Ferencziné Répási Julianna (1974) – Lépcsőfokok IV.

Ferencziné Répási Julianna – Lépcsőfokok IV.

Érettségi éve: 1974

könyvelő

„Éva néni anyám helyett anyám volt”

Az ötvenes években tomboló járványos gyermekbénulás egyik áldozataként gyermekkorát kórházban, majd állami gondozottként intézetben töltötte. 1974-ben érettségizett az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. Érettségi után könyvelőként helyezkedett el a Nyíradonyi Szociális Otthonban. 1983-ban férjhez ment és Dunaföldvárra költözött. Az Oxigén és Dissous Gáz Gyárban talált munkát, ahol könyvelőként, majd pénztárosként dolgozott. Egy fiuk született, aki robottechnikával foglalkozik.

Béki Gabriella:

– Kedves kisváros ez a Dunaföldvár, köszönöm az idegenvezetést. Szeretsz itt élni?

Répási Julianna:

– Eleinte nagyon nem szerettem itt lenni. Most már sokan ismernek, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, de annak idején mi voltunk „az a bizonyos házaspár” – mivel a férjem vak volt – emiatt nagyon megnéztek minket, és sajnálkozva mondták, hogy „szerencsétlenek, az egyik vak, a másik meg nyomorék”. Ezért sokáig nem nagyon mertem kijönni az utcára. Nem igazán mutatkoztam. Eljártam dolgozni, és úgy voltam, hogy minél hamarabb haza. Szóval magányosak voltunk.

Béki Gabriella:

– Mióta használsz kerekesszéket?

Répási Julianna:

– Tíz éve. Ötvenéves korom után, ahogy a hormonháztartás felborult romlott az állapotom. Egy darabig még tudtam mankóval közlekedni, a kerekesszék csak hosszabb távolságra kellett. Egy mankót használtam, ami miatt a gerincem elferdült rendesen. Három éve már lépcsőzni se tudok mankóval. Csak ha járógép van rajtam, mert erre rá tudok nehezedni, egyébként összecsuklana alattam a lábam. A suliban is használtam a járógépet, csak akkor medencekosaras volt. A medencekosár a terhesség alatt került le, hogy a pocak tudjon terjeszkedni. Utána kényelmi szempontból nem vettem fel, mert az első emeleten lakunk, és egyszerűbb volt cipőt cserélni, ha mankóval jöttem haza az utcáról. A járógép miatt csak úgy tudtam cipőt cserélni, ha teljesen levetkőztem.

Béki Gabriella:

– Mikor ért el téged ez a szörnyű betegség?

Répási Julianna:

– Másfél éves voltam. 1955. december tizenkettedikén születtem. 1957 nyarán kaptam a fertőzést. Kilencéves koromig kórházban nevelkedtem. Akkor hazaadtak, mert már csak ketten maradtunk a kórházban, akik gyermekbénulásosok voltunk, és nem tudtak tovább taníttatni. Hazaadtak a szüleimnek. Mi tanyán laktunk, Hajdúsámsonban. A harmadik és negyedik osztályt jártam ki ott. Vállig érő járógépem volt, be volt szíjazva a vállam is. Úgy vittek az iskolába biciklivel a testvéreim, vagy az iskolából a gyerekek, akik vállalták, hogy hoznak-visznek.

Béki Gabriella:

– Miért kerültél intézetbe?

Répási Julianna:

– Elkövettem egy csínytevést: loptam. Nekem mindig fájó pont volt, hogy sosem tudtam vásárolni az iskolában kiflit, vagy iskolatejet. Én mindig zsíros kenyeret vittem, vagy almát, volt, hogy semmit, mert sokan voltunk testvérek, két bátyám volt, meg két húgom. Egyik alkalommal loptam édesanyámtól negyven fillért. Édesanyám észrevette, hogy hiányzik. Én persze tiltakoztam, hogy nem én voltam. Lényeg az, hogy nem mertem rajta venni semmit, és nem mertem hazajönni. Az iskolagondnok vette észre, mikor zárta a kaput, hogy ott vagyok leguggolva. otthon már várt az édesapám, és nagyon megvert szíjjal, édesanyám meg biztatta. Elájultam, és egy hétig nem mentem iskolába.

Béki Gabriella:

– Apukád mivel foglalkozott?

Répási Julianna:

– Vagyonőr volt egy dohányszárító telepen. Édesanyám meg háztartásbeli. lényeg az, hogy kijöttek a Tanácsházáról, hogy mi baj lehet, miért nem megyek iskolába. Megállapították, hogy az egészségi állapotom romlott, és nem is tornásztattak. Ezért aztán állami gondozásba vettek. Édesapám mondta meg, hogy „kislányom, mától nem velünk leszel”. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert édesapámat nagyon szerettem. Szerettem édesanyámat is, csak tőle mindig, mindenért kikaptam. Azért is kikaptam, ha elestem.

Béki Gabriella:

– Látom még mindig megkönnyezed ezeket az emlékeket.

Répási Julianna:

– Szerettem otthon lenni. Csibészkedtem, mert nagyon fiús természetem volt. A két bátyám vitt magával. Tanyán mit játszanak a gyerekek? Erdőben kis bunkert építettünk. én vigyáztam a kecskére, meg a birkára. kint voltam velük, és közben tanultam. Nagyon közel volt hozzánk az erdő. kint tanultam az erdő szélén, és csibészkedtem. Csináltunk olyat a bátyáimmal, hogy elmentünk és dinnyét loptunk. Tudták a bátyámék, hogy ha engem elkapnak, engem nem bántanak. A csősz nem árult el. Olyan is volt, adott még egyet. A negyven fillér után kaptam olyan fejmosást édesapámtól, hogy tanultam belőle. Akkor nagyon rosszul esett, hogy kikaptam, de megtanultam egy életre, hogy ami nem az enyém, ahhoz nem nyúlok, és hogy mindenért meg kell dolgozni. csak az a miénk, amiért megdolgoztunk. A gyerekemet is így neveltem.

Béki Gabriella:

– Tízéves voltál, amikor állami gondozásba vettek. A tíz évből több mint hetet kórházban töltöttél, távol a szüleidtől. Látogattak? Hazavittek néha a kórházból?

Répási Julianna:

– Nem vittek haza. édesapám látogatott néha titokban, meg rokonok. édesanyám egyszer jött be a kórházba. Arra emlékszem ültek velem szemben, és azt kérdezték melyiküket szeretem jobban. A kórházban nagyon szerettek, egyik dokinak a kedvence voltam. Mindig a térdére ültetett. Jártak hozzánk tanárok, és ott tanultunk a kórteremben. Volt órarend. Ugyanúgy tanultunk, mint bárki, annyi különbséggel, hogy nem mentünk ki a táblához. kis táblánk volt, azon dolgoztunk. Mindennap tornáztattak.

Béki Gabriella:

– Amikor állami gondozásba vettek hova kerültél?

Répási Julianna:

– A Mexikói úti intézetbe. Az általános iskoláimat ötödiktől pesten végeztem a Mozgássérültek Általános Iskolájában. Az intézetben az alsó szinten voltak az osztálytermek, és a második emeleten az internátus.

Béki Gabriella:

– Könnyen megszoktad az intézetet?

Répási Julianna:

– Nehéz volt az a tudat, hogy nem mehettem haza. csak úgy engedtek haza, például karácsonykor, hogy kikérték előtte a véleményt, tud-e a család fogadni. Nyári szünetben a nógrádverőcei táborban voltam. Nyáron se engedtek haza. Nyolcadik után nyáron egy intézetis társam anyukája elvitt magukkal Balatonfenyvesre, ott volt nyaralójuk. Az intézetben mindenki ilyen beteg gyerek volt. Mind egyformák voltunk, és az nagyon jó volt. ott éreztem magam igazán embernek. Nekem ezek a legszebb évek voltak. A nevelőink is nagyon nagy szeretettel gondoztak bennünket. életre neveltek, tisztességre, becsületre.

Béki Gabriella:

– Az István híres volt arról, hogy nyitott, befogadó iskola. Hogy találtad meg magadnak?

Répási Julianna:

– Nagyon szerettem a matematikát, és azt javasolták, hogy menjek közgazdasági iskolába. Ripper Jutkával jelentkeztünk. A Mester utcában felvételiztünk. Mondták, hogy három testvériskola van a pénzügyminisztérium irányítása alatt. A pestin kívül van közgazdasági iskola Győrben, és Nyíregyházán is. én Nyíregyházát választottam, hogy közelebb legyek a szüleimhez.

Béki Gabriella:

– Nyíregyházán is kollégiumban laktál?

Répási Julianna:

– Igen. Nem egy épületben volt a kollégium és az iskola, de egy udvarban. Édesanyám kísért el beiratkozni. Alig, hogy elkezdődött az iskola, október táján jött a levél, hogy engedjenek haza valahogy, mert édesanyám nagyon beteg. Rákos volt, és meg is halt. Az állapotom igényelte a rendszeres orvosi kezelést. Akkor már annyira fájt a jobb lábam, hogy műteni kellett. A kezelőorvosom – aki intézetis koromban kezelt – Pesten volt, és nem tudtak mindig Nyíregyházáról felhordani Pestre. Mondta a kollégiumi igazgató, hogy ha akarom átíratnak az Istvánba, hogy közelebb legyek az orvosi ellátáshoz.

Mondták, hogy ott is van kollégium, ráadásul egy épületben, hogy nem kell annyit járkálni. Így kerültem az Istvánba. Ott találkoztam újra Ripper Jutkával, akivel az intézetben is együtt voltunk. Nekem ott nagyon jó volt. Bár akkor alig vártuk, hogy vége legyen az iskolának, de most meg visszasírom. Inkább lennék még diák. Azokban az években sokkal összetartóbbak voltunk. Ez az iskola befogadott nagyon sok mozgássérültet. Nagyon jó iskola volt. Foglalkoztak velünk.

Béki Gabriella:

– Ki volt az osztályfőnököd?

Répási Julianna:

– Németh Margit. Testnevelést tanított. Nekünk a Joli néni (Berhidi Jolán) tanította a számvitelt.

Béki Gabriella:

– Kikkel kapcsolatban őrzöl jó emlékeket?

Répási Julianna:

– A nevelőtanárunk Éva néni (Fésős Éva) olyan volt, mintha anyukánk lett volna. Őt nagyon-nagyon szerettem kezdettől fogva. Ő mindnyájunkhoz úgy állt, mintha anyánk lett volna. Tőle csak a jót tanultuk. segített abban, hogy ne legyen kisebbségi érzésem. Mert hát hiába akarom titkolni, van. Tőle annyi dolgot tanultam, amit az életben hasznosíthatok: a rendszeretetet, az emberekhez való hozzáállást. Követelt is, az első a tanulás volt. Egyszer olvastam például a Jane Eyre-t, megragadott a történet, és egy éjszaka kiolvastam. Éva néni rájött, hogy én a vécében olvasok, és megengedte, mert tudta, hogy nekem azt el kell olvasni, mert vissza kell adnom a könyvet. Voltak dolgok, amiket megengedett. Hétvégeken a többiek hazamentek, csak néhányan maradtunk.

Volt még állami gondozott, és olyan, aki messzi lakott és nem tudott hazamenni. Havonta lehetett hazamenni, de én csak karácsonykor, meg iskolaszünetben mentem haza. Kétszáz kilométer volt a távolság. Édesapám akkor már egyedül nevelte a testvéreimet. A közlekedés is nehéz lett volna. De nekünk jó volt mikor bennmaradtunk. A kollégiumban megvolt mindenünk, kaptunk enni. Kaptam mindig repetát. A szobatársaim is mindig hoztak valamit, amikor jöttek vissza. Szerettük egymást, engem is szerettek. A szobatársaim közül sokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Nekem jó emlékeim vannak. Éva néni megtanított mindenre. Alapvető dolgokra például: naponta tiszta holmit venni, mosni. Akkor még olyan köpenyt hordtunk, aminek a gallérját lehetett cserélni. Megtanított apró fogásokra, házi praktikákra, hogy le kell gombolni a gallért, hogy kell beállítani a hőfokot a vasalón, és hogy mit, hogy kell vasalni. Honnan tudtam volna?

Az intézetben a mosodába kellett beadni a ruhánkat. Itt pedig magunk mostunk. Reggel a kollégiumi rádió ébresztett, és tornával kezdődött a nap. Természetesen mi sérültek, nem tornásztunk. sokan voltunk Heine–Medines-ek, nekünk már rendes ágyunk volt, ágyneműtartós. Mikor eljöttünk a koleszból, és mentünk a suliba, Éva néni mindig megnézte a szekrényben a rendet, a szobák tisztaságát, és pontoztak bennünket. Havonta megírták édesapámnak a véleményt, hogyan fejlődök. Nemcsak a tanulmányokról, hanem a szocializálódásról is írtak. Rólam legtöbbször jó vélemény volt. Aztán írtak olyat is, hogy makacs vagyok, és önfejű. később otthon találtam ilyen leveleket.

Amikor befejeztem a sulit megírták, hogy az iskolai évek alatt mit értünk el. Én az Istvánban nagyon szerettem lenni. A tanárokat is nagyon szerettem, meg azt, ahogy a gyerekek egymást segítették. Amikor én odakerültem harmadik elején már volt lift, de a többiek mondták, hogy amíg nem volt, az egészségesek vitték a tolókocsisokat lépcsőn. Soha nem kellett várniuk. Mindig volt, aki felajánlotta a segítségét.

Béki Gabriella:

– Te akkor még járógéppel mentél…

Répási Julianna:

– Én úgy mentem járógéppel, hogy nagyon. sőt mi több, tudtam járógép nélkül is menni, de akkor nagyon bicegtem, mert az egyik lábam rövidebb volt. Most helyrehozták protézisműtéttel, egyforma hosszú, viszont nem bírok ráállni. Azok olyan szép idők voltak.

Béki Gabriella:

– Ért valami sérelem, ami megmaradt benned?

Répási Julianna:

– Gyerekes dolog, amit most mondok. Egyszer, amikor hétvégén bennmaradtunk az ebéd rizses hús volt – sose felejtem el –, és mentem repetát kérni. Mivel kevesen voltunk kollégisták, vállaltuk, hogy mi majd elmosogatunk, hogy a konyhások hamar haza tudjanak menni. Még harmadjára is kérni akartam repetát, és a szobatársam, aki azon a hétvégén szintén bennmaradt, megjegyzést tett, hogy milyen telhetetlen vagyok. sírva fakadtam, és már nem kértem a kaját. csak annyit mondtam neki, hogy nektek könnyű, mert ti hazamentek, és tudtok otthonról hozni, de nekem nincs aki adjon. Ez bennem maradt. Azóta is – mert szinte minden évben találkozom velük – felemlegetjük ezt. Nagyon megjegyeztem. Lehet kérni, de csak módjával.

Ne legyen az ember telhetetlen. Különösebben nem éreztem magam megbántva sosem amiatt, hogy nem tudok menni, sőt néha ebből hasznot húztunk. Például miután műtötték a lábam, Éva néni elnézte nekünk, hogy később mentünk haza a színházból. kicsit csavarogtunk, szép komótosan mentünk, nézelődtünk, beszélgettünk. Igyekeznünk kellett volna haza, de mi olyan ráérősen mentünk. Tudtuk, hogy a portás úgyis be fog engedni a kollégiumba.

Béki Gabriella:

– A szakmai tárgyakat megszeretted?

Répási Julianna:

– Nagyon szerettem a matematikát. Ahogy Joli néni tanította, nekem az nagyon-nagyon tetszett. Nagyon szerettem a magyart, meg a számvitelt is. A történelmet nem szerettem, és most látom, hogy több időt kellett volna fordítani rá. A pénzügyet is nagyon szerettem, meg a levelezést.

Béki Gabriella:

– Gépelni is megtanultál?

Répási Julianna:

– Azt még általános iskolában megtanultam, egy kézzel, mert a bal kezem gyenge. Ha leteszem, nem remeg, de ezt is műteni kellett. Egykezes gyors- és gépírást tanultam, amit kitűnővel végeztem. Sokáig gyorsírással jegyzeteltem. Akkor még nem volt ilyen magnó. Mi pénzügyi–ügyviteli szakon végeztünk. A szakképesítésem középfokú államháztartási, költségvetési és adóügyintéző. A hajdúsámsoni tanácsnál voltam szakmai gyakorlaton az adócsoportnál. Nagyon szerettem ott lenni, az emberekkel foglalkozni, akik bejöttek az adócsoporthoz ügyeket intézni.

Béki Gabriella:

– Az érettségire hogy emlékszel?

Répási Julianna:

– Június tizenharmadikán, pénteki napon érettségiztem tizenharmadiknak, és minden tételem tizenhármas volt. Azóta a tizenhárom a kabalaszámom.

Béki Gabriella:

– Minden sikerült?

Répási Julianna:

– Igen, de hozzáteszem, hogy matekból az írásbelim gyenge volt, úgyhogy szóbeliznem is kellett. Akkor vezették be, hogy nem osztályoztak, csak megfelelt, nem felelt meg, dicsérettel megfelelt értékelést adtak. Az ötös a dicsérettel megfelelt volt. Nekem mindenből megfelelt volt, aminek nagyon örültem. Utána szociális otthonban helyezkedtem el Nyíradonyban. Állami gondozott voltam, és az állam akkoriban még törődött a gondozottjaival, nem hagyta őket elveszni, hanem igyekeztek segíteni munkát keresni, és úgy kiengedni az életbe. Gondoskodott az állam bácsi, hogy legyen az illetőnek munkahelye, és utána levette a kezét róla. felajánlottak két szociális otthont, a hajdúszoboszlóit, és a nyíradonyit.

Én a nyíradonyit választottam, mert a szülőfalumhoz az volt közelebb. Tizenhat kilométer volt a távolság, négy megállónyi vonattal. Először havonta jártam haza. Aztán bevezették, hogy minden második szombat szabad lett, és akkor kéthetenként mentem haza. olyankor édesapám elém jött, vele hazamentem. Próbáltam a kis családot összetartani, a lánytestvéreimet nevelni, ugye akkor már édesanyám nem élt. Nyíradonyban az otthon területén volt egy kis szolgálati szobám, és munkaidő után kijártam az idős otthonlakókhoz. Nekem ott nagyon sok pótanyukám és pótapukám lett. Egy év után úgy döntöttem nem is kell nekem továbbtanulni, nagyon szeretek az emberekkel foglalkozni. Azt még nem is kérdezted meg, hogyan mentem férjhez!

Béki Gabriella:

– Még csak ott tartunk, hogy elkezdtél dolgozni. Hogy ismerted meg a párodat?

Répási Julianna:

– Az hosszú történet. 1977 tavaszán fenn voltam Pesten az ORFI-ban. Rehabilitációs kezelésre mentem fel. Látogatóim nem nagyon voltak, édesapám Hajdúsámsonból nem tudott feljönni. Látogatási idő alatt én mindig elbújtam. Gyerekkoromban is bújtam ágy alá, takaró alá, hogy ne lássanak. Érdekelt a külvilág, de engem ne lássanak. Mikor jött a látogatási idő, félrevonultam a társalgóba. Volt egy Szokol rádióm, amit az első keresetemből vettem, és azon hallgattam a tánczenei koktélt. Mellettem ült egy férfi. Ment a Demis Roussosnak az „Ég veled szerelmem” című száma, és felsóhajtottam. Elkezdtünk beszélgetni, én próbáltam lerázni, mert nekem a magány kellett. Kérdezte, hogy akarom-e hallgatni még egyszer. Mondtam mit hülyéskedik, persze, hogy hallgatnám, de a rádiót nem lehet visszatekercselni.

Na erre ő hozott egy magnót, megmutatta hol kell bekapcsolni. Egy Demis Roussos kazetta volt benne. Mikor vége lett a látogatásnak – akkor még háromtól ötig volt látogatás szigorúan –, vissza kellett adni. Annyira naiv voltam, azt hittem elromlott, pedig csak lemerült az elem. Akkor láttam, hogy rajta volt a hátulján egy cédula: Kubinyi Ferenc. A rádiós. Elkezdett kérdezgetni, miért vagyok magányos, szomorú, még meggyógyulhatok. Elmeséltem neki az élettörténetemet, hogy a szüleim elhagytak. Kiderült, hogy ő a beszélgetést felvette magnóra, mert nagyon megragadta a történetem, és ebből lett egy műsor a rádióban. 1977 májusában voltam az ORFI-ban, és október elsején volt először adásban, szombati napon, a lányok-asszonyok műsor után, azzal a címmel, hogy „Született kilencéves korában”.

Abban az időben eléggé nagy port vert fel, dokumentumjáték volt. Ezt a műsort 1981 májusában megismételték, és nem tudom milyen díjat nyert vele Kubinyi Ferenc. Ezt a megismételt műsort hallotta az az ember, aki a férjem lett. Akkor ő már a balesete után volt, amiben elvesztette a szeme világát. Megkérdezte a címem a Rádióban, és le akart jönni, hogy meglátogat. Ő akkor már a vakok intézetében volt, tanulta a Braille-írást, és telefonközpontos volt. Felhívott, elkezdtünk levelezni. Leírta a balesetét, és hogy szociális otthonba akar vonulni. Mondtam, hogy csak azt ne. Az ő kedvéért megtanultam a Braille-írást, hogy ne mások írják a levelet neki. A balesete 1977. október elsején volt. Akkor, amikor ez a dokumentumjáték ment a rádióban. Azt hiszem erre mondják, hogy sorsszerű. Egy padlóvázát akart bevonni, és az ezüstvegyület felrobbant.

Az egyik szemét még akkor, a másikat rá egy évvel orvosi hiba miatt vesztette el, ami a mai napig is tele van szilánkkal. A jobb kezét is amputálták csuklóból, pedig csak három ujja sérült. Hozzáteszem, hogy amikor volt a műsor, akkor engem nagyon sokan megkerestek, meg akartak ismerni. Többen feleségül akartak venni. Volt köztük egy született vak fiú is. Mondtam adjon egy kis időt, hogy gondolkozzak, de még nem akartam férjhez menni. Tudtam, hogy ezzel fájdalmat okoztam neki, és megfogadtam, hogy a következő kérőm nem kosarazom ki. A férjem, ahogy megismerkedtünk, már az első őszön megkérdezte, hogy el tudom-e képzelni vele az életem. Mondtam neki, hogy egyedül nagyon rossz élni, a magánynál nincs rosszabb dolog az életben, és én szeretnék gyereket, megpróbálhatjuk. 1982 októberében meglátogattam Dunaföldváron és decemberben már meg is volt az eljegyzés.

Korábban volt neki egy felesége, de az a baleset után elhagyta. Bölcskén építettek házat, onnan költözött vissza a szüleihez Dunaföldvárra. Összeházasodtunk és 1986. március huszonegyedikén megszületett a fiunk, László.

Béki Gabriella:

– Ott hagytad a szociális intézetet, és ideköltöztél Dunaföldvárra. Hogy találtál itt munkát?

Répási Julianna:

– Elmentem én mindenfelé érdeklődni. A Tanácsban is próbálkoztam. Rám néztek, és mondták, hogy majd értesítenek, ha lesz lehetőség. Elmentem a Takarékszövetkezetbe. Mindenütt ígérgettek. Aztán a férjem egyik rádiós ismerősének a segítségével jutottam el az Oxigén és Dissous Gáz Gyárba. Először könyvelő lettem. Később pénztáros, meg számlázó. Itt dolgoztam majdnem tíz évet. Közben voltam gyesen. Nem volt semmi baj a terhességemmel, majdnem végig dolgoztam. Utána, ahogy betöltötte a három évet a gyerek, mentem vissza dolgozni.

Béki Gabriella:

– Több gyereket nem akartál?

Répási Julianna:

– Szerettem volna, de amikor Lackó született már betöltöttem a harminc évet. Azt mondták, hogy az anyatej miatt sokat gyengült a csontom. Nem javasolták, hogy még szüljek. Én hármat szerettem volna. Látom a gyerekemen, hogy egykének nagyon nem jó. Mindent megkap, ami tőlünk telik. Erőnkön fölül is. Nem kényeztettük, de kellett volna egy kis testvér mellé. Van egy nagyon jó barátja, olyan mint egy testvér. Akárhova megy féltem őt.

Béki Gabriella:

– Meddig dolgoztál?

Répási Julianna:

– 1994 májusáig. Akkor felmondtak a nagy szám miatt. Még egy évig táppénzen kellett lennem ahhoz, hogy leszázalékoljanak, mert én nem voltam leszázalékolva. Én örültem, hogy dolgozhattam. Én, ugye, benn voltam a munkahelyemen, nem mentem ki a városba császkálni, fodrászhoz, sokszor a mások munkáját is csináltam. Amit rám bíztak megcsináltam. Először a raktári készlet könyvelését, utána a számlázást csináltam, később pénztáros voltam. Megcsináltam mindegyik munkát. A pénztár mellett is könyveltem. Szerettek is, éreztem, hogy értékelik a munkámat. Nem voltam kitüntetett, ha kaptam is jutalmat, akkor is csak a minimálisat.

Szerettem dolgozni, emberek között lenni. Ha valami bánt, azt kimondom. Ha olyan a helyzet, én mindig a gyengébb oldalára állok. Van úgy, hogy csalódok, de mindig az elesettebbekhez, a gyengébbekhez húzódom. Annak idején elég sokat szenvedtem. Taxival jártam több mint egy évig dolgozni, úgyhogy a fizetésem nagy része taxira ment el. Már a gyerekem is megvolt, de hogy ne szűnjön meg a munkahelyem, vállaltam, hogy a fizetésemet taxira költöttem. Reggel taxival mentem, délután meg úgy jöttem haza, ahogy tudtam. Ha valaki elhozott, mindig fizettem érte. Volt olyan, hogy a taxis nem tudott értesíteni, hogy nem jön, én meg ott álltam a hóban, már a lábam lefagyott, és senki meg nem állt. Azóta lett kocsim, és mindig megállok, ha látom, hogy valaki szerencsétlen. Egy használt autóhoz jutottam négyszázezer forintért.

Egy karambolos koreai autó volt, amit később automatizáltak. Úgy kaptam meg a jogosítványt, hogy csak teljes automata gépkocsira használhatom. Azóta már van egy másik autóm, most, hogy kerekesszékes lettem. Ez úgy van átalakítva jobb kézre, jobb lábra, mert ballal nem igazán tudok semmit. Deviza alapú hitelt vettünk fel hozzá. Ahhoz nem kellett kezes. Ennek nyögöm még egy évig a díját. Most próbálok szerezni hozzá egy emelőszerkezetet, hogy ne a férjemnek kelljen beemelni. Ez négyszázötvenezer forint, plusz áfa. Emelőszerkezet, amit beépítenek az autóba.

Béki Gabriella:

– Rokkantnyugdíj mellett találtál valami munkát?

Répási Julianna:

– A férjem egyik ismerőse szólt, hogy a szerencsejáték értékesítésben dolgozhatnék. Csoportvezetőként kaparós sorsjegyeket értékesítettem. A forgalom után kaptuk a fizetést. Sokszor a munkatársaim helyett is csináltam, hogy a forgalom több legyen, mert akkor az én pénzem is több volt. Abból annyit össze tudtam spórolni, hogy mikor kaptam az autót legyen hozzá önerőm. Nem élünk luxuskörülmények között, de nem panaszkodhatunk. Csak hát megvonták a rokkantnyugdíjat, most már csak rokkantsági ellátást kapok, ami bármikor elvonható. Kegyetlen ez a mostani világ. Minden változik, és nem jó irányba.

Béki Gabriella:

– A gyerekből mi lett?

Répási Julianna:

– A gyerek már harmincegy éves, robottechnikusként egy robotokat gyártó cégnél dolgozik. Jelenleg Spanyolországban. Előtte Németországban, Lengyelországban, és Angliában is az autógyártásban bizonyos folyamatokban a robotok működését állította össze. Dunaújvárosban középiskolát végzett, technikusi képesítést szerzett. Rossz érzés, hogy távol van, viszont büszke vagyok rá. A tudását, eszét, szorgalmát nem tőlem örökölte, hanem az édesapjától. A makacsságát, konokságát viszont tőlem. Hál’ istennek egészséges. Érzékeny lelkivilágú az biztos, mert miattunk az iskolában sok pofont kapott az élettől. Csúfolták, gúnyolták az állapotunk miatt. Pedig nekem olyan férjem van, hogy felnézek rá. Vakon esztergál. Nálunk ő pucolja meg az ablakokat. Pedig csak egy keze van. Egy kézzel ő annyi mindent megcsinál, hogy csodálkozom. Nekem ő az, aki erőt ad a nehézségek közepette. Hogy nem szabad feladni, csinálni kell.

Béki Gabriella:

– Elégedett embernek látszol.

Répási Julianna:

– Lehet, hogy az előző életemben valami nagyon rosszat tettem, hogy ezt a betegséget mérte rám a sors. Engem boldoggá tesz, ha vidám embert látok, de megvisel, ha sérültet. Olyannak ismernek, hogy nem egy gonosz lélek vagyok. Sokan azt kérdezik, hogy a gyerekkorodban történtek után te még édesanyádnak nevezed az anyádat? Igen, ő általa tanultam meg az életet. Az életet is neki köszönhettem, meg ezt az életfelfogásomat is. Mert ha engem elkényeztetnek annak idején, lehet, hogy a mai napig nem értékelek semmit. Egy mosoly, egy jó szó, egy simogatás sokkal jobban esik, minthogyha akármit adnának. A mai napig nem azt nézem az emberekben, hogy mit kaphatok tőlük. Most, hogy van az internet adta lehetőség, például születésnapomon rengeteg szeretetet kapok. Tavaly az Istvános napon is olyan jó érzés volt, ahogy a kerekes-székemmel felhoztak többen a lépcsőn.

Olyan jó érzés volt, hogy segítséget kaptam. Sokakat nem is ismertem. Tavasszal megint mennem kell Pestre rehabilitációs kezelésre. Ez félévente minimum négy hét. Remélem sikerül úgy időzíteni, hogy az Istvános napon idén is ott lehessek.

Béki Gabriella:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2017 márciusában