Pótz-Nagy Ágoston – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 1969
nyugdíjas sütőipari üzletág-igazgató, zenész, gitáros, dalszerző
„hitvallásom: egy munkahely, egy feleség, egy zenekar”
1951-ben született, 1969-ben érettségizett az I. István Közgazdasági Technikum pénzügyi tagozatán. 1969-től a fővárosi sütőipari Vállalatnál és annak jogutódjainál dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig. Rakodó segédmunkásként kezdte, és mint sütőipari Üzletág igazgató fejezte be aktív pályafutását. Másodikos középiskolás korában megalakította a Haus Byrds nevű beatzenekart, ami az iskola hivatalos zenekara lett. Az érettségi után az együttes már Gesarol néven lépett fel. Ebből lett később a P.Mobil zenekar, de ennek Pótz-Nagy Ágoston már nem volt tagja. 1972-ben nősült, két gyereke és négy unokája van. 1992-ben újjáalakította a Gesarol együttest, azóta rendszeresen lépnek fel különböző rendezvényeken, koncerteken. Most, 2017-ben, amikor ez az interjúkötet megjelenik, fellépnek Ágoston volt iskolájának öregdiák találkozóján, itt, a régi alma máter falai között. Mint annak idején a Haus Byrds.
Frank Iván::
– Zenész családba születtél?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Részben. A nagypapám, Pótz-Nagy Árpád például balett-táncos volt az operettszínházban, még Honthy Hannával is táncolt, emellett válogatott futballista volt, a polgári foglalkozása pedig zenetanár. Hegedűt tanított, de zseniálisan zongorázott is. Édesapám, Pótz-Nagy lászló jogászdoktor volt és bankár, de emellett művészi szinten hegedült, több zenekarban koncertmester volt. Elképzelheted milyen szintű volt a zenei tudása, ha David Ojsztrahhal is fellépett, akkor is koncertmesterként.
Frank Iván:
– És nagyanyád, édesanyád?
Pótz-Nagy Ágoston:
– A nők nálunk „elnyomás alatt” voltak. Édesanyám ugyan énekelt kórusban, de nem ez volt a jellemző. Ők a családot szolgálták elsősorban, és ez nagyon jó volt nekünk, gyerekeknek is így. A bátyámmal együtt olyan szeretetben volt részünk, ami rányomta a bélyegét egész életünkre. Sajnos a nagypapám kétéves koromban meghalt, rá nemigen emlékszem, de nagymamámra annál inkább. Bár otthon ritkán zenéltünk, de azt soha nem felejtem el, amikor édesapám az ő édesanyjának, az én nagymamámnak hegedült.
Frank Iván:
– A család generációkon keresztül a tizenhatodik kerületben, közelebbről Sashalmon élt, él. Úgy képzeljük el, hogy együtt, egy nagy családi házban?
Pótz-Nagy Ágoston:
– A családi ház igaz, de nem éltek együtt a generációk. Mindenkinek megvolt, megvan a saját otthona.
Frank Iván:
– Egy ilyen családban, ahol a zene meghatározó, sokszor volt otthon, családi körben, közös zenélés?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Nem nagyon. Mondjuk, karácsonykor nálunk is szól a Mennyből az angyal, de egyébként nem volt jellemző. édesapám túlzottan elfoglalt volt ahhoz, hogy ilyen legyen nálunk. Otthon inkább pihennie kellett.
Frank Iván:
– Visszatérve nagypapádra: mint ahogy az egész család, ő is meglehetősen lokálpatrióta volt, és sokat tett Sashalom zenei életéért.
Pótz-Nagy Ágoston:
– Zenedét alapított Sashalmon, és sokakat tanított. Egyébként bámulatos volt, hogy mennyit bírt. Édesapám mesélte, hogy volt olyan nap, amikor középcsatárként végigjátszott egy mérkőzést, végig hajtott, gólokat lőtt, majd betuszkolták egy autóba, útközben levették róla a stoplis cipőt, majd az operettszínházba érve futtában megfürdött, felvette a jelmezét és végigtáncolta az előadást.
Frank Iván:
– És édesapád? Ahogy mondod, jogi doktorként banktisztviselő lett, és emellett hegedült. Hogy fért meg a két hivatás egymás mellett?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Nehezen. Már, ami az időbeosztást illeti. Édesapám úgy gondolkodott, hogy elsősorban a polgári karrierje fontos. Nagyon precíz ember volt, én úgy mondanám, hogy az a „könyökvédős” fajta. A szakmát a Községi Takaréknál kezdte, innen vonult be katonának, aztán a háború, hadifogság, majd visszatérve a Magyar Nemzeti Banknál kezdett dolgozni. És emellett volt hegedűművész, olyan színvonalon, hogy a legismertebb zenekarok keresték meg, és hívták. De a polgári foglalkozását soha nem adta fel, és végig magas beosztásokban dolgozott. Ez csak úgy mehetett, hogy – ahogy már mondtam –, a családban a nők vették a vállukra az otthoni feladatokat. Így édesapám elő tudta teremteni a család számára szükséges anyagiakat. A pénz persze nem vetett fel minket, de a tisztességes megélhetéshez elég volt.
Frank Iván:
– A szokásosnál kissé tovább időztünk a családodnál, de azt gondolom, indokoltan. Hiszen az életed részben ezért alakult olyanná, amilyenné lett. Merthogy például a zenéhez való vonzódásod nem véletlen. De kezdjük az iskoláiddal. Hol kezdted?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Természetesen Sashalmon, a Sasvár utcai általánosba jártam, ahogy a környékről mindenki. Ismertük egymást, hiszen legtöbbjükkel a szabadidőnket is együtt töltöttük. Mindent csináltunk: fociztunk, atletizáltunk, ha rossz idő volt, a gombfoci ment, meg a kártya. Az iskola is jó volt. A történethez hozzátartozik, hogy a két évvel idősebb bátyám, aki, akárcsak az édesapám, nagyon kötelességtudó volt, nem véletlen, hogy később ő is olyan „könyökvédős” lett. Végig kitűnő volt, és nekem nagyon kellett igyekeznem, mert tőlem is valami hasonlót vártak. Jó tanuló lettem én is, 4,7, 4,85, szóval jeles. A magatartásom az már változó volt, elég élénk gyerek voltam, az osztályban olyan vezérürü. Szóval jó tanuló voltam, ami azért is volt, mert a KSL-ben hokiztam, majd fociztam, és ott, ha 3,5 alá ment a tanulmányi átlag, már nem lehetett sportolni. Márpedig nálunk a sport családi hagyomány volt. És ebben is a bátyám volt számomra a példa.
Frank Iván:
– Tősgyökeres sashalmiként hogy-hogy nem a tizenhatodik kerületben tanultál tovább? Miért éppen az, akkor még I. István Közgazdasági Technikumot választottad?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Gyorsan elmondom, hogy a miénk volt az utolsó olyan évfolyam, ami technikumként működött, az utánunk következők már szakközépiskolába jártak. Hogy miért az István? Nekem ez egyenes út volt. A hozzánk közel levő Corvin Gimnáziumban, ahol négy-plusz-kettes oktatás volt, a gimnáziumi tárgyak mellett forrasztani tanultak meg ilyesmi, ez egyáltalán nem vonzott. Viszont a bátyám akkor már két éve az Istvánba járt, gondoltam, akkor jó lesz az nekem is. Meg az édesapám is bankos volt, fiókigazgató a 42. számú Magyar Nemzeti Bank fiókban, néha ott jártam nála, és, gondoltam, akkor oké, ilyen iskolába megyek. Jelentkeztem, felvettek. Hát így…
Frank Iván:
– Hogyan kezdődött a zenei pályafutásod?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Általános iskolás voltam, amikor elkezdtem zongorát tanulni. A családban mindenki, így a bátyám is hegedűn játszott, nekem jutott a zongora. Egyébként a bátyám itt is előttem járt, ma is játszik, van egy kamarazenekara. Szóval a zongora. Természetesen klasszikus zenét tanultam a zeneiskolában, de néhány év után szerettem volna dzsessz szakra beiratkozni, amit elutasítottak, mondván, nem vagyok még tizenhat éves. Szóltam édesapámnak, hogy segítsen, és eljött velem a zeneiskola igazgatójához, de hiába akart segíteni, nem sikerült. Na, akkor, mondtam, ezt én most befejezem. Azt hittem, édesapám majd jól lekever egy taslit, de nem, elfogadta a döntésemet. Ezzel a bimbózó komolyzenei pályafutásom véget ért.
Frank Iván:
– Hamarosan elkezdődött viszont a középiskolai pályafutásod. Milyen volt a kezdet?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Hát, az elég érdekesen indult. A bátyám akkor már harmadikos volt az Istvánban, és persze, ott is kitűnő tanuló. Busáné, Márti néni volt az osztályfőnöke, aki nekünk viszont gazdasági alapismeretet tanított. Az első olyan órán, amikor már feleltetett, engem szólított, mondván, na, biztosan gyönyörű feleletet hall, hiszen nyilván a bátyám nyomdokaiba lépek. Persze, egy büdös szót sem tanultam, még nem voltam lendületben. Gondoltam, majd úgy november táján elkezdem a tanulást. szóval szinte meg sem nyikkantam. Márti néni nagyon dühös lett, annyira, hogy felhívta az apámat a bankban, elpanaszolva siralmas szereplésemet. édesapám úgy reagált, hogy bizony hiába vagyunk testvérek, de nem vagyunk egyformák. Szerencsére. Márti néni azzal jött vissza, hogy ez egyszer nem írja be az egyest, de legközelebb elvárja, hogy megtanuljam a leckét. Újra feleltetett, és nagy nehezen kicsiholt belőlem egy hármast.
Frank Iván:
– Milyen volt az osztályod? Hogy érezted magad a többiekkel?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Nagyon jól éreztem magam. Sokan kezdtünk, úgy harminchét-negyvenen. De, ami számomra sokat jelentett, hogy megismerhettem olyanokat, akik vidékről kerültek ide. Elég sokszor bejártam a kollégiumba, ahol jó néhány mozgássérült srác élt. Olyanok, amilyenekkel korábban semmilyen kapcsolatom nem volt. sokat voltam közöttük, gitároztam nekik, amit nagyon szerettek. Azt hiszem, ez az élmény nagy hatással volt rám és rájuk. De, gondolom, az osztálytársaim is szerettek, és számomra ez fontos volt.
Frank Iván:
– És közben igyekeztél elsajátítani például a pénzügy, a tervezés, a számvitel rejtelmeit.
Pótz-Nagy Ágoston:
– Hát, a tanulásban nem nagyon remekeltem. A számvitel, a gépírás, a humán tárgyak még csak-csak, de például a pénzügy egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Ebből a szempontból éppen-hogy csak megúsztam a középiskolát, ami azt jelentette, hogy olyan közepes szinten azért teljesítettem.
Frank Iván:
– De ebben az időben indult be egy új fejezet a zenei pályafutásodban. Zongora helyett gitár, egyik zenei formáció után a másik.
Pótz-Nagy Ágoston:
– A gitározás már korábban elkezdődött. Még általános iskolás voltam, amikor az egyik szomszédunk összebarkácsolt nekem egy gitárt. Azon kezdtem gyakorolni. A zongora révén a zenei alapom megvolt, így viszonylag könnyen tanultam. Az első zenekar, amiben játszottam, a bátyámé volt, már az Istvánban. Itt doboltam és énekeltem, Aztán egy másik zenekarban is játszottam, de igazán akkor vált komollyá a dolog, amikor a régi sashalmi osztálytársaimmal megalakítottuk a Haus Byrds zenekart, ami házi madarakat jelent, és azért ezt a nevet választottuk, mert kinek-kinek a lakásában gyakoroltunk. és, hogy hogyan került a zenekar a suliba? 1967-ben, másodikos koromban az iskola a november hetedikei ünnepségre készült, és Busa Józsi bácsi, aki akkoriban a kollégiumban volt főnök, arra kért, hogy csináljunk valami zenét az ünnepségen. Mondtam, hogy rendben, de akkor lesz nyélbe ütve az üzlet, ha elintézi, hogy hétfőn ne kelljen felelnem.
Ebben megegyeztünk. lement az ünnep, és hétfőn, persze, Busáné feleltetett volna pénzügyből. Mondtam, hogy mi az ábra, kicsit furcsán nézett, de nem kellett felelnem. Kedden viszont annál inkább, és akkora karót kaptam, hogy kilógott a naplóból. Merthogy akkorra sem készültem. Szóval így kezdődött. Ez a zenekar ezután otthonra lelt az Istvánban, és ebben nagyon sokat segített nekünk Ispánovits tanár úr. Kaptunk egy szobát, ahová bepakolhattuk a zenekari cuccot, ahol gyakorolhattunk. Az iskolai bulikon ettől kezdve mi játszottunk, és nagyon szerették a zenekart. Azért azt érdemes elmondani, hogy szinte mindent mi barkácsoltunk össze, némi segítséggel. Ha akkor valaki például érintésvédelmi szempontból vizsgálta volna a szerelésünket, csúnyán megbukunk. például, ha valakinek a szája hozzáért a mikrofonhoz, számíthatott rá, hogy alaposan megrázza.
Frank Iván:
– Beszéljünk egy kicsit a tanáraidról. Ki volt az, aki szerinted leginkább hatott a személyiséged alakulására?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Először általában mondom: szerintem az akkori tanárok többsége nagyon jó szakember volt, óriási tárgyi tudással és mindent megtettek a gyerekekért. Nekem Pósfainé Ila néni volt az osztályfőnököm. Mondok egy példát, hogy milyen volt: még az első napokban történt, hogy kollégistákkal mértem össze az erőmet úgy, hogy ők kintről nyomták az ajtót hárman, én meg benn húztam a kilincset, ami, lévén ócska műanyagkilincs, letört. Persze, balhé lett belőle, jött Sanyi bácsi, a gondnok, hogy most mi lesz, ki veszi majd meg a kilincset. Ila néni megkérdezte az osztályt, hogy ki tette, én rögtön felpattantam, és megmondtam, hogy én. Nem büntetett meg, becsülte, hogy elvállaltam a dolgot. Nagyon kedveltem Kirner Dezső tanár urat, meg Rajna Zoltán tanár urat, mindkettőjüktől sokat tanultam, nem csak a tantárgyukkal kapcsolatban.
Aztán természetesen ott volt Ispánovits tanár úr, aki nagyon sokat segített nekünk, a zenekarnak. De szerettem Feketéné Katinka nénit is, aki földrajzot tanított. Patonyi tanár úrral együtt jártunk hokimeccsekre, jó fej volt. És, bár nem tartoztam a kitűnő matematikusok közé, kedveltem Bíró tanár urat is, elsősorban a humoráért.
Frank Iván:
– 1969-ben leérettségiztél. Hogy kell elképzelni a tizennyolc éves srácot, aki éppen végzett a középiskolában, és elkezdte az úgynevezett nagybetűs életet?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Egy nagyhajú srácot kell elképzelni, aki, hogy éppen milyen volt, egy példával próbálom elmagyarázni. A tanítás után mindig gyalog mentünk a Mester utcán a Ferenc körútig. A Mester utca közepén volt egy gumijavító, ami egy nagy, felfújt gumibelsővel hívta fel magára a figyelmet. Az osztálytársaimmal már elsőtől kezdve azt terveztük, hogy az érettségi után majd jól kiszúrjuk ezt a gumit, hadd robbanjon. Aztán leérettségiztünk, mentünk hazafelé, megálltunk a gumisnál, és eszünk ágában sem volt kárt tenni a gumibelsőben.
Frank Iván:
– De voltak-e céljaid? Mit terveztél?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Hogy zenéljek. Tizennyolc éves voltam, akkor nekem ez volt a fontos.
Frank Iván:
– Akkor már egészen profi módon működött a zenekarod. A csajok meg nyilván rajongtak értetetek. Szóval a célod szinte teljesült, de ahogy tudom, rögtön érettségi után elhelyezkedtél. Miért nem választottad fő kenyérkereseti forrásnak a zenélést?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Ha nem is kenyérkereseti forrásnak, de fő hivatásnak tulajdonképpen a zenélést választottam. Olyan munkát választottam, ami mellett nyugodtan lehetett zenélni. Június tizennyolcadikán érettségiztem, és július elsején már dolgoztam a fővárosi sütőipari Vállalatnál segédmunkásként. Erre részben az anyagiak kényszerítettek, részben a családi hagyományok: nálunk a férfiak mindegyike két lábon állt. És hogy miért nem pénzügyi vonalon? Elsősorban a pénz miatt. Ha mondjuk az OTP-nél helyezkedtem volna el, lévén közepes érettségim, ezerkétszáz forint lett volna a fizetésem. Ennél többet négyes-ötös érettségivel lehetett volna keresni, ezerháromszáz forintot. A sütőiparban segédmunkásként majdnem kétezer forint volt a fizetésem.
Frank Iván:
– És ehhez hozzájött még az, amit zenészként kerestél.
Pótz-Nagy Ágoston:
– Igen. OSZK-vizsgával a zsebünkben ebben az időben már sokszor heti négy fellépésünk is volt. fejenként százötven forint volt a gázsink, ha kiszámolod, egy hónapban megkerestem úgy négyezerötszáz forintot. Ennyi volt az igazgatóm fizetése. Persze, a keresetünk jó részét a zenekarra, a felszerelésre kellett költenünk. csak hogy érzékeltessem, miről beszélek, egy selmer erősítő úgy tizenötezer forintba került. Szóval volt hová költeni a pénzt, mert jó cucc nélkül már nem lehetett megélni, győzni kellett a versenyt.
Frank Iván:
– Ebben az időben még Haus Byrds néven léptetek fel. Hogy lett ebből Gesarol?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Ez már az érettségi után történt. Korábban is a zenekar körül sertepertélt Schuszter Lóri, akinek a testvére, Ervin, tagja volt a zenekarnak. lóri nem volt zenész, de hatalmas dumája volt, és amikor egy alkalommal a lőrinci Ifjúsági parkban játszottunk, Lóri a koncert közben felugrott a színpadra, és két szám között bekonferálta, hogy: „Hölgyeim és uraim, a színpadon a Gesarol együttes!”. Senkivel nem beszélte meg előre, de aztán meggyőzött bennünket, hogy jó a név, mert bár sokan utálhatják, lévén ez egy rovarirtó (diklór-difenil-triklóretán, azaz DDT), de mindenképpen megjegyzik. Így lettünk a rovarhalál zenészei. Igaz, ezen a néven nem sikerült képernyőre kerülni a ki Mit Tud? vetélkedőn, és egyéb hátrányaink is származtak ebből, de a nevünk megmaradt.
Frank Iván:
– Aztán ebből a zenekarból lett a P.Mobil együttes. Akkor már olyan nevek is játszottak a Gesarolban, mint Vikidál Gyula, Cziránku Sanyi.
Pótz-Nagy Ágoston:
– Igen, de én már nem mentem tovább a P.Mobilba. Az már mindenestül Schuszter Lóri zenekara lett. Sok mindent tapasztaltam, ami miatt ezt a döntést hoztam. Ha egyedül maradtam volna, talán másképp alakulnak a dolgok, de megnősültem és a biztosnak tűnő utat választottam.
Frank Iván:
– És a sütőiparban igazi karriert futottál be. Ahogy annak idején az igazi kapitalisták kezdték: a szakma minden szintjét a gyakorlatban ismerted meg, és a csúcson végezted.
Pótz-Nagy Ágoston:
– Ez valóban így van. Az a ritka madár vagyok, aki lényegében egyetlen munkahelyen dolgozott egész életében: a fővárosi sütőipari Vállalatnál, és annak jogutódjainál. Az érettségimmel segédmunkásként kezdtem egy olyan cégnél, ahol az igazgatónak talán még a nyolc osztálya sem volt meg. szó szerint trógeroltam egy ideig, aztán nyugdíjba ment a csoportvezetőm, és engem találtak meg helyette. Innen már egyenes út vezetett tovább: előbb anyagbeszerzési osztályvezető lettem, aztán kereskedelmi igazgató, végül sütőipari üzletág igazgatóként mentem nyugdíjba. közben egy sor tanfolyamot kellett elvégeznem, és ahhoz, hogy felső vezető legyek, kellett a diploma. Elvégeztem hát a kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskolát.
Frank Iván:
– Korábban mondtad, hogy nemcsak a munkahelyedet nem változtattad, de sokakkal ellentétben a feleséged is ugyanaz több évtizede.
Pótz-Nagy Ágoston:
– A feleségemet Saál Erzsébetnek hívják, és a családi legendárium szerint már ötéves koromban megkértem a kezét. Két utcával arrébb laktak, a családok jól ismerték egymást, és a leánykérésemre igen volt a válasz, már akkor. Aztán hosszú szünet következett a kapcsolatunkban, majd érettségi után, 1969-ben elkezdtünk járni. Egy évig tartott ez az állapot, aztán két évig volt a menyasszonyom, végül 1972-ben összeházasodtunk. és nagyon fontos elmondanom, hogy az én családomban is folytatódott az az örökség, hogy akár az édesanyám, nagymamám, a feleségem is mindig mögöttem állt.
Ők mindig ott voltak a háttérben, nélkülük nagyon nehezen boldogultam volna, számomra a teljes biztonságot jelentették. 1973-ban megszületett a fiúnk, Ágoston, 1975-ben a lányunk, Erzsébet.
Frank Iván:
– De az is igaz, hogy éppen a családod érdekében hagytad abba a zenélést. Szerencsére nem végleg.
Pótz-Nagy Ágoston:
– Az az igazság, hogy közben is játszottam néha, és még diszkóztam is. De amikor a gyerekeim felnőtté váltak, amikor már mindketten továbbtanultak, nyelvvizsgáik voltak, visszatértem a színpadra. 1992-ben újjá alakítottam a Gesarol együttest, a régi tagokkal. Azóta rendszeresen koncertezünk.
Frank Iván:
– Apropó, gyerekek. Ők mivel foglalkoznak?
Pótz-Nagy Ágoston:
– A fiam a bankszakmában dolgozik, egyébként, akár az édesapám, a jogot is elvégezte. szóval vele a család visszalopakodott a pénzügyi világba. A lányom először külker főiskolát végzett, aztán Angliában egyetemet, és elvégezte az NBI-t is. Ő Németországban él a családjával.
Frank Iván:
– És az unokák?
Pótz-Nagy Ágoston:
– A fiamnak egy fia és egy lánya van, mindketten tanulnak és sportolnak, mindezt magas színvonalon. A lányom egyik lánya zenegimnáziumba jár, tizedikes, ő talán a család zenei vonalát viszi tovább. A kisebbik lány még csak ötödikes, fuvolázik, belőle még bármi lehet. Egyébként sokat vagyunk együtt, a németországi unokák is nálunk töltik az iskolai szünidőket.
Frank Iván:
– Ha visszatekintesz az életedre, boldog embernek gondolod magad?
Pótz-Nagy Ágoston:
– Igen. Egyetlen dolog van, amit kicsit bánok, hogy annak idején éppen a középiskolát nem vettem eléggé komolyan. Bár nekem akkor éppen úgy volt jó, de a lezserkedés, a zenélés, a csajozás mind az iskola rovására történt, és ezen okulva, nem akartam, hogy ez a gyerekeimnél is így legyen. Odafigyeltem rájuk. És hál’ Istennek, ez sikerült.
Készült 2017 márciusában
