Az USA-ban jártunk 1988-ban
Az 1988-as esztendő tanévzárása után is nagy volt a sürgés-forgás a Mester utcai iskolában. Futballistáink nemzetközi ifjúsági labdarúgó tornára készültek az USA-ba. Patonyi tanár úr fáradhatatlanul végzett szervező és előkészítő munkája a vége felé közeledett. A várakozás izgalma a fiúkban és kísérőikben tetőfokára hágott. Mi vár ránk abban a számunkra ismeretlen világban, hogyan boldogulunk és persze milyen eredményt érnek el a fiúk az USA kupáért folytatott versengésben? Megannyi kérdés foglalkoztatott bennünket és nagy felelősség nyomta a vállunkat, hiszen a szülők ránk bízták gyermekeiket, akik jószerivel a magyar határt sem lépték még át. Mi tanárok is csak álmainkban jutottunk el a tengeren túlra.
Az utazás és a játékok idején is minden szerencsésen alakult, rengeteg élményben volt részünk, felejthetetlen napokat töltöttünk Minnesotában, ami köszönhető annak a kis magyar közösségnek, akik szeretetükkel és gondoskodásukkal körül vettek bennünket. Most három évtized távlatából és szívet melengető emlék vendégszeretetük. Egy emberként segítettek bennünket a II. világháború menekültjei, az ötvenhatosok és a hatvanas évek disszidensei. Felváltva hozták a pályára a frissítőket, szendvicseket, lecserélték a szerény elsősegély ládánkat és persze végig szurkolták meccseinket. Az estéket is velünk töltötték, vagy a szállásunk melletti tóparton, vagy otthonaikban, ahol vacsoravendégek voltunk. Ezen a júliusi estén egyik ámulatból a másikba estünk.
A szállásunk A sokszor éjbe hajló beszélgetéseken kérdeztek az otthonról, mi pedig meséltünk az elhagyott, de soha el nem feledett hazáról. Bizony volt közöttük olyan kint élő magyar, aki napi munkája után 300 km-t autózott azért, hogy velünk lehessen. Egyik reggel Zoltai Olga nem csak elemózsiával, hanem azzal a hírrel érkezett a pályára, hogy Gorbacsov az esti híradóban azt mondta, elképzelhetőnek tartja a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Mi persze tamáskodtunk, hihetetlennek tartottuk és azt bizonygattuk csupán félreértésről lehet szó. Gyertek el ma este hozzánk – mondta Olga – győződjetek meg a saját szemetekkel, fületekkel az elhangzottakról, mert a férjem felvette videóra az előző esti híradót.
Zoltaiék Saint Paulban egy igazi kastélyban fogadtak bennünket, amelyet ők keltettek életre romjaiból.
Könyvtárszobájukban döbbentünk rá, hogy minden bizonnyal egy tudós ember vendégei vagyunk. Zoltai Tibor az ásvány és kristályok nemzetközileg elismert tudósa volt, aki szüleivel az 1940-es években vándorolt ki Kanadába. A torontói és a massachusetti egyetem elvégzése és a doktorátus megszerzése után került Minneapolisba, ahol az egyetem geológia tanszékét vezette 1963-1971-ig. Jelentős eredményeket ért el a kristályszerkezetek tanulmányozásában, az azbeszt keletkezésében és rákkeltő hatásának felfedezésében.
Azon a feledhetetlen júliusi estén lejátszotta nekünk az előző esti híradót a Gorbacsovi nyilatkozattal. Döbbenetes volt. Szabó Pali felkiáltott: „Ha kimennek az oroszok azonnal hazatelepülök” Csodálkozásunkat csak fokozta, hogy többen életünkben akkor láttunk először videó lejátszót. Zoltai Olgát a pályán ismertük meg, amint szomjas és éhes fiainknak osztotta az elemózsiát. Akkor nem tudtuk, hogy egész életét az Amerikába bevándorlók segítésére szentelte. Mélyen átérezte a bevándorlók nehéz helyzetét, hiszen fiatal lányként 1940-es években Sopronból menekült el a szovjetek elöl. Legfontosabb az volt számára, hogy a bevándorolt fiatalok képesítést szerezzenek. Megszervezte számukra az ápolási asszisztensképzést és ezzel megélhetési foglalkozáshoz juttatta őket.
Csupa szív, segítőkész emberek vettek körül bennünket. Szabó Pál szobafestő és felesége Emma, akiknél többször vendégeskedtünk. Pali velünk töltötte az összes szabadidejét, hűségesen szállított bennünket autójával, ha kellett reggeltől estig. Sári Dénes fényképész, fotóművész és felesége Ági, akik finom vacsorára vártak bennünket. Néhány évvel később érettségi után lányukat Budapestre küldték, hogy ismerje meg szülei hazáját. Ági látogatása iskolánkban azért is nevezetes emlék maradt, mert az épp akkor vásárolt telefaxunkon üzent haza és legnagyobb megdöbbenésükre perceken belül érkezett válasz szüleitől Minneapolis-ból. Gardil Ica, aki a pénzügyeket intézte és férje Józsi, aki 1956 után menekült Sztálin városból.
Halálukig leveleztünk velük. A Horváth házaspárnak mosodája volt és mi bőszen tanulmányoztuk hogyan működik Amerikában egy kis vállalkozás. Mihók Lajos autószerelő, aki a legtávolabb lakott, de minden este eljött hozzánk és mindig megkérdezte, hogy van –e elég pénzünk. Nem számított az életkor, foglalkozás, társadalmi rang egy emberként, barátként segítették egymást a rólunk való gondoskodásban. Minneapolisból New York-ba repültünk, ahol Iván Lajos várt bennünket. Neki köszönhetjük azt, hogy megismerkedhettünk New Yorkkal, hogy a legfontosabb látnivalók feltárultak a fiúk előtt. Iván Lajos otthona New Yersey-ben, tele volt magyar relikviákkal. Úgy ismerte a magyar történelmet, mint egy történelem tanár. Beszélgetésünkben azon töprengett, hogy kik a jobb magyarok? Azok, akik a zsarnokság elöl elmenekültek és a szabad világból segítenek, ahogy tudnak, őrzik magyarságukat, anyanyelvüket, vagy azok, akik Magyarországon szenvedték el az elmúlt évtizedeket? Segítőink között kiemelkedő szerepe volt László Gábornak.
Iskolánk gazdasági vezetőjének férje kérésünkre csatlakozott csoportunkhoz. Gábor volt az egyetlen közöttünk, aki tökéletesen beszélt angolul, ami sokévi szorgalmas tanulásának volt köszönhető. Az évi szabadságát áldozta fel azért, hogy segítsen nekünk. Reggeltől késő estig szervezett, vezetett, fordított, tolmácsolt. Kísérte a csapatot meccsekre, kirándulásokra, városnézésre. Segítette a fiúkat a nagy bevásárló központokban azért, hogy apró ajándékot hozhassanak szeretteiknek. Fáradhatatlan segítőnket mindnyájan gyászoltuk, amikor hazatértünk után nem sokkal váratlanul örökre itt hagyta három iskolás fiát és páratlan nyelvtudását átvitte egy másik világba.
Az 1988-as USA Kupa csupán nyitánya volt a fiúk külföldi szereplésinek.
Visszatértek Minneapolisba is, utoljára 1996-ban, amikor a tornán az előkelő II. helyezést érték el. Ezekben a sikerekben, a fiúk élmény-gazdag utazásaiban oroszlánrésze volt a kint élő magyarok példaértékű támogatásának. Az idő elszaladt, a fiúk felnőttek, komoly emberek, családapák lettek. Sokuk sikeres vállalkozó, sportedző, van közöttük polgármester, sportújságíró, nagykövet, népszerű zenész. Szomorú, hogy Patonyi tanár úr nem láthatja a fiúk sikereit, mert hatvan esztendős korában örökre elhagyta szeretett iskoláját és a futballpályát.
