mindenki ismerte, a csapatunkból többen is ide jelentkeztek. Főnök, ahogy mindenki hívta, engem nem tanított, mégis nagyon fontos pedagógusként emlékszem rá. Akkoriban a sportnapilap, a Népsport, később Nemzeti Sport lehozta az ifimeccsek eredményeit, a gólszerzőket, és hát igen: gyakran olvashatta az én nevemet is. Így ha meglátott, már messziről integetett, gratulált, mindig érdeklődött, mi történt a mérkőzésünkön, ez nagyon fontos volt számára, és sokat jelentett ez a figyelem egy gyerek számára. Igaz, hogy a hivatalos bajnokságban én is, mint többen, a Fradiban és nem az Istvánban játszottam, a középiskolai bajnokságban én is ott voltam főnök csapatában, volt, hogy országos döntőben képviseltük az iskolát. Szerettem őt, számomra nem is volt kérdés, hogy elmegyek Esztergomba a temetésére, hogy elbúcsúzzak tőle.

Somogyi Zsolt:

– Téged is a sport irányított a Mester utcába?

Szilvia:

– Igen, olyannyira, hogy arra is emlékszem: a felvételi lapomra rá kellett írni, hogy a Népligetben sportolok, az volt az egyik legfontosabb információ…

Péter:

– Szerintem én még csak nem is felvételiztem.

Szilvia:

– Akkoriban inkább kosárlabdázhattak a lányok a suliban, és nekem az is jól ment, a testnevelő-tanárnőnk, Margó néni (Németh Margit) emiatt nagyon kedvelt, és én is szerettem őt. Azt pedig tudom, hogy azóta megalakult az iskola saját női kézilabda-szakosztálya, és két csapat két osztályban szerepel. Most a Hort SE-ben játszom, és volt már ellenfél a Szent István SE, bevallom, kicsit furcsa érzés volt pályára lépni az iskola mai tanulói ellen.

Somogyi Zsolt:

– Térjünk vissza 1988-ra: ki volt az osztályfőnökötök?

Szilvia:

– Nádasdy Anna.

Péter:

– Így van.

Somogyi Zsolt:

– Szerettétek?

Péter:

– Képzeld, furcsa dolog volt ez – sajnos, azóta ő is elhunyt. Amikor a suliba jártunk, szigorú volt, távolságtartó, érzelmeket nem nagyon mutatott felénk, úgy emlékszem, igazán senki nem kedvelte. Aztán az érettségi után teljesen más embert ismertünk meg a személyében: már letegezhettük, de nem is ez volt a lényeg, hanem akkor engedett közel magához. Kiderült, hogy egy nagyon mély érzésű, jó ember, és akkor már nagyon szerettük.

Somogyi Zsolt:

– Melyik tanárra emlékeztek még jó szívvel?

Péter:

– Longa György tanította a történelmet, és bár előtte nem különösebben érdekelt a téma, megszerettette velem, érdekesen beszélt róla, őt és az óráit nagyon kedveltem. A suli után a futballpályán találkoztam Dedák István tanár úrral, aki az érettségin megbuktatott közgazdaságtanból, igaz, a pótérettségire sokat készültem, és arra már ötöst adott. Megesett, hogy egy futballsérülés miatt gipszelt lábbal mentem kémiadolgozatot írni, de inkább virágcsokrot vittem Drahosnénak, és megígértem, soha nem foglalkozom kémiával, csak adjon egy kettest. Adott, és azóta sem volt dolgom a kémiával…

Szilvia:

– Nekem is volt egy nehéz nyaram: a harmadik év végén könyvvitelből kaptam elégtelent. A keleti közelében volt egy magántanár, aki korrepetált, és nagyon felkészített, dicsérettel mentem át a pótvizsgán. Ráadásul azon a nyáron tanultam vezetni, és a jogosítványt is megszereztem, a könyvvitelt is megtanultam, szóval, végül jól sikerült minden.

Somogyi Zsolt:

– Mikor jöttetek össze?

Szilvia:

– Negyedik osztály elején.

Péter:

– Van vita közöttünk, hogy ki kezdeményezett…

Szilvia:

– Természetesen Péter.

Péter:

– Hát… Annyit elmondanék, hogy az említett lábujjsérülésem miatt otthon feküdtem, és szilvi meglátogatott.

Szilvia:

– Felvittem neki a leckét.

Péter:

– Ez csak duma. Tudtad, hogy úgysem tanulok…

Szilvia:

– Peti akkor már tetszett nekem. Magas, jóképű…

Péter:

– Magas vagyok, ez igaz…

Szilvia:

– Jó volt akkor már a társaságában lenni. De azt tényleg nem tudom már, miért mentem fel hozzá…

Péter:

– Akkor már nekem is tetszett Szilvi. Ám akkor ők Pesterzsébeten laktak, mi pedig Óbudán, azt azért nehezen mondhatjuk, hogy éppen arra járt. Aztán nem sokkal később, az év elején elmentünk osztálykirándulásra, és ott volt az első csók. Szóval, 1991 szeptembere óta vagyunk egy pár, idén lesz huszonöt éve…

Somogyi Zsolt:

– Hol volt az osztálykirándulás?

Szilvia:

– Arra nem emlékszem. faházakban laktunk, arra igen. Voltunk előtte Egerben, de hogy negyedikben hova mentünk, az már nincs meg.

Somogyi Zsolt:

– Mi történt az érettségi után? Hogy alakult a futballkarrier?

Péter:

– Sajnos egy sérülés miatt félbeszakadt. Gerincsérvem volt, ráadásul a Fradi második csapatában nem kaptunk fizetést, ezért egy belvárosi pizzériában kezdtem dolgozni. Nagyon sokat kínlódtam a sérüléssel, és úgy döntöttem, nincs értelme erőltetni. Albert Flórián szinte könyörgött, hogy ne hagyjam abba, az egyetlen magyar Aranylabdás szavai akkor is megtisztelőek voltak, az évek múlásával még inkább annak érzem, hogy a magyar futball legendás alakja ilyen szeretettel törődött velem, mégis, nem akartam minden edzést kínszenvedéssel befejezni. Aztán bekerültem Szilviék családi vállalkozásába.

Somogyi Zsolt:

– Mi volt ez?

Szilvia:

– A szüleim a ruhaiparban dolgoztak, a Vörös október Ruhagyárban ismerkedtek meg, és már a nyolcvanas évek elején maszekoltak. én abban nőttem fel, hogy otthon folyamatosan berreg, zúg a varrógép, gyűlöltem a hangját. Anyagbeszerzés, varrás, aztán jöttek a kereskedők, vitték a ruhákat, utáltam, amikor a vasárnapi ebéd közben csengettek, mert jött valaki az áruért. csak dolgozni láttam a szüleimet, még jóval a rendszerváltás előtt is úgy zajlott, hogy otthon állandóan mentek a gépek, készültek a ruhák, gmk-ztak, azt hiszem, így hívták ezt akkoriban. A sulit is úgy végeztem el, hogy majd viszem a könyvelést, és ez eleinte így is történt.

Somogyi Zsolt:

– Mikor és hogyan lett ebből önálló vállalkozás?

Péter:

– A pizzériában eleinte tekintettel voltak arra, hogy edzésre járok, futballozom, de amikor abbahagytam, akkor kerestem másik utat, és ismertem Szilvi szüleit, így került szóba, hogy csatlakozzam. Eleinte bántotta is az önérzetem kissé, hogy a párom beosztottja vagyok, de ez nem tartott sokáig.

Szilvia:

– Édesapám nagyon sokat tudott a ruhakészítő szakmáról, de voltak olyan családtagok, akik nem annyira szerettek dolgozni, nem volt bennük alázat. Peti azonban nagyon szeretett aputól tanulni, ráadásul ragyogó érzéke van az üzletkötéshez, az ügyfelek kezeléséhez. Hatalmas szorgalommal kezdett dolgozni.

Péter:

– A kilencvenes évek közepén kezdtük el, talán 1994 lehetett, amikor kitaláltuk, mit szeretnénk csinálni. Saját tapasztalat volt, hogy a szalagavatóra, a ballagásra milyen körülményes, nehézkes volt a megfelelő ruhákat megtalálni, kiválasztani, úgy éreztük, ezen a területen érdemes próbálkozni. Emlékszem, először az Istvánba mentem, hogy van erre lehetőség, időben a formaruhát kiválasztani, elkészíteni. A szomszédos Fáy András szakközépbe is bekopogtattam, és tényleg úgy alakult, ahogy elképzeltük: az első évben két osztályt öltöztettünk fel, a következőben tíz osztály rendelt tőlünk, 2000 körül száztizenhét középiskolának készítettünk ballagási formaruhát.

Szilvia:

– Elképesztő tempóban fejlődött a cég. Egyre több alkalmazottra volt szükség, bővült a varroda, de az is igaz, hogy megállás nélkül dolgoztunk.

Péter:

– Mindenkinek megvolt a szerepe. én mentem a mappámmal a suliba elmondani, mik a lehetőségek, Szilvi a cég működését ,,logisztikázta”, soha nem elégedtünk meg azzal, ami van, kerestük az új lehetőségeket.

Somogyi Zsolt:

– Közben a család is bővült.

Szilvia:

– Így van, 2002-ben született Adrienn, hamarosan középiskolás lesz, de gimnáziumba szeretne járni, a Löveybe vették fel, az közel van az Istvánhoz… 2007 elején pedig ikreink születtek, Anita és Ákos.

Somogyi Zsolt:

– Nem meglepő, hogy sportolnak.

Péter:

– Adri tehetséges kézilabdázó, Ákos egy csepeli gyerekfocicsapatba jár le, nemrég a torna legjobbjának járó oklevelet hozta haza egy tornáról. Anita táncol, akrobatikus rock and rollra jár, nemrég kiválasztották a tehetségesnek mondott lányok csoportjába, hamarosan versenyeken is elindítják majd.

Somogyi Zsolt:

– Hogyan alakult a cég sorsa?

Péter:

– Egy idő után átálltunk egyen-, forma- és munkaruházat, munkavédelmi ruhák és eszközök gyártására, forgalmazására. Biztonsági cégeknek, a honvédségnek, rendvédelmi szerveknek dolgozunk: cipőtől a sapkáig, nadrág, ing, kabát, teljes felszerelést adunk. Szinte öngyilkos tempóban fejlődött a cégünk, a Kazur Uniform Zrt., időnként likviditási gondok adódnak abból, hogy olyan sok a megrendelés, amennyit nem bírunk finanszírozni.

Somogyi Zsolt:

– Jól jönnek a pénzügyi tanulmányok?

Péter:

– Őszintén? Nagyon szerettem az iskolába járni, jó szívvel emlékszem vissza azokra az időkre, de hogy a mai Magyarországon egy vállalkozást sikeresen üzemeltess, befizesd a kötelezettségeidet, munkát adj embereknek, és ne is növekedjen a cég túlzott mértékben – nos, ezek annyira összetett kérdések, amelyekre az iskola nem készített, de nem is készíthetett fel. De, azt gondolom, erre a pénzügyi főiskolai végzettség sem lenne elegendő, a saját bőrödön kell megtapasztalnod, mi működik és mi nem.

Somogyi Zsolt:

– Ha már szóba került: hány embernek adtok munkát?

Péter:

Kern Péter és Kern Szilvia bal szélen Kern Adrienn elől Kern Anita és Kern Ákos

– Most mintegy ötvenen dolgoznak nekünk, huszonkét alkalmazott, a többi alvállakozó.

Somogyi Zsolt:

– Van kapcsolat az iskolával?

Péter:

– A család és a cég mellett nekem sajnos nem sok, néhány barátommal szoktam találkozni, beszélgetni.

Szilvia:

– Hegyi Sándort és a feleségét, Györgyit a suliban ismertük meg, velük jóban vagyunk azóta is, sokat találkozunk, beszélgetünk, másokkal a közösségi oldalon tartjuk a kapcsolatot.

Készült 2016 áprilisában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.