Neudoldné Láng Valéria – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 1965
külkereskedő
„aki az öt földrészt beutazta”
1965-ben érettségizett az I. István Pénzügyi Technikumban. A Közgazdaságtudományi Egyetemet külkereskedelem szakon társadalmi ösztöndíjasként végezte el. 1969-től három évtizeden át dolgozott a Chemolimpexnél. kereskedelmi igazgatóként ment nyugdíjba 2004-ben. Házasságából két leánygyermek született, akik négy unokával ajándékozták meg.
Béki Gabriella:
– Kezdjük ott a beszélgetést, hogy milyen családban cseperedtél fel?
Láng Vali:
– Szüleim egyszerű emberek voltak. Anyukám varrónő volt, édesapám pék. 1936-ban házasodtak össze. Anyukám szüleire nem emlékszem. Halvány emlékem van egy idős bácsiról bottal, aki korán meghalt. Nagymamám is meghalt, még mielőtt én megszülettem volna. Csak azt tudom, hogy szakácsnő volt, nagypapa meg vendéglős. Pesten éltek. Édesapám családja egy sokgyerekes dunabogdányi sváb család volt. Heten voltak testvérek. Ő 1909-ben született, és tizenöt évesen feljött Pestre. Egy pékségben dolgozott. Egyszerűen éltünk, egy zuglói családi házban a körvasútsortól párszáz méterre. Azon túl már búzatáblák voltak. Szerettem ott lakni. Vidékies volt. A gyerekkoromra rányomta a bélyegét, hogy második gyerek voltam.
A nővérem, Ági négy és fél évvel volt idősebb, és elég elnyomó természetű. Ha zsebpénzt kaptunk, mindig ő akarta beosztani. A szüleim nagyon szorgalmasan dolgoztak, hogy mindenünk meglegyen. Fontosnak tartották, hogy tanuljunk, ezért arra volt pénz, hogy különórákra járjunk. Ez akkor nem volt szokványos. Ma már az óvodásokat is külön órákra járatják. Emlékszem alsó tagozattól kezdve jártunk németre, zongorázni, korcsolyázni, meg teniszezhettünk. Mindent megpróbáltak megadni. Jól ment a tanulás is, és természetes volt, hogy középiskolából menjünk tovább egyetemre. A nővérem pénzügy szakon végzett.
Béki Gabriella:
– Hogy esett a választásotok az Istvánra?
Láng Vali:
– Én tulajdonképpen a nővérem nyomdokait követtem, mert ő is odajárt. Jó tanulók voltunk mindketten. Ő már éppen érettségizett, amikor én elsős lettem 1961-ben. Szüleim úgy gondolkoztak – ahogy akkoriban sokan –, hogy jó, ha az érettségi mellé egyből szakmát is szerez a gyerek. onnan is lehet menni egyetemre, továbbtanulni.
Béki Gabriella:
– Hogy emlékszel, milyen volt bekerülni a középiskolába? Milyen volt a beilleszkedés?
Láng Vali:
– Nekem ott minden tetszett. Az osztálytársak, a tanárok, maga az épület is a vastag falakkal, széles folyosókkal. felejthetetlen, ahogy belépett az osztályfőnökünk az első nap, egy fiatal, mosolygós, kedves nő, hatalmas fehér gallérral: a Gizi néni (Szabó Balázsné). Alig tíz évvel volt idősebb nálunk. Az egész osztályt levette a lábáról teljesen. Nagyon odafigyelt mindenkire. Azon volt, hogy egy jó közösséget kovácsoljon az osztályból, és ez sikerült is. Született pedagógus volt, és ez már akkor megnyilvánult. Szigorú is volt, de senki nem rettegett tőle. Szuper volt, szerettük. Később igazgató is volt húsz évig.
Béki Gabriella:
– Tiszta leányosztály volt a tiétek. Lettek barátnőid?
Láng Vali:
– Mindig is nyitott voltam, könnyen barátkoztam. Nagy Mártával, Varga Emmával, Gelencsér Marival, Brók Erzsivel, Márkus Ilikével menten összebarátkoztunk, és ez a barátság ma is tart, bár közben – különösen a családalapítások idején – voltak kisebb-nagyobb szünetek. Az egész osztályközösség jó volt, érettségi után ötévenként találkoztunk, később sűrűbben, most évente összejárunk.
Béki Gabriella:
– A szaktárgyakkal hogy barátkoztál meg?
Láng Vali:
– Nem volt velük problémám. szerintem logikusak voltak, könnyen mentek, és jók voltak a tanárok. figyeltem az órán, sokszor a villamoson megcsináltam a feladatot. otthon nem nagyon tanultam. A gazdasági alapismereteket Gizi néni tartotta, akit imádtunk. Voltak egyéb, nem kifejezetten közgazdasági tárgyak, mint például a levelezés, ami szintén hasznos volt a későbbiekben. Megtanultam tíz ujjal vakon gépelni, aminek máig hasznát veszem.
Béki Gabriella:
– A tanárok közül kikre emlékszel szívesen?
Láng Vali:
– Nagyon szerettem Szörcsei tanár urat, aki a matekot tanította, de ő időközben elment nyugdíjba. Rajna tanár úr tanította a magyart, az ő órái nagyon jók voltak. Aztán jó volt Katinka néni, ő volt a történelem és a földrajz. Én a kémiát is nagyon szerettem. Nincs rossz emlékem tanárról. Egyedül a fizikát nem annyira szerettem. A mi időnkben volt hetvenöt éves az iskola. Ispánovits tanár úr volt a fő felelőse, és mindenféle szorgalmi feladatért a rendezvénnyel kapcsolatban zöld ötösöket lehetett kapni. A fizikához semmi köze nem volt, de gyűltek az ilyen-olyan jó pontok, ami a fizikához lett beírva.
Béki Gabriella:
– Kitűnő tanuló voltál?
Láng Vali:
– Igen.
Béki Gabriella:
– De szerényen mondod…
Láng Vali:
– Fontos volt még nekem az angol. Radványit is mindenki szerette. Osztály-kedvenc volt, rajongtunk érte. Amikor elment Egyiptomba, az egész osztály kiment a repülőtérre búcsúztatni, de olyan nagy volt a köd, hogy a gép nem szállt fel. Így másnap is kimentünk, hogy elbúcsúztassuk. panoráma-képeslapokat küldözgettünk utána. Évekkel később újra tanított engem az egyetemen.
Béki Gabriella:
– Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?
Láng Vali:
– Először pedagógus akartam lenni. A matekot és a nyelvet szerettem legjobban a tantárgyak közül. A felvételi szempontjából is ezek voltak fontosak számomra. Nyelvet középiskolán kívül is tanultam, mert tudtam, hogy az kevés lesz, amit az iskolában tanulok. A felvételihez több kell. Jártam a TIT-re, ahol Ungvári Tamást is hallgattam, akit nagyon szerettem. Aztán elég hamar ráálltam arra, hogy leginkább a külker érdekel.
Béki Gabriella:
– A fiúk mennyire játszottak szerepet a középiskolás években?
Láng Vali:
– Semennyire. Nem jártunk táncolni, bulizni. Még a kollégisták inkább. Nekem ugye ott volt a sport is, ami komoly elfoglaltságot jelentett, sok időmet elvette. Nem bánom, mert a sportnak jellemformáló ereje van. Megtanít arra, hogy az ember nem mindig nyer, vannak nála jobbak is. Heti három edzés, hétvégeken verseny. Aztán az utazás az iskolába egy óra oda, egy vissza. Meg a különórák.
Béki Gabriella:
– Az iskolán kívül hol sportoltál?
Láng Vali:
– A BVSC-ben kezdtem el hetedikes koromban. Aztán a Honvédban atletizáltam egyesületben. Távolt ugrottam, meg gátat futottam. Bánatomra én nem is ballagtam el a középiskolából, mert pont a ballagás napján volt az első külföldi versenyem.
Béki Gabriella:
– Kézilabdáztál is úgy tudom.
Láng Vali:
– Igen, de azt csak az iskolai csapatban, abszolút amatőr szinten. Néha mentünk egy-egy versenyre.
Béki Gabriella:
– Jól sikerült az érettségid. Könnyen felvettek a közgázra?
Láng Vali:
– Szerencsére igen. Akkor húsz volt a maximum pont, és tizenkilenc és felem volt. A nyelv miatt féltem kissé, mert a szóbelire várva ott szembesültem azzal, hogy a felvételizők közül rengetegen kinn éltek, és jobban beszéltek.
Béki Gabriella:
– Akkoriban a közgázon egyből kellett szakot választani. Megcéloztad a külkert?
Láng Vali:
– Igen. Nagy öntudattal még azt is elterveztem magamban, hogy ha kérdezik jó lesz-e ha a belkerre felvesznek, azt mondom, nem, akkor inkább várok. De nem került erre sor.
Béki Gabriella:
– A különböző szakok presztízssorrendjében a külker ott volt az élmezőnyben.
Láng Vali:
– Igen, de azért nagyrészt ugyanazokat az előadásokat hallgattuk.
Béki Gabriella:
– Jól tudom, hogy társadalmi ösztöndíjas lettél?
Láng Vali:
– Ebben Gizi néninek nagy szerepe volt. Az érettségi elnökünk (Szikszai Edéné) férje a külkerben dolgozott, és meg tudta nézni, hogy hova lehetne jelentkezni ösztöndíjasnak. Így kerültem kapcsolatba a Chemolimpex-szel, ami az egyik legnagyobb, jól teljesítő vállalat volt, ahol társadalmi ösztöndíjas lettem, ami nagyon nagy segítség volt. otthon lakhattam, anyuék az élelmezésemet vállalták, de ruhára, és bármi másra jó volt az ösztöndíj, meg elmentem nyelvórát adni, hogy zsebpénzem legyen.
Béki Gabriella:
– A társadalmi ösztöndíj azzal a kötöttséggel járt, hogy végzés után oda kellett menni dolgozni, vagy már tanulás mellett is dolgoztál ott?
Láng Vali:
– A szakmai gyakorlatokra oda mentem, és nyári munkára is egy-egy hónapra. A tanulmányok befejezése után oda kellett menni, de magamtól is ezt választottam volna. A kémiát szerettem nagyon, szívesen mentem vegyi vállalathoz.
Béki Gabriella:
– De a kémiához nem sok közöd lett, vagy igen?
Láng Vali:
– A Chemolimpex vegyi árukkal foglalkozott, gumival, növényvédő-szerekkel, műtrágyával, festékekkel. Jó volt, hogy tudtam beszélni a vegyészekkel. Nagyon jó csapat volt, sok fiatallal. Amikor odakerültem kilencszázan voltunk a cégnél, de a létszám ezernégyszáz volt, mert háromszázan gyesen voltak, meg kétszázan a katonaságnál. Máig vannak ötévente találkozók, és csináltak közös facebook-oldalt.
Béki Gabriella:
– A külker azért volt vonzó sokak számára, mert lehetett utazni. Ami különösen azokban az években – ugye a hetvenes évekről beszélünk – nem mindenkinek adatott meg.
Láng Vali:
– Biztos, hogy ez nekem is belejátszhatott a döntésembe. Vonzott, hogy lehet világot látni, és ez be is következett. Abban szerepe volt a szerencsés vállalatválasztásnak, hogy tényleg hova jutottál. Utazhattál csak például a szomszédos Csehszlovákiába, ha olyan termékekkel foglalkoztál, amit mondjuk csak oda exportáltak.
Béki Gabriella:
– Te mivel foglalkoztál?
Láng Vali:
– Kezdtem a gumival, de utána növényvédőszerrel foglalkoztam. Először csak az exporttal. Ez olyan, mint a gyógyszer, őrült drága dolog kifejleszteni valamit, hosszú idő és rengeteg pénz kell hozzá. Magyarországon jó vegyészek vannak. Ezekkel a termékekkel tényleg az egész világot beutaztam. Ezt nagy ajándéknak tekintem a sorstól, ami azt is mutatja, hogy milyen érdekes volt a munkánk. Kezdő koromban Lipcsébe volt az első hivatalos utam, aztán Moszkvába. A hetvenes években Hollandiába, Németországba, Olaszországba, Angliába utaztam. Később nagy élmény volt gyakorlatilag minden földrészre eljutni: Ázsiába, Dél-Amerikába, Afrikába. Ez turistautakkal elképzelhetetlen. Ugyan első a munka, de mindig jut egy kis szabadidő körülnézni. Már eleve, ha elindulsz valahova egy kicsit felkészülsz abból az országból. Onnan kezdve bármi azzal kapcsolatos hír másképp ragad meg az ember agyában.
Béki Gabriella:
– Melyik utazásodra emlékszel legszívesebben a sok közül?
Láng Vali:
– A nyolcvanas évek közepén Indonéziába mentünk, mert akartak valamit a mi hatóanyagunkból termelni. Nem a készterméket vették meg, hanem a hatóanyagot, és ebből akarták a formázott terméket elkészíteni. leegyszerűsítve ezt úgy kell elképzelni, hogy egy százszázalékos hatóanyagból csinálnak egy ötszázalékost. Elmentünk a helyszínre, Djakartától még több száz kilométerre. Útközben a repülővel egy működő vulkán felett repültünk el. Megnéztük a gyárat, a munkatársaim megmondták mi mindenre lenne szükség. Ők jegyzeteltek, és néhány hónap múlva jelezték, hogy elkészültek.
Újra kimentünk, és tényleg meg volt minden, én is védősisakban mászkáltam ott a negyvenfokos melegben. A munkások csak néztek, kirívó volt számukra, hogy itt van egy nő. Másnap a műszak végeztével számunkra váratlanul egy ünnepséget rendeztek. A teljes gyár személyzete összegyűlt, volt egy nagy asztal tele ételekkel és fantasztikus dekorációval, amit csak ott tudnak. Mi ültünk a díszasztalnál. Az ottani gyárigazgató nyitotta meg az ünnepséget, aztán magyar részről nekem kellett beszédet mondani. Több száz ember előtt, akik hálás tekintettel figyeltek. Aztán hálálkodva mondták el, mennyire örülnek, hogy munkát adtunk nekik. Ez volt a legszebb élményem.
Béki Gabriella:
– Hogy képzeljem el a hierarchiát? Bekerültél egy mezei üzletkötőnek, hogy lépkedtél felfelé?
Láng Vali:
– Bekerültem üzletkötőnek. Aztán kitaláltak egy olyan fogalmat, hogy önbonyolítós üzletkötő, ami elég viccesen hangzik, hogy miért is kell bonyolítani a dolgokat. Ez a megkötött üzlettel kapcsolatos ügyintézéseket jelentette. Felelősségteljes munka az üzletkötés, hogy időben, mindent megrendeljél, nehogy leálljon a termelés. Ha nem érkezik meg hétfőn az anyag, kedden már leáll a gyár, de sok múlik azon is, hogy az ügyintézés is pontos legyen, ez szintén komoly felelősséggel jár.
Béki Gabriella:
– Volt ilyen tapasztalatod?
Láng Vali:
– Ilyen nem, de olyan volt később, hogy hiába rendeltük meg időben az anyagot, nem adták, mert nem kaptuk meg rá a hitelt, és nem tudtunk fizetni. Bizony volt olyan, hogy nehéz volt elérni, hogy mégiscsak leszállítsák az anyagot. Ez inkább már a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején fordult elő, amikor nagyon éles helyzetek voltak. Ha egy vegyigyár tönkre megy az nem olyan, mintha egy varrodát bezárnak. Ott egy csomó veszélyes anyag van. Nem lehet csakúgy leállni télvíz idején, hogy majd két hét múlva újra kezdjük.
Béki Gabriella:
– Visszatérve a karrieredre, hogy alakult tovább?
Láng Vali:
– Üzletkötő voltam 1977-ig, amikor megszületett Petra lányom, aztán 1979-ben Zsófi, vele már csak hat hónapig maradtam otthon. 1983-ban lettem osztályvezető, aztán átszervezés miatt iroda lettünk, az olyan volt mintha főosztályvezető lettem volna. később igazgatóság lettünk. Ez már a kilencvenes években volt. Amikor privatizálták a Chemolt, lett egy amerikai tulajdonosa, aki aztán tönkrement, de nagyon korrektül zárta le ezt az időszakot, és végelszámolták a Chemolt 1998-ban.
Béki Gabriella:
– Mi a különbség a végelszámolás és a cég felszámolása között?
Láng Vali:
– A végelszámolás az, hogy ha valaki elhatározza, hogy befejezi a tevékenységét. Lezár mindent, kifizet mindenkit, ez a sár nélküli, normális távozás, befejezése egy üzletnek. Ezt a Chemol megcsinálta. A felszámolás az, ha valaki nem csinálja tovább, és hagyja, hogy minden tönkremenjen. Hagyja, hogy szállítsanak neki, de nem fizeti ki a szállítókat, nem fizeti a közterheket. Végül elindul egy felszámolási eljárás, hogy a maradék vagyonából, akit lehet kielégítsenek, de már alig van vagyona. Akkor kerülhet sor arra, hogy a felszámolót győzködni kell, hogy valamilyen anyagot még érdemes megvenni, mert a gyártandó termékre rendelés van és az értékesítéséből bevétel keletkezik.
Béki Gabriella:
– Hűséges típus vagy, csaknem harminc évet húztál le a munkahelyeden. Amikor megszűnt a Chemol veled mi lett?
Láng Vali:
– A Chemol nagyon tisztességesen végelszámolt. Voltak készletek, amiknek az értékesítéséből végkielégítést fizetett az embereknek. Abszolút átlátható, igazságos, korrekt módon. Szerencsémre az akkori vezérigazgatót felkérte egy másik amerikai cég – amelyik korábban partnercége volt a Chemolnak –, hogy vezesse a sajóbábonyi gyárat. Ő meg hívott engem, és vele mentem örömmel. Onnan kezdve voltam vezérigazgató-helyettes, de ez már csak névmánia. Valójában kereskedelmi igazgató voltam.
Béki Gabriella:
– Ez vidéki gyár volt pesti központtal, vagy utaznod kellett?
Láng Vali:
– Pesti központ volt, de gyakran kellett odautaznunk, mondhatni heti gyakorisággal, néha még sűrűbben is, ha jöttek külföldi partnerek, akik a gyárat is látni szerették volna. A pesti irodában tizenketten dolgoztunk, a gyárban kétszázan.
Béki Gabriella:
– Próbállak elképzelni szigorú üzletasszonynak. Hány ember tartozott alád?
Láng Vali:
– Volt olyan, hogy száz, de közvetlenül inkább olyan harmincan dolgoztak a kezem alatt. Nehezemre esett volna szigorú főnökasszonynak lenni, hogy rettegjenek tőlem. Inkább a példamutatást szerettem, hogy csináljuk együtt.
Béki Gabriella:
– Innen mentél nyugdíjba 2004-ben?
Láng Vali:
– Igen, a céget meg röviddel később felszámolták, mivel az amerikai tulajdonosa tönkrement.
Béki Gabriella:
– A munkádnak fontos szerepe volt az életedben. Kérdezhetlek a magánéletedről is? Hogy találtad meg a párod?
Láng Vali:
– A munkában. 1971-ben lett a főnököm a gumin. Ez az a helyzet, amikor kockázat nélkül tudsz megismerni valakit, hogy valójában milyen ember. És az évek során egy nagyon jó embert ismertem meg. Kicsit nagy volt a korkülönbség, de mindent meg tudtunk beszélni, azt is, hogy két gyereket szeretnénk. Neki már volt egy nagy fia. Szinte egyszerre született a lányunk, és az ő unokája.
Béki Gabriella:
– Sokak szerint veszélyes dolog a munkahelyi szerelem. Nem volt ebből konfliktus?
Láng Vali:
– Mi 1975. decemberben házasodtunk össze, és januártól én már nem ott dolgoztam. Átkerültem a növényvédelemre. Ő meg maradt a gumin, ami később átkerült a Taurushoz. Ekkor egy újonnan alapított leányvállalat vezetésére kapott megbízást, ami nehéz terület volt, de rövid időn belül nagyon jól prosperált. Jó csapatot vezetett, nagyon szerette az embereket.
Béki Gabriella:
– Könnyekkel küszködve beszélsz róla. Nemrég elvesztetted őt…
Láng Vali:
– Nagyon jó közös életünk volt negyven évig. Sokan megirigyelhetnék. Mindkettőnknek nagyon fontosak voltak a szüleink és persze a gyerekek. Igyekeztünk minden szabadidőnket velük tölteni. Van egy telkünk Balatonon, Almádiban nyaranta és a hétvégeken sokat utaztunk oda meg Szlovákiába síelni a tavaszi szünidőben. Később, amikor már a lányok nagyobbak lettek, akkor többször utaztunk külföldre is.
Béki Gabriella:
– A lányok mit tanultak?
Láng Vali:
– A változatosság kedvéért mindketten a közgázra jártak. Petra az Alternatív Közgazdasági Szakközépbe járt, ami fantasztikusan jó volt. Zsófi matekból volt nagyon jó, ezért a Táncsicsba ment, matek tagozatra. Most, hogy egyedül maradtam, a lányaim annyira beengednek az életükbe, hogy nem vagyok magányos.
Béki Gabriella:
– Vannak már unokáid is…
Láng Vali:
– 2012-ben született az első unokám egy kislány, Noémi. Hároméves volt, amikor a férjem már járókeretet használt, odament hozzá, és megkérdezte: segíthetek? Nagyon aranyos. Januárban volt ötéves. Másfél évvel később született Zsófinál egy fiú, Dani. 2015 októberében pedig négy nap különbséggel szültek újra a lányaim. Ahol kislány volt, ott lett egy kisfiú, Marci, ahol fiú volt, oda érkezett egy kislány, Adél.
Béki Gabriella:
– Ez remek, mindkét családban összejött a vegyes páros… Gondolom ügyeletes nagymamaként mindig készenlétben állsz.
Láng Vali:
– Ahol kisgyerek van, ott elkel a segítség. Most egy hete volt épp, hogy mindkét totyogót egyszerre tudtam kézenfogni, és mentek pár lépést.
Béki Gabriella:
– Ez az igazi boldogság. Köszönöm a beszélgetést.
Készült 2017 januárjában
