Cserfainé Mártonyi Zsuzsanna

Cserfainé Mártonyi Zsuzsanna

kereskedelmi igazgató, könyvelő

„ha tudod jól az alapokat, akkor nem nehéz”

1955-ben érettségizett az akkor még a Bethlen téren működő I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. Először az MNB kőbányai fiókjában dolgozott. Hét év után pénzügyi osztályvezető lett a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyárban, majd értékesítési főosztályvezető. Innen kereskedelmi igazgatónak ment át a Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyárba. Harmincéves koráig aktívan kézilabdázott a Ferencváros csapatában. Sportos életmódjának köszönhetően ma is fitt és fiatalos. Hűséges típus, amit nemcsak az bizonyít, hogy ötvenkét évig élt házasságban, de az is, hogy még nyolcvanévesen is a szakmájában dolgozik. Egy fia és két unokája született.

Béki Gabriella:

– Egy csendes, barátságos környéken, egy kis erzsébeti házban beszélgetünk. Mióta élsz itt?

Mártonyi Zsuzsa:

– Ide születtem 1937. március 20-án. Itt éltünk a szüleimmel hárman, testvérem nem volt. A szüleim bőrdíszművesek voltak, a háború után szövetkezetben dolgoztak. Édesanyámék heten voltak testvérek, édes apámék hárman. Nagyon muzikális család volt, édesapám is játszott zongorán. Engem is taníttattak zongorázni.

Béki Gabriella:

– A nagyszüleidről vannak emlékeid?

Mártonyi Zsuzsa:

– A nagypapákat nem ismertem, korán meghaltak. Egyikük még az első világháborúban, Doberdónál. Találtam egy tábori lapot, amit onnan írt 1914-ben, aztán nem jött haza. Tavaly elmentem oda kirándulni és emlékezni rá. később a szüleim a nagymamákat összeköltöztették, itt laktak a közelben egy házban. Nagyon szerették egymást, engem meg kiszolgáltak. Tizennégy évesen még egy teát nem tudtam főzni. Azt mondták „Zsuzsika te csak tanuljál”. Szinte egyszerre haltak meg, egy évben, 1952-ben. Nagyon szeretetteljes családban nőttem fel.

Béki Gabriella:

– Akkor lettél iskolás, amikor háború volt…

Mártonyi Zsuzsa:

– Igen és emiatt az első négy évből lényegében kettőt jártam iskolába. Azok nagyon zavaros idők voltak. Alig hogy elmentek a német katonák, jöttek az oroszok. Itt vonultak az ablakunk alatt.

Béki Gabriella:

– Édesapádat behívták katonának?

Mártonyi Zsuzsa:

– Volt katona, éppen amikor az újvidéki mészárlás volt. Ott teljesített szolgálatot, mint hidász. Aztán leszerelték, kórházba került a szívével. Kétszer is el akarták vinni „málenkij robot”-ra. Először, míg várakoztak, a vécéablakon keresztül szökött meg. Másodszorra én mentettem meg attól, hogy elvigyék. Az úgy történt, hogy bejött hozzánk egy orosz katona, és el akarta vinni őt. én meg sírva nekimentem, hogy „ne vigye el az apukámat”, és ütöttem ököllel. Jó ember lehetett, mert megszánt, és elment anélkül, hogy elvitte volna az apámat. Nagyon nehéz időszak volt. Nem volt mit enni. Amikor hallottuk, hogy a ferencvárosi állomásra vagonok érkeztek, anyukám elküldte az apámat: „Eredj már és szerezz valamit, mert a lányod éhen hal.” Az apám el is ment, és mit hozott haza? Három köteg drótot, meg egy fél zsák napraforgót. Az anyám nem látott a méregtől, aztán kibontotta a napraforgót, azt ettük.

Béki Gabriella:

– Abban az időben nem volt olyan természetes, hogy a lányok is tanuljanak az általános elvégzése után.

Mártonyi Zsuzsa:

– fel se merült, hogy ne tanuljak! Jó tanuló voltam. Természetes volt, hogy tanulok tovább.

Béki Gabriella:

– A középiskolát a szüleid választották, vagy te is beleszóltál abba, hogy hol tanulj?

Mártonyi Zsuzsa:

– Úgy kerültem a közgazdasági pályára, hogy apukám és anyukám nagyon praktikus gondolkodásúak voltak. Fontosnak tartották, hogy legyen egy tisztességes, jó szakmám. Az iskola itt volt Erzsébeten, aztán két év múlva átkerült a Bethlen térre. ott is érettségiztünk. A mi évfolyamunkon három fiúosztály, és két lányosztály volt.

Béki Gabriella:

– Hogy sikerült megbarátkozni a szakmai tárgyakkal? Az általánosban nyilván semmi ilyesmit nem tanultál.

Mártonyi Zsuzsa:

– Elkezdtük tanulni, és megszerettem. Belénk verték a „tartozik, meg követel”-t. Beleestem, mint Pilátus a krédóba, ebbe a szakmába, és meg is maradtam benne, mert hűséges típus vagyok.

Béki Gabriella:

– Találkoztál ott olyan tanáregyéniséggel, aki nagy hatással volt rád?

Mártonyi Zsuzsa:

– Igen, igen. Először is ott volt Berhidi Joli néni, az osztályfőnökünk. Áldott jó lélek volt. A matematikát nem tanította olyan jól, mert valahogy nem volt elég szigorú, és ez baj volt. Túl jó volt hozzánk. szeretett minket, és tisztaságra, becsületességre nevelt. Nagy hatással volt rám Megyeri Ferenc tanár úr, aki a politikai gazdaságtant tanította. A kapitalizmus politikai gazdaságtana ma is él, és igaz. Nem kell félremagyarázni. Megyeri úgy tudta előadni a politikai gazdaságtant, hogy nagyon hatásos volt. Nem lehetett tőle nem megtanulni. karizmatikus személyiség volt. A másik, akire szívesen emlékszem Hermann István tanár úr, aki a magyart tanította. Fiatal volt, akkor végezte el az egyetemet. Huszonkét évesen jött hozzánk tanítani. sokszor bejött hozzá az iskolába Heller Ágnes, aki a felesége volt akkoriban, később elváltak.

Hermann Lukács-tanítvány volt, és később filozófus lett. kicsit szétszórt volt, olyan is előfordult, hogy mi varrtuk fel a gombját. főleg magyar irodalmat tanultunk, meg szovjetet, azt se tudtuk a világirodalomban mi van. Ő beszélt nekünk a világirodalomról, olyan dolgokról, ami nem volt a tankönyvben. Meghirdette, hogy kislányok, vasárnap találkozunk a szépművészeti Múzeumban, aki tud jöjjön el. Gondold el, tíz évvel a háború után!

Béki Gabriella:

– Az érettségire hogy emlékszel?

Mártonyi Zsuzsa:

– Azzal volt egy problémám. Azért nem tanultam meg a történelmet, mert a történelemtanár – Oszvald tanár úr – elkövette azt a nagyon nagy hibát, hogy névsorban feleltetett. Tehát ki tudtam számolni, hogy mikor kerül rám a sor. Hiába voltam kitűnő tanuló, azért ha nem kellett felelni, én se tanultam meg. Így a történelemtudásom nagyon hiányos volt.

Amikor jött az érettségi csak történelmet tanultam. Még évtizedekkel később is álmodtam arról, hogy jön az érettségi, és nem tudom a történelmet. Szóval ilyen hanyag voltam.

Béki Gabriella:

– De aztán sikerült a történelem is…

Mártonyi Zsuzsa:

– Persze, sikerült, gyorsan tanultam, nem volt problémám.

Béki Gabriella:

– Említetted, hogy sportoltál. Mit csináltál?

Mártonyi Zsuzsa:

– Egyesületben kézilabdáztam. Tizennégy évesen kezdtem, és harmincéves koromig versenyszerűen sportoltam. A közelben volt a Hazai fésűsfonó és szövőgyár, aki patronálta az iskolát. oda jártunk a gyár sportpályájára. Volt egy edzőm, Váradi, aki mondta, hogy kicsit hajtsak, rá előbbre juthatok, de én tudtam, hogy nem a sportból akarok megélni. Mégis bekerültem a Ferencváros csapatába, ahol első osztályú játékos voltam. Ott ismertem meg a férjemet.

Béki Gabriella:

– Ez hogy történt?

Mártonyi Zsuzsa:

– Adtam neki egy pofont. Az úgy történt, hogy edzőmérkőzésünk volt egy csapattal, aminek ő volt az edzője. A lányok kevesen voltak, ezért ő is beállt a saját csapatába a lányok közé. Akkoriban nagyon divatos volt csavarból gólt lőni. Ez azt jelentette, hogy fogtuk a labdát, a kapu a hátunk mögött volt, és így csavarból bedobtuk hátrafelé a kapuba. Nehéz dolog volt, de meg lehetett csinálni. A férjem pont ott állt mögöttem, és én ezzel a svéd csavarral jól szájon vágtam. Ezután azt mondta a barátjának, hogy „szeretnék megismerkedni azzal a lánnyal”. Így indult a kapcsolatunk.

Béki Gabriella:

– Hányadikos voltál?

Mártonyi Zsuzsa:

– Akkor már dolgoztam. Tizenkilenc éves voltam. Két év múlva összeházasodtunk, és huszonhat éves koromban megszületett a fiunk, Attila.

Béki Gabriella:

– Mielőtt rátérnénk a szakmai karrieredre, időzzünk egy kicsit 1956-nál. Tizenkilenc éves voltál, amikor kitört a forradalom. Milyen emlékeid vannak?

Mártonyi Zsuzsa:

– Pontosan emlékszem október 23-ra. Nem mentem edzésre, mert a barátnőmmel színházjegyünk volt a Nyugatival szemben levő színházba. Úgy volt, hogy Bori, a barátnőm színház után nálunk alszik. Délután hallottuk, hogy valami zűr van a városban, ezért bementünk korábban a színház előtt. láttuk a sok embert, nem tudtuk mi van, ugye mi nem politizáltunk.

Megnéztük az előadást, aztán gyalog mentünk a körúton a Blaha Lujza térre. Akkor állt még a Nemzeti Színház. Az emberek a ledöntött Sztálin szobrot teherautóval odahozták, és ott kalapálták, darabolták. Mi a Népszava székházával szemközt álltunk, és pont láttuk, hogy valaki az épület tetejéről lelökte a vörös csillagot. láttuk, hogy könyvekből, újságokból tüzet gyújtanak. Hallottuk, hogy a Rádiónál vannak a tüntetők. Elindultunk mi is a Bródy Sándor utca irányába, de akkor már szaladtak szembe az emberek, és mondták, hogy a Rádiónál lőnek. Erre elindultunk az Erkel színház felé, ott meg teherautóról lőttek az ávósok. Akkor nagyon megijedtünk, elindultunk hazafelé. Hajnal volt mire gyalog hazaértünk.

El kellett mennünk a fegyvergyár mellett a soroksári úton, ahol a katonák kérdezték: „kislányok mit kerestek itt ilyenkor?”. Elég félelmetes volt, de hazaértünk. Anyámék már nagyon aggódtak, és másnap aztán bezártak, hogy ne tudjak sehova menni. Három napig nem engedtek ki. Így aztán nem lettem forradalmár. lehet, hogy a forrófejűség bele vitt volna. Nem is disszidáltam, pedig hívtak a barátaim, munkatársaim, de anyukám azt mondta öngyilkos lesz, ha elmegyek. A mi osztályunkból csak ketten disszidáltak.

Béki Gabriella:

– Akkor már éppen elkezdtél dolgozni. Mi volt az első munkahelyed?

Mártonyi Zsuzsa:

– Az osztály egyik fele a Magyar Nemzeti Bankba került, én is. Az MNB kőbányai fiókjába kerültem. Először adminisztrátor voltam, aztán ügyfelekkel foglalkoztam, később hitelügyi előadó lettem. Közben megszereztem a mérlegképes könyvelői oklevelet is. Hét év után váltottam.

Béki Gabriella:

– Miért hagytad ott a bankot?

Mártonyi Zsuzsa:

– Hitelügyi előadóként kapcsolatban voltam a Hazai fésűsfonóval, és oda hívtak pénzügyi osztályvezetőnek. Ez nagydolog volt, hogy huszonnégy évesen pénzügyi osztályvezető lettem. Kezdetben függetlenített KISZ-titkári, majd szakszervezeti titkári megbízatással kerestek meg. Nem vállaltam, én nem akartam politikai pályára menni. A párttagságot azzal tudtam elhárítani, hogy azt állítottam, politikailag még nem vagyok eléggé fejlett. El kellett végeznem a közgazdasági egyetemet. Egy évig előkészítőre kellett járni, mert a közgázon a matek nagyon erős volt, vetekedett a műszaki egyetemével.

Négyéves volt a gyerek, amikor harmincévesen estin, munka mellett elkezdtem az egyetemet. Többet vállaltam, mint kellett volna. Amikor végeztem az egyetemen, kineveztek értékesítési főosztályvezetőnek. Egy évvel később beiskoláztak a Villányi úti pártfőiskolába. Azt is elvégeztem, és utána már nem mondhattam, hogy nem vagyok politikailag eléggé képzett, így lettem párttag. Akkoriban ugyanis ritkaság volt, hogy valaki főosztályvezetői beosztásban párton kívüli legyen. Rengeteget utaztam. Huszonhárom évig voltam a Hazai fésűsfonóban, aztán átmentem a Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyárba kereskedelmi igazgatónak.

Béki Gabriella:

– Ilyen munkához szükséges némi nyelvismeret. Milyen nyelveken beszélsz?

Mártonyi Zsuzsa:

– Németül beszéltem, kicsit angolul. oroszul nem tanultam meg. Annak idején még a tanáraink sem tudtak oroszul. Tordai tanár úr két leckével járt előttünk oroszból. A homokozóban nem tudtunk megtanulni, később meg már nehezebb.

Béki Gabriella:

– Hol, merre jártál üzleti úton?

Mártonyi Zsuzsa:

– Mindenfelé. Voltam Afrikában, az Arab világban, Mongóliában, Vietnámban. Rengeteget jártunk Moszkvába. Európában is mindenhol voltam, csak Spanyolország és Portugália maradt ki. A Magyar Gyapjúfonóban hét gyáram volt – fonal, szövet, konfekció –, aminek a termékeit értékesíteni kellett. Nagyon sokat dolgoztam, többet, mint kellett volna. Jött is a betegség, de azt mondtam nem hagyom el magam. Nem halhatok meg ötvenhárom évesen. Megműtöttek, és sikerült. Korengedményes nyugdíjba mentem. Ez időben egybe esett a rendszerváltással. Az állami vállalatok megszűntek, így a miénk is.

Béki Gabriella:

– A férjed mivel foglalkozott, amíg te jártad a világot?

Mártonyi Zsuzsa:

– A férjem az FTC műszaki vezetője volt. Harminc évig edzősködött, a női kézilabda utánpótláscsapatot vezette. Ötvenkét évet éltünk együtt. Sajnos nyolc éve elvesztettem őt, meghalt rákban.

Béki Gabriella:

– Fiatalon lettél nyugdíjas. Utána mihez kezdtél?

Mártonyi Zsuzsa:

– Ötvenhárom évesen mentem nyugdíjba. Az egyik cég, amelyikkel kapcsolatban voltam kérdezte, hogy nem akarok-e nekik könyvelni. Elvállaltam, beletanultam, és azóta is egyéni vállalkozóként könyvelek kft.-knek. Céget nem csináltam, nem volt hozzá társam. Most már huszonhét éve könyvelek.

Béki Gabriella:

– Nehéz lehet folyton tanulni, hiszen a jogszabályok állandóan változnak, amit követni kell.

Mártonyi Zsuzsa:

– A jogszabályok változnak, de mindig valamire ráépülnek. Ha te tudod jól az alapokat, akkor nem nehéz. Minden évben járunk kétnapos továbbképzésre, mint az orvosok. sok a változás, de azt nem kell mind tudni, csak azt, ami a te cégeidet érinti.

Béki Gabriella:

– Alig két évtizede, hogy berobbant az életünkbe az informatika. Könnyen beletanultál?

Mártonyi Zsuzsa:

– A könyveléshez nagyon praktikus volt, géppel sokkal gyorsabb dolgozni. Magamtól, könyvből, baráti segítséggel igyekeztem megtanulni, amire szükségem volt. Ma már az adóbevallások, mérlegek készítése enélkül lehetetlen, a magánélet is. Szeretem használni az internetet.

Béki Gabriella:

– A fiad mivel foglalkozik?

Mártonyi Zsuzsa:

– Ő repülőgép-szerelő lett. Sokat utaztam, és gyakran jöttek elém a nagypapájával a reptérre. Tizenkét éves lehetett, amikor egyszer azt mondta, hogy: „még nem tudom mit, de én itt fogok dolgozni”. Annyira megtetszett neki a repülőtér.

Béki Gabriella:

– Unokáid vannak?

Mártonyi Zsuzsa:

– Igen, megnősült a fiam, igazi álompár voltak. Született két fiúk. Sajnos az első gyermek, Márk a szüléskor megsérült. Orvosi hiba volt, sokáig pereskedtek is emiatt. Egy ilyen történet sok házasságot megvisel, de ők kitartottak egymás mellett. A menyem nem tud eljárni dolgozni, mert a gyereket gondozza, aki már huszonegy éves. A második unokám, Bence ép és egészséges, és már tizenöt éves.

Béki Gabriella:

– Neked a munkán kívül mivel telnek a napjaid?

Mártonyi Zsuzsa:

– Gondozom a kertet. Összejárok a barátaimmal. Programokat csinálunk, kártyázunk rendszeresen. Figyelem a híreket, biciklivel megyek el az újságért. Mozgok sokat. Nem akarok elhízni. Az Istvános osztálytársaim közül néggyel is kapcsolatot tartok. Rendszeresen felhívjuk egymást. Varga Esztivel, aki testnevelő tanár lett, és Nagykőrösön él, minden héten hívjuk egymást. Annak idején, amikor felvételizett, elkísértem őt a Testnevelési főiskolára. Ragyogó tanár lett. én is szerettem volna tornatanár lenni, de végül is jobb ez így.

Béki Gabriella:

– Elégedett ember vagy?

Mártonyi Zsuzsa:

– Változatos korban éltünk. Hosszú idő nyolcvan évig élni. Gondold végig, kisgyerekként éltünk a háború előtti Hortykorszakban. Többes számban mondom, mert az osztályból, huszonkét főből tizennégyen megértük a nyolcvanadik életévünket. Az eseményekre nem emlékszünk, de nekem a szüleim, nagyanyáim sokat meséltek. Végigéltük a második világháborút, aminek eseményeire rendkívül jól emlékszem: bombázás, félelem, éhínség, ostrom, meghalt családtagok, nyilasok, oroszok bejövetele, szétlőtt Budapest, a háború vége feletti öröm. A holokauszt nem volt a látóterünkben, mert sem a családomban, sem az osztályban nem volt zsidó, még ismerősünk sem igen akadt. Az újjáépítésre is emlékszem, meg arra, hogy nagyon szegények voltunk, az iskolaéveink, a körülmények igen szürkének tűnnek utólag az anyagi javak tekintetében. Érzelmileg gazdag éveket éltünk át, főleg a középiskolás korban, de erről beszéltünk.

Az ötvenéves érettségi találkozó – az álló sorban jobbról a harmadik Zsuzsi

Átéltük már felnőtt fejjel az ’56-os forradalmat, azt hiszem akkor kezdett kicsit érdekelni a politika, majd a kádár-rendszerben elfelejtettünk gondolkodni, langyos idők voltak, mindennek örültünk, ami egy kicsit jobb volt az előbbinél. A rendszert csak baráti körben kritizáltuk. A szocializmus létjogosultságát a nyolcvanas évek közepétől már én is tudatosan kétségbe vontam, mert a vállalatoknál látszott, hogy ez nem életképes társadalmi rendszer. Azután megéltük a rendszerváltást, idősebb korunkban nagyon sokunknak kellett életpályát változtatni. Meglepődtünk, előtte évtizedekig azt hittük nyugdíjas állásokban vagyunk. Meg kellett tanulnunk azt a kapitalizmust, amit előtte tankönyvekből ismertünk és elég sok évet töltünk el nyugdíjasként, de ez már nem történelem. A digitalizált világba már a fiatalabb korosztályokkal egyenlő eséllyel léptünk, váltakozó sikerrel. Magam részéről nagyon örülök, hogy a rendszerváltás utáni évekből is sokat megértem, így lett teljes az életem.

Béki Gabriella:

– Köszönöm, hogy beszélgettél velem.

Készült 2017 áprilisában

Egyes szám: Egy gondolat “Cserfainé Mártonyi Zsuzsanna

  1. Dr.Kirlényiné Lehor Anna Válasz

    Zsuzsikám ! Gratulálok az életpályádhoz, bár egy osztályba jártunk, közel is laktunk, hiszen Erzsébeten mindenki viszonylag közel lakott egymáshoz, az iskolában még sem kerültünk közel egymáshoz, amit sajnálok, mi nagyon magunkhoz való család voltunk
    Most nagy örömmel olvastam ezt az interjút különös tekintettel a Tanárainkra történő emlékezéseidre, kiváló emberek voltak, akik sokat tettek értünk,azt hiszem mindnyájan nagyon szerettünk abba az iskolába járni különösen szeretettel emlékezem Hermann tanár úrra akinek köszönhető, hogy abban az időben hallhattunk a világirodalom remekeiről és aki még arra is képes volt, hogy vissza jöjjön az osztályunkba tanitani amikor meghallotta, hogy az őt váltó irodalomtanár, hogy viselkedett az osztályával. Azt hiszem mindnyájunk közül a Te életed lett a legsikeresebb és ez biztosan nem véletlen, jó osztályba jártunk többen érettségiztünk kitűnően, ennek ellenére szétszóródtunk, és sokáig csak sodródtunk , vagy az 56- hatnak köszönhetően többen elmentek és soha nem is jöttek haza.sajnos.
    Most még egyszer szeretettel gratulálok, és minden jót kívánok szeretettel: Lehor Anci Kirlényiné

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.