Rakonczai Imre – Lépcsőfokok I.
Érettségi éve: 1991
zenész
„tudunk egymásról, összetartozunk”
1972. szeptember elsején született, 1987-től járt a Mester utcai szakközépiskolába, ahol 1991-ben leérettségizett. A Szent István Labdarúgó Csapatának egyik legtehetségesebb futballistája volt, a Ferencváros le is igazolta. Ám a futballpályák helyett a színpadon lett sikeres. Akárcsak öccse, Viktor is, aki két évig járt a Mester utcába, utána a zenei tanulmányai miatt magántanulóként folytatta. Öccsével együtt zenéltek a V.I.P. együttesben, és az 1997-es Eurovíziós Dalfesztiválon elért sikerükkel berobbantak a hazai zenei életbe. Az idősebbik Rakonczai- fivérrel, Imrével beszélgettünk.
Somogyi Zsolt:
– Miért éppen ebbe az iskolába jártál?
Rakonczai Imre:
– A futball miatt, egyértelműen. Akkoriban már ismert, sőt, elismert volt az István csapata. Tudtuk, hogy jó szakmai munka folyik Patonyi László irányításával. Előtte a Ferencvárosban játszottam. Amikor az általános iskola végén a folytatásról beszéltünk, több érv is szólt a Mester utcai suli mellett. A Népligetben mindenki ismerte a Főnököt, a csapatát, és mert úgy tűnt, az Istvánban több játéklehetőségre számíthatok, nemcsak a suliba iratkoztam be, hanem klubot is váltottam. Arra is emlékszem, hogy nyílt napot rendeztek az iskolában, amikor még nyolcadikos voltam. A szülőkkel meg lehetett nézni, milyen körülmények között folyik az oktatás. Tetszett a dolog, de nem titok, számomra a foci volt a legfontosabb érv. Az iskola csapata ugyanabban a bajnokságban vett részt, mint a Fradi, vagy a Vasas, az MTK, a Budafok, a Vác, a Szolnok ellen játszottunk, tehát nem jelentett szakmai visszalépést az átigazolásom.
Somogyi Zsolt:
– Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?
Rakonczai Imre:
– Nem azért mondom, mert az iskoláról szóló könyv kapcsán beszélgetünk, hanem mert tényleg úgy gondolom, gyerekkorom legszebb időszaka volt, nagyon jó visszaemlékezni rá. Korábban, amikor a Fradiban fociztam, mindenki más suliba járt, és délután, az edzésen találkoztunk, itt más volt a helyzet. A csapattársakkal, a barátokkal délelőtt, az iskolapadban is együtt voltunk, reggeltől az edzés végéig. Sokszor utána is együtt voltunk, életre szóló barátságok szövődtek ott. Szerencsére ma is sok barátom, jó ismerősöm van, de a legmélyebb emberi kapcsolataim a sulihoz, az Istvános csapathoz kötődnek. Mivel főnök jó kapcsolatban volt a Ferencvárossal, nemcsak az István, hanem a Fradi játékosai is oda jártak. Vagyis a csapattársak mellett az ellenfelekkel is osztálytársak, évfolyamtársak voltunk. És amikor Fradi–István-meccs volt a hétvégén, hatalmas volt a presztízs. Hiszen egy padban ültünk a hétvégi ellenféllel, a barátaink ellen kellett játszani. Sokan futballoztak az iskolában, a játék összekötötte a társaságot, ezért is szerettünk suliba járni.
Somogyi Zsolt:
– Nem okvetlenül a tantárgyak miatt.
Rakonczai Imre:
– Ez igaz, de velem előfordult, hogy évekkel a suli befejezése után megismerkedtem egy lánnyal, beszélgettünk, kiderült, hogy könyvelő, és egyből elkezdtem sorolni neki, hogy szállítók számla 442, elszámolási betétszámla 351, tartozik, követel, a mérlegnek egyensúlyban kell lennie. Ilyeneket honnan tudsz? Az igaz, hogy sem könyvelőként, sem pénzügyi előadóként nehezen tudtam volna elképzelni magam (az érettségi bizonyítványomban ez áll), de büszke vagyok arra, hogy leérettségiztem, becsületesen elvégeztem az iskolát.
Somogyi Zsolt:
– Az iskolában is lehetett látni, hogy érdeklődsz a zene iránt?
Rakonczai Imre:
– Hogyne, az iskolában is jelen volt a zene, a szünetben rohantam a díszterembe, ott sokat zongoráztam, az is nagyon jó emlék.
Somogyi Zsolt:
– Együtt fociztunk éveken át: nem titok, hogy az egyik, ha nem a legtechnikásabb játékos vagy, akivel valaha együtt játszhattam, mégsem labdarúgó, hanem zenész lett belőled. Miért, és hogyan?
Rakonczai Imre:
– A zene mindig is jelen volt az életünkben, pedig a szüleink nem voltak zenészek, mondhatom, autodidakta módon kezdtünk el zenélni tanulni. Még egészen kiskoromban volt egy nagyon kicsi kis klaviatúra, alig nagyobb, mint egy mobiltelefon, azt nyomogattam, aztán anyuék vettek egy kicsit nagyobbat, de az sem volt még komoly hangszer. De az öcsémmel szerettünk játszani, és mert úgy tűnt, van is érzékünk hozzá, egy ismert zongoratanár, Esze Jenő foglalkozott velünk, ő mondta, ezzel érdemes foglalkozni, mert van hozzá érzékünk.
Amikor 1988-ban az USA kupára utaztunk, a szülőkkel megbeszéltük, hogy ha az Egyesült Államokban találok olyan szintetizátort, amilyen akkoriban itthon nem volt kapható, vegyem meg, és így is történt. Ha már itt tartunk: rengeteget utaztunk külföldre a csapattal, 1988-ban még Ausztriába kimenni is nagy szó volt, mi meg Minneapolisba, New Yorkba repültünk, a következő nyáron pedig Rio de Janeiróba, onnan Kanadába, 1991-ben pedig Ausztráliába mentünk, óriási szó volt ez akkoriban, ezek életre szóló élmények.
Somogyi Zsolt:
– Az a kérdés, hogy mikor cserélted a labdát zongorára?
Rakonczai Imre:
– A futball és a zene mindig is egyszerre volt jelen az életemben, és ez ma is így van. Említettem, hogy a Fradiból sokan igazoltak az Istvánba. Amikor elsősök lettünk, de amikor a negyediket kezdtük, az utolsó éves korosztályos bajnokságra, az ifi egyes szezonra a Ferencváros visszahívott. Azt gondolom, ez főnök szakmai munkájának is a dicsérete. Hiszen három évig nála játszottam, ő tartotta az edzéseinket, ebből is látszik, hogy a Fradiban is figyelték, ismerték, sőt, elismerték az István futballcsapatát.
Később felkerültem a Ferencváros második csapatába, a juniorba, amikor megfájdult a derekam, és úgy tűnt, abba kell hagynom a focit. Később még játszottam a REAC-ban, a BVSC-ben, és négy évig Ausztriában, alsóbb osztályban, de amikor kiderült, hogy a sérülés miatt nem lehetek profi futballista, visszatértem a zenéhez. Addig is játszottam, tanultam zongorázni, de nem olyan intenzíven, mint ekkor.
A kilencvenes évek közepén alakult meg a VIP zenekar, amelyben az öcsémmel együtt szerepeltünk. Környei Attila, az R-GO korábbi gitárosa volt a menedzser. Ő kereste, válogatta a tagokat, az öcsémet ismerte, engem pedig Viktor ajánlott be. Akkoriban több fiú- és lányzenekar működött, akadt, amelyikben nem is énekeltek, play backről ment a dal, a tagok csak tátogtak, a dalokat profik énekelték fel. De Attila mondta, nálunk ilyenről szó sem lehet, énekelni, színpadon mozogni tudó srácokat keresett, akiknek van zenei képzettségük is.
Somogyi Zsolt:
– Gyorsan berobbant a VIP…
Rakonczai Imre:
– Így van, nekem az első igazi fellépésem színpadon az Eurovíziós Dalfesztivál volt, Dublinban, mintegy háromszázmillió tévénéző előtt.
Somogyi Zsolt:
– Kezdésnek nem rossz.
Rakonczai Imre:
– Nem, és hiába volt új a zenekar, jól sikerült, nagyon szerettek minket. A magyar Boyzone-ként emlegettek, akkoriban az menő angol fiúzenekar volt. Végül a Miért kell, hogy elmenj? című dallal a tizenkettedik helyezést értük el, amely komoly szakmai sikernek számított. Később Rúzsa Magdi kilencedik, tavaly ByeAlex a tizedik lett, szóval, egy induló csapattól 1997-ben ez ragyogó siker volt. Azonnal megismert minket az ország, rengeteg fellépésünk volt, lemezeink jelentek meg. „Keresem a lányt”, „Szükségem van rád”, „Rohan az idő”, „Tedd meg velem” , csak néhány ismert dalcímet mondok, négy évig csak ezzel foglalkoztunk, sokat szerepeltünk a tévében, a rádiókban.
Somogyi Zsolt:
– Miért lett vége?
Rakonczai Imre:
– A tagok másképp képzelték el a folytatást, talán ennyi volt benne. Az öcsémmel ketten R-port néven folytattuk, akkor is rengeteg helyre hívtak bennünket. De Viktort akkor már jobban érdekelte a zeneszerzés, a komponálás, a stúdiós és a produceri munka, így annak a zenekarnak is vége lett. Aztán egy este a barátokkal elmentünk egy szórakozóhelyre, ahol volt egy zongora, odaültem, kicsit játszottam, énekeltem, a tulajdonos meg azt mondta: jó hangulatot csináltam, legyen ez az egész dolog rendszeres. Így kezdődött, egyre több számot tanultam meg, és aztán már nem lehetett beférni, amikor játszottam. És minden reklám nélkül elindult a karrierem, a bárok, szállodák, éttermek kézről kézre adtak. Ma havonta két nyilvános fellépésem van, a Symbol Étteremben és a Spicc nevű szórakozóhelyen, többet nem tudok vállalni, mert mellette állandóan meghívásoknak teszek eleget, céges rendezvényekre, esküvőkre, születésnapokra hívnak, és nem dicsekvés, hogy tele a naptáram, fél évre előre megvan a programom, annyi helyre hívnak.
Somogyi Zsolt:
– Hogy alakult az öcséd sorsa?
Rakonczai Imre:
– Neki már középiskolásként neve volt a szakmában, tizenhat évesen a Yamaha-cég munkatársa volt, aztán St. Martin, a VIP után Zséda zenéjét szerezte, miként Wolf Kati dalát is ő komponálta, amellyel az Eurovízión elindult, de nagyon sok magyar és külföldi előadóval dolgozott együtt. Többször volt az év zeneszerzője, EMERTON-díjas, az Ének iskolája című televíziós műsor zenei producere.
Somogyi Zsolt:
– Milyen a kapcsolatod ma az iskolával?
Rakonczai Imre:
– Ott voltam a Patonyi László Sportcsarnok avatásán, és a Baráti Kör által szervezett több eseményen is. Egyszer a díszteremben, ott volt bennem nosztalgia… Ám a legfontosabb, hogy sok barátommal ma is kapcsolatban vagyok. Sebők Vilivel hetente teniszezünk, veled, Földeák Péterrel, Pepével, Lukács Zolival, azaz Lúciával, Horváth Zolival, vagyis Rovátkóval, Sinkó Csabával, Hegyi Sanyival ma is összejárunk. Teszünk azért, hogy megmaradjon a barátság. Időnként összejövünk, hogy közösen megnézzünk egy Bajnokok Ligája-meccset, vagy focizunk egy jót. Legutóbb is kétcsapatnyi egykori Istvános összejött, jól éreztük magunkat. És gyakran megesik, hogy a régi iskolatársak eljöttek egy fellépésemre. Ha nem is mindennap, de találkozunk, keressük egymást, és nagyon jó dolognak tartom, hogy lassan huszonöt évvel az érettségi után is jóban vagyunk, tudunk egymásról, összetartozunk. És ezt az iskolának, az iskolai focicsapatnak köszönhetjük.
Készült 2014 áprilisában
