Dr. Kacsirek Róbert (1960) – Lépcsőfokok III.

Dr. Kacsirek Róbert – Lépcsőfokok III.

Érettségi éve: 1960

diplomata, közgazdász

„negyvenhat év a külügyben”

1960-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Technikum pénzügyi tagozatán. Az érettségi után, az iskola javaslatára a Külügyminisztériumba került, ahol negyvenhat évet dolgozott különböző beosztásokban. A pénzügyi osztályon kezdte, aztán külszolgálatra Norvégiába küldték, később Washingtonban, Oslóban, Londonban is dolgozott, volt konzul, gazdasági vezető.

A minisztériumban egy ideig költségvetési referens volt, később osztályvezető, a nyugdíj előtt az ellenőrzési főosztályon dolgozott. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügyi szakát esti tagozaton végezte el, doktori disszertációját az egyetem pénzügyi tanszékén védte meg. 2004-ben a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült. 2006-ban nyugdíjba vonult. Nős, felesége is Istvános volt. Három gyermekük, és három unokájuk van.

Frank Iván:

– Osztálytársak voltunk, sok mindent tudok veled kapcsolatban. Magam úgy emlékszem rád, hogy csendes, barátságos, nagyon nyugodt fiú voltál. Tudom, hogy Erzsébetről kerültél az Istvánba.

Kacsirek Róbert:

– Igen, és Pesterzsébeten is születtem. Életem első húsz évét ott töltöttem, ott jártam általános iskolába. Elsősorban a tanáraimnak köszönhetően humán érdeklődésű voltam; különösen szerettem a történelmet, irodalmat.

Frank Iván:

– Érdekes, hogy az Istvánba került diákok jó része humán érdeklődésű volt – és mégsem a gimnáziumot választották.

Kacsirek Róbert:

– Úgy emlékszem, hogy abban az időben a technikumok jóval vonzóbbak voltak… legalább is én biztosan nem akartam gimnáziumba menni. Először a kerületben levő gépipari technikumot néztem ki magamnak…

Frank Iván:

– A szüleid biztatására?

Kacsirek Róbert:

– Nem mondhatom. A szüleim mindketten gyárban dolgoztak, az édesapám elektroműszerész volt, ha jól tudom, művezető. Arra emlékszem, hogy ők szinte a gyárban élték az életüket, nem nagyon szóltak bele a pályaválasztásomba. Mentem, amerre a szél fújt. A középiskolába való jelentkezést megelőzte egy orvosi vizsgálat, ahol kiderült, a szemem miatt alkalmatlan vagyok ipari pályára, így a tanárom a gimnáziumot javasolta. De, mint mondtam, azt semmiképpen nem akartam. Így választottam az I. István közgazdasági Technikumot, éspedig azért, mert a házban, ahol laktunk – egy többlakásos kertes házban – volt egy fiú, aki az Istvánba járt.

De nemcsak ő, hanem a barátnője is, és én elég jóban voltam velük. Nagyon tetszett nekem, amiket az iskoláról meséltek, és velük eljártam az iskola különböző kulturális rendezvényeire. Egyébként akkor láttam laki tanár úr rendezését, egy operettet adtak elő, ha jól emlékszem, Dunajevszkij egy darabját, és nagyon tetszett, nagyon magas színvonalú előadás volt. lényeg, hogy úgy döntöttem, ebbe az iskolába fogok járni. Emlékezetes volt első találkozásom az osztályfőnökünkkel, Győrffy Árpáddal, akitől kénytelen voltam a beiratkozáskor egy tollat kérni, mert nem volt nálam írószerszám. Elég furcsán nézett rám…

Frank Iván:

– Milyen fiú voltál még az általános iskolában? Nyitott, barátkozó, vagy éppen az ellenkezője? Voltak barátaid?

Kacsirek Róbert:

– Persze, voltak barátaim. Sok időt töltöttem velük, egyébként kapusként tagja voltam az iskola focicsapatának.

Frank Iván:

– Szorgalmas diák voltál?

Kacsirek Róbert:

– Hát, úgy félszorgalmas. A tanulás, a foci mellett zenét is tanultam, hegedültem három évig. Az utolsó évben hagytam abba, mert nagyon sok időt vett igénybe, és abban az évben belehúztam a tanulásba. Erős négyessel végeztem az általánost.

Frank Iván:

– És elkezdted a középiskolát az akkor már a Mester utcába költözött Istvánban. Egy osztályba jártunk, érdekel, hogy neked mi volt az első benyomásod az osztályunkról?

Kacsirek Róbert:

– számomra nagyon érdekes volt, hogy olyan osztályba járhattam, ahová nagyon sok vidéki fiú is járt. Az osztály fele kollégista volt, eleinte furcsa volt nekem, hogy néhányan tájszólással beszéltek… De abban viszont kevés kivétellel hasonlítottunk, hogy meglehetősen szegény környezetből érkeztünk. Nem sokáig voltunk így együtt. október huszonharmadikától hosszú ideig szünetelt a tanítás, és amikor megkezdődött, nagyon sok osztálytársunk nem jött vissza az iskolába. Volt, aki elhagyta az országot, mások egyszerűen csak kimaradtak. Egyetlen osztálytársunk halt meg, éppen kórházban volt, és egy akna végzett vele. Vele pedig előtte elég közel kerültünk egymáshoz.

Frank Iván:

– Rád hogy hatottak az akkori események? Hol voltál a harcok idején?

Kacsirek Róbert:

– Emlékszem, október huszonharmadikán este otthon voltunk, és a város felől furcsa hangokat hallottunk. Az édesapám rögtön mondta, hogy ezek lövések. Másnap reggel már tudtuk, hogy harcok folynak, és az én első gondolatom az volt, hogy de jó, akkor most nem kell iskolába mennem. Egyébként Erzsébeten viszonylag csönd volt, én többnyire otthon voltam. Egyetlen érdekesebb dolog történt velem, a két évvel idősebb bátyámmal az utcán sétáltunk, amikor egy rendőr megállított bennünket. Kérdezte, hová megyünk, mit csinálunk az utcán. Majd megnézte a farzsebünket, hogy nincs-e pisztoly nálunk. Aztán elengedett bennünket. Szóval többnyire otthon voltunk, az apám bejárt a gyárba, főleg azért, hogy néhányadmagával élelmiszert szerezzen a gyárban dolgozók családjának.

Frank Iván:

– Hogy emlékszel a tanárainkra? Kik voltak azok, akik a legközelebb álltak hozzád?

Kacsirek Róbert:

– Elsőnek talán Feketéné tanárnőt említem, aki földrajzot tanított. Őt nagyon kedveltem, részben, mert egyik kedvenc tárgyam volt a földrajz, részben, mert egy nagyon kedves ember volt. Ő beszélt rá arra, hogy induljak földrajzversenyeken, ahol az első fordulón mindig túljutottam, de a gimnazistákkal azért nem vehettem fel a versenyt. Aztán laki tanár úr, bár a vele való kapcsolatom azzal kezdődött, hogy kaptam tőle egy karót: ugyanis nem kötöttem be a definíciós füzetemet, márpedig ő erre nagyon kényes volt. Viszont nagyon jól tanított, később az egyetemen szinte abból éltem, amit politikai gazdaságtanból az Istvánban tanultam. Kedveltem Bíró tanár urat, a matematikatanárunkat, akinek különösen a humorát értékeltem, bár a tantárgyából nem remekeltem, végig hármasom volt, az érettségim is közepesre sikeredett, miközben minden másból ötösöm volt. De kedveltem Osvald tanár urat, a történelemtanárunkat, Petiknét, az irodalomtanárt is…

Frank Iván:

– Féltél az érettségitől?

Kacsirek Róbert:

– Igen, féltem. Tovább szerettem volna tanulni a közgazdasági egyetemen, és ehhez sikeres érettségi kellett. Nagyon izgultam.

Frank Iván:

– De aztán mégsem jelentkeztél egyetemre. Miért?

Kacsirek Róbert:

– Azt hiszem, elfáradtam. Nagyon sok energiát fektettem a tanulásba, és még így is hármasom lett matekból. Ezért nem felvételiztem.

Frank Iván:

– Akkor merre vitt az utad?

Kacsirek Róbert:

– Nagyon szerettem a nyelveket. Ezért azt gondoltam, valamelyik külkereskedelmi cégnél próbálok elhelyezkedni. De közbejött, hogy a külügyminisztériumból megkeresték az iskolát, hogy két végzett tanulót szeretnének alkalmazni. Ebből én lettem az egyik szerencsés, aki a külügyminisztériumban kezdhette a pályafutását.

Frank Iván:

– Egy pillanatra még időzzünk el a középiskolánál. Ugyanis azok közé tartozol, akik ott ismerték meg a párjukat. Kocsis Ildikó a párhuzamos lányosztályba járt. Hogyan kezdődött a kapcsolatotok?

Kacsirek Róbert:

– Ildikó is erzsébeti, és gyakran utaztunk együtt a villamoson az iskolába. De az igazi kapcsolat akkor jött létre, amikor a szalagavató bálon, a palotás nyitótáncnál ő lett a partnerem. Két év múlva összeházasodtunk, azóta is együtt vagyunk.

Frank Iván:

– Elkezdtél dolgozni a külügyben. Mi volt a munkád?

Kacsirek Róbert:

– Mindketten a pénzügyi osztály számviteli részlegére kerültünk. én a minisztérium könyvelését végeztem. Ott ébredtem rá, hogy milyen jó középiskolát végeztem el: nemcsak, hogy könyvelni tudtam, hanem amikor mérleget kellett készíteni, nem rohantam segítségért az osztályvezetőhöz, hanem elkészítettem a mérleget. Rá is csodálkoztak a munkatársaim. Az is kuriózum volt nekik, hogy tíz ujjal tudtam gépelni.

Frank Iván:

– Mikor kerültél először külföldre?

Kacsirek Róbert:

– A külügyben töltött két év elteltével. furcsa történet: megházasodtam, és az a rém lebegett a fejem felett, hogy behívnak katonának. Nos, szerintem megesett a szíve rajtam néhány kollégának, és gyorsan elintézték, hogy külszolgálatra küldjenek. 1962-ben Oslóba küldtek, ahol részben gazdasági feladataim voltak, de konzuli teendőket is elláttam. Talán a legfiatalabb ott dolgozó voltam: a többiek mind negyven-ötven évesek, már komoly külügyi tapasztalattal. Nagyon sokat tanultam, tapasztaltam ott arról, hogy hogyan működik a külképviselet. Az ügyvivő szigorú ember volt, mint megtudtam, ő korábban Rákosi titkára volt, a fél életét Moszkvában töltötte és, ahogy farkas Vladimir könyvében olvastam, rejtjelező feladatokat is ellátott, így szinte mindent tudott Sztálin és Rákosi kapcsolatáról. De ezeket a titkokat magával vitte a sírba. Tartottam tőle, nemigen beszélgettünk. A munkámmal voltam elfoglalva, meg norvégul tanultunk a feleségemmel együtt. Elég jó szintet értünk el a nyelvben.

Frank Iván:

– A szocializmus kellős közepéből kerültél a „rothadó kapitalizmus” világába. Hogy élted meg?

Kacsirek Róbert:

– Érdekes volt. Az igazság az, hogy nem az ottani lakótelepek világába kerültünk, a követség például olyan helyen volt, hogy szemben lakott a király lánya, a szomszédunk valamilyen gyáros volt… Ami fontos, hogy nagyon sok norvéggal össze tudtunk jönni, én röplabdázgattam…

Frank Iván:

– Nem szólt bele a követség, hogy kikkel tartotok kapcsolatot?

Kacsirek Róbert:

– Egyáltalán nem. Sőt, arra bíztattak bennünket, hogy minél több kapcsolatot építsünk. Azt a különbséget, amire célzol, legalábbis az életszínvonal terén, kevésbé éreztük: abban az időben Norvégia még nem volt gazdag ország. csak később, az olaj tette igazán azzá.

Frank Iván:

– Meddig tartott az oslói szolgálatod?

Kacsirek Róbert:

– Három évig voltam Norvégiában. Itt született meg az első gyerekem, a fiam. Majd hazajöttünk, és az itthoni munkám mellett elkezdtem az egyetemet, esti tagozaton. Ildikóval együtt, mindkettőnket felvettek. Két évet tudtam így elvégezni, majd Washingtonba küldtek, ahol levelező tagozaton még egy évet tudtam befejezni. De abba kellett hagynom, mert ezen a módon nem lehetett folytatni a tanulást. Öt évet voltam kénytelen kihagyni.

Frank Iván:

– Tehát a következő állomáshelyed Washington volt. Mi volt a beosztásod?

Kacsirek Róbert:

– Itt már csak konzuli teendőket láttam el. Elsősorban adminisztratív vonalon dolgoztam, mindenekelőtt a vízumokat intéztem. Na, itt viszont már bőséges tapasztalatom volt arról, hogy milyen az igazi kapitalizmus.

Frank Iván:

– Ebben a beosztásban nyilván protokollkötelezettségeid is voltak.

Kacsirek Róbert:

– Ezt nem nagyon kedveltem, de nagyon sokféle emberrel találkoztam. Főleg a magyar diaszpóra életét ismertem meg igazán, és ez nagyon érdekes volt. Nem véletlenül mondják a magyarokról, hogy ahol ketten megjelennek, rögtön legalább három pártot alapítanak. A korábbi bevándorlók például szinte semmilyen kapcsolatot nem tartottak azokkal, akik ötvenhatban érkeztek. Nagyon sok értékes ember telepedett le Amerikában, és számomra nagyon furcsa volt abban az időben, hogy egymással is alig tartották a kapcsolatot.

Frank Iván:

– Az amerikaiak közül lettek itt barátaid?

Kacsirek Róbert:

– Nem mondhatnám. Sokan dolgoztunk a nagykövetségen, elsősorban velük töltöttük a legtöbb időt. Egyébként hadd jegyezzem meg: az a típusú élet, amit a külügyi szolgálat kínál, bár kétségtelenül érdekes, de vannak árnyoldalai is. Például, hogy az embernek újra és újra kell kezdeni a beilleszkedést a legváltozatosabb helyeken, hogy újra meg újra elveszítjük a barátainkat ott, ahol éppen szolgáltunk. Új és új ismeretségeket kell szerezni, és tudjuk, hogy mindezek csak néhány évig tartanak majd.

Frank Iván:

– Meddig voltál Washingtonban?

Kacsirek Róbert:

– 1969-től 1973-ig, akkor született a harmadik gyerekem, a kisebbik lányom. A nővére meg akkor, amikor még Washington előtt odahaza voltunk. A történethez tartozik: épp hogy megúsztam a vietnami kiküldetést. Magyarország akkor békefenntartó feladatokat látott el ott, és aki angolul tudott, az számíthatott rá, hogy mennie kell. De mire rám került volna a sor, bevonult Saigonba a vietkong, így megúsztam. Nehéz lett volna, főleg Ildinek a három gyerekkel.

Frank Iván:

– Itthon mi volt a feladatod?

Kacsirek Róbert:

– A személyzeti osztályra kerültem munkaügyi főelőadónak. Három évig dolgoztam ebben a beosztásban. Az egyetemet ez idő alatt sem sikerült befejeznem, részben a munkám miatt, meg nyelvvizsgákat kellett letennem, aztán az én dolgom volt a gyerekek szállítása… Mindössze egy évet sikerült akkor elvégeznem. Három év után Hágába helyeztek, ahol négy évet dolgoztam konzulként, de ez idő alatt végre sikerült befejeznem az egyetemet. Itt már a feleségem is dolgozott, ő a gazdasági ügyeket intézte.

Frank Iván:

– Mi volt ebben az időben a feladata egy konzulnak?

Kacsirek Róbert:

– Többek között voltak adminisztrációs feladatai, az ott élő magyar emigráció ügyes-bajos dolgaiban kellett segédkeznie, fontos feladata volt a vízumügyek intézése…

Frank Iván:

– A magyar vízum megadásában volt-e döntési joga a konzulnak?

Kacsirek Róbert:

– Az esetek egy részében igen. Mondjuk, ha valaki turistavízumot kért, a konzul dönthetett az esetében.

Frank Iván:

– Még egy kicsit Hágánál maradva: itt dolgoztál, amikor befejezted az egyetemet. Itt írtad a diplomamunkádat is. Mi volt a témád?

Kacsirek Róbert:

– Holland témát választottam: A holland költségvetés, és annak hatása a holland gazdaságra. ott helyben ez kézenfekvő volt, voltak konzultációs lehetőségeim, módom volt kutatni, információkat szerezni.

Frank Iván:

– Össze lehetett abban az időben hasonlítani a magyar gazdaságot a hollanddal?

Kacsirek Róbert:

– Nem, de nem is volt értelme. és nemcsak azért, mert a mi tervgazdálkodásunk alapvetően különbözött az ő piacgazdálkodásuktól. Hanem, mert Hollandia hozzánk képest jóval gazdagabb ország volt, és most is az. Már akkoriban is több multi cége volt, csak hogy, mondjuk, a Shellt, vagy a Philipset említsem… Valaha hatalmas gyarmatbirodalmuk volt, ahonnan elképesztő extraprofitra tettek szert. Élenjártak a modernizálásban, a befektetésekben… Nagyon fejlett volt a mezőgazdaságuk is. szóval nem volt mit összehasonlítani.

Frank Iván:

– Hágából visszatérve ismét a minisztérium…

Kacsirek Róbert:

– A külügy költségvetési főelőadója lettem. Magam állítottam össze, és nagyjából nekem kellett őrködnöm a költségvetés végrehajtásán is. érdekes munka volt, mert átfogta a külügy teljes tevékenységi körét. Itt kamatoztathattam mindazt, amit az Istvánban Győrffy tanár úrtól tanultunk. Nagyon jó viszonyt alakítottam ki a pénzügyminisztérium munkatársaival. Ezt a munkát nyolcvannégyig végeztem, és ez idő alatt sikerült megvédenem a doktori disszertációmat. Aztán visszakerültem Washingtonba, ahol a nagykövetség gazdasági vezetője lettem. Itt éltem át az évtized végén a rendszerváltást.

Frank Iván:

– Mit tapasztaltál, hogyan fogadták Amerikában a Magyarországgal kapcsolatos eseményeket?

Kacsirek Róbert:

– Mindenekelőtt azt érzékeltem, hogy nagyon megnőtt az érdeklődés Magyarország iránt. sokan az amerikaiak közül, akik korábban azt sem tudták, hogy hol található a térképen az ország, egyszerre felfedezték a magyarokat, és nagyon odafigyeltek a rendszerváltozással kapcsolatos információkra. Egyre több politikus érkezett tőlünk az Egyesült Államokba, egyre hatékonyabb és érdekesebb tárgyalások folytak, egyre élénkebb lett a diplomáciai tevékenység.

Frank Iván:

– De már nyolcvanöttől Washingtonban voltál. Tulajdonképpen ez volt az az év, amikortól, bár gyökeres változásra akkor még senki nem gondolt, de a társadalmon belül elindulhatott egy progresszív folyamat, igaz, csak nagyon szűk körben. Lehetett ebből valamit érzékelni a diplomáciai munkában?

Kacsirek Róbert:

– Nem nagyon. Igaz, én akkoriban a gazdasági ügyeket intéztem, kevésbé figyeltem a politikai folyamatokra. Az igazi változások nyolcvankilenc-kilencventől voltak érzékelhetők. Egyrészt, ahogy mondtam ugyancsak megélénkült a diplomáciai tevékenység, másrészt, kilencventől, igen nagy változás következett be a diplomatatestület összetételében: nagyon sok karrierdiplomatát menesztettek, és helyettük ugyan sok nyelven beszélő, más területen eredményesen működő kollégák jöttek, de diplomáciai területen teljesen tapasztalatlanok voltak. Márpedig ez nagyon nehéz szakma, kell jó néhány év, mire valaki beletanul.

Frank Iván:

–Washington után újra itthon.

Kacsirek Róbert:

– A bér- és munkaügyi osztály helyettes vezetője voltam egy évig, majd én lettem az osztályvezető. Ez a munka akkor lett számomra különösen érdekes, amikor a köztisztviselői törvény készült, amiben a külügy részéről alaposan benne voltam. Sajnos, sok törvénnyel együtt ez is elsorvadt az évek során…

Frank Iván:

– Ha jól tudom, ezután Londonba kerültél…

Kacsirek Róbert:

– Igen, 1994-től 1999-ig voltam a brit fővárosban. Az ottani beosztásra már pályázni kellett, míg korábban mindenkit kijelöltek a feladatra. Londonban is a nagykövetség gazdasági vezetője lettem. A feleségem is kapott itt munkát. Erre az időre úgy emlékszem, hogy élénk diplomáciai élet folyt. Sokan utaztak ide tárgyalni. Kovács László volt akkor a külügyminiszter, neki komoly nemzetközi tekintélye volt. Ha jó az emlékezetem, talán Orbán első külföldi útja is idevezetett kormányfői minőségében.

Visszatérve az ellenőrzési főosztályra kerültem, aminek nemcsak a pénzügyi, gazdasági folyamatok ellenőrzése volt a feladata, hanem a külképviseleteken ellenőriztük a különböző működéssel összefüggő tevékenységeket, kivéve természetesen a politikai jellegű munkát. Ebben a beosztásban rengeteget utaztam. Hogy őszinte legyek elég fárasztó volt. Ez volt az utolsó beosztásom, innen mentem nyugdíjba 2006-ban.

Frank Iván:

– Csak úgy hirtelen? És azóta?

Kacsirek Róbert:

– Nyugdíjas vagyok, a szó szoros értelmében. Még London után költöztünk egy kétlakásos társasházba, amihez nagy kert tartozik, van egy kis házunk Nagymaroson, gyakran ott töltjük az időt. Nagyon szeretek kertészkedni.

Frank Iván:

– Gyerekek? Unokák?

Kacsirek Róbert:

– szétrebbent a család, viszonylag keveset vagyunk együtt. A fiam Szolnokon él, az ottani főiskolán több pozíciót, köztük a tudományos rektor helyettesi posztot is betöltötte, emellett a Corvinus egyetem docense is. Az idősebb lányom Bécsben él, ő már osztrák állampolgár. A kisebbik, aki diplomát szerzett Londonban, Amerikában és itthon is, a Magyar Államkincstárban dolgozik. A fiamnak két gyereke van, a nagyobbik lányomnak egy. Az ő másik gyereke kétéves korában meghalt. Leukémiás volt. Sajnos, nem vagyok tradicionális magyar nagypapa, nagyon keveset vagyunk velük.

Frank Iván:

– Gazdag élettapasztalat áll mögötted. Nem gondoltál arra, hogy megírd a veled történteket, hiszen mozgalmas időkben érdekes helyeken nem mindennapi események közepette élted az életed. Vagy nem gondoltál arra, hogy taníts, mindezek birtokában?

Kacsirek Róbert:

– Az igazság az, hogy azért én nem tartoztam azok közé, akik a politika, a diplomácia fősodrában voltak. Amiket tapasztaltam, átéltem, azokhoz a történetekhez, eseményekhez nevek is tartoznak, és én nem szeretnék senki felett ítélkezni, de még véleményt formálni sem másokról a nyilvánosság előtt. és hogy miért nem tanítok? A fiam azt teszi, és egy családból elég egy, aki betölti ezt a hivatást.

Készült 2016 áprilisában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.