Dr. Sármány Lászlóné Szikszay Sári – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 1956
üzemgazdász
„szerettem emberekkel foglalkozni”
1956-ban érettségizett az I. István Pénzügyi Technikumban adószakon. Egész életében egyetlen munkahelye volt az Illetékhivatal, bár azt a számos átszervezés során sokféle névvel illették. A negyvenévi munka során szépen lépkedett fel a ranglétrán, és 1996-ban hivatalvezető-helyettesként ment nyugdíjba. Ekkor megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet. Férjével több mint ötven éve él boldog házasságban. Egy lányuk van, Ágnes.
Béki Gabriella:
– Kezdjük az elején a beszélgetést. Milyen családban cseperedtél fel?
Szikszay Sári:
– Vidéken éltem tizenhat éves koromig. Zalaegerszeg mellett egy kis faluban, Nován születtem 1936. szeptember 11-én. A történelem sodort bennünket egészen pestig. Az édesapám kereskedő volt, és az ötvenes években államosították mindenünket. Úgy éreztük el kell jönni, annál is inkább, mert nem vettek fel középiskolába. Az öcsém egy évvel fiatalabb, őt se vették fel osztályidegen származásunk miatt.
Béki Gabriella:
– Mivel kereskedett az édesapád?
Szikszay Sári:
– Mai szóhasználattal az édesapám vállalkozó volt. Több lábon állt, szeszfőzdét, tejcsarnokot üzemeltetett, kiváló sajtokat készített, ezekből Budapestre is szállítottak. Anyukám háztartásbeli volt. Hárman vagyunk testvérek, két öcsém van. 1952-ben jöttünk fel Pestre, Erzsébetre. Akkor én már egy évig nem jártam iskolába. Erzsébeten volt egy közgazdasági technikum. soha eszembe nem jutott, hogy én közgazdász legyek, de hát ez volt közel, és annyira fontos volt, hogy én középiskolába menjek, nem is számított, hogy hova. Az volt a cél, hogy tanuljak.
Édesapám elment, érdeklődött és beíratott engem. szeptemberben kezdődött a tanítás, és tele voltam félelemmel, mint egy kis falusi kislány pesten. Annyira jól fogadtak, hogy hamar kiderült alaptalan volt a félelmem. A probléma az volt, hogy korábban az általánosban én nem tanultam oroszt. Itt kezdtem elölről. Az igazgatónk, lendvai István egy tünemény volt, nagyon-nagyon szerette a zalai tájszólásomat, ahogy én beszélek. Mondta is az osztálynak, hogy ne próbáljanak erről az ízes, zamatos beszédről engem leszoktatni.
Béki Gabriella:
– Milyen volt ez a „zalaias” beszéd?
Szikszay Sári:
– Főként e-vel beszéltünk. Még ma is érezni a beszédemen. két évig jártunk Erzsébeten, és akkor összeköltözött az iskola a Bethlen téri iskolával. Mi költöztünk oda, én a Bethlen téren érettségiztem. Tiszta lányosztályba jártam, Csöpivel (Szabó Balázsné) voltunk osztálytársak. Egy évvel később oda járt az öcsém is. Nekem annyira jó emlékeim vannak az iskoláról. csak kedves, jó emlékeim. Hiába keresgéltem, mi volt valami rossz, ilyenre nem emlékszem.
Béki Gabriella:
– Ki volt az osztályfőnököd?
Szikszay Sári:
– Adrovitz Rózsa, ő is egy tünemény volt. Úgy védelmezett minket, mint egy anyatigris. Utánunk azt hiszem volt még egy osztálya, és nyugdíjba ment. Később még dr Takaró Gyuláné volt az igazgatónk, aki egy nagy tudású, méltóságteljes, jóságos ember volt.
Béki Gabriella:
– Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?
Szikszay Sári:
– Régész. Inkább humán érdeklődésű voltam, de arról lebeszéltek. Úgy tűnt, hogy a régészetnek nincs jövője, nem adtak rá pénzt, nem az volt a legfontosabb abban az időben.
Béki Gabriella:
– Mik voltak a kedvenc tantárgyaid?
Szikszay Sári:
– A magyar. A történelem kevésbé, de jobban szerettem, mint a matematikát.
Béki Gabriella:
– Hogy sikerült megbarátkozni a szakmai tárgyakkal?
Szikszay Sári:
– Könnyen. Én örültem, hogy tanulhattam. Adószakos voltam. A számvitel sose volt a kedvenc tárgyam, de például a pénzügy nagyon tetszett. Nekem négy éven keresztül a bizonyítványomban csak kitűnő volt, rosszabb osztályzat nem. Sokszor arra gondolok, hogy ez kicsit skatulya is volt. Biztos, hogy én se tudtam mindig mindent. Földrajzból a Kirner tanár úr tanított. Emlékszem egyszer nem tudtam a vaktérképet, és akkor azt mondta, hogy erre nem ad nekem jegyet. Papp Margit néni tanította a matematikát, amit addig tanultam, míg ment. De igazából akkor tanultam meg, amikor a pénzügyi és számviteli főiskolára felvételiztem, és hozzá mentem, hogy készítsen fel. Akkor éreztem úgy, hogy megtanultam a középiskolai matematikát tökéletesen. Akkoriban nem volt az, mint most, hogy én nem ilyen beállítottságú vagyok, és szenvedek. Nem szenvedtem, tanultam. és jó volt az osztályközösség is.
Béki Gabriella:
– Ha jól számolom húszéves voltál, amikor érettségiztél. 1956-ot írtunk. Az egy izgalmas korszak volt. Vannak emlékeid arról, ami történt?
Szikszay Sári:
– Óh, nagyon sok. Az V. kerületi Tanács, ahol dolgoztam, az Erzsébet téren volt. A mi ablakunk a Bajcsy-Zsilinszky útra nézett, és láttuk, hogy megy a tömeg az utcán. Hallgattuk a rádiót. Mondták, hogy a parlamentnél gyülekeznek az emberek. Öt órakor letelt a hivatali idő, mondtuk, hogy nézzük meg mi van ott. Akkor már olyan sokan voltak, hogy nagyon megijedtem, és el is indultam haza Erzsébetre. Másnap akartam menni dolgozni, de nem járt a villamos. Csak azt tudtuk, amit a rádióból hallottunk, híreket. Aztán láttam is, hogy iszonyúan nézett ki Budapest. Valamelyik nap apukámmal felkéredzkedtünk egy teherautóra, és bejöttünk a városba. Akkor láttuk, hogy mi van.
Béki Gabriella:
– Érettségi után nem akartál továbbtanulni?
Szikszay Sári:
– Nem mentem rögtön továbbtanulni, mert elég nehezen éltünk. csak az édesapám dolgozott, és voltunk hárman gyerekek. Estin végeztem el a pénzügyi és számviteli főiskolát.
Béki Gabriella:
– Édesapád mit dolgozott akkoriban?
Szikszay Sári:
– Az alagi gazdaságban volt adminisztrátor. édesanyám meg otthon volt továbbra is. Egy kereset nagyon kevés volt, és én alig vártam, hogy dolgozhassak. Érettségi után azonnal elmentem dolgozni. Az iskolában volt kirakva álláslehetőség. Rózsi nénivel, az osztályfőnökömmel nézegettük, hogy melyik lenne jó, merre kínálták a legmagasabb fizetést, és így találtam az V. kerületi Tanácsnál egy állást. oda bementünk apukámmal, örültek, és odakerültem.
Béki Gabriella:
– Ott mi volt a dolgod?
Szikszay Sári:
– Ott elindultam a szamárlétrán. Előadónak vettek fel. Az V. kerületi Tanács pénzügy osztályának egyik csoportja foglalkozott az illetékekkel. én odakerültem, és fizetési meghagyásokat írtam. később fővárosi Illetékhivatal néven önálló hivatal lettünk. Másodfokú hatóságunk a fővárosi Tanács pénzügyi főosztálya volt. lényeg, hogy negyven évig egy helyen dolgoztam, de több neve volt a munkahelyemnek.
Béki Gabriella:
– Lényegében ugyanazt csináltad?
Szikszay Sári:
– Kezdetben a fizetési meghagyásokat írtam, amit először még jogász állapított meg. Akkoriban az adásvételeket közvetlenül az Illetékhivatalba kellett benyújtani, ott kiszignálták jogászokhoz, akik megállapították az illetéket a vételár, vagy értékbecslés alapján. Erről ki kellett állítani egy formanyomtatványt, azt kapta meg az ügyfél, hogy mennyit kell fizetni. Utána könyvelő lettem. Akkor már a befizetett illetékeket könyveltük. Akkoriban asztalnyi könyvek voltak, amiben nyilvántartottuk az ügyfeleket, és abban könyveltük le kézzel a befizetéseket. Onnan mentem el szülni.
Béki Gabriella:
– Kicsit beszéljünk közbevetőleg a magánéletről? Férjhez mentél?
Szikszay Sári:
– Akkor még az volt a szokás. férjhez mentem 1963-ban.
Béki Gabriella:
– A párodat hogy találtad meg?
Szikszay Sári:
– Ez érdekes történet, mert az Illetékhivatalban ismertem meg őt. Egerben érettségizett, és érettségi után felvették a Lenker-be (Len és Kender Vállalat). Járt egy vendéglátóipari iskolába, ahol többek között szállodaigazgatókat képeztek, egy éves iskola volt. ott ismerte meg a mi személyzetisünket. A férjem akkor már harminckét éves volt, és mindenki meg akarta nősíteni. Ő is nősülni akart, csak nem találta az igazit. és akkor ez a személyzetis elvitt egy cukrászdába bemutatni, és magunkra hagyott bennünket. Ebből aztán elindult a szerelem, és most már ötvenhárom éve házasok vagyunk.
Béki Gabriella:
– Jajj de szép történet.
Szikszay Sári:
– Amikor házasságra került a sor, a férjem már harmincöt éves volt, és amikor valakiről hallottam, hogy ötvenéves házassági évfordulója van, szomorkodtam, hogy olyan nekünk nem lesz… és itt vagyunk.
Béki Gabriella:
– Hogy jutottatok lakáshoz?
Szikszay Sári:
– A férjem kapott lakást korábban. Neki volt egy garzonja Lágymányoson, amikor azt építették. Egy gyerekünk született, Ágnes.
Béki Gabriella:
– Akkoriban még nem is volt gyes. Meddig tudtál otthon maradni Ágnessel?
Szikszay Sári:
– Majdnem egyéves koráig. Amikor lejárt a szülési szabadság fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Az udvarunkban volt a Heim Pál Módszertani központ bölcsődéje. Ragyogó bölcsőde volt.
Béki Gabriella:
– Hogy értsem, hogy az udvarotokban volt?
Szikszay Sári:
– A lakásunk ablakából látni lehetett a bölcsőde udvarát. Először a kábelgyár bölcsődéjébe vették fel, ami egy borzalom volt. Szerencsére két hónapig se járt oda, és el tudtuk intézni, hogy ide átkerüljön.
Béki Gabriella:
– Visszatérve a karrieredre, mozgalmi életet nem éltél? Nem lettél tagja a pártnak?
Szikszay Sári:
– Nem. Ez érdekes volt, mert a közvetlen főnökeimnek elég sok gondot okozott, hogy miként terjesszenek fel előmenetelre, de valahogy megoldották. Nekem ebből soha semmi problémám nem volt.
Béki Gabriella:
– Mit válaszoltál, amikor firtatták, hogy miért nem lépsz be a pártba?
Szikszay Sári:
– Megmondtam, hogy nem akarok politizálni. A férjem párttag volt. Hozzáteszem, hogy nagyon vallásosan nevelkedtem.
Béki Gabriella:
– Ezt az ötvenes években a legtöbb vallásos ember titkolta.
Szikszay Sári:
– Én se vertem ezt nagydobra, de azért tudták. Annál is inkább, mivel az egyik öcsém pap lett. Ezt nem titkoltam, tudták. A másik öcsém az Óra-ékszerben dolgozott, tulajdonképpen futballállása volt. Ő kanadában él. A legjobb barátjának a lányát vette feleségül, aki kinn élt, és ő is odaköltözött.
Béki Gabriella:
– Szeretted a munkádat?
Szikszay Sári:
– Nagyon. Volt egy kollegám, aki mindig azt mondta, hogy az illeték egy olyan csodálatos terület, ami végigkíséri az ember életét. Azzal kezdődik, hogy születéskor az anyakönyvi kivonatra illetékbélyeg kell, aztán nincs olyan területe az életnek, ahol ne kellene illeték. csodálatos, hogy az illeték mindenütt ott van. Amikor Ágnes iskolás lett, úgy gondoltam, hogy otthon maradok. kértem fizetés nélküli szabadságot, de azt mondták, hogy inkább vigyek haza munkát. Ez abban az időben nagy dolog volt, olyan hálás voltam érte.
Béki Gabriella:
– Ez már a hetvenes évek eleje.
Szikszay Sári:
– Igen. Először egy évről volt szó. Akkor már „kiszabó” voltam, én szabtam ki az illetéket. Otthon megcsináltam az anyagot, és bevittem. Ha ügyféllel kellett tárgyalni, arra az időre hívtam, amikor benn vagyok. Tehát nem mentem fizetés nélkülire, mert ezt felajánlották, hogy négyórás munkában dolgozhatok. Amikor az egy év letelt, mondtam, hogy jó lenne még egy év, és az is sikerült. Így két évig voltam otthon.
Béki Gabriella:
– Ekkoriban a férjed hol dolgozott?
Szikszay Sári:
– Gazdasági vezető volt az Európa könyvkiadónál. közben elvégezte a könyvvizsgálóit is. Itt volt, amíg nyugdíjba ment. Aztán nyugdíj mellett dolgozott még. fél évig otthon volt, de mondtam, hogy ne álljon le. Valamit csinálni kell. Ő nyolc évvel idősebb nálam. fél év után elment egy külföldi céghez gazdasági vezetőnek, és még dolgozott tizenhét évet.
Béki Gabriella:
– Az 1968-as új gazdasági mechanizmus mennyire változtatta meg a munkádat?
Szikszay Sári:
– Valamennyire érintette, mert akkor jöttek a kisvállalkozások, és azoknak már volt illetékkötelezettségük, de ez nem volt olyan megrázó változás.
Béki Gabriella:
– Hogy alakult tovább a pályád? Mikor lettél vezető?
Szikszay Sári:
– Mikor visszamentem a négyórás munkából, akkor rögtön csoportvezető lettem. Majd amikor a könyvelési osztályvezetője nyugdíjba ment, akkor kineveztek osztályvezetőnek, és a behajtás is hozzám tartozott. A rendszerváltás után a Fővárosi Önkormányzat Ügyosztályaként működtünk. Alosztályvezető lettem, és később emellett a hivatalvezető helyetteseként is dolgoztam. Innen mentem nyugdíjba 1996-ban.
Béki Gabriella:
– Ez a Főváros Illetékhivatala volt. Létezett országos hivatal is?
Szikszay Sári:
– Nem, mi is és a megyei hivatalok is végső soron a pénzügyminisztérium alá tartoztunk.
Béki Gabriella:
– Mondhatjuk, hogy 1973-tól több évtizedet vezető beosztásban töltöttél. Szerettél emberekkel foglalkozni, irányítani őket?
Szikszay Sári:
– Igen, végül is ez humán terület volt. Egyrészt az ügyfelekkel kellett foglalkozni, másrészt a kollegákkal. Nagyon szerettem.
Béki Gabriella:
– Mennyien tartoztak hozzád? Hány beosztottad volt?
Szikszay Sári:
– Húsz, harminc körül. Most a nyolcvanadik születésnapomon – de már a hetvenediken is –, meglepetéspartit szerveztek a volt dolgozóim. Nem is tudtam róla. A lányom volt beavatva, vele mentünk a király utcába, a Trófeába, hogy találkozzunk az öcsémmel, és ott egy hosszú asztalnál legalább harminc ember engem várt. Hát ez valami csoda volt. és a nyolcvanadikon is ugyanez volt. Eszembe nem jutott, hogy ilyen lesz, hiszen húsz éve nyugdíjban vagyok. Annyi szeretet bombát kaptam, hogy valami csodálatos. Nagyon jó volt. szerettem emberekkel foglalkozni, és talán ők is szerettek engem.
Béki Gabriella:
– Látszik az arcodon, hogy egy kedves, mosolygós teremtés vagy, akiben nagyon sok empátia, és szeretet van.
Szikszay Sári:
– Szerettem az embereket. Bizalommal voltak irántam, elmeséltek mindent, nem csak a munkáról beszélgettünk.
Béki Gabriella:
– A hivatali időd alatt nagy forradalom ment végbe a számítástechnika területén. Ezekkel a problémákkal hogy birkóztál meg? Kezdjük ott, hogy annak idején a suliban tanultál gépírást?
Szikszay Sári:
– fél évig tanultam, de annyira nem szerettem, hogy abbahagytam. Az fakultatív tárgy volt, és fél év után mondtam Rózsi néninek, hogy nekem ez nem megy. Aztán az első számítógépek nagyon egyszerűen működtek. Kartonok voltak, amiket be kellett rakni a gépbe. A későbbi számítógépekkel sem volt gondom, ugye csak felhasználói szinten tanultuk meg. Ha probléma volt hívtuk az informatikust. Négy éve a férjemmel együtt elmentünk egy számítógépes tanfolyamra. A lányom beiskolázott bennünket, és elmentünk az erzsébeti kultúrházba, a Csilibe. Meglepően jól ment, de aztán mégsem használtuk. Úgy döntöttem, hogy nem töltöm ezzel az időmet. Attól féltem, hogy annyira belemerülök, nem lesz semmi másra időm. Szkájpolni viszont szeretek.
Béki Gabriella:
– Mivel töltöd szívesen az idődet?
Szikszay Sári:
– Varrni nagyon szeretek, és kertészkedni is.
Béki Gabriella:
– Mióta laktok újra Erzsébeten?
Szikszay Sári:
– A szüleim 1982-ben elmentek egymás után. Először édesanyám, rá két hónapra édesapám ment el. Itt maradt a ház.
Ugye egyik öcsém Kanadában él, másiknak sem volt szüksége rá. Rábeszéltem a férjem, hogy mi költözzünk oda. Ez egy nagy családi ház, százharminc négyzetméter, amit nagyon szépen rendbe tettünk, felújítottunk. falakat raktunk arrébb, nagyon jól átalakítottuk.
Béki Gabriella:
– Akkor van egy kis kerted is…
Szikszay Sári:
– Azt nagyon szeretem. A nyár az erről szól. Sok a virág. Régebben veteményes is volt. Aztán szeretünk elmenni színházba is. Ma már csak akkor merünk elmenni, ha délutáni az előadás. A Csilinek nagyon jó a műsora, oda rendszeresen megyünk. kispesten is van egy jó művelődési ház, oda is járunk. Úgy nem tudok lefeküdni, hogy egy rejtvényt ki ne fejtsek. Függő vagyok. Rejtvényfüggő.
Béki Gabriella:
– Utazni nem szerettetek?
Szikszay Sári:
– Jaj, nagyon sokat utaztunk. A férjem nagyon sokat utazott hivatalból a környező országokba, és volt egy olyan megállapodás a kiadók között, hogy mindenki hozhatja a feleségét. Sokat utaztunk NDK-ba, Romániába, Csehszlovákiába, Lengyelországba. Nyaralni is többször voltunk Jugoszláviában a tengerparton. kétévenként lehetett valutát kapni. Voltunk Görögországban, Spanyolországban is. Most már ez hiányzik.
Béki Gabriella:
– Jól gondolom, hogy téged nem lehet felbosszantani? Ha nagyon mérges vagy legfeljebb azt mondod, hogy „a teringettét!”. Elégedett vagy?
Szikszay Sári:
– Sokat változtam. Régebben többször szóltam, ha valami nem tetszett. Szép házasságban éltünk a férjemmel. Már nyolcvankilenc éves. Nagyon odafigyelek, vigyázok rá. Van egy nagyon jó lányunk. Igazán jó gyermek.
Béki Gabriella:
– Köszönöm a beszélgetést.
Készült 2017 februárjában
