Dr. Mátrai Miklós

Dr. Mátrai Miklós

közgazdász, pénzügyi szakember

„egy középiskola erénye,ha gondolkodási modellt ad”

Nemrég tartotta ötvenéves érettségi találkozóját az az osztály, amelyik 1967-ben végzett a középfokú kereskedelmi–pénzügyi képzés egyik hazai fellegvárában. Ebbe az osztályba járt dr. Mátrai Miklós, aki úgy tartja, hogy a változatos szakmai pályájának a sikereiben bevallottan szerepet játszott az a gondolkodás- és látásmód, amit az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában kapott tanáraitól. A pénzügyi és számviteli főiskola elvégzése után először a pénzügykutató Intézetben, majd a pénzügyminisztériumban dolgozott. 1988-ban került át titkárságvezetőnek a Demján Ferenc által elnökölt Magyar Hitelbankba. Innen Botos Kati hívó szavára került vissza az államigazgatásba a Bankfelügyelethez. 1996-tól újra a versenyszféra következett, a Hungária Biztosító, egészen nyugdíjba vonulásáig.

Görgei Katalin:

– Miért választotta annak idején ezt az iskolát?

Mátrai Miklós:

– Meghatározóak az életünkben a véletlenek, az emberek, akikkel találkozunk, a gondolatok és a példák, amiket tőlük kapunk. Időről időre ezek lendítenek minket új irányokba. Az én indulásomat is döntően meghatározta valaki, aki mondandójával az utolsó pillanatban irányba állított. Aki aztán több éven át egyik szeretett technikumi tanárnőm lett. Sok általános iskolai osztálytársam már jóval a nyolcadik osztály vége előtt konkrét elképzeléssel rendelkezett arról, hogy merre megy tovább. Sőt, volt olyan is, mint Kiss Sanyi, aki már elsősként tudta, hogy ő orvos lesz, sebész, és végül a János Kórház sebészeti osztályának főorvosaként ment nyugdíjba. Csodáltam és irigyeltem azokat, akik ennyire tudták, mik akarnak lenni. Már közel volt a középiskolai jelentkezési lapok leadásának, határideje, és nekem még fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Korábban egy darabig azt hittem, talán erdész leszek, de addigra ez már elmúlt.

Szüleim nem befolyásoltak valamilyen nekik tetsző irányba, de próbáltak tanácsokkal segíteni a választásban, különösen édesanyám. Édesapám a fővárosi Gázművek gázszerelője volt, édesanyám otthon dolgozott, kesztyűt kötött a budaörsi háziipari szövetkezetnek. A szülői példák így nem adtak számomra követendő szakmai mintát. családunk összjövedelme nem volt túl magas, két húgom is volt, egyértelmű volt számomra, hogy olyan iskolát kell választanom, ahol az érettségi mellé valamilyen szakmát is kapok, ami után találok kereső foglalkozást. Bennem akkor még föl sem merült, hogy valamikor főiskolát, pláne egyetemet végezzek! Azt tudtam, hogy a műszaki pálya nem jöhet szóba. Az egy-két évvel idősebb – műszaki, gépipari technikumba járó – barátaim rémtörténeteket meséltek arról, hogy éjszakánként, hajnalba nyúlóan készítik a műszaki rajzokat.

A jelentkezési lapok leadásának határideje már csak napokra volt, és még mindig nem tudtam, mi legyen. Édesanyám akkor azt mondta, van egy volt iskolatársnője, akivel együtt járt a budafoki polgári leányiskolába, a Szeder Katus, aki tanár lett, közgazdasági technikumban tanít. Menjünk el hozzá, kérdezzük meg, milyen is ez az iskola. Szeder Katus (dr. Fekete Józsefné – Katinka néni) Törökbálinton lakott, történelmet és földrajzot tanított az I. Istvánban. Elmentünk hozzá, és ő elmesélte, mi mindent tanítanak ebben az iskolában, és az milyen végzettséget ad az érettségi mellé. Azt mondta, ezzel lehet majd valamit kezdeni, és ahogy beszélt, kedvet csinált az iskolához. szóval ő volt az, aki irányba állított, ez a beszélgetés indított el későbbi pályámon.

Görgei Katalin:

– Érettségi után mégsem helyezkedett el, hanem továbbtanult. Ez is a véletlen műve?

Mátrai Miklós:

– Igen, bizonyos értelemben. Negyedikben egyre inkább beszédtémává lett a továbbtanulás kérdése. Jó tanuló voltam, de nem voltak ilyen terveim. Voltak osztálytársaim, akik a negyedik osztály elejétől előkészítőre jártak, készültek a felvételire, a közgázra. Megint úgy jártam, mint négy évvel korábban: csak a legutolsó pillanatban jutott eszembe, hogy talán mégiscsak tovább kellene tanulni. Az persze világos volt, hogy a technikumi matektudás kevés lesz a gimnáziumi matekra épülő felvételi sikeres megugrásához. és akkor megint jött a véletlen: ideiglenesen a technikum Mester utcai épületében működött ugyanis a felsőfokú pénzügyi és számviteli szakiskola (később főiskola), amiről a közelség okán tudni lehetett, hogy gyakorlatibb közgazdasági ismereteket ad, és egyenes folytatása a technikumunknak. Több osztálytársam is jelentkezett ide, azt gondoltam, megpróbálom én is. Azt tudtam, hogy a felvételin a történelem nem okozhat gondot (hiszen Katinka néni tanított!), de voltak kétségeim a matektudásom elégséges voltával kapcsolatban.

Gondoltam, mindegy, elmegyek a felvételire, abból baj nem lesz akkor sem, ha nem sikerül, legalább szerzek egy kis vizsgarutint, és ha úgy alakul, a következő évben esetleg újra megpróbálom. A felvételin a történelem tényleg nem okozott gondot. A mateknál meg ismét jött a szerencsés véletlen: sosem felejtem el, a szögfüggvényekről szóló tételt húztam. Tanultunk erről, de nem annyit, mint amennyit gimnáziumban tanítottak. Ám egy alkalommal hiányzott Joli néni (Berhidi Jolán), a matektanárunk, és helyette Bíró Imre bácsi jött be órát tartani, aki a párhuzamos osztályban tanított. Ő magyarázta el a szögfüggvények kiterjesztését a kör második, harmadik, negyedik negyedére, és az annak használatára vonatkozó szabályokat.

Elmondtam, amire ebből emlékeztem, a felvételiztető tanárok bólogattak, de aztán azt kérdezték, miért van ez így, mi a bizonyítás. én meg jobb híján csak annyit tudtam válaszolni, hogy azt sajnos Bíró Imre bácsinak már nem volt ideje elmondani. okoztam némi derültséget ezzel a válasszal. Úgy jöttem ki, hogy: na, ez kevés volt, ez a felvételi nem sikerült. Célszerű állást keresni. Találtam is ezerötven forintos havi fizetéssel egy anyagkönyvelői állást a budaörsi propán-bután gáztelepen. Édesanyám azt mondta, ez jó, de nincs rá szükség, mert ő tudja, hogy fel fognak venni. „Honnan veszed?” – kérdeztem kicsit mérgesen. „Hát imádkoztam érted” – válaszolta magától értetődően.

Aztán néhány hét múlva, amikor valahonnan hazaértem, anyám nyújtja felém a borítékot az értesítéssel. „Bontsd fel nyugodtan, biztosan felvettek.” és valóban arról értesítettek, hogy felvettek a költségvetés– pénzügy szakra. Az anyák sok mindent megéreznek, és sokszor nagy varázslók. És megint a véletlen: abban az évben adták át Zuglóban, a Buzogány utcában a főiskola vadonatúj épületét, és hogy legyen benne elég diák, a fiúkat nem vitték el katonának, elintézte ezt az oktatási Minisztérium a Honvédelmi Minisztériummal. Így ősszel kihagyás nélkül rögtön elkezdtük az iskolát. Ez is alapvetően befolyásolta a pályámat.

Görgei Katalin:

– Említette, hogy anyagi okok miatt sem gondolt a továbbtanulásra. Hogyan sikerült mégis megoldani?

Mátrai Miklós:

– Amikor muszáj, mindig kialakul a megoldás – szokta idézgetni édesanyám. Végül is olyan magas ösztöndíjat kaptam (a szociális és a tanulmányi ösztöndíjam együttes összege 800 forint volt, ez 1967-ben sok pénznek számított), hogy nem kellett a szüleimtől külön zsebpénzt kérnem. Persze otthon laktam, erre nem kellett költenem, és anyám ragaszkodott ahhoz is, hogy a havi ötvenforintos bérletemet ő fizesse, jelezve ezzel, hogy még „tanuló” státuszom van a családban.

Jó eredményeim voltak, a vizsgáim általában jól sikerültek azért is, mert a tananyag ráépült arra, amit az Istvánban tanultunk, és ott alaposan megtanították. Ez előnyt jelentett a gimnáziumokból érkezett évfolyamtársakkal szemben. Főiskolás éveim az új gazdasági mechanizmus bevezetésének idejére estek. Nagyon érdekes időszak volt, új gondolatok, újszerű pénzügyi megközelítések jellemezték, sokszor még a tanáraink is keresgélték a helyes irányokat, és mindennek a főiskola jó terepe volt. szerencsénk volt, hogy akadtak olyan tanáraink, akik mertek újakat mondani, a hivatalos iránytól eltérőt is! Csak két példát: sajnos a nevére már nem emlékszem, mindössze egyetlen félévben volt tanárunk egy külsős oktató, aki szemináriumvezetőnk volt tudományos szocializmusból. Ő óvatosan ugyan, de sok meglepő, szokatlan dolgot mondott. Máig emlékszem, amikor azt mondta: „nem publikus, de tudjanak róla: 1956 megítéléséről szűk körben viták folynak.

Nem lesz tartható, hogy szimplán ellenforradalomként gondoljunk rá, ez jóval bonyolultabb kérdés ennél.” Nagy csend lett a teremben, meglepő vélemény volt, hihetetlennek tűnt, hogy ez egyszer bekövetkezzen! A másik – egész pályámat meghatározó tanár és személyiség – Hágelmayer István volt, a közgáz pénzügy tanszékének vezetője, aki pénzügytant–pénzelméletet tanított. szuggesztív egyéniség, nagyon világos előadások, izgalmas mondandók – soha senki nem hiányzott az órájáról, pisszenés nélkül hallgattuk. Aztán óra után beült a közeli presszóba egy kávéra, konyakra, ahol körbeültük, és ő folytatta az előadást, kötetlenül, érdekesen, jó humorral. Ebből a tantárgyból a szemináriumvezetőnk Rupp András volt, tanársegéd a közgáz pénzügy tanszékén, és nem mellékesen ő is az Istvánba járt középiskolába.

Sok helyütt a tantárgyak átfedték egymást, de a kor sajátossága okán ugyanarról a dologról mást tanultunk politikai gazdaságtanból, és mást pénzelméletből. Az államvizsgán beleszaladtam egy ilyen helyzetbe, és dönteni kellett, melyik szemlélet szerint válaszoljak. A vizsgázó szemben ült a vizsgabizottság elnökével, aki Faluvégi Lajos akkori pénzügyminiszter-helyettes volt, a gazdasági reform egyik erős embere. A vizsgabizottságban ott ült jobbszélen lakatos tanár úr, a pg tanszék vezetője, a régi vonal erős embere, balszélen meg Hágelmayer István, aki lakatos tanár úrhoz képest igencsak mást képviselt. Vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam el a feleletemben, amit Hágelmayertől tanultam.

Lakatos tanár úr hallgatta, egyre erősebben ráncolva a homlokát, majd amikor már nem bírta, belekérdezett a feleletbe: „Maga honnan szedi ezeket?” Se köpni, se nyelni nem tudtam, megállt az idő egy pillanatra. és akkor előrehajolt az addig is nagyon bátorítóan mosolygó és bólogató Hágelmayer István, és átszólt lakatos tanár úrnak: „Nyugodj meg, Imrém, jót mond!” faluvégi – akinek Hágelmayer kedvelt embere volt – csöndesen mosolygott. Valahogy kibotorkáltam a folyosóra, és nem kis izgalommal vártam az eredményhirdetést. Ötöst kaptam. A vizsga után a főiskola pénzügyi tanszékének vezetője, Kállai Lajos későbbi pénzügyminiszter-helyettes a folyosón odalépett hozzánk egy kis cédulával a kezében, és azt mondta hármunknak: „faluvégi elvtárs azt üzeni, hogy ha még nincsen helyetek, akkor mehettek szeptembertől dolgozni a pénzügyminisztériumba”.

Az ugyancsak Istvánban – egy évfolyammal előttem – végzett Temesi Ferivel és Nercz Ferivel hármasban tanakodtunk, majd úgy döntöttünk, hogy ez a meghívás megtiszteltetés, el kell fogadni. A véletlen: ha elvittek volna a tanulmányaink előtt katonának, akkor valószínűleg nem ezek a tanárok tanítanak, nem a pénzügyminiszter-helyettes az államvizsga bizottság elnöke, és nem kapunk lehetőséget arra, hogy a pénzügyminisztériumban kezdjünk. Teljesen más pályát jártam volna be, ha más lett volna az indulás.

Görgei Katalin:

– Hogyan indult a pályája? Úgy tudom, sok olyan emberrel dolgozott együtt, akik később meghatározóak lettek a pénzügyi életben: Bokros Lajossal, Surányi Györggyel, Kupa Mihállyal, Botos Katalinnal.

Mátrai Miklós:

– 1970 szeptemberében beléptem a pénzügyminisztériumba, illetve technikailag a pénzügykutatási Intézetbe, mert év közben nem volt üres státusza a minisztériumnak. (A kutatóintézet igazgatóhelyettese neves közgazdászunk, Kopátsy Sándor volt, ma is őrzöm aláírásával az alkalmazási papíromat.) 1971. január 1-jétől kerültünk volna át a minisztérium kötelékébe, de megint közbeszólt a véletlen (a gondviselés? a sors?): 1970. december 25-én (!!!) családunk ült az ünnepi ebédnél, amikor csengetett a postás (?!), és humornak szánva közölte: „Czinege elvtárs karácsonyi üdvözletét hozom!”

A fiatalabbak kedvéért: Czinege Lajos volt akkor a honvédelmi miniszter, és a borítékban a január negyedikére szóló katonai behívó lapult. Letöltöttem a szokásos két évet. Addigra már Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettesként az országos Tervhivatal elnöke volt, a minisztériumban már nem vártak, a pénzügykutatási Intézetben már senki nem emlékezett arra, hogy csak technikai okok miatt vettek oda fel. Besoroltak tudományos segédmunkatársnak. A kis létszámú (akkor húsz-huszonkét fős) kutatóintézetnek legalább a negyede fiatal volt, akikkel külön is foglalkozott az intézet igazgatója. Wilcsek Jenő, az öreg, nagy tudású közgazdász havi rendszerességgel leült velünk, fiatalokkal, és az egyik alkalommal azzal fordult Temesi Ferihez és hozzám: „azért egy kutatóintézetben fontos a megfelelő elméleti tudás, jó lenne, ha megszereznék az egyetemi diplomát is”.

Ez nem szabadon választható, hanem kötelező gyakorlat volt. Beiratkoztunk a közgázra, és három év múlva megkaptuk az egyetemi diplománkat, ami család, gyerekek és munka mellett azért már nem volt annyira egyszerű. Szoktam is mondani, ennek a diplomának ötven százaléka a feleségem érdeme. Aztán egy másik alkalommal az hangzott el, hogy „célszerű lenne a doktori fokozatot is megszerezni”. Hát megírtuk a dolgozatunkat, és ledoktoráltunk. Az igazsághoz tartozik, hogy sokat kínlódtam a témámmal, tudtam, hogy nem igazán jó a dolgozatom, de azért elfogadták. csak évekkel később, már jóval nagyobb tudás és rutin birtokában jöttem rá, hogy mit is kellett volna a disszertációban megírnom. Aztán ugyanígy megint egy finom célzás, terelgetés: „segédmunkatársból akkor lehet valakit munka – társsá előléptetni, ha legalább két középfokú nyelvvizsgája van”.

Hát nekiálltunk nyelvet tanulni, amit a minisztérium munkaidő-kedvezménnyel és anyagilag is támogatott, és néhány év után eljutottam egy orosz–német–angol középfokú szakmai nyelvvizsgáig. 1976-tól Hágelmayer István lett az intézet igazgatója, aki nagyon sok tehetséges embert – köztük sok fiatalt – hozott be az intézetbe. Ők a rendszerváltást követően komoly pozíciókba kerültek: Surányi György, Bokros Lajos, Asztalos László, Csillik Péter, Lengyel László, Csillag István, Réthy Imre, Matolcsy György, Patai Mihály.

A fiatalok és frissen végzettek, aztán Antal László, Botos Kati, Kupa Mihály, akik néhány évvel idősebbek és már rutinosak voltak, valamint még mások, akik a tudományt – például a szociológiát – választották, mint Szalai Erzsi, vagy Voszka Éva. Egytől egyig nagy tudású emberek, nagyon erős szellemi műhely: nagyon sokat lehetett itt tanulni. Mindezt alapvetően a Faluvégi Lajos és Hágelmayer István által fémjelzett szabad kutatóintézeti légkörben, szokatlan gondolatokkal, ahol időnként épp ezért volt egy-egy botrány: hol az ötödik kerületi pártbizottság, hol a pártközpont, vagy épp a szovjet nagykövetség interveniált valakinek valamilyen merészebbre sikerült irományáért. Hágelmayer István, majd a későbbi pénzügyminiszter, Hetényi István mindig megvédte a „renitenseket” a komolyabb szakmai, politikai retorzióktól.

Nem véletlen, hogy ebből a műhelyből kerültek ki a bankreform kidolgozói, Bokros és Surányi, az adóreformot megalkotó Kupa Mihály, a bankfelügyeletet kiteljesítő Botos Katalin, hogy csak néhányukat említsem. A szabad és védett légkör is hozzájárult, hogy évekkel előre tartottak gondolkodásban. Lengyel Lászlóval, Kupa Mihállyal, és később Patai Mihállyal évekig egy szobában ültem, nagyon sokat tanulhattam tőlük. Ez igazi posztgraduális képzés, valódi egyetem volt: láthattam, milyen az, amikor igazi profik nem konvencionálisan, hanem eredeti módon gondolkodnak és közelítik meg a problémákat.

Görgei Katalin:

– Mikor és miért került el innen, ha ennyire jól érezte magát?

Mátrai Miklós:

– Temesi Feri volt évfolyamtársam, kollégám és barátom fogalmazta ezt meg jól, amikor azt mondta: „ahhoz eleget tudunk, hogy értsük, ami itt folyik, de mi nem fogjuk a spanyolviaszt feltalálni, nekünk valami operatívabb munka való.” Kapóra jött, hogy 1980-ban a pénzügyminisztérium jelentős változásokat tervezett az export-import szabályozásában, amihez nagyon sok előkészítő munkát, modellszámításokat kellett végeznie a PM nemzetközi főosztályának, aminek akkori vezetőjét Medgyessy Péternek hívták. Erre a munkára nem volt elég embere, és a kapacitáshiányt úgy hidalta át, hogy másfél évre „kölcsön kért” két embert a kutatóintézetből. Az intézet igazgatója megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá, én pedig örültem, hogy belekóstolhatok a minisztérium munkájába.

Egy év alatt kiderült, hogy ha átvenne a minisztérium nemzetközi főosztálya, ahhoz nekem kedvem lenne. De nem volt üres státuszuk, és úgy tűnt, a második emeletről – itt volt a főosztály – mégiscsak visszaköltözöm a negyedikre, a kutatóba. Ám kaptam egy ajánlatot az ár- és forgalmiadó főosztály vezetőjétől, amit elfogadtam, és e főosztály elvi osztályára kerültem. Van abban valami humoros, hogy a napi, operatív feladatokon túl itt teljesen olyan jellegű munkát – elemzések, előkészítő, alapozó tanulmányok írása – is kellett végezni, ami épp olyan volt, mint a kutató profilja. Néhány évvel később aztán megkeresett egy ajánlattal a titkárság vezetője, szántó Miklós. Az egyik fiatal csoportvezetőjét – Draskovics Tibort, a későbbi pénzügyminisztert – Hetényi István pénzügyminiszter személyi titkárául választotta, és az ő helyére kerestek valakit.

A titkárság technikai, aktatologató helynek látszott, viszont a csoportvezetői beosztás érzékelhető jövedelemnövekedést jelentett, ami – mivel akkorra a lányaim már iskolások voltak – fontos szempont lett. A gyakorlatban kiderült, hogy ez a pozíció a kormányzaton és a minisztériumon belül is egyike a szakmai információáramlás kulcspontjainak. Rengeteg fontos, érdekes anyag futott át az íróasztalomon, ami megint remek alkalom volt az aktuális szakmai tudás fejlesztésére. Két év múlva osztályvezetőnek neveztek ki a titkárság igazgatási és koordinációs osztálya élére.

Görgei Katalin:

– Akkor miért váltott megint 1988-ban? Megint fizetésemeléssel csábították el?

Mátrai Miklós:

– Azt mondanám, megint a véletlen és a régi baráti-évfolyamtársi kapcsolat játszott erős szerepet. Egyik évfolyamtársam a Pénzügyi és Számviteli Főiskoláról 1988-ban a Magyar Hitelbank Humánpolitikai Igazgatóságán volt főosztályvezető. A bank vezére Demján Sándor, a bank titkárságának vezetője Csányi Sándor – ő is istvános! – volt. Demján 1987 végén kinevezte Csányit az ellenőrzési főosztály élére, és ezért a titkárság élére új vezetőt keresett. Barátom szállított több jelöltet Demjánnak, hiába. Ekkor – 1988 március elején – keresett meg a barátom, hogy van egy jó ajánlata. Hamar tisztáztuk, hogy én a PM-ben a helyemen érzem magam, nem akarok új állást, de azt kérte: „tedd meg nekem, hogy írsz egy önéletrajzot, mert tudom, hogy Demján valami ilyesmit keres, muszáj valakit mutatnom, te ezzel a szakmai pályafutással jó jelölt lennél neki.

Aztán hallgasd meg, és ha nem akarsz átjönni, mondd, hogy nem vállalod. én viszont szállítottam neki egy megfelelő embert.” Hogy nagyobb kedvem legyen hozzá, még azt is hozzátette: „kapsz ezért egy korsó sört!”. Megírtam az önéletrajzot, Demján Sándor adott egy időpontot, átsétáltam a minisztériumból, a József nádor térről a bankba, a szabadság térre. Az interjú nem szokványos beszélgetés volt, én úgy gondoltam, nem akarok itt dolgozni, nem kell izgulni, nem kell „festeni” magamat. Demján szokatlan dolgokat kérdezett, én meg őszintén válaszolgattam. Amin igazán megakadtam, az a következő kérdés volt: „Tudsz döntést hozni?” Mondtam neki, hogy a hatáskörömön belül igen, bár a beosztásomhoz nem tartozik túl nagy hatáskör. Egyébként azért nem szeretek dönteni, mert nem tudok másokat érintően könnyen döntést hozni.

Demján folytatta: „mert én keresem azokat, akik tudnak és mernek dönteni, mernek rosszul is dönteni, de tízből azért legalább hatszor jól döntenek, a négy elszúrt döntést pedig gyorsan korrigálják. A nem döntésnél, a halogatásnál a rossz, de gyors döntés is jobb”. Ez számomra olyan szokatlan filozófia volt, hogy úgy éreztem, lenne kedvem kipróbálni, hogyan is néz ki ez a gyakorlatban. Kaptam egy hét gondolkodási időt, ami a következő pénteken délután járt le. Felhívtam Demjánt, és mondtam neki, hogy szeretnék nála dolgozni, csak úgy érzem, nem szerepeltem az interjún valami fényesen, nyilván van nálam jobb jelöltje is. Demján válasza: „Hétfőn tudsz itt kezdeni?” Persze azért még kellett egy hónap, mire elengedtek a minisztériumból, így végül április 16-án kezdtem a bankban.

A titkárság vezetője kicsit keserűen úgy kommentálta távozási szándékomat: „persze, Demján biztos nagy pénzt ígért!” Nem nagyon hitte el, hogy pénzről egyáltalán nem beszéltünk, pedig ez volt az igazság. Április 16-án délután kaptam meg a banki munkaszerződésemet, akkor láttam először, hogy mennyi az új fizetésem. Jóval több volt, mint amit reméltem, és akkor még nem is tudtam, hogy ehhez nyelvpótlék és prémium is jár. Pár hónappal később összevonták a pénzügyminisztériumot és az országos Tervhivatalt, az a hely, ahol tizennyolc évig voltam és jól éreztem magam, teljesen megváltozott. Jó eséllyel új munkahelyet kellett volna keresnem. A véletlen, a szerencse, egy évfolyamtárs segítsége megint jó pályára segített.

Görgei Katalin:

– Demján Sándor ma már legenda. Milyen volt vele dolgozni?

Mátrai Miklós:

– Inspiráló és tanulságos. Megtanultam döntéseket hozni: hoztam jó döntéseket, de rosszakat is. Egyszer úgy alakult, hogy egy rossznak bizonyult döntéssel néhány millió forintot kidobtam az ablakon a bank pénzéből. Biztos voltam benne, hogy ennek következményei lesznek. Demján behívatott, és az ügyről olyanokat kérdezett, hogy egy idő után kezdtem érezni, azt keresi, hogy lefizettek-e. Szó sem volt persze ilyesmiről, egyszerűen rosszul ítéltem meg a helyzetet, és ezért nem jó döntést hoztam. Nagyon bántott az ügy, hogy ilyen gyanúba kerültem, hónapokig rosszul aludtam. Közben eljött a félév vége, a prémiumosztás ideje. Biztos voltam benne, hogy a rossz döntés minimális következménye, hogy megvonja a prémiumomat. Kati – Demján titkárnője – szólt, hogy a főnök délután osztja a prémiumot.

Mondom, nekem biztos nem. „Dehogynem – mondja Kati –, itt vagy a listán”. Gondoltam, ez még kínosabb lesz, ott állok majd, és ő a többi vezető előtt olvassa a fejemre az elszúrt ügyet. Demján kiosztotta a borítékokat, nekem is egy vaskos jutott. Eléggé zavarban kijöttem tőle, majd amikor kiürült az előszobája, mondtam a titkárnőnek, hogy vissza kell mennem a főnökhöz. „Nem vagy elégedett?” – nézett rám Demján. „főnök, úgy gondolom, ez nem jár nekem, tudod volt az a szerencsétlen ügy, talán elfelejtetted”. „Nem szoktam ilyesmit elfelejteni – mondta ő. – Ahogyan akkor itt álltál és válaszoltál a kérdéseimre, rögtön láttam, hogy nem vagy sáros, nem fizettek le, és azóta meg tetted a dolgodat.” „De főnök, hát ezt miért nem mondtad? Hónapok óta kínlódok ezzel az üggyel!” – „Nem kérdezted!” – jött a válasz, és végül is igaza volt.

Görgei Katalin:

– Miért csak két évig tartott Demjánnal a közös munka?

Mátrai Miklós:

– Demján új feladatot talált magának, elhagyta a bankot, és az egyik helyettese lett a vezérigazgató. Neki az volt a feladata, hogy az 1986 végével újraindult kereskedelmi bankrendszerben minden banknál szükségszerűen előforduló bakikat kigyomlálja, konszolidálja az MHB működését. Ez sokkal kevésbé színes, kevésbé izgalmas feladat volt. két év után kezdtem ezt unni, számomra nem volt már benne semmi új. 1992 februárjában kaptam egy telefont Botos Katitól, aki akkor a Bankfelügyelet elnöke volt, és akinek korábban a pénzügykutatási Intézetben már voltam a beosztottja, munkatársa.

Állást kínált a Bankfelügyeleten: létrehozott egy közgazdasági főosztályt, ennek az élére keresett vezetőt. Szakmailag teljesen új, érdekes feladatnak ígérkezett: a felügyelet szervezete, munkája, eljárásai akkor voltak kialakulóban. Az MHB vezérigazgatója le akart beszélni arról, hogy elmenjek a banktól, és igazán nagyvonalúan felajánlotta, hogy megtarthatom a beosztásomat és juttatásaimat, és „kivezényel” a Bankfelügyeletre, kvázi „kölcsön ad” Botos Katinak. Az ajánlat csábító volt, hiszen az államigazgatásban jóval kevesebbet tudtak fizetni, de hamar átlátható volt, hogy ez így nagyon felemás helyzetet eredményezne. kis gondolkodás után a versenyszférából megint visszaváltottam az államigazgatásba.

Két hónap múlva kiderült, hogy ismét szerencsés döntést hoztam, mert rá két hónappal, a bank áprilisi közgyűlésén leváltották az elnök-vezérigazgatót, és az új vezérigazgató gyorsan lapátra tette az előző garnitúra legtöbb vezetőjét. Ha nem döntök a váltás mellett, két hónap múlva biztosan elküldtek volna. A Bankfelügyeleten négy nagyon izgalmas évet töltöttem. Meg kellett tanulni a szakmát, ehhez segítség volt, hogy részt vehettem Washingtonban a Világbank, majd később Bécsben az IMF többhetes bankfelügyeleti tanfolyamain. És aztán sorra jöttek az izgalmas ügyek, bankválságok, csődök, felszámolások, összevonások, beolvasztások: Ybl Bank, konzumbank, Iparbank, Dunabank, számos takarékszövetkezet, Agrobank és így tovább. Bankkonszolidáció,  dóskonszolidáció, bankprivatizációk. Törvényalkotás, módszertanok, eljárásrendek kidolgozása, és olyan intézmények felállítása, mint például az országos Betétbiztosítási Alap.

Minden ügy más és más, meg kell próbálni megérteni az adott probléma gyökerét, megtalálni – néha szinte vakon – a megfelelő megoldást, tudva, hogy gyorsan kell dönteni, de azért megalapozottan. Közben nagyon vigyázni, hogy semmi információ ne szivárogjon ki, mert ha a betétesek a rossz hírek miatt megrohannak egy bankot, akkor az jóval nagyobb kárt jelent, mint amikor csendben, lépésről lépésre lehet haladni, és a nyilvánosság kizárásával konszolidálni a problémát.

Görgei Katalin:

– Később ön lett az elnökhelyettes. Hogyan került sor a kinevezésére?

Mátrai Miklós:

– 1994-ben a választásokon a baloldal nyert, várható volt, hogy az MDF-es Botos Katalint leváltják, és új elnököt hoznak a Bankfelügyelet élére. Botos Kati ezt megkönnyítendő, augusztus végével lemondott, elnökhelyettesünk már ezt megelőzően kórházba került, és rövidesen meg is halt. A felügyelet törvényes működése – a pénzintézeti törvény által meghatározott elnök és elnökhelyettesek hiányában – megkérdőjeleződött, ex lex állapot volt. Nem volt kinevezett személy, aki a Bankfelügyelet döntéseit, határozatait aláírhatta volna. Egyik reggel – ahogyan máskor is – kinyitottam az újságot, hogy a reggeli kávé mellett az aznapi sajtót átfussam. A címlapon rövid hírben arról tudósítottak, hogy a Bankfelügyelet irányításával várhatóan Mátrai Miklóst bízzák meg. Velem előzetesen senki nem beszélt, nem tudtam, nevessek-e vagy mérgelődjek.

Bejött hozzám a jogi főosztályunk vezetője – Orosz Sándor –, aki nagyon racionálisan gondolkodó, világos fejű és pragmatikus jogász volt, és akit ezért nagyon szerettem, becsültem. „olvastad már a mai sajtót?” – kérdezte. „Ne húzd fel magad!” – figyelmeztetett. „Majd keresnek, ha valamit akarnak tőled. A lényeg, hogy ne kívülről kapjunk új főnököt, aki semmit nem ért a felügyelet ügyeiből, és akivel esetleg hónapokig nyűglődhetünk! Ha felkérnek, el kell vállalnod.” Ez bölcs tanács volt. Néhány óra múlva csengett a telefonom, a hívó a pénzügyminisztérium közigazgatási államtitkára volt. „Ugye, olvastad a mai sajtót?” „Igen – válaszoltam –, tele van kacsával”.

„Hát ez kicsit ügyetlenül alakult – így ő –, de lépd ezt most át! Gyere át hozzám, és beszéljük meg!” Szeptember vége felé megkaptam a miniszterelnök levelét, amellyel kineveztek elnökhelyettesnek, és egyidejűleg megbíztak az elnöki teendők ellátásával is. A közigazgatási államtitkár azt ígérte, hogy néhány hét, legfeljebb két hónap, amíg az új elnök személyéről megegyeznek a koalíciós partnerek, és várhatóan csak ennyi ideig lesz a teljes felelősség rajtam, ennyit kell „kibírni”. Ez reálisnak tűnt, hiszen mindenki tudta, hogy a zászló Rusznák Tamásnak, a Budapest Bank vezérigazgató-helyettesének áll, aki korábban már évekig volt a Bankfelügyelet elnökhelyettese, és egyébként régi pénzügyminisztériumi titkársági kollégám,  barátom volt.

Aztán valamiért elhúzódott az ügy, az elnöki teendők terhét végül is fél évig kellett viselni, mert Tamást csak a következő év március végén iktatta be Bokros Lajos, az akkori pénzügyminiszter. Terhet mondok, mert közben novemberben lecsapott a villám, kitört az Agrobank-válság, aminek a menedzselése nemcsak szakmailag, de fizikailag-idegileg is komoly teher volt. Utólag meg kellett állapítanom, hogy valószínűleg ezáltal és ekkor lettem igazi vezető – ami nem öl meg, az megerősít, tartja a mondás. folyamatosan, napi szinten olyan döntéseket kellett hoznom, aminek politikailag és anyagilag is komoly kihatásai voltak. Szerencsémre nagyon jó csapata volt a felügyeletnek, maximálisan támogattak profi munkájukkal.

Görgei Katalin:

– Később miért hagyta el a felügyeletet?

Mátrai Miklós:

– 1995 elejére már minden nagyobb banknál tartott a felügyelet átfogó helyszíni ellenőrzést, de a postabankhoz nem jutottunk be: Princz Gábornak olyan erős politikai támogatottsága volt – később aztán megírták az újságok a „VIP listák” ügyét, amitől mindjárt minden érthetőbbé vált –, hogy mindig ki tudta védeni, el tudta odázni a vizsgálatot. A bankok rendszeres havi adatszolgáltatásából láttuk, hogy a postabanknál komoly hiányosságok lehetnek, és megvan annak a veszélye, hogy akár komoly baj lehet. Erősítette a rossz érzésünket, hogy egy megbeszélés során kiderült, az APEH is hasonló cipőben jár, ők is nagyon szerettek volna egy átfogó vizsgálatot a banknál, de őket is folyamatosan lepattintották.

Végül hosszas egyeztetés után Princz Gábor „megengedte” a felügyeletnek, hogy 1995 szeptemberében legyen végre helyszíni vizsgálat a bankjában. Az APEH is bejelentkezett erre az időpontra. Princz Gábor Horn Gyuláig szaladt ezzel, és a miniszterelnök kormányülésen kérte számon a pénzügyminisztert, hogy a hatóságok „miért vegzálják” a postabankot. Gyakorlatilag leállították a vizsgálatot. Ez a „minden bank egyenlő, de vannak még egyenlőbbek” kormányzati-politikai hozzáállás szakmailag elfogadhatatlan volt számomra. Eléggé elkeseredve mondtam Rusznák Tamásnak, hogy nem várom meg, amíg kitör a balhé – ami aztán törvényszerűen ki is tört, és a postabank eltűnt a banki palettáról –, ha kapok egy állásajánlatot, ami kicsit is elfogadható, azonnal le- és elköszönök. Tamás ugyanolyan hangulatban volt, azt válaszolta: ő is pont így döntött, és lehet, hogy ő megy el előbb.

Görgei Katalin:

– Szóval elege lett a Bankfelügyeletből?

Mátrai Miklós:

– Valójában nem a felügyelésből, mint szakmából, hanem abból, ahogyan a politika kézi vezérléssel – a pénzintézeti törvényen is átnyúlva – dirigálni akarta a napi működésünket, szakmai döntéseinket. Így aztán, amikor 1996 januárjában felhívott Patai Misi – a régi pénzügykutatós kolléga, szobatárs és barát – ma az Unicredit Bank vezetője és a Bankszövetség elnöke – azzal, hogy február elsejétől ő lesz a Hungária Biztosító vezérigazgatója, és szeretné, ha átmennék hozzá dolgozni. Kis gondolkodás után igent mondtam neki. Gyakorlatilag egy olyan állást kínált – az Elnöki Iroda irányítása ügyvezető igazgatóként –, ami nagyon hasonló volt a tíz évvel korábbi, a PM titkárságán végzett munkámhoz. Benyújtottam a miniszterelnöknek a lemondásomat, és 1996. április elsejével biztosítós lettem.

Megint ott álltam az „alapvonalon”, ahogyan már többször is, és megint egy új szakmát kezdtem tanulni. Hamar kiderült azonban, hogy patai Misi jóval komolyabb feladatra szánt annál, mint amire meghívott, csak nem akart elijeszteni. Valójában vezérigazgató-helyettesi székben, igazgatósági tagként a lakossági biztosítások üzleti irányítását – casco, kötelező gépjármű biztosítás, lakásbiztosítások –, vagyis a biztosító díjbevételeinek legnagyobb részét kitevő üzletágaknak és vele az országos hálózat nagyobb részének az irányítását bízta rám. Teher alatt nő a pálma – szól a közhely, és bizony a napi nyolc óra és a heti öt munkanap itt sem volt elég ahhoz, hogy az adott napi ügyek végére érjek, és közben megtanuljam az új szakmát. Úgy emlékszem, kellett vagy fél év, hogy már ne „elefánt a porcelánboltban” módra mozogjak.

A Hungária Biztosító a nagy nemzetközi biztosító, az Allianz tulajdona, és itt nemcsak a biztosítási szakmába lehetett beletanulni, de egy világcég irányítási filozófiáját, módszereit is meg lehetett ismerni, és persze bele kellett tanulni ebbe a rendbe is, hogyan kell mozogni nemzetközi környezetben. Nagyon érdekes volt, nagyon sok tanulsággal járt. 2004-ben aztán átszervezték, összevonták a felügyeleteket (bank-, biztosítás- és értékpapír-felügyeletet), és Draskovics Tibor – akkor már pénzügyminiszterként – felkért a felügyelet vezetőjének. Talán a szakmai hiúság, talán a nosztalgia volt az, ami miatt igent mondtam, hogy aztán nagyon gyorsan kiderüljön, rossz döntést hoztam. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Az az igazság, hogy nem én jöttem rá, a feleségem volt az, aki azonnal és tisztán látta a buktatókat, és vagy két éjszakán át beszélgetve vele én is rádöbbentem, hogy ezt elszúrtam.

Összeszedtem a bátorságomat, szégyenszemre visszamentem a pénzügyminiszterhez, és megköszönve az ajánlatát, visszamondtam azt. A későbbi fejlemények ismeretében azt kell mondanom, nagyon jó döntést hoztam, köszönhetően a feleségemnek. Gondot csak az jelentett, hogy ez alatt az egy hét alatt patai már leegyeztette az Allianz vezetésével az utódom személyét, és elindította a kinevezését, vagyis gyakorlatilag nem volt már helyem a biztosítónál, arra készültem, hogy új állást keresek valahol. Ebben az időben a biztosító nyugdíjpénztárainak élén és egyidejűleg a humánpolitikai főosztály élén is Temesi Feri – a régi Istvános iskolatárs, főiskolai évfolyamtárs, kutatós és pénzügyminisztériumi kolléga és mindmáig barát – állt.

Ő segített azzal, hogy lemondott javamra az egyik székéről, a humánpolitikai területről, amit patai elfogadott és felajánlott nekem, így maradhattam a biztosítónál. Ez megint új feladat volt, megint nekiálltam tanulni az új ügyeket, a humánpolitikai feladatokat – bér- és munkaügyek, oktatás, képzés, kiválasztás, és a többi. Rövid idő után kiderült, hogy ez is érdekes terület, megint egy új irányból láttam rá a cég ügyeire. E feladathoz később megkaptam a jogi és titkársági ügyek irányítását, és végül hatvanévesen erről a posztról mentem nyugdíjba.

Görgei Katalin:

– Mit adott a középiskola ehhez a nagy ívű szakmai pályához?

Mátrai Miklós:

– Voltaképpen végig elkísértek az ott tanultak. Persze az információk elavultak, a szakmai ismeretek nagy részének érvényessége egy idő után lejárt. De mindaz, amit gondolkodásmódban vagy készségekben, hozzáállásban, emberségben kaptunk, az megmaradt. Nem kell nagy dolgokra gondolni, rengeteget számítanak az apróságok. csak hogy néhány pici példát mondjak: Arany Béla tanár úr tervezés–levelezés óráin újra meg kellett tanulnunk írni, mert neki csak az előírásszerű, hetvenöt fokos szögben döntött betűkkel írott üzleti levél volt megfelelő. csak jóval később esett le a húsz fillér, mi volt ennek a jelentősége! Megtanultuk, hogy ha valakivel valamit közölni akarok, azt nem csak a tartalommal, hanem a formával is teszem. sok évvel később értettem meg, hogy nem szívatni akart bennünket – bár nagyon annak éreztük! –, hanem egy nagyon fontos dolgot vert belénk a gyakorlással.

Volt bátorsága hozzá, hogy középiskolában írni tanítson, mintha még kisiskolások lennénk. Használható írásképet kaptunk tőle – ma is így döntöm a betűimet –, ő tudta, hogy egy tiszta, áttekinthető kézírás rendező-szervező erővel hat vissza a gondolkodásra. Az iskolában gépírást is tanultunk Ibi nénitől (dr Batizi Lászlóné). Nem értettük, hogy nekünk, fiúknak miért kell ez. Aztán később kiderült, hogy olyan készséget kaptam, ami sokat segít a munkámban, független lehettem a gépírónők „kegyeitől”, nem kellett náluk sorban állni, magam írtam az anyagaimat. és ez különösen akkor lett fontos, amikor a számítógépek is elterjedtek. A klaviatúrát ma is tíz ujjal használom, ahogy tanultam. Katinka néni történelemórán arra tanított meg, hogy keressük és értsük az összefüggéseket, ne magoljunk, hanem gondolkodjunk! Nála például a történelemdolgozatokhoz bármilyen segédeszközt, akár a könyvet is lehetett használni.

Persze a kérdések nem arról szóltak, hogy mi volt, ki volt, mikor volt – ezek a kérdések lexikális tudást igényelnek –, hanem miért volt, mi mivel függött össze – ezek a kérdések gondolkodásra ösztönöztek. Egyszer kaptam egy ötöst a dolgozatomra, pedig a történelmi események nem úgy alakultak, ahogy leírtam, nem azok voltak a háttérösszefüggések, amit kifejtettem. Kati néni azt írta a dolgozatra: „nem ez történt, de így is történhetett volna!” A gondolkodást, a logikát díjazta. Azt hiszem, egy középiskolának nem az az erénye, hogy a diákja fejébe beletölti az előírt tudást, az aktuális tananyagot, hanem az, ha gondolkodási modellt ad, kialakít egyfajta hozzáállást. Az I. István olyan iskola volt – mondom most visszatekintve –, amelyik megtanított arra, hogy gondolkodjak és tanuljak, használjam a fejemet, és ha valamit nem tudok, abba ne törődjek bele, hanem nézzek utána, megpróbáljam másképpen megoldani.

Görgei Katalin:

– Hogy sikerült az ötvenéves osztálytalálkozó?

Mátrai Miklós:

– Ott folytattuk a beszélgetéseket, ahol legutóbb abbahagytuk! Körülbelül a fél osztály volt ott, a negyvenből vagy húszan, de aki eljött, az okkal jött el. Sokfélék voltunk, különböző adottságokkal, és az I. Istvánból többfelé vezetett út, nemcsak a közgazdasági pályák felé: volt például, aki zenész lett – D. Nagy Lajos most is a Bikini együttes énekese –, és volt, aki pszichológus lett Olaszországban. De ötven év után is megállapítottuk: jó volt odajárni!

Görgei Katalin:

– Hogyan összegezné a pályáját, és mit gondol, miért sikerült mindig előbbre jutnia?

Mátrai Miklós:

– Kellenek azok az impulzusok, amit egy-egy kulcsponton, útelágazásnál olyan meghatározó egyéniségtől kaphatunk, mint a szüleink, a tanáraink, a kollégáink, a főnökeink, a barátaink, és nem utolsósorban a házastársunk, sőt, a gyermekeink. Jó időben, megfelelő emberektől mindig megkaptam az éppen akkor szükséges impulzust, motivációt, támogatást, véleményt, bírálatot, tanácsot. Nagyon fontos az is, hogy az ember végig folyamatosan érezhesse: a családja mindig mögötte áll, a „hátországa” biztos. kellenek a jó szakmai alapok. Ezt elsőként az István adta, erre épültek rá a későbbi tanulmányaim.

És kellenek a külső kényszerek is – ezeket kihívásoknak szokás nevezni –, amelyek néha veszélyként, fenyegetésként jelennek meg, de új irányokat, lehetőségeket nyitnak akár egy új stúdium, egy új állás vagy akár egy új szakma felé. És bizony sokszor fontos szerepet játszik a szerencse, szerepük van a véletleneknek is: kell, hogy az ember jókor legyen jó helyen. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, nekem ezek a feltételek valahogyan mindig összejöttek.

Készült 2017 áprilisában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.