Így emlékszünk mi:
Hegedűs Sándor az iskola nyugalmazott igazgatója
Patonyi László 1967-ben került az iskolába, én 1969-ben. Noha szakmánk és ezzel érdeklődési körünk más-más volt – ő humán érdeklődésű, magyar szakos tanár, én matematika-fizika szakos – mint két sportot szerető fiatalember, ebben megtaláltuk a közös témát, összebarátkoztunk. Úgy gondolom, hogy ez a barátság, kollegialitás egészen sajnálatos haláláig tartott, hiszen 1977-től 1993-ig együtt voltunk igazgatóhelyettesek. Rövid idő alatt megismertük az iskola történetét, sportmúltját. Az iskolaépület adottságai miatt – kis, méreten aluli tornaterem- szinte csak a kosárlabda sportág volt művelhető iskolán belül. Ez a sportág viszont virágzott a 60-as évek végén, 70-es évek elején. Mind fiú, mind leánycsapatunk komoly sikereket ért el a budapesti, majd az országos középiskolai bajnokságban.
Szinte csak ez a sportág működött. Testnevelés órákon is mindig a kosár¬labda volt a játék. Persze, nem minden fiú szeretett kosarazni, inkább fociztak volna. Pláne az alacsonyabbak.
A fiúk kívánsága Patonyi László igazgatóhelyettesi kinevezésekor teljesült. 1975-ben hivatalosan is megalakult az I. István SE. Úgy gondoltam, mivel én 23 éves koromig igazolt labdarúgó voltam, a BEAC színeiben NB II-es mérkőzésen is játszottam, hogy segítem a szakosztály munkáját. Ez a terv nem valósult meg családi elfoglaltságom és kisfiammal való foglalkozásom miatt. Így az egész szakosztály, minden gondjával, bajával és örömével Patonyi Lászlóra hárult. Ő tartotta az edzéseket, irányította a hétvégi mérkőzéseket és végezte egyedül a szakosztály összes teendőit. Mint középiskolai csapat, először a Budapesti Középiskolai Bajnokságon indult.
Két csoportba sorolták a nevezett középiskolákat, majd a végén a két-két első és második helyezett játszotta a döntőt. A harmadik évben sikerült először megnyerni a Budapesti Bajnokságot, és részt venni az országos döntőn, ahol a 19 megyei bajnok és Budapest győztes csapata vett részt. A döntő mérkőzéseit Szegeden rendezték. A győztes az I. István Közgazdasági Szakközépiskola csapata lett. Ez volt az igazi első nagy siker. Patonyi Lászlónak is örökké emlékezetes volt ez a torna. Sokszor elmesélte, hogy a döntő mérkőzés közben odament hozzá egy szakember, megkérdezte, hogy ki az a gyerek, aki a 10-es számú mezben játszik. Megjegyezte, hogy igen ügyes a fiú, nagy jövőt jósol neki. Patonyi László büszkén mondta, hogy ezt a fiút Vincze Ottónak hívják.
No, aki járatos futballberkekben, az tudja, hogy a jóslat beteljesült. Vincze Ottó sokszoros válogatott lett, a nemzetközi mezőnyben is meg¬mérette magát, a Barcelona „B” csapatában játszott. Már 16 évesen külföldre igazolt. A szegedi győzelem, valamint a következő év – többnyire óriási fölénnyel nyert – mérkőzései azt bizonyították, hogy ebben a körben már nincs előre¬lépés, fejlődési lehetőség. Röviden: a szakosztály kinőtte a középiskolai bajnokság kereteit. A következő évben már nem középiskolás, hanem nyílt Buda¬pesti NB III, majd azt megnyerve már országos ifjúsági NB II bajnokságban szerepelt az egyesület két csapata, az ifi ”A” 17-18 évesek, az ifi ”B” pedig a 15-16 éves korosztály. Egy-két évi fejlődés, erősödés után pedig a csapatok – az ifi „A” vitte az ifi ”B”-t is – felkerültek a lehető legmagasabb osztályba az országos ifjúsági NB I-be, ahol is az FTC, MTK, Honvéd, stb. ifjúsági csapataival kellett játszaniuk.
A csapatot meg kellett erősíteni. Jól jött Patonyi László jó kapcsolata a Ferencvárossal, hiszen ott egy időben elnökségi tag is volt. Így el tudta érni, hogy a Fradi adjon át nekünk olyan játékosokat, akiket nem tudnak foglalkoztatni vagy, mert túl sokan vannak vagy, mert sérüléséből éppen felépült játékos nálunk hamarabb és többet kap játéklehetőségeket. Ekkor már jelentkeztek komoly problémák is. Hétfő kivételével minden nap edzést tartott a Főnök, hétvégéken pedig vagy Budapesten, vagy vidéken két mérkőzést kellett lejátszani. Ez mind az edzőt, mind a játékosokat eléggé igény¬be vette és kimerítette. Kevesebb idő jutott tanulásra is. Anyagilag is sokkal megterhelőbb volt az országos bajnokság. És hát ebben az osztályban bizony több volt a vereség, mint a győzelem. Ez a probléma bizonyos vitákat szült közöttünk. Én úgy érveltem, hogy nem tragédia, ha a csapat kiesik az NB I-ből. Az NB II-ben szinte mindig győzni fogunk és anyagilag is jobban járunk.
Mondtam, legyünk mi csak egy jó nevelőegyesület. Patonyi László ezeket az érveket nem fogadta el. Az ő hihetetlen sportszeretete és az ehhez társuló törekvése és kitartása ezzel nem egyezett. Ő mindig győzni akart, mindig feljebb jutni, minden mérkőzést, minden bajnokságot megnyerni. Ez volt az az időszak, amikor Ő országosan ismert edző (noha nem volt edzői képesítése), menedzser, utánpótlás szak¬tekintély lett. Autodidakta módon lett edző. Sok szakkönyvet olvasott, oktató videokazettákat szerzett, megtanulta és edzéseken alkalmazta is a gyakorlatokat. Járt felnőtt csapatok edzéseire is, hogy minél többet tanuljon, minél felkészültebb legyen. Aztán újabb súlyos csapás érte a csapatot és edzőjét. Ugyan nem esett ki az NB I-ből, de az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) olyan szabályt hozott a 90-es évek végén, hogy csak olyan ifjúsági csapat indulhat az első osztályban, amelynek felnőtt csapata is az NB I-ben játszik. Így hát ismét maradt az NB II.
Közben a Ferencvárossal kötött együttműködési szerződés alapján 2001-ben elindult iskolánkban az első (talán az országban is az első) labdarúgó osztály. 16 fő FTC és 16 fő Szent Istvános játékossal indult egy osztály Szabó László tanár úr osztályfőnökségével és patronálásával. Az ország különböző részeiből jöttek focista gyerekek, edzést, étkezést, kollégiumot biztosított az iskola részük¬re. A Fradi a vállalt kötelezettségei közül szinte semmit nem teljesített. Így, mint eddig már sokadszor, ismét magunkra maradtunk. Hála Patonyi László kitartásának, szervezett egyedül, szponzorokat, pályát sikerült szereznie, hogy a szakosztály működőképes legyen. A 2002-ben indult, második fociosztálynak Ő maga volt az osztályfőnöke is. Közben a bajnokság rendszere is megváltozott. Korosztályos csapatokat lehetett a bajnokságban indítani, így a 15-16-17, 18-19 éves korosztályokat.
Az eredeti két csapatból négy csapat lett. Ezt már egy edző nem volt képes ellátni. Másik MLSZ előírás lett, hogy serdülő és ifjúsági csapatoknál csak „B” licences edzők tevékenykedhetnek, ezért min¬den csapathoz edzőt kellett szerződtetni. Patonyi László ezek után nem mint edző, hanem mint szakosztályvezető, szakmai igazgató, azaz mindenes lett. A Szent István SE az iskolától független önálló jogi személy lett, amelyet én elnököltem. A Főnöknek így még több munkája, még több idegeskedni valója lett. Hétvégéken mérkőzéseket látogatott, többnyire kettőt szombaton, kettőt vasárnap. 2004. január 11-én még egy teremtornát nyert meg egyik csapatával. Január 13-án, hétfőn nem jött be az iskolába, pedig ügyeletes volt. A telefont nem vette fel, ajtót nem nyitott. Az orvosi szakvélemény szerint január 12-én, vasárnap a délutáni órákban 60 éves korában agyvérzésben elhunyt.
Amit 30 év alatt felépített, egy pillanat alatt összeomlott. Nem volt olyan ember, aki ezt a rengeteg feladatot, ismeretségi kört, kapcsolatokat át tudta volna venni. Annyi ideje, amit ő a labdarúgásnak szentelt, az életét, senkinek nem volt. Ezért a feladatokat megosztva többen vették át, de szinte mindent újra kellett kezdeni. Patonyi László a pályán sem tagadta meg, hogy ízig-vérig pedagógus. Hihetetlenül tudott hatni a focistákra. Csak két példa: szinte egyedülálló dolog volt, hogy a labdarúgók felvállalták egy iskolai ünnepélyen való szereplést. Szavaltak, gitároztak, oroszul énekeltek (1990 előtt: április 4.) A teljes ünnepi műsort ők adták a Corvin mozi színpadán. Másik példa: Miután felkerültek az első osztályba, úgy gondolták, hogy az eddigi szerelés a váci kötöttáru termékei már nem méltó hozzájuk. Ezért rávette a labdarúgóit, hogy a tanév vége után, június második felében elmenjenek meggyet szedni. Rekkenő hőségben, zokszó nélkül dolgoztak három hetet, hogy meg tudják venni a „márkás” szerelésüket.
Külön fejezet a labdarúgó csapat nemzetközi szereplése. Híre ment, hogy van Magyarországon egy középiskolai csapat, amelyik tud kulturáltan focizni és viselkedni a pályán és a pályán kívül is.
Sorra érkeztek a meghívások. Szinte felsorolhatatlanok azok az országok, ahol nemzetközi tornán vett részt a csapat, és többnyire meg is nyerte a korosztályos viadalt. Európa szinte minden országában jártak, illetve a világ minden táján. Csak néhány jelentősebb állomás: USA, (itt többször is), Kanada, Brazília, Ausztrália, Szingapúr, Oroszország. Talán csak Afrika és Antarktisz maradt érintetlen a földrészek közül. Mindenhol nagy szeretettel fogadták a csapatokat. Egész magyar kolónia verődött össze mindenhol és hihetetlen lelkesedéssel drukkolták végig a meccseket, természetesen magyarul. Patonyi László ilyenkor úszott a boldogságban, fürdött a dicsőségben.
Minden oka meg is volt rá, hiszen azt a szervezést, utánajárást, a kinn tartózkodás problémáinak megoldását más szinte képtelen lett volna utána csinálni. Patonyi László értelmetlen, viszonylag korai halála után derült ki, hogy Ő pótolhatatlan, nélküle minden egészen más.
