Dr. Varga Imre

Dr. Varga Imre

jogász

„…itt nem ’könyökvédős hivatalnokokat’ neveltek”

1969-ben érettségizett az I. István Pénzügyi Szakközépiskolában. Egy év kihagyás után jelentkezett az ELTE Jogi karára, ahol diplomát szerzett. Első munkahelye a Magyar Beruházási Bank volt. A következő negyedszázadot a bankszférában töltötte. 1999-ben a Postabank vezető jog tanácsosa volt, amikor utcára került, és egyben válaszút elé. Újabb munkahelyének a Pesti Központi Bíróságot választotta, ahol gazdasági ügyekkel foglalkozó bíróként dolgozott nyugdíjazásáig. Feleségével három fiúgyermeket neveltek fel.

Lukácsi Béla:

– Biztosan nem csak én vagyok úgy, hogy olyan egészen apró Istvános élmények is élesen megmaradtak bennem, mint például a tornatermi öltöző illata, Szalay tanár úr kulcscsomójának zörgése, a folyosói pingpongozás hangjai, színek, a lépcsők ritmusa, diákcsínyek és így tovább. Vannak neked is ilyen „alapélményeid”?

Varga Imre:

– Az én alapélményeim inkább tartalmiak, de van azért egy-két történetem. A fiúkollégium a legfelső szinten volt. A srácok közül többen is Heine-Medinesek voltak, ezért egy vagy két mankóval jártak, és időnként a korláton lecsúszva jöttek le a harmadikról. Hogy ezt ne tudják csinálni, az iskola kis gömböket szereltetett a korlátra. Egy vagy két évvel járt fölöttünk D. Nagy Lajos, a majdani Bikini együttes énekese, aki viszont késsel szépen levagdosta ezeket, hadd csúszkáljanak csak a gyerekek. Ezért aztán – ahogy az évkönyvben is olvasható – más oktatási intézménybe tanácsolták.

A másik ilyen élményem, hogy Szalay tanár úr, aki az igazgatóhelyettes volt, rendszeresen kizavart bennünket a vécéből, mert ott dohányoztunk. Egyszer Batizi tanár úr jött be a vécébe, mire mi gyorsan elnyomtuk a cigarettát. De ő csak annyit mondott, ugyan, fiúk, hagyjátok. szeretetre méltó idős magyartanárunk volt, nagyon tiszteltük. Patonyi tanár úr viszont az elején még nem volt a legnépszerűbb ember, később már igen. Amikor a testvériskolák nyíregyházi találkozója volt, vetélkedőkkel és mindenféle programokkal, akkor ő volt az egyik kísérőtanár. észrevettük, hogy megtetszett neki az egyik győri tanárnő. Addig ügyeskedtünk, amíg lekéstük azt a vonatot, amelyen együtt utazhatott volna a tanárnővel és a győri csapattal.

Lukácsi Béla:

– Na, most már jöhet a tartalmi alapélmény.

Varga Imre:

– Számomra az igazi alapélmény az, hogy az Istvánban hagyták az embert a saját útján járni, a saját gondolatmenetében élni, akkor is, ha nem rajongott a szaktárgyakért. Akkor is nagyon sokat törődtek a személyiségével, ha nem gondolták róla, hogy ő lesz a következő pénzügyminiszter. Nem azt nézték, hogy mennyire elhanyagolja a szaktárgyakat, hanem elfogadták, hogy talán nem azok érdeklik a legjobban. A legutóbbi érettségi találkozónkon Radványi tanár úrral, aki az első két évben volt az osztályfőnökünk, beszélgettünk is róla, hogy mindannyiunknak van az életében olyasmi, amit az Istvánnak köszönhet.

Lukácsi Béla:

– Ezek szerint te is érintett voltál, vagyis nem kedvelted különösebben, mondjuk, a könyvvitelt?

Varga Imre:

– Nem kedveltem különösebben, de a tervezést és a pénzügyet se. Az ember akkor nem is fogta fel, hogy mi miért fontos. A jogot is akkor értettem meg teljes egészében, amikor már elvégeztem a jogi egyetemet. A kollégáktól tanultam meg nagyon sok mindent a gyakorlatban. és azért volt jó, hogy ebbe az iskolába jártam, mert pénzügyi területen, bankban is voltam jogász, tehát nagyon sokat fel tudtam használni abból, amit itt tanultam. De már az egyetemen is minden nehézség nélkül el tudtam igazodni olyan tárgyakból, mint a politikai gazdaságtan, vagy a statisztika, mert voltak előzmények.

Pedig a statisztika buktató tárgy volt, az egyik osztálytársam azért ismételt évet, mert statisztikából nem sikerült átmennie. De ugyanez áll a pénzügyi jogra is. Azoknak, akik gimnáziumba jártak, nagy nehézséget okozott, mi viszont a pénzügyi jogot a pénzügyi alapismeretek alapján nagyon jól el tudtuk helyezni, és nem okozott problémát, hogy ebből bármilyen vizsgát letegyünk.

Lukácsi Béla:

– Nektek is Busa Józsefné tanította a könyvvitelt?

Varga Imre:

– A könyvvitelt Berhidi Joli néni tanította. Busa Márti néni meg a pénzügyet és ő harmadiktól az osztályfőnökünk is volt.

Lukácsi Béla:

– Ők sem szóltak, hogy édes fiam, most már illene megtanulni a könyvvitelt meg a pénzügyet, mert baj lesz?

Varga Imre:

– Nem, de volt egy fura esetünk. A félév lezárása előtt Busa tanárnő mindig megkérdezte, hogy ki milyen jegyet szeretne. Én azt mondtam, hogy négyest szeretnék. Kicsit morcosan nézett rám: de hát maga hármasra áll! Igen, de hármast nem szeretnék, mert azt úgyis megkapnám. Ez nem különösebben tetszett neki. kedveltük egymást, de voltak fenntartásaink. Az érettségi előtt azon gondolkodtam, hogy újságíró leszek, csakhogy a bölcsészkaron akkorra már megszűnt az újságíró szak. Kitaláltam, hogy akkor majd magyar–angol szakra megyek. Ez nagy riadalmat okozott a tanári karban. Radványi tanár úr felesége, aki az angolt tanította, azt mondta, hogy szégyent hozok az iskolára, mert nem is tudok angolul. Úgy döntöttem, hogy egy évet kihagyok, nem jelentkezem semmilyen felsőoktatási intézménybe, hanem elmegyek dolgozni.

Nem is nagyon lehetett rajtam látni, hogy gőzerővel készülnék az érettségire. Busa tanárnő észre is vette, és lehívott a tanári elé. Imre, látom, hogy magát nem nagyon érdekli, ami itt folyik, de arra vigyázzon, hogy legalább ne látsszon ennyire magán. Ezt meg is ígértem neki, és jelesre le is érettségiztem. Mert lekerült rólam az a teher, hogy nekem az érettségin nagyon jól kell teljesítenem. Ráadásul ezt az eredményt vittem tovább, amikor mégis jelentkeztem az egyetemre. Szóval, ismét csak azt tudom mondani, hogy tanáraink nem „könyökvédős hivatalnokokat” neveltek. Becsülete volt annak is, akit nem a könyvelés, pénzügy iránti rajongás vitt az Istvánba, de tisztességes, használható tudást akart szerezni. Ezt pedig megadta neki az iskola. Az is fontos volt, hogy a szaktanárok tisztelték annyira a közismereti tárgyakat tanító kollégáikat, hogy méltányolták a nem „szakzseni” diákoknál elért eredményeiket.

Lukácsi Béla:

– Én is így gondolom. Akkor, persze, nem biztos, hogy értékeltük azt, amit pedig utólag nagyon értékelnünk kell.

Varga Imre:

– Azok a tanárok is bizonyították, hogy szükség esetén számíthatunk rájuk, akiket nem különösebben szerettünk. Laki tanár úr például, aki a politikai gazdaságtant tanította – és akinek rengeteg kezdeményezése volt, például új tanítási módszereket dolgozott ki –, az órán nem volt mindig népszerű. Meg kell mondanom, hogy én még most sem beszélek olyan szépen, hogy akár egy szépkiejtés-versenyen is indulhatnék, de akkor még kevésbé beszéltem érthetően. És Laki tanár úr egyszer azt kérte Petke Gyula osztálytársamtól, hogy tolmácsolja magyarról magyarra, amit én mondok.

Másfelől viszont, amikor ő volt a matek írásbelin az egyik felügyelő, a legjobb matekosunktól megkérdezte, hogy az egyik példát hogyan kell megoldani. Ez aztán mindannyiunknak hasznára vált. szakmailag nagyon elismert volt, lényegében az ő alapjain vettem az egyetemen a politikai gazdaságtant. Nagyon érdekes, hogy később bíróként találkoztam a nevével, ugyanis az általa alapított laki épületszobrász kft.-nek az ügyét tárgyaltam.

Lukácsi Béla:

– Szinte el is szoktunk felejtkezni arról, hogy nem sokkal az érettségi előtt, hatvannyolcban vezették be az új gazdasági mechanizmust, és ez természetesen a szakmai tárgyakat se hagyta érintetlenül. De ettől függetlenül is izgalmas időket éltünk, elég, ha csak a csehszlovákiai bevonulásra gondolunk.

Varga Imre:

– A „csehszlovákiai események” hírei engem a ráckevei kerületi táborban értek. A ránk „felügyelő” egyetemisták, alapvetően bölcsészek, szerencsére lelkiismeretesen képbe hoztak bennünket Dubcˇek változtatási kísérletét illetően, nem a későbbi béketáboros magyarázatokkal jöttek. A nyári tábor egyébként is a legszebb iskolai élményeim egyike maradt. Egy csoportba kerültem Barabás Mártonnal, az 1848-as nemzedék portréfestőjének leszármazottjával és Forgács Péterrel, aki nemzedékünk szintén jelentős alkotója lett. Csak érdekességként hozzátenném, hogy később az MSZMP annak ellenére „leigazolt”, hogy a felvételi beszélgetésen, amikor szóba került hatvannyolc, akkor, hogy úgy mondjam, az események történelmileg hiteles változatát képviseltem Szerb Ferenc, az Állami Biztosító ötödik kerületi vezetője előtt.

Lukácsi Béla:

– Azon túl, hogy a pénzügy-könyvvitelt valahogy túlélted, csináltál mást is az iskolában. Említetted a nyíregyházi vetélkedőt, ahol te voltál a csapat egyik történelemversenyzője, tehát valószínűleg érdekelt a történelem. Ki volt a történelemtanárotok?

Varga Imre:

– Kuzmich Imréné. Nagyon jó ember volt, de a személyes hatása nagyobb volt, mint a szakmai. Ami nem olyan nagy baj egy középiskolás diáknál, főleg akkor, ha nem a történelem a fő tárgya.

Lukácsi Béla:

– Sose gondoltál arra, hogy ilyen irányban menjél majd tovább?

Varga Imre:

– Csak részben érdekelt a történelem. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon jó történetem. Amikor épp a felvételire készültem, akkor jöttek hozzánk látogatóba azok a vidéki rokonaink, akik még életükben nem jártak Pesten. Nálunk is laktak természetesen. Így aztán a felkészülés abból állt, hogy két nap alatt végigrohantam az antikváriumokat, és beszereztem a Molnár-féle kétkötetes magyar történelmet meg a Minerva zsebkönyvekből a világtörténelmi részt. Aszerint készültem, hogy mennyire szerettem az egyes korszakokat. A középkortól kezdtem a tanulást. Az írásbelinél ez nem zavart különösebben, mert többnyire voltak új- és legújabbkori témák is.

Emlékszem, hogy az egyik választható tétel a gesztákról szólt. Az írásbeliség kezdetei, a krónikák és a geszták. A közgázon felvételiztünk egy nagy előadóban, és egyszer csak hallom, hogy mögöttem valaki pisszeg. Mi van?! Te, kik azok a geszták? Amit én választottam, az az ipari forradalom és valami ahhoz kapcsolódó tétel volt. Ahhoz nem kellett a középkori, illetve az az előtti történelem. A szóbeliztető tanárnál viszont, akiről később kiderült, hogy tényleg egyetemi tanár, a római királyság korát húztam. Hát ez kimaradt a felkészülésből. De valahogy az volt bennem, hogy ő „csak” egy jogász, olyan sokat nem tudhat a római történelemről.

Lukácsi Béla:

– Csak nem Brósz Róbert volt, a római jog professzora?

Varga Imre:

– De. Elkezdtem neki beszélni Romuluszról és Rémuszról, Aeneasról, mert ezeket legalább ismertem a tárgykörből. Láthatóan nem volt velem nagyon elégedett, kérdezgetett, de sokat nem tudott belőlem kisajtolni. Ezek után meglepett, hogy felvettek, mert – mint később kiderült – hírhedetten szigorú vizsgáztató volt. Amit az is mutatott, hogy az első félévben alig tudtam átmenni római jogból. később már nem voltak problémáim. Szerintem emlékezett rám, és olyan nagyon nem is panaszkodhatok, mert csak rajtam múlt, hogy ilyen nyomokat hagytam benne magamról.

Lukácsi Béla:

– És most jön a klasszikus kérdés: te miért jöttél az Istvánba?

Varga Imre:

– Azért, mert az egyik általános iskolás osztálytársamnak lényegében az egész családja itt tanult. Molnár Györgyivel együtt jöttünk az Istvánba, akinek ikerpár nővérei már itt voltak. Az édesanyjuk tanácsolta az én édesanyámnak, hogy engem is küldjön oda, mert ez olyan iskola, ahol testi fogyatékos tanulók is vannak. Nekem egy születési rendellenesség miatt könyök alól hiányzik a bal kezem, és úgy gondolták, hogy itt megfelelő módon tudnak velem bánni, és még egy szakmát is kapok. Meg kell mondanom, hogy ez volt az utolsó eset, amikor a szüleim döntöttek helyettem, mert az összes többi pálya- és állásválasztás a saját döntésem volt. Az első munkahelyem is. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy az V., vagy a XIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat pénzügyi részlegéhez adtam-e be a pályázatomat, de közben kiderült, hogy lány osztálytársaim közül többen, köztük az is, akihez vonzódtam, a Magyar Beruházási Bankba jelentkeztek. Egyszerűen azért, mert egyikük édesapja ott dolgozott.

Én meg úgy döntöttem, hogy inkább a lányok után megyek, semmint a vendéglátósokhoz. Be is járogattam a személyzeti osztályra, nem tudtak levakarni. Végül sikerült. Érdekes, hogy a bankszakmába lényegében az utcáról kerültem be, és amikor véget ért a banki pályafutásom, akkor meg az utcára kerültem ki. Úgy, hogy közben voltam már osztályvezető, főosztályvezető, ügyvezető igazgató is, ráadásul egy nagy bankban, tehát meglehetősen nagy volt a távolság az alja és a teteje között. De a kezdet és a vég az teljesen szinkronban volt egymással.

Lukácsi Béla:

– Hány év alatt jártad be ezt a pályaívet?

Varga Imre:

– Egy évet dolgoztam a Beruházási Bankban, majd felvettek az ELTE Jogi karára. Négy és fél év múlva, a diploma után oda mentem vissza. A Beruházási Bankból alakult ki a fejlesztési Bank, és amikor az megszűnt, abból lett 1986-ban az Unicbank. és a személyzet egy része a megszűnt Állami fejlesztési Bankból rekrutálódott. Őket tartották megfelelő képzettségűnek ahhoz, hogy velük indítsák be az új bankot. én is közéjük tartoztam. És itt csatolnék vissza az iskolához. Ha tételesen nem is készíthetett fel az István arra, hogy részt vegyek az Unicbank megalapításában, illetve beindításában, az alapokat mindenképpen megadta hozzá. Itt dolgoztam három évig, utána átkerültem a postabankba. A Fejlesztési Bankban csoportvezető voltam, az Unicbankban én voltam a vezető jogtanácsos, ugyanígy a postabankban is. 1999-ben szűnt meg a munkaviszonyom.

De hadd térjek még vissza egy pillanatra Csehszlovákiához! Hatvannyolc után akkor játszott újból szerepet, most már a „szakmai életemben”, amikor a nyolcvanas évek végén kiderült, hogy az ő dédelgetett álmuknak, a gabcˇikovo (bős)–nagymarosi vízlépcsőnek a megvalósítására a magyar költségvetés nem tartalmaz forrásokat. Az Állami Fejlesztési Bankban dolgozó jogászként belekeveredtem több tervbizottsági szintű megbeszélésbe is. A hivatalos magyar javaslat az lett, hogy tíz évre halasszuk el az erőmű megépítését. Ez nyilvánvalóan egyenlő volt a terv-hallgatólagos elvetésével. Nagy tekintélyű főnökömnek, Havas Péternek, az ÁFB vezérigazgatójának lett volna feladata ezt a döntést lenyomni a csehszlovák szakértők torkán. Az eredmény ismert. Mi ebből annyit „élveztünk”, hogy időnként láttuk a csehszlovák szakértői delegációt a bank márványlépcsőin ülve falatozni és a lányok után füttyöngetni.

Lukácsi Béla:

– Ezek szerint te voltál a vezető jogtanácsos, amikor 1997-ben kitört a Postabank-pánik.

Varga Imre:

– Igen. Furcsa élmény volt, nagyon sokat kellett dolgoznunk. Az ügynek két része volt. Az egyik a bankpánik. Máig kiderítetlen okból néhány óra alatt, és ezt szemtanúként is igazolni tudom, tehát néhány óra alatt a banknak az összes magyarországi fiókjából az ügyfeleknek a jó része ki akarta venni a pénzét. Amikor aznap reggel nyolcra bementem dolgozni, még üres volt a József nádor tér. kilenc óra körül kezdtek gyülekezni az emberek, mint valami május elsejei felvonuláson tíz órára megtelt a tér. Ekkor kezdődött a roham.

Lukácsi Béla:

– Emlékszem, mert a családunk is érintett volt, mentek a körtelefonok…

Varga Imre:

– Állítólag még a taxisok is mondták az ügyfeleiknek, hogy jobb lesz, ha kiveszik a pénzüket a bankból. Hogy ebbe nem dőlt bele a bank, nem lett közvetlen bankcsőd, az azon múlt, hogy gyakorlottak, jól képzettek voltak a kollégáim. Egyrészt meg tudták szervezni, hogy legyen refinanszírozás, legyen elég pénz arra, hogy aki igényli, annak ki tudják fizetni a betétet. Ezzel egy idő után le is hűtötték a pánikot. Másrészt pedig megoldották, hogy az ügyfeleket a körülményekhez képest kulturáltan szolgálják ki.

Lukácsi Béla:

– Ha kérdezhetek ilyet, te is ott tartottad a pénzedet?

Varga Imre:

– Nekem nem volt pénzem, de ha lett volna, nem tartottam volna az összes megtakarításomat egy helyen. Három gyerekem volt. A postabank lényegében megszűnt, megváltak az addigi vezetésétől, és ideiglenesen másik vezetést választottak. Konszolidálták a bankot, majd utána eladták az Erste Banknak. Ennek a folyamatnak a vége táján mondtak fel nekem. Nem voltam ugyan vezető, de a fizetésem akkora volt, hogy az már nem volt érdeke a banknak. csak az volt az érdeke, hogy amíg a konszolidáció lezajlik, arra a másfél évre ott tartsanak. Mert a szakmai ismereteimre azért szükségük volt. Itt egyébként megint visszacsatolhatok az Istvánhoz, ugyanis az a szakemberi gárda, amelyik Princz Gábortól és csapatától átvette a bankot, hozta magával az én osztálytársamat, Práff Magdit is, aki vezető kockázatkezelőként a különböző kihelyezések elbírálásának alapvető felelőse volt.

Kevesen tudják, hogy a postabank nem csak a bankrendszer, hanem Budapest építészetének a történetébe is beírta a nevét. Büszke vagyok rá, hogy ennek én is tanúja lehettem. Princz Gábor kedves nagyvonalúsággal felhívott, mint egyszerű osztályvezetőt, hogy Tarr József vezérigazgató-helyettes rövidesen tanácsot fog kérni tőlem, segítsek neki. kiderült, hogy Gábort olyan megoldás érdekében nyaggatja Boross Péter és Pintér Sándor, ami a parlament elfogadó határozata nélkül tenné lehetővé a budapesti rendőrszékház felépítését.

Nincs is szebb feladat egy jogász számára, mint a jogszabályok útvesztőjében megtalálni a kiskaput, és egyenesen az országgyűlést hozni legalábbis vitatható helyzetbe. Rövid úton megszületett a megoldás: a rendőrség értékes, de szétszórt és nem túl fényes állapotban levő ingatlanjai lesznek a postabank által megépítendő rendőrpalota csereeszközei. Később aztán mindenki megnyugtatására, már a Horn-kormány alatt, a parlament is rábólintott az üzletre. Így kapott a Teve utca és az Árpád-híd pesti hídfője egy modern, a Finta Iroda által tervezett épületegyüttest.

Lukácsi Béla:

– Mondod, hogy a krízis idején nagyon sokat kellett dolgoznotok. Milyen hirtelen támadt feladataid voltak?

Varga Imre:

– A csőd alatt nekem mint jogi vezetőnek nem nagyon volt feladatom, mert az technikai kérdés volt. A kolléganőm szobájában még konyakoztam is a nagy ijedtségre. Viszont később! Volt egy gyors konszolidáció, és részben a részvényeseknek a befizetés jellegű vállalását kellett intézni, részben pedig másfajta kötelezettségeket kellett a bank mögé tenni, amelyek lehetővé tették a további működést. Ezeknek a kidolgozásában voltak nagyon komoly feladataim. Sokszor éjfélig is bent voltunk, a taxiállomáson már ismertek. Volt taxis, aki már elém jött a kocsival, amikor látta, hogy jövök kifelé.

Lukácsi Béla:

– Azt hiszem, a Postabank nevének említésekor sok embernél a mai napig még mindig „berezonál” valami. Amikor utána munkát kerestél, és megtudták, hogy a Postabankban dolgoztál, a szemük se rebbent, vagy kissé végignéztek rajtad?

Varga Imre:

– Ezt a részét megúsztam, hál’ istennek. De nem volt egyszerű történet. A három gyerek mellett lényegében az utcára kerültem. Alaposan meg kellett gondolnom, hogy egyáltalán folytassam-e a pályát, főleg azért, mert már ötvenéves voltam. A bankrendszer kétszintűvé válásának idején még négy-öt állásajánlatom is volt, igazán jelentős helyekről, például a pénzügyminisztériumból is. Amikor viszont a postabank megszűnt, akkor nem kaptam semmilyen ajánlatot. Arra gondoltam, hogy olyan helyre kellene mennem, amelyik alapvetően nem függ a négyévenkénti választásoktól, nem hat rá a gazdaság teljesítménye sem.

Mivel annak idején közreműködtem a Budapesti értéktőzsde megalapításában, Etikai Bizottságának pedig az elnöke voltam, a Tőzsdei Választottbíróság megalakulásakor pedig választottbíró is lettem, volt elég tapasztalatom. Sárközy professzor ajánlására a pesti központi kerületi Bíróságra kerültem. Annak ellenére választottam a bíróságot, hogy az egyetem elvégzésekor még úgy éreztem, nem lennék alkalmas arra, hogy jogvitákat döntsek el. Két és fél évig bírósági titkár voltam, majd kineveztek bírónak. Gazdasági ügyeket tárgyaltam tíz éven át.

Lukácsi Béla:

– Ehhez külön szakvizsga kellett?

Varga Imre:

– Nem, a jogi szakvizsga egységes volt. közvetlenül is kinevezhettek volna bírónak, de volt azért bizonyos előmeneteli rend. Jól megvoltam a fiatal kollégákkal is, de tényleg olyan volt, mint egy pályakezdés.

Lukácsi Béla:

– Úgy voltál pályakezdő, hogy az apukájuk lehettél volna.

Varga Imre:

– Ráadásul a velem egykorú, később odakerült kollégáimnak nem volt nagyon nagy presztízsük a bíróságon. Ezért a saját jó megítélésem érdekében próbáltam elhitetni, hogy én nem egészen olyan vagyok, mint ők.

Lukácsi Béla:

– Merthogy a szakma lenézte a te területedet?

Varga Imre:

– Az egyik fiatal kolléga mesélte, hogy nekik azt mondták a bírói vezetők, hogy a vállalati szabályzatok írásában megfáradt kollégák jelentkeznek bírónak. Ezen kellett túllépnem, és azt hiszem, sikerült.

Lukácsi Béla:

– A bíróságról mentél nyugdíjba?

Varga Imre:

– Igen, most három éve, amikor elértem a korhatárt. Saját tapasztalataim alapján is úgy gondolom, hogy a bírói tevékenység is olyan, amelyik tíz-tizenöt év után nagyon nehezen folytatható. főleg akkor, ha az ember nagy szakmai alázattal és a tőle telhető hozzáértéssel végzi. Az nem általános, hogy valaki az egyetem után elmegy a bíróságra dolgozni, és onnan megy nyugdíjba is. Ennél jóval megterhelőbb a bírói tevékenység.

Lukácsi Béla:

– Hány ügyed volt havonta?

Varga Imre:

– Volt olyan, amikor kétszáz. Voltak fura dolgok a bíróságon, például az, hogy mindenféle statisztikai mutatókkal mérték a bírákat. Ilyen volt az egy évben befejezett ügyek száma is.

Lukácsi Béla:

– Az mindegy volt, hogy kicsi vagy nagy, egy ügynek számított?

Varga Imre:

– Igen. Nem tudom, hogy most hogyan van, de akkoriban, akik a bíráskodást előrejutási lehetőségnek tekintették, ezek voltak a fiatal kollégák, meg a tehetségesebbek is, azok nagy súlyt fektettek arra, hogy minél több befejezésük legyen. És ez időnként a formális ügyintézésben nyilvánult meg. Ami nem is róható fel, mert maga a rendszer kényszerítette ki. Büntetőügyekben különösen nehéz volt megfelelni. Az egyik legtehetségesebb büntetőbíró úgy került át a Bíróképző Akadémiára, hogy itt fegyelmit adtak neki azért, mert nem tudta tartani a harmincnapos ítéletírási határidőt. Azért nem tudta tartani, mert olyan komoly, nagy ügyei voltak. és ezt megelégelte. Nyilvánvaló, hogy ez nem bírható ki hosszabb ideig.

Lukácsi Béla:

– Az ítéleteket hogyan írtad, kézzel, netán egy kézzel gépelted, vagy diktáltad?

Varga Imre:

– kézzel. Elvileg diktálhattam volna magnóra is, hozzá lehet szokni ahhoz is, még gyorsabb is, csak akkor nem tudsz visszalapozni. A jegyzőkönyvezés egyébként magnóról ment, tehát volt benne gyakorlatom. Viszont sokszor kellett küszködni technikai problémákkal. Húsz-harminc éves készülékeket használtunk, nem voltak igazán jó minőségűek. Volt olyan nap, amikor három magnót hoztam föl az irodáról, mert kettő közben elromlott. Az egyik ráadásul úgy, mint később kiderült, hogy semmit nem vett fel a tárgyalásról. Úgyhogy az egészet emlékezetből kellett rekonstruálni. De sikerült, amin a mai napig meg vagyok lepődve.

Lukácsi Béla:

– Most viszont havonta egy ítéletet se kell hoznod, nem kell írásba foglalnod.

Varga Imre:

– Nem, hál’ istennek.

Lukácsi Béla:

– De az idő elütése, gondolom, nem okoz problémát.

Varga Imre:

– Nem. Az embernek több ideje van a családjával foglalkozni, olvasni, meg egyáltalán mindenféle háztartási munkákat végezni, többek között főzni. Ami nagyszerű hobbi, de egész életre szóló elfoglaltságként azért nem vállalnám.

Lukácsi Béla:

– Honnan veszed a recepteket?

Varga Imre:

– Ez is egy külön történet. Amikor a Postbankban dolgoztam, akkor a szobámból ráláttam a Nádor utcára, ahol a Közgazdasági és Jogi Könyvesbolt is volt. Szakmai okokból is bejárogattam oda, és így fedeztem fel az ételkészítési ismertek című könyvet, ami jószerivel egy szakácstanfolyam. Jó vastag, mindenféle fortélyok vannak benne, de tulajdonképpen azért vettem meg, hogy értelmezni tudjam az éttermeknek az étlapját. Hogy melyik étel micsoda. A feleségem nagyon elfoglalt volt, ráadásul sokszor olyan időben dolgozott, amikor már főzni kellett volna a gyerekeknek, meg etetni őket. Először csak azt vállaltam, hogy megmelegítem az ételt, de aztán belesodródtam a főzésbe is.

Lukácsi Béla:

– Vagyis a kézilányságtól eljutottál a főszakácsságig.

Varga Imre:

– Igen, a családban is befutottam a pályát.

Lukácsi Béla:

– Most te vagy a főszakács?

Varga Imre:

– Hál’ istennek nem. Azt azért nem vállalnám.

Lukácsi Béla:

– Van valami specialitásod, létezik valami Varga-féle akármi?

Varga Imre:

– Sok mindent csinálnék, de nem biztos, hogy a családom meg is enné. Halászlevet szeretek főzni, meg azt mondják, hogy a tökfőzeléket is jól csinálom.

Lukácsi Béla:

– És a halászlé az melyik iskola, a szegedi vagy a bajai?

Varga Imre:

– Elvileg egy vegyes halalapból készített pontyhalászlé, de most először fogok úgy halászlevet főzni, hogy törpeharcsa lesz az alaplé, és lesznek még benne harcsaszeletek, másfajta hal nem.

Lukácsi Béla:

– Netán a feleséged is Istvános volt?

Varga Imre:

– Nem. A kérdés területi alapon dőlt el: egy házban laktunk. fogorvosi asszisztens volt a fogászati klinikán, de a nehéz munka, illetve a zajterhelés miatt azt ajánlották neki az orvosok, hogy jobb, ha más pályát választ. Így lett azután pénzügyi előadó. Tehát a pénzügyi szál azért megvan.

Lukácsi Béla:

– Említetted, hogy három gyereked van, ők mit csinálnak?

Varga Imre:

– A legidősebb fiam immár ötödik éve színész Nyíregyházán, de a következő évadra valószínűleg átszerződik Debrecenbe. A másik kettő az ELTE-n dolgozik, egyik a nemzetközi diákok felkészítésében, a másik a stipendium Hungaricum-program koordinálásában vesz részt. Tehát fiú mind a három, amit a feleségem nagyon nehezményez. Hajdan volt kollégáim is kérdezték, hogy nem próbálunk-e meg egy kislányt is, de mondtam nekik, hogy ez olyan, mint tizenkilencre lapot húzni. Mert lehet, hogy még három lesz, hármas-ikrek. én is iker vagyok, a második-harmadik gyerekem is ikerpár lett, úgyhogy a „kockázat” fennállt.

Lukácsi Béla:

– Egypetéjű iker vagy?

Varga Imre:

– Igen, és ők is.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést

Készült 2017 januárjában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.