Hrutka János

Hrutka János

válogatott labdarugó

„bombagól Románia ellen”

1974 októberében született. 1993-ban érettségizett a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolában. Huszonnégyszeres magyar válogatott labdarúgó, tagja volt a Ferencváros 1995-ös, Bajnokok Ligájában szereplő csapatának. Háromszor volt magyar bajnok, kupagyőztes, megnyerte a szuperkupát, és a Kaiserslautern színeiben német bajnok lett. Románia és Anglia ellen lőtt góljai máig beszédtémát jelentenek a szurkolók körében. Középiskolásként a ,,Legjobb Tanuló, Legjobb Sportoló” díját is elnyerte. Első szerelmét is a Mester utcai iskolában ismerte meg. Elvégezte a Testnevelési Egyetem több szakát, és az MLSZ Felnőttképzési Intézet menedzserképzőjét. Ma menedzserként és egy rendezvényszervező cég vezetőjeként dolgozik, de láthatjuk a televízióban is, amikor futballmeccseken szakértőként értékel.

Hrutka János:

– Ez hihetetlen!

Somogyi Zsolt:

– Nocsak…

Hrutka János:

– Három perccel azelőtt, hogy ideértem volna a megbeszélt találkozóhelyre, üzenetet kaptam: persze, egy régi Istvános évfolyamtárstól. Épp azon gondolkodtam, mit is jelentett nekem az iskola, készülve erre a beszélgetésre, amikor rám írt valaki, akivel annak idején a Mester utcai iskolából és a népligeti edzőpályáról ismertük egymást.

Somogyi Zsolt:

– Az állandó kérdés, hogy – akár évtizedekkel azután, hogy elköszöntünk az iskolától – ki milyen viszonyban maradt az ott szerzett ismerősökkel.

Hrutka János:

– szerencsésnek mondhatom magam, hiszen sok jó barátra tettem szert a suliban. Nem mondom, hogy valamennyiükkel napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Van, akivel gyakrabban, van, akivel ritkábban beszélünk, de tudunk egymásról. Pár éve volt osztálytalálkozónk, az is nagyon jó élményt jelentett, szerintem nemcsak számomra, másfelől pedig a közösségi oldalak, főleg a facebook segítségével könnyebb a kapcsolattartás a régiekkel.

Somogyi Zsolt:

– Hogy kerültél éppen ebbe az iskolába?

Hrutka János:

– Ebben a labdarúgásnak már komoly szerepe volt, de azért nemcsak annak. kőbányán laktunk akkoriban a szüleimmel, és mivel tizenegy éves koromtól a Ferencváros utánpótlásában nevelkedtem, sportos általános iskolába jártam, a Sibrik Miklós útiba. Amikor azt elvégeztem, az volt a fő szempont, hogy a középiskolában ne jelentsen problémát, ha a futballal kapcsolatos kötelezettségek, utazások, edzőtáborok miatt hiányzom.

A Szent István, ugye, ilyen iskola volt, a Fradi utánpótlásából sokan jártak ebbe a suliba. A klub és az iskola között jó és szoros kapcsolat volt, de azt is gyorsan hozzáteszem: nem arról volt szó, hogy ide bárki, aki a Fradiban játszott, járhat és automatikusan érettségizik. Ha jól tudom, voltak sokan, akik elkezdték ugyan a középiskolát, de nem tudták befejezni, szóval, számomra az is fontos volt, hogy jó, minőségi iskola legyen. Az általános iskolában jó tanulónak számítottam, és a tanulást itt is komolyan vettem: a foci nem adott felmentést.

Somogyi Zsolt:

– Segítséget sem?

Hrutka János:

– Nem annyira egyszerű kérdés ez, ha most utólag visszagondolok azokra az időkre. Patonyi Lászlóról mindenki tudta, mennyire szereti a futballt és a Fradit, de amilyen segítség az ő személye volt, vagy lehetett, annyi akadályt jelentett másnál. Egy példa: a középiskolában is a jobb tanulók közé soroltak, de Drahos Andrea tanárnőnél voltak gondjaim a természettudomány tantárggyal. Nem azért, mert nem értettem, vagy nem tudtam, hanem a sok hiányzás miatt.

Rögtön vagy tíz egyessel indítottam nála másodikban, és az év vége előtt azt mondta nekem: csak akkor enged át, ha az utolsó hét minden napján külön dolgozatot írok az egész éves tananyagból, és ha azok jól sikerülnek, elkerülhetem a bukást. Én, aki jobbára ötösöket, négyeseket kaptam, és lehangolt lettem, ha hármas becsúszott valamiből… Végül sikerült a záró héten mindegyik dolgozatot a tanárnő által elvárt szint felett teljesíteni, de nem hiszem, hogy mással ilyesmi megtörtént volna. Szóval, ezért mondom azt, hogy lehetséges, a futball itt-ott segített, de volt, aki ezt nem annyira tolerálta.

Somogyi Zsolt:

– Ki volt az osztályfőnököd?

Hrutka János:

– Októberi vagyok, így tizenöt évesen, 1989-ben kezdtem a középiskolát Csizmadia Sándorné osztályában. A matematikát nagyon szerettem, ezért örültem, hogy éppen a matektanár az osztályfőnök, igaz, nagyon szigorú volt, keményen fogott bennünket. Ez is utólag látszik: akkoriban néha nagyon megterhelőnek, mi több, igazságtalannak éreztem a tanárnő egyik-másik döntését, de amikor hiba nélküli matek érettségit tettem, rájöttem, hogy egyáltalán nem baj, hogy komoly elvárásoknak kellett négy éven át megfelelnem. És a számokkal azóta is jóban vagyok, gyorsan számolok, a kódokat, számlaszámaimat, telefonszámokat könnyen fejben tudom tartani. Jó volt az a képzés, amelyet akkor ott kaptam.

Somogyi Zsolt:

– Annak a generációnak vagy a tagja, amely a rendszerváltást éppen a középiskolai évek alatt élhette meg. Hogy emlékszel vissza erre?

Hrutka János:

– Azt mondhatom, hogy ez nem volt olyan nagy horderejű a mi mindennapjainkban, akkor legalábbis nem éreztük annak. A mi gyerekkorunk azért már nem valami szörnyű diktatúrában telt, a Fradival viszonylag sokat utazhattunk, az iskola pedig 1990 előtt is nagyon jónak számított – emlékeim szerint az ország legjelentősebb középiskolái között emlegették –, és azután is az maradt. Úgy értem, nem arról volt szó, hogy egy gyenge intézmény a politikai változás miatt egy csapásra nagyszerűvé vált – jó tanárok előtte is lelkiismeretesen dolgoztak, mi tanultunk, és ez azután is így történt.

Somogyi Zsolt:

– Úgy tűnik, nagyon megmaradtak benned ezek az évek.

Hrutka János:

– Persze, de szerintem ezzel más is így van. Ha már a rendszerváltást említettük: az általános iskolában oroszt tanultunk, az Istvánban már angolt, ez azért az új idők szele volt. Darnai Ferenc tanár urat nemrég emlegettük: megesett, hogy a dolgozat előtt mindenki az előtte ülő hátára erősítette a tudnivalókat egy nagy A4-es lapon: ha hátradőltél a padban, nem látszott. Amikor a tanár úr leült az asztalához, és előredőlve mindenki írni kezdett, láthatóvá vált a segítség, amelyet ő nem vett észre. Ám ha valaki trükkösen a világ legjobb puskáját csempészte mondjuk a tollába, vagy valamilyen láthatatlan helyre, és leghátul ült, azt azonnal kiszúrta: azt nem, amelyet mindenki más észrevett volna. Ma már persze nevetve emlegetjük ezeket a sztorikat.

Somogyi Zsolt:

– Viszonylag hamar bekerültél a Ferencváros felnőtt csapatába, azt hogyan lehetett összeegyeztetni az iskolával?

Hrutka János:

– Az az utolsó fél év volt, 1993 tavasza. Az akkori edző, Nyilasi Tibor vitt fel három fiatalt az első csapathoz: szegény Zavadszky Gábort, akit tíz éve elvesztettünk, Lisztes Krisztiánt, aki szintén járt az Istvánba, és engem. Ennek az volt a nehézsége, hogy a felnőtt profi csapat délelőtt edzett, az pedig olyan nagy szó volt, hogy az akkori sztárokkal: Lipcsei Péterrel, Telek Andrással, Simon Tiborral (sajnos, ő sincs már köztünk) készülhettem, hogy azt nem lehetett kihagyni.

Edzés után persze rohantam az iskolába, sokat kellett bepótolnom, amit mulasztottam, de végül sikerült leérettségiznem. Pedig minden, igazolt, vagy igazolatlan hiányzás összesen kétszázötven óra lehetett, ha azt túllépte valaki, osztályt kellett ismételnie: utánanéztem, nekem valahogy mindig kétszáznegyvennyolc, kétszáznegyvenkilenc óra jött össze, lehet, hogy az adminisztráció is segített valamelyest…

Somogyi Zsolt:

– Ha jól tudom, volt az életedben még valaki, akit a sulinak köszönhetsz.

Hrutka János:

– Zitára gondolsz? Igen, osztálytársak voltunk, aztán harmadikban összejöttünk egy fiatalkori diszkólátogatás alkalmával. Felkértem táncolni a Casablanca nevű, akkor menő szórakozóhelyen. Pedig kitöltötte az időmet a tanulás és a foci: korán keltem, fél kettőig iskola, utána rohanás a Népligetbe edzeni, majd haza tanulni, hétvégén meccs, de azért csak talált az ember időt a magánéletre – ha már életében először szerelmes lett. Másik iskolába járó lánynak aligha udvarolhattam volna az időhiány miatt, így legalább délelőttönként biztosan találkoztunk. Hét évig voltunk együtt, feleségül vettem, aztán Németországba igazoltam, jött velem. Bár másfél évtizede szakítottunk, a kapcsolat megmaradt, mondhatom, mintha a testvérem lenne. Tudom, hogy ha nagy bajba kerülnék, és minden cuccomat két bőröndbe pakolva megállnék Zita háza előtt, nyugodtan becsöngethetnék: akárki a párja, biztosan kérdés nélkül megmutatná, melyik lehet a szobám… – és ez fordítva is igaz.

Somogyi Zsolt:

– Tudom, hogy jó tanulónak számítottál.

Hrutka János:

– Azt rebesgetik!

Somogyi Zsolt:

– A legjobbnak is?

Hrutka János:

– Létezett akkoriban – nem tudom, ma van-e még – a „Jó Tanuló, Jó Sportoló” kitüntetés, amelyet ugye azok kaptak, akik mindkét területen jó teljesítményt nyújtottak. Nos, negyedikben az ezzel jutalmazottak közül lehettem a legjobb, vagyis a legjobb Tanuló, legjobb Sportoló, azaz a sportolók között én tanultam a legjobban, a tanulók között pedig a legjobb sportolók közé tartoztam. Amúgy is mindig harcoltam a focistákról elterjedt sztereotípia ellen: igenis lehetett átlag feletti bizonyítványt elérni a napi edzések mellett is, és a futball nem zárja ki, hogy érettségit tegyél, vagy lediplomázz. És tanulni később is szerettem: a Testnevelési Egyetemen több szakra is jártam: edzőire, sportmenedzserire, rekreációra, és még sportoktatóira is. Aztán elvégeztem az MLSZ Felnőttképzési Intézet menedzseri képzésének minden szintjét, majd tavaly értem a sportban szerezhető képesítések végére: a TV2 Akadémia Kommunikáció szakán újságírást és riporteri, szakkommentátori teendőket tanultam.

Somogyi Zsolt:

– Ennek lehet haszna, hiszen gyakran feltűnsz a televízióban.

Hrutka János:

– Igen, most az RTL Klub Európa-Liga meccsein vagyok szakértő a stúdióban, de sok privát felkérésem is van céges rendezvényeken, szakmai fórumokon.

Somogyi Zsolt:

– Beszéljünk a futballkarrieredről, noha azt a labdarúgást szeretők jól ismerhetik.

Hrutka János:

– Bár az utánpótlás korunkat is szinte kivétel nélkül csak a sikerek jellemezték, de nagyon erős volt az a Fradi is, amelybe a kilencvenes évek közepén bekerültünk: 1995-ben és 1996-ban bajnokok lettünk, 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben kupagyőztesek, és persze a Bajnokok Ligája örök emlék. 1995 őszén a legjobb tizenhat európai csapat közé jutottunk, játszhattunk a világ legjobbjának számító Ajax Amszterdammal, a Real Madrid és a svájci Grasshoppers ellen, minden hazai mérkőzésünk zsúfolásig telt ház előtt, fantasztikus hangulatban zajlott az Üllői úton, minden tévécsatorna és rádióállomás velünk foglalkozott, nagyon népszerű volt az a csapat abban az időben. 1998-ban szerződtetett a Kaiserslautern, és az első évben sikerült megnyernünk a német bajnokságot, a Bundesligát, így azzal a csapattal is pályára léphettem a Bajnokok Ligájában.

Magyarországról elsőként és eddig utoljára az egyetlen játékos vagyok, aki a BL legjobb nyolc csapata között pályára lépett. Hazatérve 2001-ben a Debrecenben szerzett fejes gólommal sikerült ismét bajnoki címet szereznie a Ferencvárosnak (ez azóta csak egyszer, 2004-ben sikerült a klubnak), aztán a Vasasban és a Honvédban futballoztam kölcsönben rövid ideig, mielőtt abbahagytam volna a labdarúgó-pályafutásomat.

Somogyi Zsolt:

– Huszonnégyszer voltál válogatott, de mindhárom, címeres mezben szerzett gólodra emlékeznek a szurkolók.

Hrutka János:

– Lehet, hogy így van: mind a hármat szabadrúgásból lőttem. Először Litvániának, majd Románia ellen, és ezt máig emlegetik. Minden románok elleni válogatott meccs előtt keresnek az újságírók, hogy beszéljek arról a gólról, aminek valószínűleg az is az oka, hogy tizenöt éven keresztül más nem tudott gólt lőni a román csapatnak. Az óriási élmény volt, ráadásul édesanyám születésnapján rúgtam, emiatt még emlékezetesebb. A harmadikat Anglia ellen értem el, a híres Arsenal-kapus, David Seaman nem tudta hárítani a lövésemet. Érdekesség, hogy mind a három válogatottbeli találatomat körülbelül ugyanonnan, és minden esetben „s” betűvel kezdődő nevû kapusnak rúgtam. A litván Staucénak, a román Steleának és Seamannak. Amúgy pedig mindhárom gól az egyetlen magyar találat volt aznap.

Somogyi Zsolt:

– Azt lehetett tudni, hogy a pályafutásod után menedzserként kezdtél dolgozni.

Hrutka János:

– Így igaz, és ez is kapcsolódik az iskolához. A társaságunkhoz, baráti körünkhöz tartozott az évfolyamtársunk, Taligás Judit, és az akkori barátja, Bognár Nándor a Fradiban jégkorongozott. Nándival Judit révén ismerkedtünk meg, és mi előtt befejeztem volna a labdarúgást, vele alapítottuk meg a cégünket, amely sportolók karrierjének építésével, menedzselésével foglalkozott. Rengeteg fiatalnak indítottuk el a karrierjét, a maiak közül elég, ha csak Vass Ádám, Varga Roland vagy Megyeri Balázs nevét említjük. Ezen kívül vállalkozásunk rendezvények szervezésével is foglalkozik. Van két gyönyörű lányom: tizenkét és tízévesek. Teniszeznek, jól tanulnak, szóval minden rendben van körülöttem.

Készült 2016 februárjában

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.