Dr. Surányi János

Dr. Surányi János

közgazdász

„a hit tartást ad az embernek”

Az I. István Közgazdasági Szakközépiskola 1959-ben végzett növendéke. Előtte három fivére is ebben az iskolában érettségizett, és már van egy unokája is, aki szintén iskolánkban sajátította el a közgazdaság alapjait. Pénzügy szakon szerzett diplomát 1963-ban. Pályája során huszonnyolc évet a Volán Tefunál dolgozott, majd két évig minisztériumi főosztályvezető volt. Innen került a postához gazdasági igazgatónak. Munkáját a legmagasabb szakmai kormánykitüntetéssel ismerték el. A dunaharaszti ház nappalija olyan, mint egy gyönyörű télikert, telis-tele virágokkal. Mintha a hatalmas hátsókert természetes folytatása lenne az üvegfalon túl, amelyben állatok laknak és haszonnövények nevelkednek. Ez Surányi János birodalma, egyben testedzése, míg lelki egészségéről családja, a gyülekezet és Isten gondoskodik.

Görgei Katalin:

– Úgy tudom, több testvére és rokona is az I. Istvánba járt. Általuk került ide ön is?

Surányi János:

– Tizenkét gyermekes parasztcsaládból származom, tizediknek születtem Soltvadkerten. Gyermekkoromat a Bócsai tanyavilágban éltem, ott, ahol az egykori francia elnök édesapja, id. Nicolas Sarkozy is. Idősebb testvéreim példáját követtem, akik néha keményebben, néha szelídebben útba igazítottak. Három fivérem is az Istvánban végzett, a legfiatalabb előttem egy évvel. Sándorból járműgépész, Józsefből szintén közgazdász, Ferencből pedig tanár lett. Akkor már itt laktunk Dunaharasztiban. Szüleink éppen a taníttatásunk miatt költöztek közel a fővároshoz. Ők csak négy elemit végeztek, de a családunkban becsülete volt a tanulásnak. Engem minden érdekelt. Már kicsi gyerekként téglával a hónom alatt futkároztam, egyértelmű volt, hogy építész leszek. kilencéves voltam, amikor tbc-fertőzés következtében csípőízületi gyulladást kaptam. Ez egy szörnyű betegség, ami teljesen sohasem gyógyul meg.

Az általános iskolát ötször kezdtem, és négy helyen végeztem el. Utána fölvettek a Vági István Építőipari Szakközépiskolába, de betegségem miatt nem kaptam hozzá orvosi engedélyt. Ezzel elszállt az építész karrier, amiről álmodoztam. Hozzáteszem, nem az építő munkának fellegzett be, mert egész életemben készíthettem terveket és kivitelezhettem sok házat, csinálhattam meg számolatlanul sok ház hidegburkolatát, vagy éppen a tetejét. A sok között ez a ház is, amelyben ülünk, a saját kezem munkája, nagy családi összefogással épült. orvosi engedély nélkül azonban iskola után kellett nézni, ahol nem volt fontos a láb, elég volt a fej. Miután bátyáim nem hagytak rossz nyomot a tanáraikban, fölvettek az Istvánba.

Görgei Katalin:

– Hogyan állta meg a helyét? Kollégiumba került?

Surányi János:

– Nem, bejáró diák voltam. Isteni ajándéknak tekintem, hogy kiskoromtól sok mindennel foglalkoztam, mindegy volt, fa, vagy vas, vagy éppen tégla, bármivel szívesen dolgoztam, és a tanulnivalókban sem válogattam. Hamar megbarátkoztam az új helyzettel. Amikor negyven év után találkoztam középiskolai diáktársaimmal, meglepetést okoztam: nem voltam rossz, de igazán jó tanuló sem, és ezért másféle kép élt bennük rólam, mint amiről beszámoltam. Azt hiszem, végül is ez a sokféle érdeklődés és a gyermekkortól megélt alkalmazkodási képesség segített. Isten vezetett egész életemben.

Görgei Katalin:

– Kire emlékszik legszívesebben a tanárai közül?

Surányi János:

– Oszvald Pityu bácsira, a történelemtanárunkra, a fivéreim voltak a kedvencei. A szanatóriumban három hónap alatt kellett elvégeznem egy-egy osztályt úgy, hogy hónaljtól talpig gipszben voltam. A betegágyhoz jártak a tanárok, egyszerre 80-100 oldalt adtak fel, és nem volt, akit felszólítsanak helyettem. Megszoktam, hogy figyelek. Pityu bácsinak az volt a szokása, hogy ha elakadt a felelő, megkérdezte, ki tud segíteni. Az én kezem mindig a magasban volt, ezért nem is feleltetett, úgy voltam jeles, hogy ki se nyitottam a történelemkönyvet. Pityu bácsi remekül mesélt, könnyen megragadt a fejemben, amit hallottam. Egyes osztálytársaimnak ez nem tetszett. Megfenyegettek, hogy megvernek, ha még egyszer jelentkezem. Negyedikben félévig nem volt jegyem, amikor pityu bácsi váratlanul kihívott felelni. én meg azt se tudtam, hol tartunk.

Az érettségim így csak négyes lett. Ennek ellenére ezt a tárgyat választottam, amikor felvételiztem a közgazdasági egyetemre, pedig politikai gazdaságtanból jeles voltam. Aztán szívesen emlékszem az osztályfőnökömre, Kirner Dezső bácsira. Ő tanította a technológiát. Nem voltam a kedvence, az eminenseket jobban szerette. Nála mégis könnyen tudtam jeleskedni. Egy eset, ami jól példázza, mit értek azon, hogy minden érdekelt, és ennek mi a haszna. Zeneórára mentem, az iskolából négy-öt társammal a Mester utcán a körút felé haladtunk, amikor lepillantottam az egyik alagsorba. Másnap Dezső bácsi az órán azt kérdezte: jó hővezető-e az üveg? Senki nem tudta. Én jelentkeztem, és a kérdésre azt mondtam, hogy nem! Honnan tudod? Mert az alagsorban egy üvegmegmunkáló a két kezében fogta az üvegcsövet, aminek a közepét láng fölött melegítette. Az acélt bezzeg eldobta volna! A megfigyelésem tetszett Dezső bácsinak, és persze akkor is kaptam egy ötöst.

Görgei Katalin:

– Az osztálytársai mit szóltak a sokoldalúságához?

Surányi János:

– Valahogyan hamar felfedezték, és éltek vele. Suri – mert bárhova kerültünk, így hívtak bennünket –, leszakadt a fogas, csináld meg! Másnap vittem a gipszet, a szerszámokat, és föltettem a fogast. Lehet, hogy még ma is úgy van. Máskor Laczkó Sanyi, a focista telibe találta az osztályban a lámpaburát, ami mindenestől leszakadt. Könyörgőre fogta: Suri, csináld meg! Akkor a másik oldalon volt az iskola bejárata, ott, ahol most van, jobbára sötét volt, ott szereltem le az egész lámpát, suttyomban felvittük az osztályba, és ott felszereltem.

Görgei Katalin:

– Akkor egy kis csibészségért nem mentek a szomszédba!

Surányi János:

– Nem, de csak olyasmit tettünk, ami nem árt senkinek. Már a dédszüleim is hívő baptisták voltak, ami magában hordozta a protestáns törekvést a műveltségre és tanulásra, és bár középiskolás éveim a szocializmus építésének zord időszakára estek, az Istvánban ez a sokszínű műveltség és sokoldalúság kiteljesedhetett az ott tanító tanárok révén. Az Istvánban végzett jóval később az unokám is, és azt tapasztaltuk, hogy az iskola ezt a jellegét nem veszítette el. Surányi Vivien idén végez a Corvinus mesterképzésén, szintén közgazdász lesz, mint a nagyapja. Az Istvánban nem szakbarbárokat képeztek, hanem gondolkodni tanítottak, az iskola támogatta azt a sokféleséget, amilyen én természetemnél fogva voltam, így utólag visszagondolva úgy vélem, szerencsés választás volt ez az iskola. Ha nem fejlődhettem volna ilyen sokoldalúan, az egyetem vergődés lett volna.

Az egyetemen bőségesen megtérült az a munka, amit a középiskola elvégzésébe be kellett fektetnünk az Istvánban: engem például azzal vádoltak, hogy megbabonáztam Hajós professzor urat, mert nála soha senki nem kapott technológiából jelest, de nekem sikerült. Az életpályámon is megtérült ez. Soha nem vártam másokra, ha volt egy feladat, azt néztem, hogyan lehet megoldani. Igazgatóhelyettes voltam, amikor láttam, hogy az emberek hiába várnak az ebédre. „Mi történt?” – kérdem. „A panni durcás, nem jött be dolgozni” – válaszolták. „Ha én kiadom, akkor megeszitek?” – „Meg hát!” Azzal felvettem a fehér kötényt, és kiosztottam az ebédet. Nem az én dolgom volt, de legalább mindenki jóllakott. Hogy ez másnak miért nem jutott eszébe?

Máskor egy közfalat kellett arrébb rakni, péntek déltől hétfő reggelig el kellett volna vele készülni. félig se csinálták meg. A raktárból kértem szerszámot, ruhát, és délig be is fejeztem, meszeléssel együtt. Még vissza is pakoltunk mindent a helyére. Közben odajött a brigádvezető, és meg hívott a hétvégi maszek munkára. Jó pénzt ígért. Mondtam neki, van már a hétvégékre munkám elég.

Görgei Katalin:

– Milyen cégeknél dolgozott?

Surányi János:

– Huszonnyolc évig voltam a Volán Tefunál, azt is tudtam, merre futnak a vezetékek meg az egerek. Két évig voltam a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter mellett az Antall-kormány idején helyettes államtitkári rangban főosztályvezető, és végül a postánál dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Ennek a sokoldalúságnak és szerteágazó érdeklődésnek köszönhetően boldogultam mindenhol. Amikor a minisztériumba kerültem, keresztes miniszter úr az első munkanapomon közölte: kilenc hónapja dolgoznak törvénysértően, mert nem tudták létrehozni az új szervezeteket és a folyamatszabályozást. Ráadásul hatalmas adóhiányt halmoztak fel. Nem ijedtem meg, mert tudtam, hogyan kell eljutni A-ból B-be, nem csak az ebédosztásnál, nem csak a kőművesmunkánál, hanem az üzem- és ügyvitelszervezésben is.

A postánál vendégként voltam egy értekezleten. Örömmel üdvözöltek: te leszel a team-vezető! Kiderült, hogy megvettek egy izraeli vállalatirányítási szoftvercsomagot, és engem ugyan igazgatóhelyettesnek vettek fel, de amellett nekem kellett ennek az adaptálását és bevezetését irányítanom. Négy és fél éven át jelentett ez plusz feladatot. Nem volt korrekt, mert előtte erről nem szóltak. Visszatekintve azt gondolom, ha kényelmes lett volna az életem a családban és az iskoláimban, akkor biztosan megfutamodtam volna. Így azonban a lehetetlennek is sikerrel nekimentem.

Görgei Katalin:

– Hamar lett vezető. Hogyan boldogult az emberekkel?

Surányi János:

– Az emberekben mindig igyekeztem a jót látni, és kihozni belőlük a legtöbbet. Ahhoz, hogy bánni tudjunk az emberekkel, meg kell őket ismerni. Mondok egy példát. A postán a főnököm közölte: van itt egy ember, ezt ki kell rúgni. Gábor hosszú hajjal, fejpánttal, shortban, rövidujjú ingben, nyakkendő nélkül járt-kelt, nem volt hajlandó öltönyt és nyakkendőt felvenni – viszont zseniális informatikus! Nem rúgtam ki, hanem szövetséget kötöttem vele. Ő igyekezett „postássá” lenni, én viszont megvédtem. Tudásával nagyon sokat segített az informatikai fejlesztésben. Már tizenöt éve nem dolgozunk együtt, de a barátság megmaradt, feleségével, kislányukkal együtt tartjuk a kapcsolatot. fontos, hogy felismerjük az emberekben az értéket, és ne a külső, az első benyomás alapján alkossunk ítéletet, hanem megismerjük egymást, és bízzunk egymásban.

Görgei Katalin:

– Most gyorsan a pályája végére ugrottunk, de engem az a huszonnyolc év is érdekel, amit a Volán Tefunál eltöltött. Hogyan került oda?

Surányi János:

– Már iskolásként vállaltam építőipari segédmunkát, a nyugdíjszámításnál derült ki, hogy nem is keveset: 305 nap szolgálati időt gyűjtöttem így. Amikor 1963-ban diplomát szereztem, nem volt szabad munkahelyválasztás, bekérték a dékáni hivatalba a munkakönyveket, és szétosztották az állásokat, amiknek csak a negyede volt Budapesten. én nagyon nem szerettem volna vidékre menni. családom és feleségem – akkor még menyasszonyom – családja is Dunaharasztin élt, és a helyi gyülekezeti munka is fontos volt a számunkra.

Görgei Katalin:

– Abban az időben bátorság kellett ahhoz, hogy valaki nyíltan vállalja hitét, hogy gyülekezetbe, templomba járjon.

Surányi János:

– Azt tapasztaltam az életben, hogy ami az egyik oldalon hátrány, az a másikon előny. Igaz, a kurzus szempontjából hátrányt jelentett a vallásos elkötelezettség, de olyan személyiségformáló erő volt, ami meghatározta az életünket. A hit felvértez mindenféle ellenállással szemben. Elég, ha Dánielre, vagy Józsefre gondolunk a Bibliából. Tizenkét évig dolgoztam egy olyan igazgató mellett, aki a partizánszövetség tagja és a szocialista Hazáért érdemrend kitüntetettje volt. A cégnél nem volt titok a vallásos meggyőződésem. Nem is lehetett, mert az egykori párttitkár a szomszéd utcában lakott. Láthatta, látta is, amikor a templomba mentem, onnan jöttem. A templomépítés se titokban történt. Pedig annak a tervezése és kivitelezése velem, általam valósult meg.

Ezt tudta akkor is az egész város. Emiatt támadtak, és sok mindent elkövettek ellenem, de Lajos, bár ateista volt, megvédett, ahogy a többi főnököm is. Azt is tudom, hogy végül is Isten védett meg. Állítom, senkit nem lehet aszerint megítélni, miben hisz vagy nem hisz, hanem csak a cselekedetei alapján. A személyes tapasztalatom, hogy az elkötelezett élet előnye jóval több, mint ami abban a korban – és gyakran ma is – a hátránya. Volt persze, ami nem esett jól. A megyei párttitkár vejét huszonhat évesen kinevezték igazgatónak, nekem jóval többet kellett dolgoznom ugyanezért a posztért. Ennek ellenére én tanítottam őt, mert azt nem a pártállás dönti el, mennyi van egy ember fejében. Nekem mindenért meg kellett küzdenem, de ennek is volt haszna.

Ezért doktoráltam. Az akkori főnökeimnek nem volt diplomájuk, csak marxista egyetemük, és mindent elkövettek, hogy beléptessenek a pártba. Azt gondolták, majd a marxista egyetemen meggyőznek. Beiskoláztak, de hely hiányában nem vettek fel. Az újabb törekvést azzal védtem ki, hogy doktoráltam. Ezzel mind a három politikai tárgyból a legmagasabb képesítéssel rendelkezem. Így aztán pártonkívüliként oktattam a pártvezetőket. A köztársaság téren kaptam a felkészítést. Egyszer ki kellett tölteni egy kérdőívet. Két kérdés így szólt: „mióta párttag?”, „milyen tisztsége van a pártban?” A választ kihúztam. Többször nem hívtak a köztársaság térre.

Görgei Katalin:

– Kicsit megint elkanyarodtunk a pályája ívétől. Ott tartottunk, hogy szeretett volna Budapesten, vagy a környékén maradni. Hogyan sikerült ez?

Surányi János:

– Pénzügyi szakon végeztem, a többség a Magyar Nemzeti Bankban, vagy az OTP-ben kapott állást, akkor ezek voltak a „BANk”-ok, az elit helyek. Én a szürke közúti közlekedésben, de Budapesten kaptam állást, és mint utóbb kiderült, itt azt se tudták, mi a közgazdász. Egy nyugdíjas, könyökvédős idős könyvelő mellé osztottak be táblakönyvelőnek. Nemsokára egy volt tankörtársam jött hozzánk banki ellenőrzésre. Megszégyenítő volt a találkozás. később kiderült, hogy az idős könyvelőtől olyanokat tanultam, amiknek nagy hasznát vettem egész pályámon. Amit Zoli bácsi tudott, azt sehol nem tanították. Rövid idő után pénzügyi előadó lettem, majd elemző, üzemszervező. Innen neveztek ki terv- és munkaügyi osztályvezetőnek. Ekkor doktoráltam. A disszertációmat létszám normalizálásból írtam. A téma kínálta magát.

A Volán Tefut, ahol dolgoztam, nyolc cégből ömlesztették össze, aztán még hármat csatoltak hozzá. Ebből kellett egységes vállalatot szervezni. A szervezetek, a folyamatok és természetesen a létszám is jelentősen eltértek a vállalatoknál. Örülök annak, hogy nem végeztem felesleges munkát a doktori értekezésemmel, mert hasznos volt a „tudományom”. Ebben a munkában a szervezőkészségemre és a gyakorlati tapasztalataimra nagy szükség volt. Munkám elismeréseként kineveztek gazdasági osztályvezetőnek, igazgatóhelyettesnek, majd igazgatónak, és végül vezérigazgató-helyettesnek, de gyakorlatilag vezérigazgató voltam főnököm hosszan tartó betegsége, majd halála miatt.

Aki ma az utakat járva a Waberer’s felirattal találkozik, az a Tefu privatizált mutációját látja. A tulajdonos, Waberer úr évekig a beosztottam volt, egyik elődöm veje. A privatizálást előkészítendő, a cég tönkretételében nem akartam részt venni. Inkább áthelyezésemet kértem. Pályázat útján kaptam a minisztériumi állást, ahol főosztályvezetőként helyettes államtitkári rangban dolgoztam. Ahogyan már szó esett róla, ott is nagy szervezési feladatok vártak rám.

Görgei Katalin:

– Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Surányi János:

– Addig csak vállalatnál dolgoztam. Az államigazgatást belülről nem ismertem. Ezért, és a lehetetlenül rövid idő miatt ez a feladat is nagy kihívás volt. ’90–’91 jelentős politikai változásokat is hozott. Ebből egy aprócska esemény. A minisztérium – az előd a Maróthy-minisztérium – munkatársai közül többen indokolatlanul rendelkeztek fegyverrel. Azt az utasítást kaptam, hogy a fegyvereket gyűjtsem be. én, aki nem voltam katona és lőfegyver még nem volt a kezemben! Úgy oldottam meg a feladatot, hogy magam mellé vettem egy katonaviselt munkatársat, és tréfásan azt mondtam neki: lelőlek, ha elrontod! Az már nem olyan vicces, hogy nagy összegű adóhiányt is örököltem, aminek költségvetési fedezete sem volt.

Ezt is meg kellett oldanom. Azután, hogy a rendkívüli feladatokat elvégeztem, számomra kevés volt a terhelés, azt éreztem, hogy „lötyög rajtam a kabát”. Elkívánkoztam. Pályázattal a postára kerültem gazdasági igazgatónak, ahol aztán „feszült rajtam a zakó”! Az egyik nagy kihívást egy több százmilliós leltárhiány tisztázása és rendezése, kigazdálkodása okozta, és a korábban már említett informatikai fejlesztési munka, amit még be sem fejeztünk, amikor második munkakört kaptam: az újonnan létrehozott Buvihír Rt. hírlapterjesztő cég elnök-igazgatói munkakörében. Nyugdíjazásom előtt arra kértek, hogy maradjak még egy évig. Az történt ugyanis, hogy a Váci utcai székházunkat eladta a posta. Helyette ipari és irodaépületet vásároltak Zuglóban. Ezt az épületet fel kellett újítani és át kellett alakítani. A munkaköröm mellett megbízott a főnököm az építési munka műszaki levezetésével. Igazán élveztem! Itt minden addig összegyűjtött tudásomat, tapasztalatomat mozgósíthattam, igénybe vehettem.

Görgei Katalin:

– Úgy tudom, nyugdíjba vonulásakor megkapta az akkori legmagasabb szakmai kormánykitüntetést, a Közlekedésért és Hírközlésért Érdemérmet. Megvan még?

Surányi János:

– Hogyne! Kovács Kálmán minisztertől vettem át 2002-ben. Érdekesség: soha nem voltam párttag, nem vettem részt az egyetemi, munkatársi, vagy más protekciós klikkekben, nem jártam „bulizni”, nem használtam politikai „emeltyűket”. Mégis sikeres, eredményes és főként boldog életet éltem, élek. Munka után nekem ott volt a család és a gyülekezet, meg azok az emberek, akiknek segítségre volt szüksége. Különös: aki fölterjesztett a kitüntetésre, az a korábbi rendszerben az MSZMP függetlenített párttitkára volt, aki átadta, az pedig a rendszerváltó SZDSZ minisztere. Ésszel meg nem magyarázható.

Görgei Katalin:

– Amíg beszélgetünk, a felesége csodálatos hímzést készít mellettünk. Mióta vannak együtt?

Surányi János:

– Ötvennégy éve vagyunk házasok, előtte három és fél évig jártunk jegyben. Két gyermekünk született, a fiunk, János vállalkozó, itt él a városban. Hat gyermeke van, négy házas, a legkisebb kilenc éves. A lányunk, Emma konduktor, Amerikába ment férjhez, neki két lánya van, egyikük megházasodott. Most készülök hozzájuk. legidősebb unokánkat, Krisztinát, aki fuvolaművész, a jövő héten fogadják doktorrá.

Görgei Katalin:

– Őrzi a magyarságát, vagy már nehéz szót értenie vele?

Surányi János:

– Örömmel tölt el, hogy New Yorkban felsőfokú magyar nyelvvizsgát tett. Egy szemesztert a Liszt Ferenc Egyetemen végzett. Éppen úgy beszél, mint ön vagy én. Eddig minden vizsgáját kitűnő minősítéssel tette le, és így fejezi be iskoláit, professzor asszisztens lett. Még az email címében is őrzi hovatartozását: „magyarflautist”, vagyis magyar fuvolás. Gyönyörűen játszik. A zene iránti szeretet és a gyülekezeti életben való aktív részvétel a családunkban természetes „létforma”: ma is énekelek karnagy helyettesként a helyi Szent Cecília katolikus kórusban, játszom a Városi Zeneiskola kamarazenekarban, gyülekezetünk vonósszekcióját vezetem. Ez számomra örömforrás, és az is, hogy családom minden tagja énekel, zenél.

Görgei Katalin:

– A feleségének mi a foglalkozása?

Surányi János:

– Fonónő volt, majd gyógyszertári asszisztens. Amikor összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy amíg a gyerekek be nem fejezik az általános iskolát, addig ő itthon marad velük. Ez abban az időben egyáltalán nem volt szokás, sem egyszerű, de nagyon hasznos. Többre becsültük az anyagi jólétnél a családi harmóniát, és nem anyagiakban, hanem érzelmekben, odafigyelésben akartunk mindent megadni gyermekeinknek. Ma ugyanígy vagyunk az unokákkal: számukra – éjjel vagy nappal – mindig rendelkezésre állunk. A tanulásban, legyen egyetemista vagy kisdiák, ma is tudunk segíteni, de másban is. A zenetanulás jó tizenöt éve nehezen képzelhető el nélkülem. Emlékszik?

Amikor időpontot egyeztettünk, azt mondtam, nem érek rá korábban, mert zongoraórám van. Nos, nem én tanulok zongorázni, az unokám a növendék, de én foglalkozom vele. főállású nagypapa vagyok, és mondhatom, ez éppen elég és komoly elfoglaltság! A fiam az ELTE koncertzenekarában játszott. két műszakban tanították az általános iskolában, a csellója nagyobb volt, mint ő, vinni-hozni kellett. Sok éve már, de vállaltuk, mert a tanulás mindennél fontosabb. Nagyon hálás vagyok a feleségemnek, mert az ő áldozatkészségének köszönhetjük, hogy ilyen kiegyensúlyozott családi életet élhettünk, és biztosítani tudtuk a gyermekeinknek és rajtuk keresztül unokáinknak az elkötelezett szellemi tartást és a művészi útravalót.

Görgei Katalin:

– Ha jól sejtem, akkor a szeretetteljes család a hosszú és boldog élet egyik titka. Van más is?

Surányi János:

– Talán az, hogy nem szabad abbahagyni a tanulást és az aktív szellemi-fizikai tevékenységet. én ötvenen felül még diák voltam, felsőfokú üzemszervező és ügyvitelszervező képesítést szereztem, elvégeztem az okleveles könyvvizsgálói tanfolyamot, de a zenetanulást és – tanítást még ma sem hagytam abba. Idén tizenöt kertben metszettem a szőlőt és a gyümölcsfákat. A saját kertünk 1400 négyzetméter, amiben folyamatosan megtermeljük, amire nekünk szükségünk van, de szívesen segítek másoknak is. Több mint hetven állatom van, elég sokféle. Kérésre zenekari átiratokat készítek. kutatom a családunk múltját, családfát állítok össze, mert nem csak azt fontos tudni, hogy merre tartunk, hanem azt is, honnan jöttünk. Már nagyon régen elköteleztük magunkat a feleségemmel együtt az idősek és a rászorulók segítésére.

Ez dicsekvés, de tapasztaljuk, az is boldoggá tesz, ha az ember segíthet másnak. Az ország különböző pontjain élnek olyanok, akik arra várnak, hogy rájuk nyissák az ajtót, és halljanak egy kedves szót. Szellemi, és ha kell, anyagi támogatást nyújtunk azoknak, akiket Isten ránk bíz.

Görgei Katalin:

– Jól érzem, hogy ebben a kiegyensúlyozottságban része van a hitnek is?

Surányi János:

– A hit gerincet, tartást ad az embernek, és bátorságot. Azért nem könnyű erről beszélni, mert aki nem tapasztalja meg, az nem értheti, aki viszont megtapasztalta, annak nem kell magyarázni. Mesélhetek reggelig a szerelemről annak, aki soha nem volt szerelmes! Ugyanígy vagyunk a hittel: át kell élni, és aszerint érdemes élni.

Készült 2017 áprilisában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.