Forstner Gabriella – Lépcsőfokok II.
Érettségi éve: 1967
közgazdász, informatikatanár
„fontos volt, hogy egymásnak segítsünk”
1963-tól 1967-ig járt az I. István Közgazdasági Technikumba. Felsőfokú tanulmányait a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy szakán (ma Budapesti Corvinus Egyetem) folytatta. Hét évig a Fegyver- és Gázgyár Közgazdasági osztályán dolgozott, 1979-től 2013-ig ismét visszajött közép iskolájába, statisztikát, ügyviteltechnikát, később számítástechnikát, informatikát tanított. fontos szerepe volt a nyolcvanas évek közepén megindult tantárgyi modernizációs programban, a jövő számítástechnikai tantárgy követelményeinek kidolgozásában, tanításában.
Horváth Tamás:
– Az egykori Istvánosokkal készített interjúknak véleményem szerint két fontos jelentősége van: egyrészt hogy felidézzük az iskola múltját egykori tanulók beszámolói alapján, másrészt pedig mintát adni a mai Istvános diákoknak egy-egy életút bemutatásával. Ha a Te iskolai múltadról beszélünk, akkor egyből gratulálni szeretnék: négy éven keresztül egyetlen napot sem hiányoztál és végig kitűnő tanulmányi eredményt értél el. Hogyan tudtad ezt elérni?
Forstner Gabriella:
– Könnyen tanultam és nagyon jók voltak a tanórák. Az órán mindig odafigyeltem, leírtam a vázlatokat és még aznap megcsináltam a házi feladatot, akkor még frissen bennem volt. Igyekeztem megérteni a megtanulni valót, amíg valamit nem értek, nem tudom megtanulni: át kell látnom, meg kell értenem. A tanárok világos magyarázatai, lényegkiemeléseik ezt tökéletesen elősegítették. Ugyanakkor a tanulást, az ismeretek rögzítését az is segítette, hogy a gyengébb tanulókat rendszeresen korrepetáltuk, el kellett nekik magyarázni a leckét, ezáltal én is ismételtem.
Horváth Tamás:
– A szintén kitűnő általános iskolai évek után miért épp az I. István Közgazdaságit választottad? Nyolcadikos diákként érdekelt a pénzügyi képzés?
Forstner Gabriella:
– Nem volt tudatos részemről az iskolaválasztás, hiszen fogalmam sem volt róla, mi az a pénzügyi képzés. Abban az időben szüleimnek fontos szempont volt, hogy szakképesítést adjon az iskola. Bátyám már ebbe az iskolába járt, emiatt is mondták azt szüleim, hogy jó ez az iskola, jók a tanárok, jól tanítanak, én is járjak ide.
Horváth Tamás:
– Ennyi év távlatából milyennek látod egykori osztályodat?
Forstner Gabriella:
– Az osztályunkat Danhauser tanár úr vezette, tiszta lány osztály volt. Rendkívül vegyes összetételűek voltunk abból a szempontból, hogy az ország különböző helyeiről származtunk, többségünk vidéki kollégista, illetve bejárós. Nagy szét – húzás nem volt az osztályon belül. Szakolyi Éva néni volt az osztályfőnök-helyettesünk. Ő vitte a magas óraszámú szakmai tantárgyakat. A tanítási órákon mindig együtt volt az osztály negyvenöt tanulója, a háromszáztizenkettes terem volt az osztálytermünk, amelyet csak a fizika, orosz és testnevelés órákra hagytunk el. Éva nénivel hétfőnként négy-öt óra könyvvitellel kezdtünk. Mindig megkérdezte, ki gyűjtött valamilyen jó viccet az elmúlt héten. Öt-hat percig viccet meséltünk, vagy a tanárnő mesélt nekünk utazásairól, svédországi útjait külön örömmel hallgattuk, hiszen abban az időben igencsak nehéz volt külföldre jutni.
Horváth Tamás:
– Milyen különbséget látsz az akkori osztályod és egy mai osztály között?
Forstner Gabriella:
– Akkoriban az volt a szellem, hogy az osztályközösség nem hagyta a gyengébbeket. Fontos volt, hogy egymásnak segítsünk, és aki megértette az anyagot, az a gyengébbeknek is igyekezett átadni. Ha tehát tudtuk, hogy X. Y. nem fogja tudni megcsinálni a házi feladatot, akkor a tanítás után azzal valaki az osztályból ott maradt, és elkészítették közösen a leckét. Tehát nem az volt, hogy egyszerűen lemásolták arról, akinek kész volt. Egyébként az iskolának a légkörében benne volt az, hogy mindenkit meg kell tartani, és lehetőleg el kell juttatni a technikusi oklevélig. Emiatt sem volt sok bukás.
Horváth Tamás:
– Azt is tudjuk, hogy nagyon fontosnak tartották a kulturálódást, a zenei műveltséget, gondolok itt például Batizi tanár úr délutáni előadásaira. Te is részt vettél ezeken?
Forstner Gabriella:
– Batizi tanár úr előadásait szívesen hallgattuk, ezen kívül sokat jártunk színházba és a Zeneakadémiára is volt bérletünk. Ezeken felül szüleim úgy gondolták, hogy zenét is kell tanulnunk. Bátyám hegedülni, én tíz évig zongorázni tanultam. A gyakorláshoz nem mindig volt kedvem, de arra mindenképpen jó volt ez a néhány év, hogy a komolyzenét meg – szeressem. Azt gondolom, hogy a zenetanulásra mindenkinek szüksége lenne: fegyelmet ad, és a személyiséget is fejleszti.
Horváth Tamás:
– Mennyire volt akkoriban szigorú az iskola légköre? Mennyire mozoghattatok szabadon az épületben?
Forstner Gabriella:
– A szigort mutatja, hogy, a tanári előtti folyosórész le volt zárva előlünk, a tanáriba nagyon rendkívüli esetben mehettünk, a fiúkollégium területére sem léphettünk. A harmadik emeleti körösfői-freskót például sosem láthattuk, mert az a folyosórész a leánykollégium miatt el volt zárva. A dísztermet pedig sosem használtuk.
Horváth Tamás:
– A negyedik évben utolért titeket is az első „nagy megmérettetés”, az érettségi. Milyen emlékeid vannak róla?
Forstner Gabriella:
– Az érettségit beárnyékolta osztályfőnökünk április huszonkettedikén bekövetkezett halála. Azon a napon én a pénzügyminisztériumban az országos pénzügyi versenyen vettem részt. A jutalmunk az volt, hogy az Erkel színházban megnézhettük a János vitézt. Az előadás előtt a kollégistáktól tudtam meg, hogy Dani bácsi meghalt. A ballagáson Dani bácsi helyett az osztálytitkár vezette fel az osztályt, az évkönyvben lévő csoportképünkön is csak az igazgató úr szerepel.
Dani bácsi érettségiztetett volna magyarból, halála miatt Batizi Laci bácsi vállalta érettséginket. Ő külön foglalkozott velünk, a tételeket közösen vettük át. Az érettségi napján újabb sokk ért minket, amikor az igazgató úr közölte velünk: ne ijedjünk meg, nem kell pánikolni, Batizi tanár urat autóbaleset érte, emiatt nem ő fog érettségiztetni minket, hanem Rajna tanár úr. Őt korábban egyáltalán nem ismertük, de nyugodt, segítőkész hozzáállásával átsegített bennünket a vizsgán.
Horváth Tamás:
– Érettségi után hová felvételiztél?
Forstner Gabriella:
– A közgazdasági egyetemre jelentkeztem, de az érettségi után még nem kezdhettem el az egyetemet, mivel „előfelvételivel” vettek fel. Akkor ugyanis volt egy olyan rendelkezés, hogy ha a tanulmányok megkezdése előtt a fiúknak sorkatonai szolgálatra kell menniük, akkor a lányok menjenek el dolgozni. Így az egyetemet csak a kilenc hónap munkaviszony leigazolása után kezdhettem meg. Négy és fél hónapot dolgoztam a Május 1. Ruhagyárban adminisztrátori állásban, majd négy és fél hónapot a taksonyi községi tanács adócsoportjánál pénzügyi előadóként.
Horváth Tamás:
– Mivel közgazdasági iskolából felvételiztél az egyetemre, gondolom viszonylag könnyebb volt a helytállás, mint a gimnazistáknak.
Forstner Gabriella:
– Ez csak részben volt igaz. Az egyetemre többen technikumokból jöttünk. Már az első héten kiderült, hogy a matematikai ismereteink nem lesznek elegendőek az analízis vizsga teljesítéséhez. Abban az évben került bevezetésre az úgynevezett intenzív hét, ami azt jelentette, hogy félévenként egy-egy héten keresztül csak egy – szabadon választott – tantárgyat tanultak a hallgatók. A mi csoportunk fenti okok miatt a matematikát választotta. Egy héten át reggeltől estig csak matekoztunk egy kiváló matematika tanárnővel, aki segített abban, hogy mindenki le tudjon vizsgázni. Ez is bizonyította számomra, hogy mindent meg lehet tanulni, ha olyan tanárt kapunk, aki szakmailag és emberileg is elhivatott.
A technikumnak volt tehát hátránya, de amikor bejöttek a szakmai tantárgyak, akkor nagyon kényelmes helyzetben voltunk a gimnazistákhoz képest, hiszen mi az alapokkal már rendelkeztünk. például a számvitelt mi nevetve elvégeztük, míg, akik gimiből jöttek, ennél sorra elvéreztek. Az első, úgynevezett alapozó év után kellett szakosodni. A pénzügyi szakot választottam. Akkor az volt a harmadik legerősebb szak.
Horváth Tamás:
– Egyetemi csoporttársaid között voltak olyanok, akik később országos hírnévre tettek szert?
Forstner Gabriella:
– Az egyik csoporttársam például a Szerencsejáték Zrt. vezetője lett, egy másik elismert biztonságpolitikai szakértőként dolgozik.
Horváth Tamás:
– Ha jól tudom, azért akkoriban viszonylag könnyebb volt álláshoz jutni és a jobb helyekre vadászták is az embereket.
Forstner Gabriella:
– A pénzügyminisztériumban az egész csoportnak lett volna állása. Faluvégi Lajos pénzügyminiszter eljött a csoportunkhoz és közölte, szeretné, ha mindnyájan a minisztériumba mennénk. Nem tudom megmondani miért, de ez engem nem vonzott. Még a Belkereskedelmi Minisztériumba pályáztam, de mire odaértem, már az állást betöltötték.
Horváth Tamás:
– Hogyan kerültél ezután egy fegyvergyárba?
Forstner Gabriella:
– Hallottam, hogy a soroksári úton a fegyver- és Gázkészülékgyárba keresnek egy közgazdasági végzettségű munkaerőt.
Horváth Tamás:
– Milyen feladatod volt a gyárban?
Forstner Gabriella:
– Először a munkaügyi osztályon dolgoztam, majd két év után a közgazdasági főosztályra kerültem. Főként a hadi termelés elemzője voltam. Időnként a gyártóhelyekre is le kellett mennem, amelyek nagyon szigorúan zárt helyek voltak. A fegyvergyárban kétféle termelés folyt, volt a polgári, amiben gázkészülékeket és vadászfegyvereket gyártottak, és a hadi termelés.
Horváth Tamás:
– A fegyvergyártás a hetvenes években igencsak titkos tevékenységnek számított. Ismertél nagy titkokat? És ha igen, mondanál egyet?
Forstner Gabriella:
– Természetesen a termelés szigorúan titkos adataihoz nem mindenki férhetett hozzá. A közgazdasági osztályon mi dolgoztunk ezekkel az adatokkal. A TÜK (Titkos Ügyirat Kezelés) szabályai nagyon szigorúak voltak. Arról például senkinek nem volt szabad beszélnie, hogy milyen fegyvereket és mennyit gyártanak. Akkoriban azért a kívülállók is sejtették, hogy a termelés miről szólt, mivel korábban a gyárban lámpákat is gyártottak, viccesen „lámpuska” gyárnak is becézték.
Horváth Tamás:
– Egy szigorúan működő, kevésbé barátságos gyárban milyen volt a hangulat?
Forstner Gabriella:
– Eleinte rossz érzés volt, hogy a gyáron belül külön engedélyek kellettek az egyes részlegekbe való belépéshez, illetve, hogy fegyveres katonák vigyázták a gyárat. De aztán megszoktam, és egy munkahellyé vált, ahol a kollégákkal kialakult jó kapcsolat miatt jól éreztem magam.
Horváth Tamás:
– Ha szeretted a munkádat, jól is végezted, miként kerültél vissza a középiskoládba tanárnak?
Forstner Gabriella:
– A pénzügyminisztérium szakmailag segítette az iskolát. A bátyám a pénzügyminisztérium számítástechnikai részlegénél dolgozott, ő volt az összekötő a minisztérium és az iskola között. Egyszer szabó Balázsné, Gizi néni, az igazgatónő vele üzent: nem akarok-e az iskolához jönni gyakorlati oktatásvezetőnek? Erre természetesen azt feleltem, nem, hiszen a helyemmel tökéletesen meg voltam elégedve.
Horváth Tamás:
– Aztán valamiért mégis az iskolánk mellett döntöttél.
Forstner Gabriella:
– később megint üzent Gizi néni, hogy jöjjek be, beszélni akar velem. Igazából eszem ágában sem volt eljönni korábbi helyemről. Ma sem tudom, miért, mégis igent mondtam. Talán Dani bácsi óhaja is szerepelt ebben az elhatározásomban, aki mindig azzal biztatott, hogy jöjjek majd vissza, és még kollégák is lehetünk a nyugdíjazásáig.
Horváth Tamás:
– Mit szólt a család, amikor megtudták a döntésedet?
Forstner Gabriella:
– A család nagyon ellenezte, nem a karrier miatt, hanem amiért a biztos állást feladtam egy olyan pályáért, ami még teljesen idegen volt. Ráadásul épp egy osztályvezetői kinevezés előtt álltam, lényegesen jobb feltételekkel, mint ami az iskolában várt rám.
Horváth Tamás:
– Az első nehézségek láttán nem gondoltad, hogy vissza kellene menni inkább a fegyvergyárba?
Forstner Gabriella:
– érdekes, ez egy percig nem volt bennem. Annak ellenére sem, hogy az előző állás könnyebb volt, és többször kerestek a gyárból, nem gondoltam-e meg, hogy esetleg visszamennék. Itt pedig olyan tárgyakat kellett tanítanom, amelyekre rendszeresen készülnöm kellett, dolgozatokat javítottam, a hétvégéim teljesen lefoglaltakká váltak.
Horváth Tamás:
– Mit tanítottál kezdetben?
Forstner Gabriella:
– Ügyviteltechnikával kezdődött az itteni pályám, ami a szakmai tárgyaknak volt a technikai háttere. például a stencilgép, osztó-szorzógép, összeadó gép, könyvelőgép használatát, levelezést és statisztikát is tanítottam.
Horváth Tamás:
– Hogyan lett az ügyviteltechnikából számítástechnika?
Forstner Gabriella:
– A nyolcvanas évek közepén már látható volt, hogy ez a tantárgy eléggé korszerűtlen. olyan eszközök használatát tanítottuk, amelyek nem a jövőt szolgálták, elavultak voltak. Ezek mind a pénzügyminisztériumból leselejtezett gépek voltak. Modernebb, új eszközök beszerzésére nem volt lehetőség.
Horváth Tamás:
– És épp ekkor kezdődött iskolánkban a pénzügyi képzés megújításának kísérlete.
Forstner Gabriella:
– Jó volt az iskolakísérleti program arra is, hogy az országban elsőként bevezethettük a számítástechnika oktatását önálló tantárgyként. A géppark első darabjait az OTP és más cégek biztosították, majd a későbbiekben elsősorban pályázati úton szerzett forrásokból tudtuk a legkorszerűbb gépeket megvásárolni.
Horváth Tamás:
– Hogyan szereztél külső tapasztalatokat, ha még igazán nem volt minta?
Forstner Gabriella:
– Egyrészt rendszeresen jártam szakmai továbbképzésekre. Unokabátyám a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán tanított számítástechnikát. ott eszközökben és tudásban már jóval előbbre jártak. Lehetőséget kaptam, hogy nemcsak én, hanem a diákjaink is évente egy-két alkalommal részt vegyenek főiskolai előadásokon.
Másrészt rendszeres kapcsolatot tartottunk fenn a gazdasági életben működő cégekkel, többek között a pénzügyi-számviteli szoftvereket készítő Mikro Volán Elektronikával. programjaikat ingyenesen átadták oktatási célra, és szakembereik folyamatos segítséget adtak továbbképzések, versenyfelkészítő tanfolyamok és „Hot line” elérhetőség formájában. Tanulóink éveken keresztül részt vettek a cég által szervezett, a pénzügyminisztérium által támogatott országos versenyeken. Szép sikereket értek el, nem egy esetben első helyezést. Ez azért is jelentős eredmény, mivel a pénzügyi iskolánk diákjai szakköri foglakozások keretében ismerkedtek ezen alkalmazásokkal, míg a többi versenyző iskola tanulói tantárgyi keretben tanulták.
Horváth Tamás:
– Hogyan lettél informatika tanár, ha ilyen képzés még nem is volt az országban?
Forstner Gabriella:
– Mivel az I. Istvánban ekkor már az iskolakísérlet keretében oktattuk a tantárgyat, ezért megfelelő képesítést szerettem volna szerezni. Az egyetem rugalmasan, segítőkészen állt a kéréshez. Azt a döntést hozták, hogy ha a tanár B szakra kötelezően előírt számítástechnika tantárgyakon felül felveszek még két programnyelvet, bejárok az esti tagozat óráira is, és összeállítok FORTRAN programozási nyelvből egy feladat plusz megoldás oktatási segédletet, akkor kaphatok ilyen diplomát. Zárójelben jegyzem meg, hogy abban az időben az egyetemen egy darab Ural névre hallgató nagyszámítógép volt.
A monstrum egy külön helyiségben, elzártan, a „földi halandó” (értsd egyetemi hallgató) által megközelíthetetlen módon „létezett”. Az általam/általunk megírt programokat kódlapokon leadtuk, az adminisztrátorok lyukkártyába lyukasztották, majd a rendszergazdák lefuttatták. Ezek után visszakaptuk a – jó esetben nem túl hosszú – hibalistát. Ekkor jöhetett a hibakeresés borzalma, tudniillik nem lehetett tudni, hogy valóban hiba van a programban, vagy csak a rögzítő hibázott és a lyukasztásban kell keresni az okot. Ilyen körülmények között kellett elkészítenem a feladatgyűjteményt.
Végül sikerrel teljesítettem a feladatokat. A diplomadolgozatomban az iskolakísérletben szerzett tapasztalataimat foglaltam össze. címe: A számítástechnika oktatás bevezetése és továbbfejlesztése az I. István közgazdasági szakközépiskolában.
Horváth Tamás:
– Mire az ország a rendszerváltáshoz érkezett, addigra iskolánk modern ismereteket tudott nyújtani diákjainak. Milyen számítógépes végzettséghez juthattak a diákok?
Forstner Gabriella:
– Iskolánk 1991-ben önálló vizsgáztatási jogot kapott a számítógép-kezelői és a szoftverüzemeltetői végzettség megszerzésére.
Horváth Tamás:
– Az évek alatt megszerzett tapasztalataidat miként tudtad felhasználni?
Forstner Gabriella:
– Ettől kezdődően szakmai vizsgaelnöki kinevezést is kaptam, és rendszeresen vizsgáztattam Budapesten kívül az ország különböző részein. Néhány év múlva a KSH-tól az oktatási Minisztériumhoz került a vizsgáztatás. Az új rendszerben is bekerültem a szakértői és vizsgáztatói jegyzékbe, és továbbra is rendszeresen vizsgáztattam. Sok, a munkaügyi központok által munkanélkülieknek szervezett tanfolyam záróvizsgáján is elnököltem. Ezeken a vizsgákon sok tapasztalatot szereztem a tananyag, tematika tartalmáról, a tanítási módszerekről. A minisztérium felkérésére részt vettem a központi tanterv és a hozzá kapcsolódó feladatbank kidolgozását végző bizottság munkájában is.
Horváth Tamás:
– A tanároknak nemcsak tanítaniuk kell, hanem gyakran osztályfőnöki feladatokat is kell vállalniuk. Mikor kaptad az első osztályodat?
Forstner Gabriella:
– 1979 szeptemberétől Horn György osztályában osztályfőnök-helyettesként kezdtem az osztályfőnöki feladatokkal való ismerkedést. Négy éven át vittük együtt az osztályt. 1983. szeptember elsejétől kaptam osztályfőnöki megbízatást egy leány osztály vezetésére. Később még további három osztálynak voltam „főnöke”. Az OKJ-s képzések beindítása után több szakképzős osztálynak is osztályfőnöke voltam.
Feltétlenül meg kell említenem, hogy két osztályomban négy éven át az osztályfőnöki munkában nagyon nagy segítségemre voltak, és ezért hálával tartozom két osztályfőnök-helyettesemnek: Bernhardt Annának és Lothringer Évának.
Horváth Tamás:
– Mi a véleményed arról, hogy csökkentették a középiskolai informatikaórák számát?
Forstner Gabriella:
– Valahol jogos, mert most már mindenki számára elérhetők a korszerű informatikai-számítástechnikai eszközök és a fiatalok jól tudják ezeket használni. A felhasználóbarát programok, eszközök használatához már nem feltétlenül szükséges az elméleti alapok ismerete. Ha viszont a közgazdasági szakmát nézem, akkor igenis meg kell tanulniuk az alapvető programok használatát, azok logikáját.
Horváth Tamás:
– Amíg iskolánkban tanítottál, rengeteg mindenben aktív szerepet vállaltál: diákcserék megszervezésében, pályázatok megírásában, lebonyolításában és így tovább. Milyen tervek foglalkoztatnak manapság?
Forstner Gabriella:
– A családunk tulajdonában lévő páratlan műemléket és tárgyi emlékeit szeretném megmenteni, és az utókor számára bemutathatóvá tenni.
Horváth Tamás:
– Kívánom, hogy sikerüljön megmenteni a családi örökséget! Örömmel látom, hogy te is szereted megőrizni a múlt relikviáit. Ezúton is köszönöm, hogy testvéreddel együtt számos tárgyi emlékkel gazdagítottátok iskolatörténeti múzeumunkat és köszönöm a beszélgetést is!
Készült: 2015 márciusában
