Dr. Deli Lajos (1961) – Lépcsőfokok II.

Dr. Deli Lajos – Lépcsőfokok II.

Érettségi éve: 1961

közgazdász, adószakértő

„már akkor komolyan érdeklődtem a pénzügyek iránt”

1943-ban született. Az általános iskolai tanulmányait a Református Gimnázium és Általános Iskolában kezdte, majd a Lónyay Utcai Általános Iskolában fejezte be. 1961-ben érettségizett az I. István Közgazdasági Technikum pénzügyi tagozatán.

A nyolcadik kerületi tanács pénzügyi osztályának adócsoportjánál kezdett dolgozni többféle beosztásban. Később adó csoportvezető, utána pénzügyi osztályvezető-helyettes lett, majd 1980-ban pénzügyi osztályvezetővé nevezték ki.

1979-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tervező-elemző szakán diplomát, 1983-ban gazdaság ellenőrző szakon másoddiplomát szerzett, majd még abban az évben számvitel és elemzés témakörben „cum laude” egyetemi doktori címet ért el. 1984-ben a fővárosi Illetékhivatal vezetője lett, majd 1986-ban már a pénzügyminisztérium munkatársaként részt vett az adórendszer reformjának kialakításában, majd bevezetésében.

1987-től az APEH központi felügyeleti osztályának vezetője, 1992-től a Fővárosi Önkormányzat Adó Ügyosztályának a vezetője egészen 2012-ig, amikor nyugdíjba vonult. Ma is aktív, oktat, előadásokat tart, vizsgáztat. Negyvenhárom éves koráig aktívan sportolt, kerettagja volt a serdülő, majd az ifjúsági kosárlabda-válogatottnak, és játékosa az NB I.-es BVSC kosár labdacsapatának. Nős, két fia és három unokája van.

Frank Iván:

– Jól ismertük egymást az Istvánból. Te egy évvel később kezdted ott a középiskolát.

Deli Lajos:

– 1957. életem egyik legcsodálatosabb időszaka volt. Ezt elsősorban annak köszönhetem, hogy ebben az iskolában, az Istvánban, óriási volt a fogadókészség a tanárok és az osztálytársak részéről is. Pedig nem volt könnyű dolga a tanárainknak, mivel rendkívül heterogén volt az osztály összetétele.

Nagyon oda kellett figyelniük a diákok egymás közötti magatartására, arra, hogy milyen szabályok szerint működjenek együtt. Mindenki hozott otthonról magával valamit abból a közegből, ahol eddig szocializálódott, szükség volt egyfajta alkalmazkodási készség és kényszer kialakítására. Ezek összhangját teremtették meg a tanáraink.

Ehhez figyelembe kellett venniük, hogy ki honnan jött, milyen körülmények között nevelkedett, mi az, ami érdekli, mi iránt van affinitása. Mindezt minden diák esetében, egyenként, pontosan tudták.

Frank Iván:

– Miért pont ezt az iskolát választottad?

Deli Lajos:

– A Lónyay Utcai Általános Iskolába jártam, ott javasolták. Amiben biztosan az is szerepet játszott, hogy apám pénzügyes volt postatisztviselőként. Meg az is szempont volt, hogy olyan középiskolába menjek, ahol érettségi után van esélyem állásba kerülni.

Frank Iván:

– Hányan kezdtétek az osztályban az 1957-es tanévet?

Deli Lajos:

– Negyvenketten és huszonegyen fejeztük be. Megfeleződtünk.

Frank Iván:

– Ki volt az osztályfőnököd?

Deli Lajos:

– Torda József, aki nagyszerű tanár volt. Magyar irodalom, orosz, angol, német nyelv, ezek voltak a tantárgyai. Figyelt arra elsőben, hogy olyanokat ültessen egymás mellé, akiknek nagyjából azonos volt az affinitásuk, akik szimpatizáltak egymással.

Így aztán nem voltak nagy konfliktusok az osztályban, hamar kialakult közöttünk a kölcsönös szimpátia.

Frank Iván:

– Emlékszel, hogy kik voltak azok, akikkel különösen szimpatizáltál? Magyarul, kik voltak a legközelebbi barátaid az osztályban?

Deli Lajos:

– Többségükkel, akik élnek, a mai napig tartom a kapcsolatot. sajnos néhányan közülük meghaltak, például Bencsik Gazsi, vele jó haverságban voltam. Jóban voltam a Koltaival, akivel a kosárlabda is összehozott bennünket. Jól emlékszem Dobos Lacira, Bánfalvi Gyurira, akivel időnként telefonon manapság is jókat beszélgetünk. Nemrég találkoztam Fülöp Lacival, Dudás Sanyival, akik a jobb cimboráim közé tartoztak. Még egy nevet mondanék a Major Jóskáét, aki kollégám, sőt beosztottam is volt tizenvalahány évig. Ezekkel a srácokkal sokszor együtt is tanultunk. Valahol, valakinél, valamelyik családnál.

Egy idő után ritkábbá váltak a baráti találkozások. Tizenöt-tizenhat éves koromban elkezdtem kosárlabdázni, a testnevelő tanárunk, Bánki Ferenc tanár úr jóvoltából, aki többek között a serdülőválogatott edzője is volt. Már másodikban kerettag lettem a magyar kosárlabda serdülőválogatottban. Ez aztán hosszú ideig meghatározta, hogy mennyi a szabadidőm – éjjel-nappal kosárlabdáztam, meg persze tanultam. A tanulás úgy középszinten ment, a kosárlabda valamivel jobban. De Bánki tanár úr nemcsak diákként, sportolóként törődött velünk, hanem emberként is. Neki nagyon sokat köszönhetek.

Frank Iván:

– Milyen volt a szereped az osztályban? Központi figuraként a „kemény maghoz” tartoztál, vagy éppen csendes, visszahúzódó voltál?

Deli Lajos:

– kezdetben inkább visszahúzódó voltam, különösen elsőben. Aztán változott a helyzet, én is változtam. A sport különösen jó irányba mozdított el. Szellemileg, fizikailag is sokat változtam, így kezdett tekintélyem lenni az osztályban, gondolom, így utólag. A második, harmadik esztendőben már voltam „valaki”.

De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy játszhattam a nagymenőt, a mindenkinél különb vezéralakot. Ez lehetetlen lett volna az osztályunkban. Ahogy az előbb említettem, mi odafigyeltünk egymásra, haverkodtunk, és ez lehetetlenné tette a nagyképűsködést.

Frank Iván:

– Egy osztállyal jártam feletted. Emlékszem, hogy téged nemcsak a saját osztályodban ismertek. Meglehetősen népszerű voltál az iskolában és az idősebbek, de a fiatalabbak között is voltak barátaid.

Deli Lajos:

– Ez valószínűleg a sportnak volt köszönhető. De volt más is: volt az iskolában egy színjátszó kör, aminek tagja voltam, és aminek köszönhetően azok is megismertek, akiket nem érdekelt a kosárlabda.

Frank Iván:

– Milyen tanuló voltál?

Deli Lajos:

– Az általános iskolában még jó tanuló voltam, a középiskolát viszont közepessel végeztem. Köszönhetően a sport iránti érdeklődésemnek. persze, tudom, hogy ez nem mentség, sokkal szorgalmasabb is lehettem volna. De nem voltam. Az azért igaz, hogy a sport rengeteg időt vett igénybe. Amikor készültünk egy-egy országos középiskolai kosárlabda bajnokságra, akkor naponta edzettünk, az pedig jellemzően a tanulás terhére ment.

Frank Iván:

– Egyáltalán, volt kedved megtanulni a szakmát, volt hozzá affinitásod?

Deli Lajos:

– lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de már akkor komolyan érdeklődtem a pénzügyek iránt. Valószínűleg otthoni indíttatásból. Persze a humán tárgyak sem álltak messze tőlem, hiszen a színjátszó kör tagjaként szívesen tanultam szövegeket, vonzódtam az irodalomhoz. Hogy pontosan mik voltak a motivációim, így utólag már nehéz rekonstruálni. Az igazság az, hogy alapvetően jól éreztem magam az iskolában. Mindennap reggel nyolckor már ott voltam, talán a négy év alatt egyszer, ha késtem, és edzés után, ötkor vagy hatkor mentem haza. Napközben órák, készülés a következő napra, hetenként egyszer-kétszer színjátszó kör, edzés – ez mind az iskolában.

Frank Iván:

– Térjünk még vissza a tanáraidra. Torda tanár úrról, Bánki tanár úrról már volt szó…

Deli Lajos:

– Tóth Gyula tanár úr tanította a pénzügyet, aki egyben kollégiumigazgató is volt. Vele később, a közgázon találkoztunk, és nagyon jó emberi kapcsolatba kerültünk. A stílusa miatt nagyon kedveltem Kirner Dezső tanár urat, aki technológiát tanított. Nagyon közvetlen, szinte haveri kapcsolatba lehetett kerülni vele egészen addig, amíg valaki egy rossz felelettel el nem rontotta azt. Akkor egy ideig nem volt jó a viszony, sőt, jöhetett a „testi fenyítés”, a koki, ami azért inkább vicces volt, mint komoly.

Nagyon tiszteltem Danhauser Dezső tanár urat, aki németet tanított, Mitnyán Mihály igazgató urat, aki minket ugyan csak fél évig tanított matematikára, de az a félév megmaradt bennem. szisztematikusan, nagyszerű stílusban tanított. Nehogy kihagyjam Laki Pál tanár urat, főleg a színjátszás okán, hiszen ő volt a rendezőnk. Aztán kedveltem Berhidi Joli nénit, aki számvitelt, Feketénét aki földrajzot tanított.

Frank Iván:

– 1957-ben kezdted a középiskolát, egy évvel a forradalom után. Részben a megtorlás, részben a konszolidáció időszaka volt ez. Érdeklődtél akkoriban a politika iránt?

Deli Lajos:

– Hogy őszinte legyek, nem érdekelt a politika. Nem is nagyon volt időm ilyesmivel foglalkozni. 1956-ban szétlőtték a Lónyai utcai lakásunkat, mindenünk tönkrement, ez eléggé megpecsételte a szüleim sorsát. Otthon nem volt politizálás.

Apám soha nem volt párttag, vallásos ember volt, inkább a református egyháznak segített ilyen-olyan dolgokban. Én magam 1956. október huszonharmadikán, a forradalom napján, a Kálvin téren konfirmáltam. Az apámnak nyilván nem volt egyszerű ez az időszak, de nem hozta haza a problémáit. Anyámnak is dolgoznia kellett, hogy megéljen a család, ő meg messze nem foglalkozott a politikával. Ily módon engem sem érintett. Az iskolában volt valamilyen politikai élet, de nekem nem kellett ezzel foglalkoznom.

Frank Iván:

– 1961-ben érettségiztél. Hogyan képzeljük el az akkori Deli Lajost?

Deli Lajos:

– Előbb hadd szóljak magáról az érettségiről. Huszonegyen érettségiztünk. csodálatos élmény volt. Reggel fél kilenckor kezdtünk, elsőnek mentem be abból az évfolyamból. Tizenegykor már minden tantárgyból leérettségiztem. Amikor végeztem, és a többiek faggattak, csak annyit tudtam mondani, „hagyjatok békén, senki hozzám ne szóljon legalább egy óra hosszat, utána szívesen állok bárki rendelkezésére.” fel kellett szabadulnom az iszonyatos nyomás alól, és ez körülbelül egy óra alatt sikerült. Nagyon megkönnyebbültem, elmúlt minden szorongásom. Ez azért is sikerült, mert akkor már biztos állásom is volt. Egy lépést sem kellett tennem, az iskola helyezett el. A nyolcadik kerületi tanácsnál kezdtem, a pénzügyi osztályon. Június tizenkettedikén érettségiztem, és július elsejétől már dolgozhattam. A másik ok, amitől igazán jól érezhettem magam, hogy leigazolt egy NB I.-es kosárlabdacsapat, a BVSC. Tizennyolc évesen tehát gondtalanul nézhettem a jövőm elé.

Frank Iván:

– Biztonságérzeted volt tehát, minden okod megvolt arra, hogy magabiztos is legyél. De milyen ambícióid, terveid voltak? Milyen volt a világhoz való viszonyod?

Deli Lajos:

– Egyszerűen boldog voltam. Hogy őszinte legyek, nem foglalkoztam a világgal: abszolút elégedett voltam, elértem mindent, amit el lehetett érni tizennyolc éves koromra. De tisztában voltam azzal is, hogy oda kell figyelnem a jövőmre. A munkahelyemet már korábbról ismertem: harmadikban, negyedikben volt kötelező gyakorlat, amit ott töltöttem, ahová később fel is vettek. Kellően strébernek hihettek, mert mielőtt a munkaviszonyom megkezdődött volna, bementem a leendő munkahelyemre, hogy körülnézzek.

Miután ismertek, jó szívvel fogadtak, még azt is megmutatták, hol fogok ülni. Úgyhogy, amikor elkezdtem a munkát, már ismerősként fogadott nagyszerű főnököm, Szeredai Tibor, és felajánlotta, hogy tegezzük egymást, hiszen kollégák vagyunk. Negyven év körül járhatott akkor, nagy megtiszteltetés volt ez számomra. A többiek is fantasztikusan fogadtak. Mindez azt az érzést váltotta ki belőlem, hogy jó helyre érkeztem, majd csak lesz belőlem valami szakemberszerű.

Frank Iván:

– Tehát szerencsés volt az indulásod. Kíváncsi vagyok, abban az időben milyen szociális körülmények között éltél. Nem a zsebedben akarok turkálni, de nyilván az is közrejátszott, hogy hogyan tovább.

Deli Lajos:

– A szüleimmel laktam egy kellemes, kényelmes, száznegyven valahány négyzetméteres polgári lakásban, a Lónyay utcában. A bátyám is ott lakott, de ő viszonylag keveset volt otthon, kamionos volt. szinte semmire nem volt gondom, a szüleim mindenről gondoskodtak. Főznöm, mosnom, takarítanom nem kellett, a magam dolgaival foglalkozhattam.

Frank Iván:

– Apropó a családod… Olvastam valahol, hogy az egyik ősöd végvári vitéz volt. Ki volt ő?

Deli Lajos:

– Deli Tódor. Ha jól tudom, részt vett Nándorfehérvár ostromában. Mindez több mint feltételezés. A Deli név görög eredetű, sokfajta jelentése van: erős, vitéz, bátor, de jelent bolondot is. A név eredetének kutatásával jutottam el Deli Tódorig, aki, lehetséges, hogy a családom egyik ágának az őse.

Frank Iván:

– Ott tartottunk, hogy elkezdődött számodra a nagybetűs élet. Dolgozni kezdtél, nem jelentkeztél egyetemre. Azért, mert nem voltál túl jó tanuló?

Deli Lajos:

– Nem volt akkoriban kedvem hozzá, de lehetőségem sem. Sportoltam, csak ezzel és a munkámmal törődtem. Másra nem volt időm. Aztán katonának vittek. Ott is sportoltam, sportszázadnál voltam. De nem kosárlabdáztam, hanem kézilabdáztam. Ennek az volt az oka, hogy a bátyám még a seregben volt, amikor engem is behívtak volna, de a szüleimmel azt kérvényeztük, hogy egyikünk hadd maradjon otthon. Így aztán kimaradtam egy kosárlabda sportszázadból, ami Kaposváron volt, és maradtam Nagytarcsán, ahol aztán századírnok is lettem. Jó kézilabdacsapat alakult itt, és kijárhattam kosárlabdaedzésre is. A kézilabdacsapattal hadseregbajnokságot nyertünk.

Frank Iván:

– Térjünk vissza 1961-be, amikor elkezdtél dolgozni. Mi volt a munkakőröd legelőször?

Deli Lajos:

– Pénzügyi előadó címem volt, és behajtással kellett foglalkoznom. Ami tulajdonképpen végrehajtói feladat volt. Ez a legundorítóbb dolog volt, ami létezett. Ki szeret ilyet csinálni? Képzeld el: egy nyurga fiatalember megjelenik valahol egy ilyen ügyben, és lerí róla, hogy sajnálja a pácienst. Nem tudtam, hogy viselkedjek, vigyorogjak, vagy mit tegyek, de intézkedni kellett. szerencsére főleg az idősebb kollégák tették meg a megfelelő intézkedéseket. Hál’ istennek, nem kellett sokáig csinálnom, mert rájöttek, hogy nem ez az a feladat, ami nekem kell. De még mielőtt behajtó lettem volna, nekem reggel fél hétre kellett mennem a munkahelyemre, és a nyolcadik kerületi tanács pénzügyi osztályán egy kollégámmal karöltve be kellett fűteni a vaskályhákat. Tizenvalahány vaskályhába begyújtottunk, és mire a többiek bejöttek, meleg volt. fél héttől fűtő, fél nyolctól pénzügyi előadó voltam.

Frank Iván:

– Igazi gyakornoki állás.

Deli Lajos:

– Ezzel együtt élveztem a dolgot.

Frank Iván:

– Kollégáid?

Deli Lajos:

– Nagyon rutinos öreg rókák voltak, sánta István, kis Raul, szilveszter István, szarka István, Maklári pap Dezső, Egyéni Géza, Varga Zoltán. Jó banda volt, odafigyeltek rám, és tanítottak.

Frank Iván:

– Szóval fűtő, pénzügyi előadó, behajtó… Utána?

Deli Lajos:

– Utána katonaság, de arról már beszéltem. Leszerelés után visszamentem a kerületbe, és az úgynevezett adókivetési csoportban kezdtem dolgozni. Ami azt jelentette, hogy mi állapítottuk meg a különböző adók összegét. De hadd meséljek el egy epizódot, ami könnyebben érthetővé teszi, miért éreztem jól magam ezen a munkahelyen. Január harmadikán kellett mennem először dolgozni a leszerelés után, és előtte volt a katonaság utáni első szabad szilveszterem. Nem értem be reggel nyolc órára, mert kétnapos volt a buli, és ott kicsit elengedtem magam. Felhívtam az akkori főnökömet, és mondtam, hogy bár nem vagyok részeg, de kicsit nyúzott vagyok, fáj a gyomrom. „Jól van – mondta, mikor jössz be?” „Holnap” – mondtam. „oké” – volt a válasz, és nem volt letolás, fegyelmi. Egyébként ez nem azt jelenti, hogy ebből rendszert lehetett volna csinálni…

Szóval adókivető voltam négy évig, majd adórevizor, azt is három, vagy négy évig csináltam. Közben gondolkodnom kellett, hogy hogyan tovább. Elvégeztem egy mérlegképes tanfolyamot, inkább, csakhogy teljen az idő. A végén rájöttem, hogy ez teljesen fölösleges időtöltés volt, ezért elhatároztam, hogy jelentkezem a közgazdasági egyetemre. Másodszorra vettek fel, és 1973-tól aztán folyamatosan tanultam…

Frank Iván:

– Hogyan alakult a karriered a munkahelyeden? Mentél felfelé a „szamárlépcsőn”?

Deli Lajos:

– 1975-ben lettem ellenőrzési csoportvezető, 1977-ben a teljes adócsoportnak voltam a vezetője, 1979-ben pénzügyi osztályvezető helyettessé, és 1980-ban pénzügyi osztályvezetővé neveztek ki.

Frank Iván:

– Ekkor már túl voltál az egyetemen. Levelező tagozaton végeztél?

Deli Lajos:

– Nem, estire jártam – ahogy akkoriban nevezték –, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre.

Frank Iván:

– Az egyetem elvégzése után nem álltál meg, továbbtanultál. Következett a kétéves szakközgazdászképzés. Mitől jött meg nálad ez a kivételes tanulási kedv?

Deli Lajos:

– Számos oka volt. Az egyik, hogy korábbi szándékomat csak így láttam megvalósíthatónak. Úgy voltam vele, ha már elkezdem, akkor csináljam végig. Elvégeztem az ötéves tervező-elemző szakot, utána ki kellett hagynom kötelezően másfél évet, hogy a második szakot is elvégezhessem. Ez volt a gazdaságellenőrző szak. Ezután egy olyan témakörrel foglalkoztam, amire azt mondták, hogy alkalmas arra, hogy elvégezhessem a doktorit. Számvitelből és elemzésből doktoráltam. Ez összesen tíz év volt, törés nélkül. közben 1971-ben megnősültem, 1974-ben jött Bence nevű fiam, 1977-ben Szabolcs…

Frank Iván:

– Ne siessünk, előbb menjünk végig a kronológián a szakmádat illetően.

Deli Lajos:

– Rendben. 1983. december harmincegyig voltam a nyolcadik kerületben, majd a fővárosi Illetékhivatal vezetője lettem.

Frank Iván:

– Szóval töretlenül az adóügyek közelében maradtál. Van egy időszak, ami ebből a szempontból különösen érdekes. 1988, amikor bevezették nálunk a jövedelemadózást. Volt ebben valamilyen szereped?

Deli Lajos:

– Ez úgy pontos, hogy kupa Mihály, aki a pénzügyminisztérium Adóreform Bizottságnak a vezetője volt, valamint sütő Dezső, az Ellenőrzési főigazgatóság vezetője megkértek, hogy vegyek részt az új adózási rendszer kialakításában. Ehhez azt is tudni kell, hogy 1986–1987-ben már a pénzügyminisztériumban az Adóreform Bizottság munkatársa voltam, majd 1987-től 1991-ig az APEH országos központjának osztályvezetője. Így aztán az adóreform kidolgozásában és bevezetésében részfeladataim voltak, ilyenformán egyike voltam a reformereknek. Ez idő alatt napi tizenkettő-tizennégy órát dolgoztunk, még a hétvégéket is többnyire munkával töltöttük.

Frank Iván:

– Hogy gondolkodtál akkoriban erről az adórendszerről? Még nem voltak szabadpiaci körülmények Magyarországon, a jövedelemadót állami vállalatoknál dolgozó embereknek kellett fizetniük. Mi volt a filozófiája annak, hogy ezt úgy – nevezett szocialista körülmények között, tervgazdálkodásos időszakban meg kell csinálni. Hiszen az állami vállalatok teljes termelése, az ott termelt jövedelem ment a költségvetésbe.

Deli Lajos:

– Nagyon kevesen ismerik el, de akik részt vettünk a munkában, kell, hogy hirdessük, megértessük, hogy a társadalmi változások, a rendszerváltozás egyik előszobája az adózási rendszer változása volt. Már korábban is voltak törekvések, amik a gazdaságpolitika változásának irányába hatottak: a piacorientáltabb termelés, a hitelfelvétel, csatlakozás az IMF-hez. Tovább kellett gondolkodni: mik lehetnek a következő lépések?

Összeálltunk talán tizenvalahányan a kezdetben, szétosztottuk a feladatokat. Nekem a kisiparosok, kiskereskedők, vállalkozások rendszerének az átörökítése volt a feladatom. Az Illetékhivatal, mint másodfokú adóhatóság vezetőjeként olyan ismeretekkel és feladatkörrel bírtam, hogy tudhattam: milyen adófajtákat kéne ezen a területen megszüntetni, mit kéne meghagyni, mit kéne átalakítani és milyen feltételekkel, és mikortól? Meg tudtam mondani, hogy mindez milyen finanszírozási háttérrel működhet, hogyan hat majd a költségvetésre és így tovább. szóval kupa Mihály irányításával egy fantasztikusan kiterjedt, mély elemzési munkába kezdtünk.

Mindez igazodott azokhoz az adóelképzelésekhez, amelyek a korábbi adófajtákat – mint általános jövedelmi adó, termelői forgalmi adó – átalakították személyi jövedelemadóvá, általános forgalmi adóvá, társasági adóvá, nyereségadóvá. Amikor aztán megvolt az irány, össze kellett rendezni egy csomó számot, amelyek Magyarországon jellemzők voltak ezekre a vállalkozási körökre. A számokból le kellett vonni olyan konzekvenciákat, hogy ha a kijelölt irányt tartjuk, az milyen bevételi eredményeket hoz, hogy eléri-e a célját, elegendő forrásként jelenik-e meg a költségvetés számára? Ha a következtetés az, hogy nem, akkor mit lehet mozdítani, a koncepció melyik részét kell megváltoztatni? 1986 második felében kezdtük a munkát, és 1988-ban fejeztük be.

Frank Iván:

– Ha jól emlékszem, viszonylag zökkenőmentesen ment az átállás az országban. Ti készítettétek fel azokat az adóügyi szakembereket, akik később, a konkrét munkában részt vettek?

Deli Lajos:

– Így van. Nem voltunk sokan, százvalahányan az országban, akik oktattak, vezették a továbbképzéseket, és vizsgáztattunk. Végigjártuk az országot és tanítottunk, oktattunk éjjel-nappal. kemény munka volt, nagy teher, de nagyon nagy haszna is volt. A hallgatók kérdéseiből le lehetett vonni olyan okoskodásokat, olyan helyes következtetéseket, amelyek visszahatottak a jogalkotásra is. Tehát a racionális kérdések és racionális megoldások gyakran találkoztak egymással.

Frank Iván:

– Akik ezzel foglalkoztatok, akkor már világosan láttátok, hogy gyökeres társadalmi, gazdasági, politikai változásoknak nézünk elébe? Hogy nincs más út, mint a piacgazdaság?

Deli Lajos:

– Igen. Abszolút egyértelművé vált, hogy ki kell nyitni a piacot. Magyarország gazdasági tevékenysége, az új társadalmi szemlélet alakulása iránt külföldön is nagyon nagy volt az érdeklődés. Ezt ki kellett aknázni, szabad teret kellett engedni a piaci gazdálkodásnak. Ez mindenki számára világos volt, hiszen maguk a jogszabályok is úgy alakultak, hogy szabad – piacot érvényesítsenek, teremtsék meg a lehetőséget a szabad kereskedelemre.

Frank Iván:

– Az is világos volt számotokra, hogy mindez másképp nem megy, csak teljes társadalmi átalakulással? Hiszen olyan nincs, hogy a gazdaságot privatizálom, szabad piacot teremtek, és marad az egypártrendszer.

Deli Lajos:

– Természetesen tisztában voltunk ezzel. és biztosak voltunk abban, hogy ez a helyes irány.

Frank Iván:

– 1992-ben kerültél a fővároshoz, mint az Adó Ügyosztály vezetője. És talán nem túlzok, az egyik legismertebb adó – szakértő is lettél. A neved ekkor kezdett el igazán forogni a közéletben is, mert adóügyekben a legtöbb kérdést hozzád intézték az újságírók. Arra sajnos nincs helyünk, hogy az akkori, nagyon kiterjedt tevékenységedet teljes egészében bemutassuk. De van egy része a munkádnak, amiről talán a legtöbbet nyilatkoztál annak idején, az a luxusingatlanadó bevezetése elleni fellépésed volt. Amelyben nemcsak gazdasági, hanem szociális érveid is voltak. Próbáljuk meg ezt röviden összefoglalni.

Deli Lajos:

– 1999–2000-ben az építmény- és telekadó rendszert értékalapú rendszerré alakítottuk át. Két és félévi munkánkba tellett. A rendszert a fővárosi közgyűlés elfogadta, de később visszavonta. A visszavonás oka emlékezetem szerint leginkább az volt, hogy a rendszert nemcsak Budapesten, hanem bárhol lehetne alkalmazni.

De mert az érvelés Budapestet vette célba, és a háttérrendszer is a fővárosra vonatkozott, ezért az volt a vélemény, hogy később térjünk vissza az ügyre. Ez az idő aztán akkor jött el, amikor felmerült a luxusadó bevezetésének kérdése. De amíg 1999–2000-ben a reáljövedelmek alakulása kedvező volt, egy ingatlan típusú értékadónak a kifizetése kevesebb terhet jelentett volna, mert le lehetett volna vonni a személyi jövedelemadóból. Ebben az esetben az adóteher nem nő, míg a luxusadó esetében, amiről 2006-ban esett szó, már ezt a levonást nem lehetett alkalmazni csak a vállalkozók esetében, tehát ha úgy tetszik, a luxusadó diszkriminatív volt.

De voltak más okai is annak, hogy a luxusadó bevezetését annak idején elleneztem. Magyarországon Budapest volt az egyedüli, ahol az értékalapú luxusadózási rendszert bevezettük és működtettük. Holott a jogalkotó elvárása az ügyben az volt, hogy Magyarországon több nagyvárosban is vezessék be ezt az adónemet, de ez nem történt meg. Elvárás volt az is, hogy legalább X százmilliárd forint adónak kell bejönni az adózás nyomán, de nem jött be. Budapesten a rendszer kiépítése iszonyatos munkát vett igénybe, és az adónem bevezetését követő második esztendőben összesen mindössze kétszázmillió forint bevételt eredményezett.

Nyolcszáz körüli volt a luxusadót fizető adóalanyok száma, az elvárható százötven-kétszázezerrel szemben. Az ok pedig, hogy így alakult, egy nem kellően előkészített luxusadótörvény.

Frank Iván:

– Mi a véleményed a mostani adópolitikáról? Összefér az a normális adófilozófiával, hogy bármilyen lyuk keletkezik a költségvetésben, újabb és újabb adónemmel próbálom helyreállítani az egyensúlyt?

Deli Lajos:

– Ez az adófilozófia nem igazán szimpatikus számomra. A központi adóelemeknél a változások nem olyan irányúak, hogy ösztönző hatással bírnának a nagyobb vállalkozási kedv kialakítására, amihez egyébként a meglévő tőke sem biztos, hogy elegendő, sőt! Az a jó adófilozófia – volt szerencsém számos országban megtapasztalni –, hogy megvárom a bevezetés utáni második, harmadik esztendőt, addig kiderül, hogy bevált-e vagy nem, de addig nem nyúlok hozzá. Ha kiderül, hogy nem vált be, hozzá kell nyúlni azon a ponton, ahol észleljük a hibát, egyéb esetben nem kell hozzányúlni. Nyugat-Európában a GDP-hez, az árfolyamhoz és egyebekhez viszonyítva nyúlnak az adórendszerhez, nem lyukak betömködésére használják.

Tehát én azt az adórendszert látom jónak, ami éveken keresztül nem változik, és csak ha hibásnak bizonyult, akkor nyúlnak hozzá. Nálunk ez most nem így van. Nem az adórendszer egészéről beszélek, hanem jó néhány adófajtáról Az idényjellegű, átmeneti, kapkodással bevezetett, a költségvetés egyensúlyának biztosítására átmenetileg alkalmas adófajtákról, és nem a központi adókról, az szja-ról az áfa-ról szól a mondanivalóm.

Frank Iván:

– 2012-ben nyugdíjba mentél. Semmi munka, csak pihenés?

Deli Lajos:

– Szó sincs róla. Tanítok, előadok, vizsgáztatok. Bőven van elfoglaltságom, egyáltalán nem unatkozom.

Frank Iván:

– De azért mostanában több időd jut a családodra. Egyszer már elkezdtél beszélni róla.

Deli Lajos:

– Igen. Szóval 1971-ben nősültem, a feleségemet a kosárlabdapályán ismertem meg, ő is kosarazott. Szintén közgazdász, okleveles könyvszakértő. De már ő is nyugdíjas.

Frank Iván:

– A fiaid mivel foglalkoznak?

Deli Lajos:

– Bence villamosmérnök, de most éppen logisztikai mérnökként dolgozik egy fuvarozóvállalatnál. Szabolcs fiam jogász, és különböző jogértelmezési, megalapozottsági és nyomozati összefüggésekkel foglalkozik. Három leányunokám van, hét-, négy és fél és háromévesek, Sára, Borbála és Bernadett névre hallgatnak.

Frank Iván:

– Milyen nagyapa vagy?

Deli Lajos:

– Azt gondolom jó. Nem szeretem a nyafogást, és az unokák ezt jól tudják. Így, ha együtt vagyunk, akkor a gyerekek tudomásul veszik, hogy az öreg ilyen, én is tudomásul veszem, hogy ők meg olyanok, így aztán jól megvagyunk egymással. Ha rajtam múlik, mindent megkapnak tőlem. A nejem intézi a nevelés nagyszülőkre háruló feladatát, rám meg a logisztikai része marad az ügynek. Mostanában sajnos kicsit ritkábban találkozunk, nem lakunk együtt a gyerekekkel. Mi hárman, a feleségem és én, valamint egy berni pásztorkutya Cinkotán lakunk, egy kertes házban. Viszonylag nagy a kert, és én időnként imádok a kertben tevékenykedni.

Frank Iván:

– Mennyire tartjátok a régi osztálytársakkal a kapcsolatot?

Deli Lajos:

– Három-négy évvel ezelőtt még évente kétszer is találkoztunk a Kinizsi utcában a Kaltenberg sörözőben. Sajnos nemrégiben két osztálytársunk meghalt, egy pedig nagyon beteg, és nincs, aki megszervezze a találkozásokat. Néhányan külföldön élnek, és vannak, akikről semmit nem tudunk. Az a rendszeresség, ami korábban volt ugyan megszűnt, de négyen vagyunk, akik találkozgatunk, és néha még ketten hozzánk csatlakoznak. Ezek a találkozások általában sörözésbe torkollanak, de jókat beszélgetünk, és emlegetjük a valaha együtt töltött felejthetetlen éveket az Istvánban.

Frank Iván:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2015 márciusában