Moravcsik Mária (1959) – Lépcsőfokok II.

Moravcsik Mária – Lépcsőfokok II.

Érettségi éve: 1959

tanár, orosz, német és cseh nyelven beszélő főiskolai docens

„egész életemben azt csináltam, amit szerettem”

1959-ben érettségizett az I. István Közgazdasági Technikumban. Érettségi után 1959–1964-ig magyar–orosz szakra járt az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, ahol 1962-ben harmadik szakként felvette a cseh nyelvet, melyből 1967-ben diplomázott. Ötödéves korában visszahívták régi középiskolájába tanárnak. 1980-ban került a Rendőrtiszti főiskolára, ahol közel húsz évig tanított. Emellett vendégtanárként oktatott a Nemzetvédelmi Egyetemen is. 1992-től a Közép-Európai Rendőrakadémia (KERA) munkatársa.

Béki Gabriella:

– Az életed nagyon erősen összefonódott közös iskolánkkal, az Istvánnal. Nemcsak tanultál, tanítottál is itt. Hogyan találtad meg ezt az iskolát?

Moravcsik Mária:

– Szüleim találták, nem én. Tizennégy évesen senki nem képes tudatosan pályát választani. Az általános iskolából már itt tanult egy barátnőm, szüleim tőlük hallottak az iskoláról. feltételezem, hogy ezért választották nekem is az Istvánt. Amikor nyolcadikos voltam, édesanyámék felhoztak Budapestre megnézni, hova is küldenének. Emlékszem, Szalay igazgató úr kalauzolt végig az iskolán. sikerrel. Ide adtam be a jelentkezési lapom.

Béki Gabriella:

– Megnéztétek a kollégiumot is?

Moravcsik Mária:

– Nem, a kollégium kőbányán volt, mi csak a Bethlen térre jöttünk.

Béki Gabriella:

– Szüleid mivel foglalkoztak?

Moravcsik Mária:

–Édesanyám háztartásbeli volt. Önzetlensége, jó szíve megteremtette a kiegyensúlyozott, boldog otthont. Édesapám bányász volt, vájár, ha a szükség úgy hozta, akkor bányamentő is az egyik tatabányai szénbányában. Vele többször jártam lent a bányában, ahol engem is megérintett ez a különleges világ, az ott tapasztalható bajtársiasság, az egymás segítése, amelyből életem során többször merítkeztem. Itt, több száz méterre a föld alatt értettem meg, miért is kívánnak egymásnak a bányászok „jó szerencsét”. Szüleim önállóságra neveltek, szigorúak voltak, modern nevelési elveket gyakoroltak. Mindig volt egy úgynevezett „állandó feladatom”, amely alól csak igen ritkán mentesültem.

Béki Gabriella:

– Mikor jártál az Istvánba?

Moravcsik Mária:

– 1955-től 1959-ig voltam az iskola tanulója.

Béki Gabriella:

– Vidékről kerültél a fővárosba. Nem okozott gondot a váltás?

Moravcsik Mária:

– Mivel „erős” általános iskolából jöttem, nem okozott különösebb gondot az iskolaváltás. Egyébként is úgy neveltek, hogy ne féljek a változástól, a kihívástól. Az újban inkább lehetőséget láttam, nem fenyegetést. Idővel saját tapasztalataim alapján tudatosult bennem szüleim filozófiája. Vitathatatlan tény, hogy félelmünket az ismeretlentől meg kell tanulni uralni. Úgy vélem, hogy a tudatos tapasztalásokkal nő magabiztosságunk saját képességeinket illetően.

Béki Gabriella:

– Milyenek voltak a tanáraid?

Moravcsik Mária:

– Bárhol tanultam, fantasztikusan jó tanáraim voltak. Többségük igazi példakép volt, akiktől becsületességet, kitartást a munkában, őszinteséget tanulhattunk.

Béki Gabriella:

– A humán érdeklődés nagyon jellemző rád. Hogy viselted a közgazdasági tárgyakat a suliban?

Moravcsik Mária:

– Egyformán szerettem a szak- és a humán tárgyakat, kivéve a matematikát. Egyedül ennél a tárgynál éreztem bizonytalanságot. Mitnyán igazgató úr matek felvételi előkészítőjén döbbentem rá, hogy a többiek sokkal jobbak nálam. Amit én tudok, az nagyon kevés ahhoz, hogy olyan egyetemen tanuljak tovább, ahol legalább két évig szerepel a tanrendben a matek, sőt szigorlatoznom is kellene. Általában jó tanuló voltam. Rupp András évfolyamtársammal csupán mi ketten zártuk a negyedik évet kitűnő tanulmányi eredménnyel, és kaptuk meg az évzárón a kitűnő Tanuló oklevelet. Ugyancsak mi ketten értünk el országos tanulmányi versenyen második helyezést. Tulajdonképpen a közgazdaságtudományi Egyetemre felvételi vizsga nélkül besétálhattam volna. kedvenc tárgyaim közé tartozott a tervezés és a pénzügy.

Béki Gabriella:

– Tehát a matek miatt nem mentél a közgázra?

Moravcsik Mária:

– Feltételezem, hogy igen. Egyébként az érettségim is négyesre sikerült matekból. Ez utólag engem igazolt. Mindenesetre olyan helyen szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, ahol nincs matek, csak azt tanulom, amit szeretek, ahol én választhatom meg a tanáraimat (egy-egy előadást vagy szemináriumot több tanár különböző időpontban hirdetett meg).

Én állíthatom össze az órarendemet (az ELTE-n rengeteg szakpárosítás volt, így lehetetlen volt egy központi órarendet összeállítani), és ahol a tanulás egyenlő az önképzéssel, például az olvasással. csak egy ilyen egyetem volt, az ELTE Bölcsészettudományi Kara. Mindig nagyon szerettem olvasni, szerettem a verseket, rengeteget tudtam a kötelezőkön kívül is. Itt, az Istvánban volt lehetőségem az önképzésre. Barátnőmmel mi voltunk az iskola könyvtárosai.

Sőt, Batizi tanár úr engedélyével a könyvtár egyik kulcsa folyamatosan nálunk lehetett. Kell ennél nagyobb lehetőség? Rengeteg időt töltöttünk a könyvtárban olvasással, sokszor a délutáni tanulószoba helyett is. Egyébként is az olyan tanároknál, mint az említett Batizi László, vagy Fekete Katinka, egyáltalán ki merészelte volna nem szeretni, és nem tudni az irodalmat, vagy a történelmet? Ráadásul még politikai gazdaságtan órán is irodalmi műveket elemeztünk, természetesen filozófiai szempontok alapján. Megyeri Ferenc tanár úr legtöbbet Az ember tragédiájával foglalkozott. szerencsés véletlen, a szóbeli felvételin pont ezt a tételt húztam.

Béki Gabriella:

– És az idegen nyelvek?

Moravcsik Mária:

– Nemcsak olvasni szerettem. Az idegen nyelvek is úgymond „ragadtak” rám. Ötödikes voltam, amikor szüleim beírattak németre. Tanárnőm idős volt már, de a módszerei – utólag visszagondolva – korszerűek voltak. A Berlitz kiadó olyan tankönyvéből tanultam, ahol minden németül volt. Ennek az volt a hallatlan előnye, hogy elszakadhattam az anyanyelvtől, megtanulhattam németül gondolkodni. Amikor felkerültem az Istvánba, már elég jól bírtam a nyelvet.

Béki Gabriella:

– Van német szál a családban?

Moravcsik Mária:

– Nincs.

Béki Gabriella:

– A neved után inkább szláv felmenőid vannak.

Moravcsik Mária:

– A családfámat még nem kutattam. Bánhida, ahol laktunk, a mai Tatabánya második kerülete. A helyi hagyomány szerint Bánhida határában győzték le a honfoglaló magyarok 896-ban Szvatopluk seregeit. 1529 után a környék elnéptelenedett, és úgy tudom 1622 környékén szlovák és német bevándorlókkal népesítették be a vidéket. Innen csak fantázia kérdése, hogy honnan is származtathatnám a családomat. Amit tudok, hogy ükszüleim már itt éltek.

Béki Gabriella:

– Miért az orosz szakot választottad az egyetemen? Nem szokatlan ez?

Moravcsik Mária:

– Nem. Minden bizonyos fokig tanárfüggő. A kedvenc tanárod kedvéért biztosan te is többre voltál képes az átlagnál. Mint már említettem, bárhol tanultam, mindenütt sikerült megtalálnom a kivételes tanáregyéniségeket. Így volt ez oroszból is. fiatal, ambiciózus tanárnőnk volt, aki az Ipolyságból települt át Tatabányára. Valamiért tankönyv nélkül kezdtük el tanulni a nyelvet. Az óráin nem írtunk, nem olvastunk, csak beszéltünk. Nyelvileg még „romlatlanok” voltunk. élveztük az óráit. Nekünk természetes volt, el sem tudtuk képzelni, hogy lehet ezt másképpen is csinálni. Döntésemet az otthonról hozott élményeim is meghatározták. Gót és cirill betűkkel írni már otthon, nagyapámtól megtanultam.

Béki Gabriella:

– Eleinte a nagypapa tanította az unokáját?

Moravcsik Mária:

– Gyakorlatilag igen. Amíg élt, figyelemmel kísérte nyelvi fejlődésemet. Elmondok egy jellemző példát. Kollégistaként nagyapámmal is leveleztem, neki csak oroszul, vagy németül írhattam. Nagyapám nem csak elolvasta leveleim, a hibáimat rendszeresen ki is javította, és visszaküldte, hogy okuljak belőle. Sokszor csodáltam őt, hogy egyáltalán hogyan is tudta kibogozni, hogy mit is akartam írni.

Béki Gabriella:

– Nagyapád hol tanulta meg a nyelveket?

Moravcsik Mária:

– Anyai nagyapámról beszélünk. Eredetileg iparos családból származott, de ő is, mint Tatabányán annyian átpártolt a bányához. Amikor katona volt, a hadsereg hivatalos nyelve a német volt. Innen nagyapám német tudása. Oroszul Szibériában tanult meg, az első világháború után ott volt hadifogoly. Esténként sokat mesélt kinti élményeiről – felkeltve ezzel a nyelv iránti érdeklődésemet –, a zord szibériai télről, a végeláthatatlan sztyeppéről. Gyakran emlegette Lenint, aki ebben az időben a környéken lehetett száműzetésben, sőt egy alkalommal még egy nagy gyűlésén is részt vett. Később, ahányszor csak Moszkvában a mauzóleumban jártam, Lenint látva mindig nagyapám jutott eszembe.

Tőle örökölhettem az idegen nyelvek iránti fogékonyságom. Visszatérve középiskolás éveimhez, nem hiszem, hogy volt még valaki rajtam kívül az osztályban, aki szerette volna az oroszt. Az orosz nyelv szeretete tanáromnak, Schuller Gábornak is feltűnt. Néhányunk kedvéért indított egy délutáni fakultatív foglalkozást, ahol népmeséket, és újságot olvastunk. Mindez újdonság volt, érdekelt, szívesen csináltam.

Béki Gabriella:

– Ne szaladjunk ennyire előre. Mondtad, hogy 1955-ben kerültél Pestre, ami egy nagyon izgalmas korszak, hiszen jött ötvenhat. Emlékszel valamire?

Moravcsik Mária:

– Ötvenhatban tizenöt éves kislány voltam. A mi korosztályunknak még fogalma sem volt a politikáról. Azt sem tudtam, de nem is érdekelt, hogy kőbányán az utca túlsó oldalán, a magas kőkerítés mögötti laktanyában oroszok vannak. Huszonharmadikán tanítás után rohantunk vissza a kollégiumba, és mint mindig, készültünk a másnapi óráinkra. Reggelért az első meglepetés, nem mehettünk iskolába. A kollégium kapuját bereteszelték, és arra kértek, lehetőleg ne menjünk az ablakhoz se. Gyakorlatilag mi, gyerekek semmit sem tudtunk a kinti eseményekről. Engem néhány nap után édesapám egy, a bányától kapott teherutóval hazavitt.

A városban szörnyű látvány fogadott. Nagyon megrázó volt. Tatabányán ekkor már nyugalom volt. A munkástanácsok átvették a gyárak és a bányák irányítását. kis túlzással mondhatom, hogy az élet viszonylag normális mederben folyt. Nekünk, diákoknak mindenesetre jó volt, otthon lehettünk, és a „kényszerszünet” hosszabb volt a megszokottnál. 1957 elején kezdődött újra a tanítás. Újdonság volt, hogy kollégiumunk beköltözött a Mester utcába.

Béki Gabriella:

– A kollégiumot mennyire volt nehéz megszokni?

Moravcsik Mária:

– Abban az időben mindenki szegény volt, a családok nehezen éltek. Az én korosztályom nem volt követelőző, a dolgokat, történéseket bizonyos mértékig természetesnek vettük. fiatalok voltunk, optimisták és bizakodóak. senkit nem zavart, hogy az évfolyamunk (közel harminc lány) egy szobában aludt, hogy a harmadik emeleti kollégiumban vaskályha volt, ahova két kislány naponta cipelte fel a szenet az alagsorból, és csinált meleget. Kollégiumi nevelőtanáraink (Fésős Éva, Kuzmich Anikó, Laki Pál) is fiatalok voltak. Szerettek minket és igyekeztek elfeledtetni az otthon, a család hiányát, kollégiumi tartózkodásunkat otthonossá, kellemessé tenni. színes programokat szerveztek. Színházba, moziba, kiállításokra rendszeresen jártunk.

Béki Gabriella:

– Hogy egyetemre mész középiskola után, az a te vágyad volt, vagy szüleid is ösztönöztek erre?

Moravcsik Mária:

– Mindkettő. otthonról mindenben támogattak. Bennem egyébként fel sem merült a lehetősége annak, hogy ne folytassam a tanulmányaim.

Béki Gabriella:

– Az egyetemre gondolom egyből felvettek.

Moravcsik Mária:

– Igen, első próbálkozásra sikerült a felvételi vizsgám. Eredetileg orosz és német szakra jelentkeztem, ebből is írásbeliztem. A szóbeli felvételin megkérdezték tőlem, hogy sváb származású vagyok-e, mert a két idegen nyelv együtt nagyon nehéz lesz. Felajánlották, hogy az egyik idegen nyelv helyett választhatnék valami mást, például irodalmat vagy történelmet. Döntenem kellett, az irodalom állt közelebb a szívemhez, ezt választottam. A tétel, amit húztam, Az ember tragédiája volt, és egy többszörösen összetett mondat elemzése. Három tárgyból szóbeliztem. Feltételezem, hogy az orosz írásbelim sikerülhetett jobban. Egyébként én, kis naiv, az írásbeli felvételi vizsgára szótár nélkül mentem el. Az orosz írásbelin egy népmesét kellett fordítanom oroszra, ez nem okozott problémát. Magyarra nehezebb volt a feladat, de a szövegösszefüggésből mindenre tudtam következtetni. Az első padban ültem, viszonylag gyorsan dolgoztam.

A felvételit felügyelő tanár furcsának találta, hogy szótár nélkül dolgozom, és ezt rá is írta a feladatlapomra. csak a felvételi értesítésből tudtam meg, hogy milyen szakra nyertem felvételt. Szeptembertől, mint magyar–orosz szakos egyetemi hallgató folytattam tanulmányaim, és tanári szakon 1964-ben diplomáztam jeles eredménnyel.

Béki Gabriella:

– Van neked a tarsolyodban még egy idegen nyelv.

Moravcsik Mária:

– Igen, a cseh. Az 1962/63-as tanévben dékáni engedéllyel harmadik szakként felvettem a cseh nyelv és irodalmat. Ebből 1967-ben kaptam meg a diplomámat.

Béki Gabriella:

– Miért vettél fel harmadik szakot és miért pont a cseh nyelvet választottad?

Moravcsik Mária:

– Sipos István professzor úr beszélt rá. Nála szigorlatoztam ószláv összehasonlító nyelvészetből, és előtte szemináriumra is hozzá jártam. Gondolom, első évfolyamot akartak indítani, ezért toborozta a hallgatókat. Engem azzal győzködött, hogy a cseh nagyon szép, gazdag nyelv és „meglátja, egyszer ebből fog megélni”, mondta. Mindkettőben igaza lett. Az igazi „mézesmadzag” azonban az volt, hogy felvesznek az Eötvös kollégiumba. Ennek azonban két feltétele volt, megfelelő tanulmányi eredmény, és egy harmadik szak felvétele. Kérdem én, melyikünk ne szeretett volna Eötvös-kollégista lenni? Beköltözhettem a Ménesi útra. Teljesen más világba csöppentem, az „ötvösösök” külön világába. Igazi szellemi alkotóműhely volt, történész- és régészhallgatókkal kiegészülve. A kollégium könyvtárában a szépirodalom mellett az összes szükséges egyetemi jegyzet is rendelkezésemre állt, valamint olyan segítőkész könyvtáros, mint Sántha Ferenc. Ebben az időben jelent meg Húsz óra című regénye. Felvettem tehát harmadik szakként a csehet.

Mindössze hárman voltunk a csoportban, az órákat a professzor úr is, és cseh lektorunk is a saját szobájában tartotta. Nem lehetett készületlenül menni, vagy éppen hiányozni. ciki lett volna. Az első félév intenzív nyelvtanulással telt. El kellett jutnunk arra a szintre, hogy az irodalomtörténeti előadásokat már cseh nyelven hallgassuk, eredetiben olvassuk az irodalmat, és ezen az adott nyelven is vizsgázzunk. Eleinte nehéz volt, rengeteg energiát fordítottam a nyelvtanulásra.

Béki Gabriella:

– Tanulmányaid mellett jutott időd másra is?

Moravcsik Mária:

– Természetesen. Általános iskolás korom óta rendszeresen sportoltam. Már a középiskolában is, az egyetemen is rengeteget jártunk moziba, és színházba. Évfolyamtársaimhoz hasonlóan én is elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot, és különféle csoportokat vezettem itthon is, de főleg külföldön. Imádtam utazni, roppant szórakoztató volt megérkezni egy idegen országba, vagy városba, megismerkedni minden hely titkával, lelkével, az embereivel. Valahol olvastam (Simone de Beuavoirnál), hogy egy város, vagy ország megértésének kulcsát nemcsak a múltjában, hanem a jelenében is keresni kell, például az emberekben, vagy éppen az ételeiben. Idegenvezetőként beutaztam a volt szocialista országokat, többször jártam a volt szovjetunióban, a Kijev–Moszkva–Leningrád klasszikus útvonalon, voltam a Baltikumban és természetesen a Krímben. Fantasztikus volt, gyönyörű tájak, híres múzeumok, műemlékek, kulturális élmények, és persze ami a lényeg: anyanyelvi környezet. Életemben először itt utaztam metrón, a méltán híres Moszkvain, és Leningrádban érintett meg először az irodalmi olvasmányaimból ismert „fehér éjszakák” varázslatos hangulata.

Béki Gabriella:

– Fordítással nem próbálkoztál? Nem akartál szépirodalmat fordítani?

Moravcsik Mária:

– Nem. Sok mindennel foglalkoztam, de a fordítást és a tolmácsolást soha nem szerettem. A Rendőrtiszti főiskolán sokszor rákényszerültem, hogy szakszöveget fordítsak, vagy éppen tolmácsoljak. Természetesen megcsináltam, de soha nem szerettem meg. Véleményem szerint ez egy külön szakma, nem elég a nyelvet tudni, ismerni kell az adott szakterületet is ahhoz, hogy az ember igényesen, jól végezze a munkáját. A tolmácsolástól időben elrettentettek. Még egyetemista voltam, amikor volt egy nagyon kellemetlen élményem. KISZ-feladatként egy orosz delegációnak kellett tolmácsolnom, éppen Tatabányán.

Tulajdonképpen nem is fogtam fel, hogy mit is vállaltam. Bányászlány lévén, azt hittem, ismerem a szakmát, a szakkifejezéseket, a bányában már többször voltam édesapámmal, milyen meglepetés érhetne? Előre felkészültem és magabiztosan vágtam neki a feladatnak. Ebben az időben Kapolyi volt a főmérnök, ő fogadta a delegációt. Amíg a felszínen voltunk, minden remekül ment. Amint leszálltunk a mélybe, ért az első „hidegzuhany”. Amit a bánya történetéről fent elmondott a főmérnök, azt itt lent kívánta részleteiben bemutatni. Döbbenetemre, már az első mondata tele volt olyan szakkifejezésekkel, amit életemben akkor hallottam először, és a szövegösszefüggésből sem derült ki, hogy tulajdonképpen mit is akar mondani. Rutintalan voltam, rám nem jellemző módon pánikba estem. Hiába kértem a főmérnök elvtársat, magyarázza meg nekem, miről beszél. Magyarázat helyett meglehetősen utálatos volt. Azt hittem, elájulok a szégyentől.

Az oroszok mindenesetre türelmesen végigmosolyogták a szópárbajunkat. Nem volt mit tennem, kénytelen voltam nekik bevallani, hogy magyarul sem értem, amit le kellene fordítanom. Nem vagyok szakember, bölcsész vagyok, nekem csak az édesapám bányász. Húszéves voltam mindössze. Mosolyogva megnyugtattak, ne foglalkozzak vele, úgyis látni fogják, ami érdekli őket. Valóban igazuk lett, később én is megértettem, hogy a liftaknában az ácsolat egyik speciális formájáról beszélt a főmérnök.

Béki Gabriella:

– Mint egyetemistának abban az időben is lehetőséged volt külföldi egyetemi képzésre pályázni?

Moravcsik Mária:

– Sajnos mi még nem pályázhattunk meg külföldi ösztöndíjat. Ez nem jelentette azt, hogy ne tanulhattunk volna a célnyelvi ország valamelyik egyetemén. Egyetemistaként tanultam Pozsonyban a Comenius Egyetemen, és a prágai Károly Egyetemen. 1968-ban szakfelügyelői javaslatra utaztam Moszkvába, a Lomonoszov Egyetemre. Mindig szívesen mentem vissza Moszkvába. Gyönyörű város, rengeteg látnivalóval. Az egyetemen nemcsak gyakorlati foglalkozásaink voltak, rengeteg érdekes kulturális programot és kirándulásokat szerveztek. Alkalmam volt találkozni kortárs írókkal, költőkkel. 1968-ban Jevtusenko volt az egyik „legdivatosabb” újhullámos lázadó, akit többször is meghívtak egy-egy költői estre. Verseit már ismertem. Élmény volt a vele való találkozás.

Béki Gabriella:

– Miután elvégezted az egyetemet, gondolom kerestél munkát.

Moravcsik Mária:

– Már volt munkám. 1963 őszén (ötödéves voltam az egyetemen), megkeresett Mitnyán Mihály igazgató úr, hogy menjek vissza tanítani a régi iskolámba. Tudtam erről a hagyományról, hogy az itt végzett diákjaikat visszahívják. Ekkor már itt tanított Jahoda Manyi, Szabó Gizi, jöttem én, majd iskolatársam Baricz Rezső, őt követte Csomós Mari, és sorolhatnám a fiatalabbakat is. Ez nagy kihívás volt számomra, de elfogadtam. Első sorban azért, mert megtiszteltetésnek tartottam a megkeresést. Meggyőztem magam, hogy a kihívásokkal való szembenézés kiváló alkalom a tanulásra, aminek én személy szerint híve vagyok. Életem egyik legnehezebb időszaka volt az 1963/64-es tanév. Gyakorlatilag még egyetemre jártam, írtam a szakdolgozatom, és emellett teljes óraszámban tanítottam.

Béki Gabriella:

– Miből írtad a szakdolgozatodat?

Moravcsik Mária:

– Szakdolgozatom témája Lakatos Péter Pál munkássága. Ő egy huszadik századi kommunista költő, József Attila kortársa. Elveiért bebörtönözték, majd kivégezték. Kézírással maradtak ránk versei és a börtönnaplója. Az ÚJ Írásban Pándi Pál jelentette meg három versét, a többit tudomásom szerint a mai napig még nem publikálták.

Béki Gabriella:

– Miért egy ismeretlen költőt választottál?

Moravcsik Mária:

– Szerettem volna olyan témát találni, ami nem „lerágott” csont, ahol én csak ismételgetni tudom mások okos gondolatait. Sokat töprengtem és beszélgettem erről egyik tanárommal, Pándi Pállal. Eredetileg ő tizenkilencedik századi irodalommal foglalkozott az egyetemen. Én szemináriumra jártam hozzá. Érdeklődő, jó csoport voltunk. A kapcsolat nem szakadt meg, néhányunkat visszahívott az Új Írás szerkesztőségébe. A folyóiratot ő alapította és úgy emlékszem, haláláig volt a főszerkesztője. Nagyon kapacitált, hogy ne a tanári pályán helyezkedjek el, többet látott bennem, értékelte ötleteimet és szervezőkészségemet. Ezt bizonyítandó, megpályáztatott velem egy, az oktatási Minisztérium által meghirdetett állást.

Éppen ekkor végeztem az egyetemen. Részletes (körülbelül húszoldalas), önéletrajzzal kellett pályáznom. Huszonéves voltam, úgy éreztem, semmi rendkívüli dolog nem történt még velem, azon kívül, hogy megszülettem, tanultam, és éltem a korosztályom gondtalan életét. Végül is sikerült teljesítenem a feladatot, összejött a húsz gépelt oldalas önéletrajz olyannyira, hogy behívtak egy bemutatkozó felvételi beszélgetésre. feladatom lett volna a pedagógiai témájú cikkek szemlézése, és a miniszteri beszéd írása. A pályázaton megfeleltem, ennek ellenére úgy döntöttem, nem fogadom el a felkínált állást.

Béki Gabriella:

– Pedig biztos jobban fizették volna, mint a tanári munkát.

Moravcsik Mária:

– Valószínűleg. Engem azonban soha nem a pénz motivált, hanem a feladat. Valójában egyik feladat sem érdekelt különösebben, szívesebben maradtam az Istvánban tanítani. Tulajdonképpen Pándi találta nekem Lakatos Péter Pált is, akinek a családjával (ez menet közben derült ki) baráti kapcsolatban állt. Különösen az anyaggyűjtés volt izgalmas. Rengeteg érdekes emberrel találkoztam, beszélgettem, mire a történet kikerekedett. Ezeket a találkozókat Pándi szervezte meg. feltételezem, hogy a közelükbe sem kerülhettem volna ezeknek az embereknek. Meglehetősen óvatosak, vagy inkább úgymond bizalmatlanok voltak. Ekkortájt tértek vissza a szovjetunióból, ki a gulagról, ki az önkéntes emigrációból.

Többen voltak, akik orosz feleségükkel jöttek haza. Az, hogy én is beszéltem a nyelvet, hozzásegített ahhoz, hogy könnyebben megnyíljanak. Több olyan dolgot is elmondtak, amire Pándi azt mondta, felejtsem el, úgy ahogy van. A szakdolgozatomat egyébként Bóka László professzorhoz írtam, ő volt a huszadik századi magyar irodalom tanszék vezetője. Dolgozatomat bátor és érdekes munkának tartotta, javasolta, folytassam kutatásaimat, és ebben a témában írjam meg a doktorimat.

Béki Gabriella:

– Furcsa lehetett diákszerepből kollega szerepbe váltani.

Moravcsik Mária:

– Igen, titokban én is féltem attól, hogy volt tanáraim a régi diákot látják majd bennem. Tényleg furcsa, hogy az egyik helyen még diák vagy, ugyanakkor a másik iskolában már tanárként kell helytállnod. éppen ekkor kezdtem meg a gyakorló tanításom magyarból. Negyedik osztályos gimnazistákhoz kerültem. Vezető tanárom (Dr. Makay Gusztáv, A magyartanítás módszertana könyv szerzője, akinél az egyetemen államvizsgáztam) osztálya humán érdeklődésű osztály volt. Tanítványait partnerként kezelte. Diákjaival önállóan dolgoztatott fel egy-egy témakört, és az osztály a tanár úr vezetésével ezt közösen megvitatta. Ha kellett, a tanár úr kiegészítette, és összefoglalta az elhangzottakat.

Az óra végén minden diákja munkáját értékelte. Itt a technikumban ez a módszer megvalósíthatatlan volt, mert a hangsúly a szaktárgyakon volt. Az irodalmat és a nyelvet is lényegesen kevesebb óraszámban tanítottuk, mint a gimnáziumban. Ráadásul én is elkövettem azt a hibát – amit minden kezdő tanár elkövet –, hogy diákjainak szeretné mindazt megtanítani, amit ő az egyetemen tanult.Nehezen értettem meg, hogy például Shakespeare-t hogy lehet úgy tanítani, hogy a szonettjeit meg sem említem, megköti a kezem a kötelező tanterv és tanmenet. E nehézségeken régi tanáraim tapintata és szeretete segített át. Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan tanáregyéniségekkel köthettem életre szóló barátságot, mint Fekete Katinka, vagy Berényi Éva. Tőlük tanultam meg, hogy a jó tanár türelmes, mindig figyel tanítványaira, törekszik diákjaival a személyes jó kapcsolat kialakítására.

A jó tanárnak diákszemmel is tudnia kell látni az eseményeket, tudnia kell tanulni diákjaitól. Megértettem, hogy valójában a diák formál igazi tanárrá minket, és hogy ez a többlet emeli a diákot is és a tanárt is olyan szellemi magasságba, ami mindenkit jobb teljesítményre ösztönöz. 1964-ben diplomáztam. Azt hittem életem nyugalmasabb időszaka következik. Ebben tévedtem. Szeptemberben ugyanis életem egyik legizgalmasabb időszaka kezdődött, osztályfőnök lettem.Emlékszem, amikor beléptem az osztályba, közel negyven csillogó szemű diák tekintetével találkoztam. Szerencsém volt. Aranyos, kedves, őszinte és érdeklődő gyerekeket kaptam, akik mind a mai napig a kedvenc, ha nem a legkedvesebb osztályom.

Tudtam, mint osztályfőnöknek az lesz a „munkám”, hogy támogassam, segítsem őket a minél jobb eredmények elérésében. Ehhez elkerülhetetlen volt a jó osztályközösség kialakítása. Már az elején tudatosítottam, hogy a közös cél, a kölcsönös bizalom, az összetartó közösség elengedhetetlen feltétele a sikernek. Az elvetett mag jó talajba hullott. Nemcsak ez a négy év, egész életük sikerekben gazdag. Az osztály egy életre igazi közösséggé kovácsolódott. szeretem őszinteségüket, korrektségüket, ragaszkodásukat. osztoznak egymás örömében, a bajokat is megosztják egymással. Így könnyebben elviselhető. csupán egy óriási tévedésük van, az érettségi tablóra az a felirat került: „Találkozunk minden olimpiai évben”, helyesen így kellene átírni: „Találkozunk évente legalább négyszer”. Jó érzéssel tölt el, hogy negyvenhét év után is régi iskolájuk és tanáraik iránti szeretetük és tiszteletük töretlen maradt.

Béki Gabriella:

– Gyakorlatilag hány évig voltál az István tanára?

Moravcsik Mária:

– Elvben 1963-tól 1980-ig voltam az iskola tanára. Gyakorlatilag csak 1969-ig dolgoztam itt, majd tízéves kihagyás következett. Soha nem bántam meg, hogy tanári pályám itt, a régi iskolámban kezdődött. Úgy érzem, szegényebb lennék az itt eltöltött öt év nélkül.

Béki Gabriella:

– Mikor mentél férjhez?

Moravcsik Mária:

– 1968-ban. Esküvőm éppen a tanévzáró napján volt, osztályom a mai napig értékeli, hogy részt vehettek rajta.

Béki Gabriella:

– Hol találtad meg a párodat?

Moravcsik Mária:

– Véletlenül találkoztunk. Ő műszaki ember, járműgépész szakon végzett, és a tengerhajózásnál helyezkedett el.

Béki Gabriella:

– Az ő munkája mennyire befolyásolta a klasszikus családi életeteket?

Moravcsik Mária:

– Férjem távolléte miatt csak elvben számíthattam rá, a gyakorlati kivitelezés mindenben rám maradt. Minden problémát egyedül kellett megoldanom. Tudod, optimista vagyok, szeretem a kihívásokat, ezért ennek az életnek is a pozitív oldalát néztem. Szeretek utazni, férjem révén világútlevelet kaptam, fiatalon beutazhattam a fél világot. olyan helyekre jutottam el, ahová abban az időben csak nagyon kevesen.

Béki Gabriella:

– Az osztályfőnöki munka mellett milyen egyéb faladatokkal bíztak meg?

Moravcsik Mária:

– speciális helyzetben voltam, hisz az osztályfőnöki és a tanári munkám mellett még csehből egyetemre jártam. Emlékeim szerint az iskola vezetése ezt figyelmen kívül hagyta. 1964-től sorra kaptam a feladatokat. Megbíztak a tanári értekezletek jegyzőkönyvének a vezetésével, majd megkaptam a „Fillér” iskolai újság tanári felügyeletét…

Béki Gabriella:

– Igen, a mi osztályunkból Kovács Endre dolgozott ott. Meg Görgey Kati is.

Moravcsik Mária:

–…valóban, ők voltak az újság főszerkesztői. A „Fillér” igazi diákújság volt, Mindent a gyerekek csináltak, a cikkek írásától a lap gépeléséig, terjesztéséig. Csak a sokszorosítást végezte Sanyi bácsi. közös munkánkat reformokkal kezdtük: új szerkesztőbizottság, új forma, természetesen új tartalommal. Az Iparművészeti Gimnáziumban terveztettük meg az új borítót. Rövidebb, színesebb cikkekben tudósítottunk az iskola életéről, a fontosabb eseményekről. Helyet kapott még az újságban a humor, a kultúra, és a zene. „Marketingeseink” ötletesek voltak, a lap árát egy forintról ötven fillérre csökkentették. Természetes, hogy újságunkat elkapkodták, a példányszám azt hiszem háromszázötvenre emelkedett.

A magyar mellett néhány osztályban oroszt is tanítottam. Korosztályotok okos, érdeklődő gyerekekből állt, szerencsére nem mindenkinek vette el a kedvét a nyelvtanulástól a rossz tankönyv. sokan jöttek jó alapokkal az általános iskolából. Volt mire építkeznem, könnyebb volt a jó alapokkal rendelkező diákokat motiválni, sikerült néhányukkal nagyon szép eredményt elérnem.Az 1967/68-as tanévben az igazgató úr megbízott az idegen nyelvi munkaközösség vezetésével. Mint mindenhol, itt is „újításokkal” próbálkoztam. Szerettem volna a régi, szerintem korszerűtlen szemléltető eszközöket lecserélni. Gondolok itt például a különféle ragozási táblázatokra, vagy éppen néhány olyan semmitmondó képre, ami a régi tankönyv unalmas olvasmányaihoz kapcsolódott. Mindig is utáltam, ha kérdésemre nem spontán jött a válasz, hanem diákjaim igyekeztek a helyes választ a különféle nyelvtani táblázatokból kikeresni.

Ez életszerűtlen, és meggyőződésem, így nem lehet nyelvet sem tanítani, sem tanulni. Igyekeztem diafilmeket, magnetofont eredeti hanganyaggal, lemezeket, egyebeket vásárolni, vagy kölcsönözni a szovjet Tudomány és kultúra Házából. Meggyőződésem, hogy az órai munkát egy-egy kép, vagy rövidebb film vetítése, dalok tanulása, rövidebb anyanyelvi szövegek hallgatása érdekesebbé, színesebbé varázsolja, megszakítja annak egyhangúságát, felkeltheti a gyengébb, kevésbé érdeklődő tanulók figyelmét. Motiválhatja, aktivizálhatja őket is.

Béki Gabriella:

– Emlékszem, nyelvi szakkör is működött akkoriban az iskolában.

Moravcsik Mária:

– Jól emlékszel. Ebben a tanévben alakult meg iskolánkban először az orosz nyelvi szakkör is, amelynek vezetésével szintén engem bíztak meg. Úgy emlékszem, ebben az első (kísérleti) évben a szakkört csak a negyedikeseknek hirdettük meg azzal a titkolt céllal, hogy felkészítsük a jelentkezőket az orosz nyelvi kiegészítő képesítő vizsgára. Célunk volt a szövegértés, a beszédkészség fejlesztése, a szókincs gyarapítása és természetesen a szép kiejtés elsajátíttatása. Szakkörünk szervezésében került megrendezésre az orosz szavalóverseny. Nem tudom emlékszel-e, de ezt éppen te nyerted meg.

Béki Gabriella:

– Hogyne emlékeznék. Egy Puskin verset mondtam.

Moravcsik Mária:

– Emlékeim szerint magyarul is szépen mondtál verseket, az én szemléltető eszköztáram is bővítetted egy-egy vers magnóra mondásával.

Béki Gabriella:

– Ugyancsak szakkörünk rendezte meg az iskolai orosz nyelvi versenyt, amit Turcsányi Márta nyert, aki a kerületi versenyen is első helyezést ért el, és ezzel bejutott a budapesti döntőbe. Úgy emlékszem ott negyedik, vagy ötödik helyezést harcolt ki magának. Márta nagyon tehetséges volt, sikert sikerre halmozott. A testvériskolák versenyéről is első helyezéssel tért haza. Amit külön kiemelnék, mert nagyon értékelem, hogy jelesre érettségizett oroszból. Szerintem eredményét iskolánkban azóta sem sikerült senkinek sem megdöntenie.

Béki Gabriella:

– Ha ilyen szép eredményeket értél el a munkádban, miért hagytad el az iskolát?

Moravcsik Mária:

– Elhagytam!? Én úgy fogalmaznék, hogy munkahelyet változtattam, ami nem számított iskolánkban egyedi esetnek. Említettem, hogy amikor idekerültem, az iskola több volt diákja tanított már itt. Ők is sikeresek voltak, mégis „elhagyták” az alma matert. Többek között Jahoda Manyi, ő a Wesselényi utcai testvériskola igazgatója lett, Szabó Gizi egy felsőfokú technikum adjunktusa, Baricz Rezső a Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető tanára, csomós Mari a Dunaújvárosi Főiskola docense. A változtatásnál engem soha nem a pénz, vagy a karriervágy motivált. Korábban már vissza tudtam utasítani egy nagyon kedvező egyetemi ajánlatot. Akkor úgy éreztem, családom számára túl nagy áldozattal járt volna a váltás. Ezt nem vállalhattam. Említettem már, hogy szerető, összetartó családban nőttem fel. szüleim féltő gondoskodását életük végéig éreztem. Számomra ők, az általuk képviselt családmodell volt a követendő, jó példa.

Gyermekeim nevelését soha nem bíztam volna senkire. Gondold el, az apjuk külföldön, én Budapesten, őket pedig a hetven kilométerre élő nagyszülőkhöz „passzolom”. Számomra a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyermekeimnek ugyanazt tudjam biztosítani, amit én is megkaptam szüleimtől: egy összetartó, gondoskodó, igazi családot. A heti közel harminc órai középiskolai elfoglaltságom mellett, nem tudtam volna helytállni. A főiskolán viszont a heti hat-nyolc órás elfoglaltságom mellett volt időm rájuk, és tulajdonképpen az édesapjukkal való folyamatos kapcsolattartás is biztosítva volt. kérdésed az volt, hogy miért is váltottam? Ennek a története visszanyúlik 1969-re. Az év őszén a férjem után külföldre utaztam, ahol influenzavírussal fertőződtem meg.

Ekkor vártuk első gyermekünket. A betegség olyan súlyos kimenetelű volt, hogy veszélyeztette az állapotomat. A szülésig betegállományban tartottak. Utána gyesen voltam, majd 1980-ig fizetés nélküli szabadságon.

Szükségem lett volna még egy év fizetés nélküli szabadságra, amelyet sajnos nem kaptam meg, vissza kellett jönnöm tanítani. Nem akarlak magánéleti problémáimmal untatni, és önmagam ismételgetni, de éppen akkor nem rendelkeztem budapesti lakhellyel, mint már említettem Tatabányáról kellett volna naponta bejárnom. sokat gondolkoztam, mit is tegyek? A szerencsés véletlen az utolsó utáni pillanatban mentett meg. De ezt szó szerint kell értened. lehetőségem volt átmenni a Rendőrtiszti főiskolára. éreztem, ez az a bizonyos „adott” pillanat az életemben. Tíz év kihagyás után ez önmagában nagyon nagy szakmai kihívásnak számított, úgy éreztem ezt nem hagyhatom ki, el kell fogadnom. Tehát augusztus harmincegyedikén este készültem a szeptember elsejei középiskolai évnyitóra, amikor telefonhoz hívtak. Leendő tanszékvezetőm közölte velem, felvettek a főiskolára, másnap reggel nyolckor össztanári értekezlet, amelyre engem is elvárnak.

Főiskolai munkaviszonyom ugyanis szeptember elsejével kezdődik. A szituáció nagyon kellemetlen volt, de választanom kellett. Nem volt mérlegelésre időm, ott, azonnal döntenem kellett, és én igent mondtam.

Béki Gabriella:

– Nem bántad meg a döntésed?

Moravcsik Mária:

– Nem, soha nem bántam meg. Az élet engem igazolt. Titokban féltem kicsit: fegyveres testület, nagyobb kötöttség, katonás rend és szigor, képzeltem én. csábító volt az, hogy tanszéki munka folyt, sokrétűbb, érdekesebb, nagyobb felelősséggel. Félelmeim nem igazolódtak, új, toleráns munkahely, segítőkész kollégák, teljesen új tananyag és követelmények, új szokások vártak. Tulajdonképpen minden teljesen más volt, mint az előző munkahelyemen. Eleinte csak oroszt tanítottam. Tanársegédi státuszt kaptam, heti óraszámom nagyon lecsökkent, és ami a leglényegesebb, hogy bármikor elutazhattam gyermekeimmel férjemhez külföldre. Ilyenkor fizetés nélküli szabadságot sem kellett kivennem.

Itt az volt a megszokott, hogy kollégáimmal egymást helyettesítettük úgy, hogy összevontuk a csoportokat. Bizonyos időközönként betanítottunk egymás csoportjába. Ennek mind a hallgató, mind a tanár szempontjából megvolt a maga előnye. Tőlünk, tanároktól ez az állandó készenlét rengeteg többletmunkát igényelt, de megérte. Az ember mindig mindenből naprakész volt, a csoportok pedig sokkal sikeresebbek, és eredményesebbek. A főiskolán szinte mindenben nagyon nagy szabadságot kaptunk. Főnökeink megbíztak bennünk, egyetlen dolgot követeltek meg, az eredményességet.

Béki Gabriella:

– Ilyen helyen előírás volt a párttagság?

Moravcsik Mária:

– Nem. Sok kollégám volt pártonkívüli. Amikor ide kerültem, megkérdezték tőlem, miért nem vagyok a párt tagja, tervezem-e, hogy belépek? Pártonkívüliségem családi okokkal magyaráztam, amit megértettek.

Béki Gabriella:

– A főiskolán végre oktathattad a cseh nyelvet is.

Moravcsik Mária:

– Igen. Már a rendszerváltást megelőzően bizonyos, adott területen dolgozó hallgatóink számára lehetővé tették, hogy az addig kötelező orosz nyelv helyett a szomszédos országok valamelyikének nyelvét választhassák. Ekkor még létezett Csehszlovákia, így a cseh nyelv került meghirdetésre. Eszembe jutott egyetemi professzorom „jóslata”, ami végül is beteljesedett, valóban e nyelv tanításából élek, sőt tanári szakom igazi kuriózum volt. Vendégtanárként a Nemzetvédelmi Egyetemre is meghívást kaptam, ahol évekig tanítottam, még nyugdíjazásom után is. Mint minden nyelvből, csehből is elvárás volt a szakmai anyaggal bővített középfokú nyelvvizsga. A főiskola vezetésétől a cseh nyelv tanításához minden segítséget megkaptam. Kiutazhattam Prágába a Károly Egyetemre anyagot gyűjteni. Az Idegen nyelvi tanszék szervezésében nyaranta rendszeresen tartottak hathetes nyelvi képzést a csehül tanuló külföldi egyetemisták részére. Nagyon jó tankönyveik voltak, pont olyanok – mint régen az a bizonyos Berlitz –, amire mindig is vágytam, hogy ilyenből taníthassak.

Semmi magyar, fokozatosan épült egymásra az ismeretanyag. Ezeket a könyveket a Rendőrtiszti Főiskolának átadták, csak a szakmai anyagot kellett nekem elkészítenem. Hosszú, majd egyéves gyűjtőmunkám eredménye alap- és középfokra felkészítő szakmai szöveggyűjtemény lett. Jegyzetemet Prágában az Idegen nyelvi tanszék vezetője lektorálta, sőt az első kiadás is az ő gondozásukban jelent meg. Itthon a főiskola vezetése értékelte az ezen a területen végzett munkámat, rövidesen adjunktusból, docenssé neveztek át.

Béki Gabriella:

– Mint orosztanárt mennyiben érintett a rendszerváltás, nem veszítetted el a munkádat?

Moravcsik Mária:

– szerencsére engem egyáltalán nem fenyegetett a munkanélküliség rémálma. oroszt már egy ideje nem tanítottam, így nem volt mit elvesztenem. Sajnos, néhány nagyon jól képzett kollegánktól vagy megvált a főiskola, vagy kötelezően valamilyen más nyelvre át kellett magukat képezniük. (Öt év egyetem!) Nekem a változás új lehetőséget hozott. 1992-ben a főiskola főigazgatója áthelyezett a Közép-Európai Rendőrakadémiára (KERA). A KERA 1991-ben alakult meg Bécs– -Budapest központtal. Itt jogi végzettséggel és gyakorlattal is rendelkező, németül jól beszélő rendőrtisztek posztgraduális képzése folyt, akiknek szakterülete a szervezett bűnözés ellen folytatott harc. A hallgatók nyolc országból érkeztek (Svájc, Ausztria, Németország, Lengyelország, Cseh és Szlovák Köztársaság, Szlovénia és hazánk).

A képzés, és az egymás közötti kommunikáció német nyelven folyt. Az alapító országok célul tűzték ki a szervezett bűnözés elleni harc hatékonyabbá tételét, a személyes jó kapcsolatok kiépítését, a bürokrácia csökkentését, és így tovább. A hallgatók minden országban egy hónapos képzés keretében ismerkedtek meg az adott ország jogrendjével, a bűnözés elleni harc módszereivel, hatékonyságával, és a többi. A magyarországi szekció vezetője a főiskola főigazgatója lett. Engem, egyik helyettesévé neveztek ki.Itt nem iskolarendszerű képzés folyt, az adott szakterület legjobbjai tartottak előadássorozatot a hallgatókat érintő témákban. Én oktatásszervezéssel foglalkoztam, valamint az egyes országokban folyó képzés felügyeletével, összehangolásával.

Béki Gabriella:

– A német nyelvtudásod elegendő volt ehhez a munkához?

Moravcsik Mária:

– Németből ekkorra már túl voltam egy továbbképzésen. Még 1989-ben minket, szláv szakosokat (orosz, lengyel, szerb, horvát, cseh) nyelvi továbbképzésre köteleztek. Akinek valamilyen nyugati nyelvből nem volt középfokú nyelvvizsgája, azt kötelezték annak megszerzésére. Tehát szabadon választhattunk egy nyugati nyelvet, amit intenzíven tanulnunk kellett. Én a németet választottam, gondolva, hogy kevesebb energiámba kerül, ha olyan nyelvet választok, amit már többé-kevésbé ismerek. Munkám a KERA-n nagyon érdekes volt, megint utazhattam, rengeteg új élménnyel gazdagodtam. Egyszer például Ausztriában voltunk egy konferencián, majd Rustba mentünk kirándulni. Én itt, osztrák oldalon láttam életemben először a Fertő-tavat. Fantasztikus élmény volt. Miközben dolgoztam a KERA-n, a tanítást nem kellett abbahagynom. A Nemzetvédelmi Egyetemen továbbra is csehet tanítottam. Olyan hallgatóim voltak, akik külszolgálatra készültek, követségre, vagy a NATO-ba. Ők rugalmasak voltak, tudtak alkalmazkodni az én időbeosztásomhoz.

Béki Gabriella:

– Mikor mentél nyugdíjba?

Moravcsik Mária:

– 1996-ban volt egy súlyos balesetem, pechemre eltört a gerincem. Több mint négy hónapig kórházi ápolásra szorultam. Orvosom pesszimistább (vagy óvatosabb?) volt mint én. Véleménye szerint nem bírtam volna ezt a „strapás” életmódot, az ezzel járó terhelést, ezért javasolta nekem, hogy kérjem a nyugdíjaztatásomat. Nem szerettem volna tolókocsiban végezni. Annak ellenére, hogy munkahelyemen marasztaltak, orvosomra hallgatva mégis nyugdíjba mentem. Én optimistább voltam, mint az orvosom, soha nem adtam fel a reményt, hogy meggyógyulok. Bíztam bennük, és a gondos ápolásuknak meglett az eredménye, teljesen meggyógyultam. Természetesen a munkámtól nagyon nehéz lett volna ilyen hirtelen és váratlanul elszakadnom. Szerencsémre nem is kellett. Több mint tíz évig visszajártam a munkahelyemre tanítani és vizsgáztatni, és a KERA-n is még évekig dolgoztam.

Béki Gabriella:

– Elégedett ember vagy?

Moravcsik Mária:

– Igen, elégedett és boldog vagyok. Annak idején jól választottam. Egész életemben azt csináltam, amit szerettem.

Béki Gabriella:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2015 februárjában

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.