Dr. Fülöp Rudolf

Dr. Fülöp Rudolf

jogász, kórházi főigazgató

„a kórház az én igazi világom”

1964-ben érettségizett az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. Első munkahelye a Pénzügyminisztérium volt. 1973-tól a Pest Megyei Tanács Egészségügyi osztályán dolgozott, miközben elvégezte estin a jogi egyetemet. Három évig a Péterfy Sándor Utcai Kórház gazdasági igazgatója. 1991-ben került a Törökbálinti Tüdőgyógyintézetbe, amit 1997-től főigazgatóként irányított nyugdíjazásáig. Munkáját többször jutalmazták kitüntetéssel. 2011-ben az egészségügyi ellátás fejlesztése terén elért kimagasló eredményei és közéleti tevékenysége elismeréséül a legmagasabb állami kitüntetést kapta meg, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszt fokozatát. Törökbálint díszpolgárrá választotta. Két házasságából két gyermeke és négy unokája született.

Béki Gabriella:

– Engem is megtévesztett a doktori cím és a kórházi környezet.

Fülöp Rudolf:

– Nem vagyok orvos, de tapasztalom, hogy sokan annak néznek. Talán az alkatom, a fellépésem miatt. Sokáig tiltakoztam ellene, de rájöttem, hogy értelmetlen. Egyszer még Szabó Imre Pest megye elnöke is azt mondta nekem: „tudom, hogy te vagy a legjobb tüdőgyógyász”. Magyarországon ritkaság, ha egy főigazgató nem orvos, 1997-ben összesen tizenöten voltunk ilyenek. Európában épp fordítva van. Többnyire nem orvos a főigazgató.

Béki Gabriella:

– Beszélgessünk először a gyerekkorodról. Hol nőttél fel?

Fülöp Rudolf:

– Pesten a XIV. kerület határán Rákosfalván. Az Örs vezér terétől kifelé. Az 1760-as években jöttek oda svábok, körülbelül ezer ember, és ott gazdálkodtak. A földjeik ott voltak a Rákos-patak mellett. Az én nagyszüleim is ott gazdálkodtak. Elég zárt közösség volt, és a gyerekek helye kinn volt. Nem ülhettek az asztalnál a beszélgetéseknél. Ez nekem probléma volt, mert nem kaptam információt. Kevés inger ért, keveset tudtam a családról. Csak felnéztem az apámra.

Azt is sokkal később tudtam meg például, hogy az egyik nagybátyám francia hadifogságban volt, és hogy elszökött a fogságból és gyalog, lóval és kocsival jött haza Európán keresztül. Nem lehettem ott nyolcévesen, amikor erről mesélt. Először tizennégy évesen ülhettem oda az asztalhoz a felnőttek közé. Apám egyébként asztalosmester volt, anyám háztartásbeli. Nekem pest ismeretlen volt. csak néha mentünk be a városba ruhát, cipőt venni. Volt két testvérem, egy bátyám és egy húgom. A bátyámat egyébként szinte anyám nővére nevelte, neki nem volt gyereke. Ezért keveset láttam őt, ritkán jött haza.

Béki Gabriella:

– Milyen tanuló voltál?

Fülöp Rudolf:

– Négyes. Jó átlagos tanuló voltam. A középiskolában is.

Béki Gabriella:

– Hogy történt a középiskola-választás? A szüleid döntöttek, vagy te is beleszóltál?

Fülöp Rudolf:

– Én tizennégy éves koromban motorszerelő akartam lenni. Volt a szomszédunkban egy magyar–bolgár vegyes házaspár, akinek a gyereke kapott egy százhuszonötös Csepel motorkerékpárt. Én arra felültem, kipróbáltam, megtanultam motorozni, és eldöntöttem, hogy a motorszerelés érdekel. Jelentkeztem is egy autóvillamossággal foglalkozó középiskolába, de helyhiány miatt nem vettek fel. Apám nem akart szakmunkásnak adni, beszélt egy ismerősével, és így vettek fel az Istvánba. Nagyon nem volt fogalmam arról, hogy mi ez az iskola, de a tanárok kedvesek, jók voltak.

Béki Gabriella:

– Vegyes osztályba jártál?

Fülöp Rudolf:

– Nem, D-s voltam, az tiszta fiúosztály volt. Negyvenegyen kezdtük, és tizenöten hamar lemorzsolódtak, főként a vidékiek. Mindjárt a második héten a tornatanár, Bánki tanár úr kiválasztott kosarasnak, mert magas voltam. Nagyon megszerettem őt, második apámnak tartottam, amit persze nem mondtam. Az osztályfőnököm Schuler Gábor volt, aki történelmet tanított. két év után elment, és akkor átvette az osztályunkat Arany Béla bácsi. Ő tanította a tervezést, statisztikát, levelezést. Sokat jártunk vele kirándulni. Nagyon rendes ember volt. Aztán tanított Kirner tanár úr. Ő szigorú, tekintélyes ember volt. Egyszer elvitt néhányunkat Zalába.

Az nagy élmény volt. Egyszer az ő órája előtt két fiú veszekedett, az egyik, Robi, elvette a másik vonalzóját, és huzakodtak. Én megsokalltam, és lekevertem neki egy fülest. Sose voltam durva ember, de az igazságtalanság nagyon bántott, mindig a gyengébb mellé álltam. Mikor bejött Kirner tanár úr, látta, hogy vörös a fiú arca, aki nem mondta el mi történt. Kirner tanár úr pedig megjegyezte: „Ez biztos a  »füles« volt”, de nem foglalkozott vele tovább, ismert annyira, hogy indokolt lehetett.

Béki Gabriella:

– Fülesnek becéztek?

Fülöp Rudolf:

– Fülesnek hívtak a barátaim. A kosarasok meg Dzsiminek. Nagyon szerettem a sportot! Nekem a sport volt meghatározó. Ott nem kellett beszélni, ott cselekedni kellett. Ezzel emelkedtem ki a középiskolában. Atlétikában versenyeket nyertem és kosárlabdában is jeleskedtünk. Ezek sikerek voltak. Az unokáimat is erre nevelem, mozogjanak, sportoljanak. Az egészséges test nekem nagyon fontos.

Béki Gabriella:

– Mit jelentett neked a középiskola?

Fülöp Rudolf:

– A kihívást jelentette. Négy év alatt fel kellett zárkóznom, megismerni mindent, például a közlekedést, az irodalmat, a művészeteket és az EMBEREKET. Nagyon gátlásos voltam.

Béki Gabriella:

– A szakmai tárgyakkal hogyan barátkoztál meg?

Fülöp Rudolf:

– A könyvvitelt nagyon szerettem. Szalay tanár úr tanította. Ő nagyon kemény volt, de nagyon tisztességes. Megcsinálta, hogy akiknek nem ment a könyvvitel azt mondta: „csütörtökön hozzatok ennivalót, mert addig nem mehettek haza, amíg nem tanuljátok meg”. Szigorú volt, de sose írt be egyest. Igazi tanáregyéniség volt. Nagyon szerettem a számvitelt, pénzügyet és a költségvetést. Nekem ez nagyon ment. Az érettségin két óra alatt beadtam a dolgozatom, amire öt óra lett volna. Mikor jogra jártam, sok hallgatótársamnak fogalma sem volt a pénzügyről, nekem meg nagyon ment.

Béki Gabriella:

– Nő nem is tanított?

Fülöp Rudolf:

– Petikné tanította a magyart. Ő pikkelt ránk a sport miatt. Minek sportolunk? Tanulni kell! Nagyon nem kedvelt engem, mert én is sportoltam. Aztán egyszer kellett írni egy dolgozatot emberi sorsokról. Akkoriban olvastam egy könyvet a bányászok életéről és nagyon megragadott a történetük (Zola: Germinál). Úgy döntöttem, hogy a feladat helyett erről írok. Ezen nagyon meglepődött: „maga ezt olvasta?” Nagyon megdicsért, és ettől kezdve megváltozott a véleménye rólam. Feketéné tanította a történelmet és a földrajzot. Aztán tanított még Pósfainé. Ő a politikai gazdaságtant tanította, a gépelést meg Batiziné. Meg is tanultam gépelni tíz ujjal vakon. sokáig tudtam is, de már nem használom.

Béki Gabriella:

– Hogy ment a matek?

Fülöp Rudolf:

– Egyedül a matematikának nem voltam nagy barátja. Bíró tanár úr nagyon szigorú volt, nála ötös nem létezett. A négyes is csúcsnak számított. Elmondok egy történetet. Másodikos koromban Bánki Feri bácsi elvitt engem edzőtáborba, majdnem egy hónapot voltunk ott, mert akkor már az ifi válogatottban játszottam a tizennyolc évesekkel együtt. Ott játszott Frenreisz István is, Bujtor, a későbbi színész, meg a Nagy Korányi család unokája is. Lementünk Tatára, egész nap edzés volt, egy külföldi tornára készültünk január végére. Amikor megjöttem, Bíró tanár úr dolgozatot íratott. Én felírtam a nevem a papírra, és beadtam üresen. Hú, amit én kaptam. Meg akart buktatni. Órákig győzködte őt a Bánki Feri bácsi, meg a többi tanár, hogy engedjen át, míg végül adott egy elégségest. Sose felejtem el ezt. Még most is álmodok vele néha.

Béki Gabriella:

– Barátságok megmaradtak?

Fülöp Rudolf:

– Maradtak. Éppen most szervezek egy találkozót hat-hét embernek. Egyik osztálytársamnak sajnos tavaly le kellett vágni a lábát érszűkület miatt. Most már jól viseli, havonta egyszer felmegyünk hozzá. Van hat-hét „gyerek”, akikkel minden évben többször is találkozunk. Magamhoz is meghívtam őket Budaörsre egy aranyos kis sváb vendéglőbe, amit présházból alakítottak ki. Pár száz métert kell gyalogolni, és akkor láttam, hogy ketten is alig tudnak menni. Akkor mondtam, hogy „gyerekek, menjetek orvoshoz, ez tuti, hogy érszűkület”, és sajnos nekem lett igazam… osztálytalálkozónk is volt minden évben nagyon sokáig, aztán három-ötévente.

Béki Gabriella:

– Hányan érettségiztetek a negyvenegyből?

Fülöp Rudolf:

– Alig merem mondani: tizenkilencen. Sokan lemorzsolódtak már az elején, aztán elmentek páran vidékre. Az osztály magja jó maradt.

Béki Gabriella:

– Érettségi után mi volt az első munkahelyed?

Fülöp Rudolf:

– A Pénzügyminisztérium adóhivatala. Egész nyáron otthon maradtam. Kosárlabdáztam, akkor már NB I-es voltam. Azon gondolkoztam, hogy sportoljak, vagy tanuljak tovább? Szalay tanár úrral jóba voltak a szüleim, aki augusztus elején írt egy levelet nekik, hogy ha még nem helyezkedett el a gyerek, akkor menjen be az adóhivatalba a József nádor térre, és keresse meg a főigazgatót, aki a barátja. ott volt hely, kerestek gyakornokokat. Annyit tudtam az egészről, hogy a 461-es főkönyvi számla jelentette számomra a központi adóhivatalt. Bementem a PM épületébe, negyedik emelet, titkárság. Kijött egy hatalmas ember, Bíró László, szélesre tárt karokkal „gyere fiam, föl vagy véve, tizenötödikén kezdhetsz is, Pintér Laci bácsihoz fogsz kerülni, az adókönyveléshez”.

Sokkal később tudtam meg, hogy a kollegák azt hitték unokaöccse vagyok a hivatalvezetőnek. Fekete csőnadrág, és zöld ing volt rajtam. Később mesélték, azt hitték, hogy: „na, jött egy jampec, aztán rájöttünk, hogy nem a ruha teszi az embert, te egy rendes ember vagy”. Így kerültem az adóhivatal könyvelési osztályára, ami tizenhárom fős volt. Naponta jelentették a pénzügyminiszternek az ország pénzügyi helyzetét, hogy áll a kassza. Eleinte fel se fogtam, aztán huszonhat éves koromban már másodmagammal ketten írtuk alá a kifizetéseket, több száz milliós tételeket. Hatalmas felelősség volt a kezünkben. Mi szedtük be azokat a pénzeket is, amiket a vállalatok nem fizettek be, ez volt az úgynevezett kényszerinkasszó. Háromezer-hétszáz állami cég volt. Ha kilencig bevittük az inkasszót a szemközti bankba, aznap fél órán belül leemelték.

Egyszer felhívott a Csepel Autógyárból a főkönyvelő azzal, hogy szépen kér, ne adjuk be ma az inkasszót, mert akkor nem tud fizetést adni az embereknek. Arra kért, hogy adjuk le egy órával később. Megcsináltam. Már akkor is úgy voltam vele, hogy segítsek, ha lehet. Mi könyveltünk párokban Ascota könyvelőgépeken, ami átmenet volt a számológép és a számítógép között. A főnököm, Pintér Laci bácsi kitűnő ember volt. 1936-ban az olimpián részt vett a négyszer százas váltóban. Sokat sportolt, vitorlázott, teniszezett. A pénzügyminisztériumban volt főtanácsos, aztán 1952-ben racizták, de ’57-ben visszahívták, mert nem tudták összeállítani a magyar állami költségvetést. Nagyon okos ember volt.

Őtőle tanultam meg mi a költségvetés, miért kell befizetni a vállalatoknak nyereségadót, hogy áll össze a rendszer, mi mindenre kell költenie ebből a pénzből az államnak. Rettentően élveztem, ahogy beszélt. Akkor nyílt ki számomra a világ. Ugyanezt élte át a lányom, amikor elmagyaráztam neki hogyan működik az állam, mint kicsiben egy háztartás.

Béki Gabriella:

– Hány évet húztál le a Pénzügyminisztériumban?

Fülöp Rudolf:

– Kilenc évet. Akkor jött egy új titkárságvezető, aki nem úgy beszélt az emberrel, ahogy kellett volna. én pedig önérzetes voltam, és eljöttem. Átmentem a pest megyei Tanács egészségügyi osztályára. Volt egy ismerősünk, aki megyei főnővér volt, és ő ajánlotta ezt. A megyei főorvos tárt karokkal fogadott. Ezer forinttal több lett a fizetésem. Négyezer-kétszáz forint 1973-ban! Itt dolgoztam 1988-ig. Hatalmas fejlődés volt akkor a megyében: a kistarcsai kórház építése, a Rókus rekonstrukciója, Cegléd, Vác bővítése, háziorvosi rendelők, bölcsődék és így tovább. Az egészségügyi osztály tervgazdálkodási csoportjában gyakorlatilag pénzügyi helyettese voltam a megyei főorvosnak. Később kineveztek főosztályvezető-helyettesnek.

Sok volt a feladatom, és nagy volt a felelősség is. A megyében hét kórházunk volt, tizenhat rendelőnk, huszonnyolc szociális otthonunk, rengeteg bölcsőde, több száz háziorvos. 1980-ban főorvos váltás jött a megyében. A régi főorvost kinevezték Törökbálintra igazgatónak. A megyébe jött egy új főorvos, aki rám hagyott mindent. Lényegében én voltam „kvázi” a megyei főorvos, én tárgyaltam a kórházakkal, jártam a városokba, az új főorvos nem szólt bele semmibe. Nemcsak a pénzügyekbe, a szakmai kérdésekbe sem. Ha volt valahol valami probléma, írtunk a szakfőorvosnak, és jelentést kértünk. Megnéztem, hogy egy kórházi vezetőnek a döntéseihez hány százalékban kell orvosi tudás. kiderült, hogy hét-nyolc százalékban. A kórházigazgatók önállóak voltak. Az orvos igazgatóval kölcsönösen tisztelték egymást. Nekem a megye azt az élményt adta, hogy ott váltam felnőtté igazából. Döntéseket hoztam, jártam a vidéket, segíteni tudtam, képviselni problémákat.

Béki Gabriella:

– Közbevetőleg kérdezem, a jogot mikor végezted el?

Fülöp Rudolf:

– 1980-ban estin.

Béki Gabriella:

– Ennyi munka mellett? Ez nem semmi.

Fülöp Rudolf:

– Még a hatvanas évek végén megcsináltam a mérlegképes könyvelőit. Aztán a felsőfokú államháztartási oklevelet is megszereztem. Később rájöttem, hogy ha akarsz valamit, akkor egyetemi végzettség nélkül semmire nem mész. Tanulnod kell.

Béki Gabriella:

– És miért nem a közgáz?

Fülöp Rudolf:

– Mert volt egy főnököm a PM-ben, a titkárság új vezetője, egy jogász, aki lekezelően beszélt velem, és megfogadtam, hogy leszek olyan pozicióban, mint ő. Nem adom fel. Egyébként már akkor is bennem volt az ilyen irányú érdeklődés. Csináltam már adásvételi szerződéseket. Volt egy másik főnököm is, Gergő pali bácsi, aki jogász volt, és nagyon tiszteltem őt. szombatonként különórákat adott nekünk fiataloknak adójogból, és ez nagyon tetszett nekem. Aki jogot végzett, az ismeri az egész társadalmat, rendet teremt a fejekben, és ez így is van. Magabiztosabb leszel. Az estin heti háromszor négytől kilencig rengeteget tanultam. Talán egyszer hiányoztam. Szabadságon soha nem voltam. Majdnem annyi óránk volt, mint a nappalisoknak.

Béki Gabriella:

– Azt ne mondd, hogy emellett még sportoltál is…

Fülöp Rudolf:

– Sportoltam. Heti kétszer-háromszor. Mikor nem volt iskola, kosárlabdáztam. Mikor vizsgákra készültem, reggel elkezdtem nyolckor, és éjfélig, egyig tanultam. Közben kicsit mozogtam. Délelőtt kétóránként tíz percet, aztán már óránként. Ehhez hatalmas lelki erő is kellett, de szerettem. A csapat is jó volt. Azokkal az évfolyamtársaimmal is tartom a kapcsolatot a mai napig. Volt, amikor közösen tanultunk. Volt, amikor egy üveg sörtől berúgtunk, mert a tanulástól idegileg kimerül az ember. Olyan boldogságérzés volt, amikor egy vizsga sikerült. Szeretek tanulni.

Béki Gabriella:

– Visszatérve a munkádra, Pest-megyében, ha ennyire szeretted, miért váltottál 1988-ban?

Fülöp Rudolf:

– Nekem először már 1983-ban szóltak a megyében, hogy menjek el kórházat vezetni. Három kórházat is ajánlottak, a kistarcsait, a törökbálintit, és a Rókust. A megyei pártbizottság abban gondolkodott, hogy a Rókus kórházban nem orvost bíznak meg kísérletképpen, hanem engem. Azonban nem vállaltam el a főigazgatói pozíciót, ugyanis akkor úgy gondoltam, hogy az első nyulat (az első nem orvos főigazgatót) úgy is le fogják lőni.

Béki Gabriella:

– Abban az időben már párttag voltál?

Fülöp Rudolf:

– Nem voltam még párttag, csak ’85-ben léptem be. A hetvenes-nyolcvanas években csak fizikai dolgozókat vettek fel a pártba. Volt egy jogász kolleganőm, és egy másik kollegám, akikkel együtt, hárman egyszerre léptünk be ’85-ben, mert nem tetszett nekünk, ahogy a pártcsoport vezetője beszélt, okoskodott. Egy év múlva le is váltottuk, és a kolleganőm került a helyére. Aztán a Péterfyben egy rendes ember volt a párttitkár, ma is tartom vele a kapcsolatot. A rendszerváltáskor pedig már nem léptem be az MSZP-be.

Béki Gabriella:

– Visszatérve a kórházigazgatásra, akkor még nem vállaltad.

Fülöp Rudolf:

– 1984-ben felkértek a Péterfy Sándor utcai kórházba szakértő tanácsadónak. Ott volt egy alkalmatlan igazgatónő. Felügyelni mentem oda. Minden kedden volt értekezlet, az igazgatónő beszámolt. Attól kezdve, hogy ott voltam, nem mertek mellébeszélni. 1988-ban nyugdíjba ment a hölgy, és akkor kikértek a főigazgató gazdasági helyettesének. Elvállaltam, és ott dolgoztam 1991-ig. Ez nagyon szép, hatalmas feladat volt, és óriási felelősség. A kórház akkoriban háromezer-kétszáz dolgozóval dolgozott, negyvenöt telephelyen, hatvanhét épülettel. Hatalmas rendszer volt az V., VII., XIV. kerületben. Százhárom háziorvos, harminc gyerekorvos, fogtechnika és a többi. Féltem kimenni az igazgatásból, de egykét hónap után rájöttem, hogy ez az én igazi feladatom. Azonnal kell döntéseket hoznom, és kiderül, hogy jól vagy rosszul döntöttem. Itt az ember azonnal megmérettetik. Igazi kihívás volt. éreztem, hogy a kórház az én igazi világom.

Béki Gabriella:

– És mekkora adóssága volt?

Fülöp Rudolf:

– A Péterfynek nem volt adósága, sőt, benne voltunk egy kísérleti rendszerben, ami egységes pénzgazdálkodást jelentett. Nem volt külön bér- és dologi költség, egy kassza volt. és akkor történt, hogy a tervezett Világkiállítás miatt adjuk el a Madách téri rendelőt, és helyette a Hold utcában bővítsük az ottani rendelőt. Körüljártuk a témát, csináltunk terveket, és rengeteg jelentkező volt. Egy kikötésünk volt, hogy külföldi nem veheti meg. Végül az OTP vette meg, valami horribilis összegért. A Hold utcai bővítés kétszázötvenmillió lehetett bruttó, és négyszáznegyvenmilliót kaptunk. Átutalták az összeg hetvenöt százalékát. Azonnal befizettem az adót, és maradt kétszázhetvenötmillió, amit betettünk gyorsan a bankba. Akkor, amikor harmincnyolc százalék volt a kamat. Fél év alatt lett vagy ötvenmillió, amiért vettünk műszereket. Megvoltak a tervek, a kivitelező, és ’91-ben eljöttem a Péterfyből.

Béki Gabriella:

– Miért?

Fülöp Rudolf:

– Akkor volt egy szabály, hogy pályázhat a meglevő igazgató is, de őt a teljes orvosi létszám kétharmadával kellett megválasztani, míg a többi pályázónak elég volt a jelenlevők ötven százaléka, plusz egy fő. Bojszkó Imre az akkori főigazgató kapott kétszázkilencven-valahány szavazatot, néhánnyal kevesebbet, mint kellett volna. Ez egy tisztességtelen jogszabály volt, olyan szigorú, hogy nem lehetett a kétharmadot megcsinálni, ezért felkértük Ferenczy Pistát, hogy pályázza meg a főigazgatói állást. Adjunktus volt, és kineveztük másod főigazgatónak. A választás előtt kérdeztek engem is hogy kire szavazzanak, mondtam, hogy a kétharmad nem lesz meg, szavazzanak a Ferenczyre, aki meg is nyerte százhatvan szavazattal. Volt ott egy jogász Staudt, a titkárság vezetője, aki mindig manipulálni akarta a főigazgatót. Amíg mi voltunk ott, ezt nem tudta megcsinálni.

Ferenczyvel igen. Azok után, hogy segítettük a megválasztását, két héten belül kirúgta Bojszkót. Nem is értettem. Naiv voltam. Engem is megrágalmaztak mindenféle hazugsággal, és néhány hónap után eljöttem. Először még munkaügyi pert is indítottam, de mikor láttam, hogy az első tárgyalást hat év elteltével írták ki, akkor visszavontam. Mikor eljöttem a Péterfyből plusz kétszázmillió volt az egyenlegünk, és még kétszázötvenmillió benn volt a bankban tartalékban a Madách eladásából. Így hagytam ott, teljesen tisztán. A hétszázhatvankét fős gazdasági apparátust négy év alatt leépítettem négyszázkilencvenre, de a fele pénzt visszaadtam az embereknek béremelésre. Ragyogó gárda volt. Hol van ma ilyen?

Béki Gabriella:

– Milyen típusú vezető vagy?

Fülöp Rudolf:

– Mindig a közösség javát néztem, az egységet. Hogy tudok segíteni a gyengéken. A csapatmunkát néztem. Sose voltam „önző”. Mindig csapatvezető voltam. Ha pedig hibáztam, és rájöttem, visszavontam a rossz döntésemet. Attól sose lettem kisebb ember. Ma is ezt mondom vezetőknek: tévedni lehet, nem baj, de nem kell makacsul ragaszkodni a rossz döntéshez. Ehhez bátorság kell.

Béki Gabriella:

– Ezután kerültél a törökbálinti kórházba.

Fülöp Rudolf:

– Igen, az akkori főigazgató, Antmann István, hívott, hogy jöjjek ide mellé gazdasági igazgatónak. ’97-től vagyok főigazgató. Ez a kórház akkor szó szerint egy istálló volt. A folyosó végén volt két fürdő, mosdó. Azt mondtam, hogy a bábolnai istálló higiénes körülményei jobbak, mint a törökbálinti kórházé. Azt mondtam, ez méltatlan a betegekhez és a betegeket ellátó orvosokhoz, ápolókhoz, így nem lehet dolgozni. Elkezdtük saját erőből átvilágítani magunkat, és ’93-ban elmondtam a csapatnak mi a helyzet. Évi húsz-huszonötmillió forintból nekikezdtünk saját rekonstrukciót szervezni. Végül ’99-ben kaptunk hatszázhetvenmilliós állami támogatást is. Meglett a tetőcsere, szobák felújítása, vizesblokkrendszer, kazánház, mosoda, minden benne volt. 2001-re fejeztük be az állami támogatás felhasználását, de azóta is folyamatosan fejlesztünk, nem álltunk le. 2006-tól napkollektorral működünk. sose volt adóságunk. Részemről virtus volt ez, hogy bebizonyítsam, hogy lehet kis kórházból is jót csinálni. A szakmában országosan mi vagyunk a második legnagyobb.

Van orvosunk és ápoló személyzetünk is. Nálunk is megjelentek a válságjelek persze. Ha valaki elmegy, már nem kapunk olyan minőségű embert, már nem olyan a beteghez való hozzáállás. Orvosokból jó az összetétel. Pár éve a megtakarításokból elkezdtünk egy újabb beruházást. Idén fejezzük be ősszel, ez egy kétezer-négyszáz négyzetméteres járóbetegellátó részleg és egy onko-pulmonológiai centrum. Úgy néz ki, hogy egy CT-t is tudunk vásárolni. Azt már állami pénzből. Öt járóbeteg-rendelőt vonunk össze ezzel. A felső szinten meg lesz huszonnyolc kétágyas szoba is, és kemoterápiás kezelő huszonhat kezelőszékkel és három vizsgálóval. Ez már az új főigazgató asszony sikere lesz…

Béki Gabriella:

– Mert időközben te nyugdíjba mentél. Ez hogy történt?

Fülöp Rudolf:

– 2012-ben még pályáztam a főigazgatói állásra. Eredetileg 1997-ben határozatlan időre neveztek ki. Aztán 2011-ben jött egy jogszabály, hogy ötévenként pályázni kell. Akkor a megye engem kinevezett öt évre. én is az orvosokat. Aztán 2012-ben újra pályázni kellett. Először azt mondták, minden fórumon átmentem, gratuláltak. Ez volt július első hétfőjén.

Aztán kedden hallottam: hoztak egy jogszabályt, hogy aki betöltötte a hatvankét évet, azt nem lehet kinevezni. Szerda délután telefonált szócska Miklós, az államtitkár, hogy ne haragudjak, mégsem neveznek ki. Azt mondtam megértem, legalább több időm lesz az unokáimra, majd segítek az utódom megtalálásában. Még aznap telefonon kérdezte tőlem valaki, ki ez a Mark féder, akit a helyemre kineveztek.

Béki Gabriella:

– Gondolom egy ifjú titán volt. Történt mindez egy évvel azután, hogy az általad vezetett tüdőgyógyintézet az év kórháza lett „kis kórház” kategóriában. Ez nagyon nehéz helyzet lehetett számodra. Hatvanhat évesen egy ilyen sportos ember mint te, teljesen az ereje teljében van.

Fülöp Rudolf:

– köszönöm, hogy ezt mondod. Még aznap este nagyon sokan felhívtak értetlenkedve: ki ez az ember. Ismertem őt, mert 2005 körül megkértek, hogy vegyem fel, hogy kicsit belelásson az egészségügybe, és a nyelvet gyakorolja, mert német állampolgár. Az apósa Budaházi Emil jó barátja volt. Egy ideig kijárt hetente kétszer, aztán elment Bécsbe. képzeld el, hogy akkor a dolgozók, háromszáz ember, megdöbbent, fogalmaztak egy levelet, és a tudtomon kívül aláírást gyűjtöttek mellettem. Négy helyre akarták elküldeni a levelüket, a főügyésztől kezdve a miniszterig. Akkor valaki azt mondta nekem, hogy továbbra is én csinálhatok mindent, csak fogadjam el, hogy ő a főigazgató. Még a családommal is megfenyegettek, hogy ha nem megyek bele, megnézhetik magukat a gyerekeim, likvidálják a lehetőségeiket. Nálam persze mindez az ellenkező hatást váltotta ki. Beleálltam a betonba.

Mondtam, nem hagyom, hogy ez az ember legyen a főigazgató, hiszen egyetemi végzettsége sincs. Menedzserképző iskolát végzett, de diplomája nincs. Az lett a vége, hogy visszavonták a kinevezést, és december végétől kinevezték a jelenlegi főigazgató asszonyt. Ő előzőleg Sátoraljaújhelyen volt kórházigazgató, aztán Marcaliban. Ő igényt tartott a munkámra, úgyhogy mellette maradtam tanácsadóként. Eleinte nagyon nehéz volt. Úgy éreztem magam, mint egy „hím oroszlán”, aki a szavanna ura volt, és most beterelték egy karámba. Meg kell szoknom a karámot. Kértem is a vezetést, hogy adjanak egy kis időt az átállásra. Azóta is jól megértjük egymást.

Béki Gabriella:

– Engedd meg, hogy végül a magánéletedről is kérdezzelek. Mikor nősültél meg?

Fülöp Rudolf:

– Először 1965-ben, tizenkilenc évesen. Ez menekülés volt, önálló akartam lenni. Túl fiatal voltam. Aztán 1973-ban ismét megnősültem. Mindkét házasságomban született egy-egy gyerek. Elsőnek a fiam, aztán a lányom. Tamás fogtechnikus lett. A lányom, Judit jogot végzett, és az adójog területén helyezkedett el, de egy idő után visszament ügyvédnek.

Béki Gabriella:

– Az unokáid mekkorák?

Fülöp Rudolf:

– A fiamnak van egy húszéves lánya, és egy kicsi, ötéves. A lányoméknál is két gyerek van. A nagyobbik, Botond most elsős, a kicsi, Bálint szintén ötéves. Velük vagyunk szorosabb kapcsolatban. Ők közel laknak, Telkin, és szinte naponta találkozunk.

Béki Gabriella:

– Puritán embernek látszol.

Fülöp Rudolf:

– Az vagyok valóban. Sosem szerettem a nagyképűséget, a megalázást. Mindig embernek nézem a kollegámat. Kemény vagyok a munkában, de tisztességes, és őszinte. követelek, de elnézem, ha valaki hibázik, hacsak nem szándékosan teszi. Mindig jó hangulatú közösség volt körülöttem. Amikor elköszöntem 2012 decemberében, én mutattam be az új főigazgató asszonyt. A beszédem végén megköszöntem a közös munkát, elkezdtek tapsolni, és vastaps lett. Úgy elérzékenyültem, hogy sírtam. Mikor a megyétől elköszöntem, akkor is könnyeztem. Ilyen érzékeny vagyok.

Béki Gabriella:

– A munkádat többször is kitüntetéssel ismerték el. Kaptál arany érdemkeresztet 1998-ban. Majd 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszt fokozatát. Törökbálint díszpolgárrá választott. Úgy érzem, neked ez a vastaps volt az igazi jutalom a munkádért.

Készült 2017 májusában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.