Rózsa Mária – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 1977
könyvtáros
„ügyesek vagytok, meg tudjátok csinálni…”
A bátyja után két évvel, kitűnő bizonyítvánnyal érkezett a Mester utcába. 1977-ben érettségizett, azonnal fölvették az esztergomi tanítóképzőbe. 1979-ben kezdett tanítani Dévaványán. 1981-tôl a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár Gyermekkönyvtárában dolgozott örömmel és sikeresen. Megyei vezető szakfelügyelő lett, majd 1985-től Eszter lánya édesanyja. A gyes évei után ismét könyvtár következett, és a városi televízió Cegléden. Két évet töltött a ceglédi önkormányzatban, 1996-tól minisztériumi referens lett Budapesten. Közben diplomákat szerzett a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán, az ELTE-n, az Államigazgatási Főiskolán. 2001 óta a könyvtárellátó vezető értékesítője.
Gyenes Károly:
– Miért voltál te a Kis Rózsa?
Rózsa Mária:
– Mert a bátyám is az Istvánba járt és ő volt a Rózsa, így aztán én a kis Rózsa lettem, később már csak kis Ró, így becézve.
Gyenes Károly:
– Abban, hogy te ide jöttél volt szerepe, hogy a bátyád is ide járt?
Rózsa Mária:
– Hát, persze. A lényeg az, hogy édesapám egész életében itt dolgozott Budapesten, az 1. sz. építőipari Vállalatnál. Munkásszállón aludt, és péntek este jött haza Tápiószőlősre. Ez egy kis falu Cegléd mellett, Pest megyében. Apuka átélte, amikor parasztlegényként fölcseperedett, hogy menni kell, mert a faluban nincs lehetőség, nincs jövő. És ő fölkerült Pestre, géplakatos lett, kitanulta a szakmát, és stabil munkahelye volt végig. Tehát föl sem merült, hogy a gyerekek nem mennek Pestre, és nem tanulnak. Sanyi, a bátyám kitaposta az utat ebben a Mester utcai közgazdasági szakközépiskolában. Szakmát is ad, érettségit is ad, jól hangzik, nem messze van apukának a telephelyétől, kollégium is van az iskola épületében. Egy vidéki gyereknek ez ideális megoldás, úgyhogy a bátyámat ide föl is vették, és amikor én befejeztem a nyolcadikat, akkor szinte evidens volt, hogy megyek utána.
Gyenes Károly:
– Bátyád mennyivel volt idősebb nálad?
Rózsa Mária:
– Két évvel, ő ’75-ben érettségizett.
Gyenes Károly:
– És mit mesélt neked a bátyád a suliról, amikor még nem jártál ide?
Rózsa Mária:
– Nem emlékszem már részletesen, de semmi rosszat nem mondott, úgy gondoltuk, hogy jó élet van ott a koleszban.
Gyenes Károly:
– És a család úgy gondolta, hogy neked ez az utad. Tudtad egyáltalán, mi az, hogy közgazdasági szakközépiskola?
Rózsa Mária:
– Nem, hát honnan tudtam volna. De hát én kitűnő tanuló, és cserfes kislány voltam, nem találkoztam még olyan akadállyal, amit ne tudtam volna leküzdeni. Arra emlékszem, hogy az orosztanárnőm is feljött velünk, tehát ők is akarták, hogy sikerüljön ez a budapesti iskola nekem, a Szőlősi pedagógusok is drukkoltak.
Gyenes Károly:
– Följött a felvételire veled?
Rózsa Mária:
– Nem volt igazán felvételi, hanem egy elbeszélgetés volt. Anyukámmal és a tanár nénivel jöttünk. szerintem ezt édesanyám szervezte meg, a biztonság kedvéért – gondolom én.
Gyenes Károly:
– Mi volt a benyomásod az iskoláról?
Rózsa Mária:
– Hát az, hogy szép nagy épület, szimpatikus volt az egész. föl se merült bennem, hogy nem vesznek föl, vagy ilyen probléma adódhat, nekem egyenes utam volt addig is, amire gondoltunk, az minden sikerült, persze, hogy fölvettek.
Gyenes Károly:
– És milyenek voltak az első évek, nem volt csalódás?
Rózsa Mária:
– Nagyon szerettem ott lenni, jó volt, védett volt, a nagyváros meghökkentő tud lenni egy ilyen vidéki kislánynak, de ez egy nagyon biztonságos hely volt.
Gyenes Károly:
– Szakmai tárgyakkal hogy barátkoztál meg?
Rózsa Mária:
– Megvoltunk. én igazából szavalóversenyeken szerepeltem állandóan, mivel humán beállítottságú gyerek voltam, úgyhogy… a pénzügy, könyvvitel nagy homályba veszett akkor is, de ilyen hármas, négyes szinten megcsináltam. Nagyon jó volt a magyar tanárunk, Rajna tanár úr. Másodikos koromban Csehovról írtam dolgozatot, a Széchenyi könyvtárba járhattam engedéllyel. Az iskolatitkár, Mogyorósi Erika szervezett színjátszó kört, ott jeleskedtem, tüsténkedtem, azzal mentünk mindenféle versenyekre, iskolai rendezvényeken is szerepeltünk, kerületi, fővárosi diákversenyeken.
Gyenes Károly:
– Érdekes, hogy egy szakmai irányultságú iskolában a humán vonal ilyen élénken tudott élni.
Rózsa Mária:
– Igen. Akkor jöttem rá ennek a nagyon fontos voltára, amikor ’95-ben felköltöztünk a lányommal Budapestre. Ő ötödikbe ment, és beadtam a Szemere utcai általános iskolába, ami egy erős, jó általános iskola, de egy hét alatt minden önbizalmát tönkre verték a gyereknek. Nagyon szörnyű volt, és még tipródtam is, hogy keressek-e másik iskolát neki, de végül is elég jól befejezte a nyolcadikat. Utána felvették a Lónyai Gimnáziumba, meg az Istvánba, és Eszter az Istvánt választotta. A hangulat, vagy nem is tudom, mi fogta meg.
A gyerek ott egy-két hónap alatt kivirult, visszaszerezte minden önbizalmát, végig olyan humánus közegben élte át a középiskola négy évét, mint ami az alsó tagozatos korában még megvolt benne, a talpraesettség, magabiztosság, ügyesség újra előjött, mindent tudott, kitűnőre érettségizett a végén, sőt a műszaki egyetemre felvételizett és fel is vették, úgyhogy műszaki menedzserként végzett. Van az iskolának egy alapvető jó hangulata, és a pedagógusgarnitúrában is van egy humánus beállítottság.
Gyenes Károly:
– Gondolom, hogy ez már a kilencvenes évek.
Rózsa Mária:
– Igen. Az én időmben így nem tudatosult bennem, de a gyerekemen láttam, hogy milyen sokat számít, hogy a pedagógusoknál öröklődik tulajdonképpen ez a beállítottság, ez az iskolai szellem, ez az iskolai légkör, hogy szeretjük a gyerekeket és abban erősítjük őket, amiben jók.
Gyenes Károly:
– Többet számít az iskola szelleme, mint a szakmai tudás?
Rózsa Mária:
– Többet, sokkal többet. Én nem lettem ugyan közgazdász, de van négy diplomám, és hogy mindig megálltam a helyemet az életben, az annak a négy évnek is köszönhető, amit az Istvánban eltölthettem.
Gyenes Károly:
– Mik a legkellemesebb emlékeid az Istvánról?
Rózsa Mária:
– Nálam alapvetően összemosódik az iskola és a kollégium. Mint kollégisták, mi egészen más helyzetben voltunk, mert az az egész épület a miénk volt, belaktuk éjjel nappal. Fésős Éva néni volt akkor a kollégium vezetője. született is egy kis könyvecske már róla…
Gyenes Károly:
– 2010-ben dedikálta neked…
Rózsa Mária:
– A kollégiumi rádióhoz kötődik az első szerelmem, mert rádiós volt a Zoli és az első emeleten volt a rádióstúdió, folyton oda szaladgáltunk. Bulikat szerveztünk, volt a Kulich Gyula utcában egy fiúkollégium, velük ilyen testvérkapcsolatot ápolgattunk. szinte minden percünkben csináltunk valami érdekeset. én, ugye, munkás-parasztszármazású voltam, és így a TIT-előadásokra ingyen mehettem. Barátnőmmel, a Dutka Icával kitaláltuk, hogy ez jó dolog, és jelentkeztünk két-két ilyen előadássorozatra. Az egyik matek volt, a matekhoz nem értettem semmit, nem is azért jelentkeztem, hanem így bele volt írva a kimenő füzetünkbe, hogy minden héten kétszer állandó kimenőnk volt, és akkor mászkálhattunk erre-arra a városban.
A másik előadás az irodalom volt. A TIT-székházban Hegedűs Géza bácsi tartott előadásokat, képzeld csak el, másodikos koromban beesni egy ilyen előadásra, valami csodálatos volt, ahogy ő mesélt az írókról. soha nem fogom elfelejteni. Arra is emlékszem, hogy kimentünk a fővám térig és a kettes villamossal mentünk egy-két megállót és gyönyörködtünk abban, ahogy a lámpák csillogtak a Duna vizében.
Gyenes Károly:
– Szóval, élveztétek a budapesti létet.
Rózsa Mária:
– Nagyon! Aztán vettünk a filmmúzeumba bérletet és a matekelőadások helyett a Vámpírok bálját, meg sok más ilyen alapfilmet néztünk meg. Ezek nagyon kellemes emlékek. Arra is nagyon szívesen emlékszem, hogy Kuzmichné, aki az osztályfőnökünk volt, kirándulni vitt minket a felvidékre. Ez is egy nagyon meghatározó élményem volt, ahogy sutyorogták, hogy a boltban ne beszéljünk magyarul, mert megvernek a szlovákok. Addig soha nem szembesültünk ilyesmivel. Ez a felvidéki körút nagyon belém ivódott, hogy a határon túl is vannak magyarok.
Nem lehetett kis fáradság megszervezni, de ő ezt nagyon fontosnak tartotta, és rendszeresen csinálta, hogy mint történelem szakos tanár megmutassa ezt nekünk. Ma már egy ilyen tanulmányi kirándulás nem számít különlegesnek, még állami támogatást is adnak, hogy a középiskolás gyerekek eljussanak a határon túli területekre, de a hetvenes évek közepén, ez különleges volt. szembesülhettünk azzal, átélhettük azt, hogy milyen csodák vannak ott, a határon túl, hogy az is Magyarország volt…
Gyenes Károly:
– Tanárok. Ki az, akiről úgy érzed, hogy lényeges hatással volt rád?
Rózsa Mária:
– Rajna tanár urat már mondtam, magyart tanított, és Patonyit muszáj megemlíteni, ő oroszt tanított nekünk, fantasztikus ember volt, és hát a Böbe, Jakab Erzsébet, aki könyvvitelt tanított.
Gyenes Károly:
– Szigorú volt?
Rózsa Mária:
– Nem. Böbében például azt lehetett szeretni, hogy ő fölmérte a gyerekeket, ki az, aki egyetemre akar menni, és ki az, aki csak az érettségire hajt. És velünk nem szívózott, aki pedig szakirányban akart továbbtanulni, azokat hajtotta, azoknak még különórákat is tartott. Nekünk volt egy minimum, amit belénk vert, egyébként meg nem kínozott fölöslegesen. Nagyon ügyesen csinálta, zseniális pedagógus.
Gyenes Károly:
– Vegyes osztályba jártál és érettségiztél?
Rózsa Mária:
– Igen, a D-be, ami vegyes osztály volt. érettségi? Oroszból ötösre érettségiztem, arra nagyon emlékszem. Patonyi az alapvető dolgokat begyakoroltatta velünk, meg azért tudtam is, amit azóta többnyire elfelejtettem.
Gyenes Károly:
– Vannak élő kapcsolataid az osztályból?
Rózsa Mária:
– Nincsenek igazán. Dutka Icával tartjuk a kapcsolatot, illetve Mogyorósi Erikával, aki iskolatitkárként dolgozott, és vezette a színjátszó kört.
Gyenes Károly:
– Érettségi idején te tudtad, hogy mit akarsz csinálni?
Rózsa Mária:
– Nem, de azt gondoltam, hogy menni kell tovább tanulni. Az esztergomi tanítóképzőbe jelentkeztem, magyar–töriből felvételiztem, föl is vettek.
Gyenes Károly:
– Pedagógus akartál lenni?
Rózsa Mária:
– Hát, azt nem mondanám, csak azt gondoltam, hogy legyen egy felsőfokú végzettségem. Meg ez a tanítósdi szimpatikus dolognak tűnt, tanítottam is utána Békés megyében.
Gyenes Károly:
– Hogy kerültél oda?
Rózsa Mária:
– Érettségi után Esztergomban kollégista voltam egy évig, az is gyönyörű év volt, mert színjátszóskodtam ott is, és ennek köszönhetően elvarázsolt emberekkel találkoztam, akik az amatőr színjátszást már szinte profi szinten művelték. Nagyfalusi Tibor szárnyai alatt gyönyörű dolgokat csináltunk. A barátnőm, Hajas Teréz, dévaványai volt, és kérték, hogy menjen át levelezőre és menjen haza, mert nincs elég pedagógus a faluban. De hiányzott még tanító néni és kérdezte, hogy mennék-e én is. Ezen elgondolkoztam, mert az az igazság, hogy magam tartottam fenn magam anyagilag, például rádiós interjúkat gépeltem esténként, és arra gondoltam, hogy elmegyek én is tanítani és majd levelezőn befejezem. El is mentem Dévaványára tanítani. Augusztus elején már lementem, mert Teca jó barátja volt az állatorvos, és tyúkokat kellett oltani. Jó pénzt fizettek érte és gyakorlatilag rögtön bejártam a fél falut, mire elkezdtük a tanítást, már láttam, hogy hova csöppentünk. Ez volt ’79 őszén, de ’81-ben meg már Szolnokra jöttem.
Gyenes Károly:
– Tanítani?
Rózsa Mária:
– Nem. Két évet tanítottam Dévaványán, közben a férjemmel összeházasodtunk, de ő nem szeretett volna Dévaványára költözni, ő tokodi volt, ez még egy esztergomi kapcsolat, akkor ő bevonult katonának, én meg lementem Békésbe tanítani.
Gyenes Károly:
– Jó messze egymástól.
Rózsa Mária:
– Á dehogy, kicsi ez az ország.
Gyenes Károly:
– Ő Szolnokon volt katona?
Rózsa Mária:
– Először Debrecenben, aztán meg Zsámbékon. Jöttem Esztergomba vizsgázni, utána meg Zsámbékra a Baricz után. Ő nem szeretett volna Dévaványára jönni, és akkor én eljöttem Szolnokra. A Verseghy Ferenc könyvtárban lettem gyermekkönyvtáros, mert oda egy tanítót kerestek a gyermekfoglalkozások vezetésére.
Gyenes Károly:
– Itt jelent meg a könyvtár az életedben. 1981-ben, huszonkét éves voltál.
Rózsa Mária:
– Hú, ez zseniális, gondoltam, ez annyira nekem való dolog, hogy óvodásoktól nyolcadikig mindenkinek a megfelelő könyvet kell a kezébe adni. Az ajánlott, meg kötelező olvasmányok feldolgozására kértek a pedagógusok egy-egy ilyen összefoglaló, kedvcsináló foglalkozást. Meg a könyvtár bemutatására, meg a napközis foglalkozásokra…
Gyenes Károly:
– A könyvtárossággal, mint szakmával, itt találkoztál először?
Rózsa Mária:
– Igen. Az élet úgy hozta, hogy ezzel kellett foglalkoznom és úgy láttam, hogy ez egy jó munka, és mondhatom, hogy bele is szerettem.
Gyenes Károly:
– Ez már a harmadik irány volt, a közgazdasági, és pedagógiai után. Harmadikra megtaláltad?
Rózsa Mária:
– Igen, de még lesz egy negyedik is. Szolnokon annyira jó volt az a könyvtár, szuperek voltak az emberek, akik ott dolgoztak, pedig szegényesen, zsúfoltan voltunk a múzeum épületében és csak a kilencvenegyes eljövetelem után költöztek egy nagyobb, kényelmesebb helyre. Szolnokon találkoztam életem másik meghatározó élményével, az olvasótáborokkal. Mi is szerveztünk gyerekeknek olvasótáborokat, de Kamarás Istvánék könyvtáros körökben kezdtek el fiatal könyvtárosoknak olvasótáborokat szervezni, azzal a nem titkolt céllal, hogy egy új vezetői garnitúrát képezzenek ki, és ezt szuper jól csinálták. Akkor ő az országos Széchenyi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központban dolgozott, és ebbe a csapatba csöppentem én bele. Szerveztünk a gyerekeknek is olvasótáborokat, Zebegényben, a Szőnyi Múzeum mellett.
Kamarásékkal pedig ’83–’84-ben, Szolnokon, a Tiszaligetben már én voltam a „táboranya”, akik ott részt vettek, azok már többnyire könyvtárigazgatók és azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Gyenes Károly:
– Akkor ez egy továbbképzés volt?
Rózsa Mária:
– Annak is nevezhető. Nem olvastunk, hanem együttgondolkodtunk, beszélgettünk, rengeteg közös élménnyel lettünk gazdagabbak. Aztán ’84-ben behívtak a megyei tanácsba és megkérdezték, akarok-e vezető szakfelügyelő lenni. Nem tudtam pontosan, hogy mit jelent, úgyhogy, azt mondtam, igen. Aztán kiderült, hogy az a dolgunk, hogy egy ütemterv alapján megszervezzük az adott könyvtár ellenőrzését. A vezető szakfelügyelőnek az volt a dolga, hogy bejelentkezzen a tanácselnökhöz meg a könyvtároshoz, hogy jön ez az ellenőrzés, hogy megnézzük a könyvtár működését. Bekérjük a szakemberektől a részterületek anyagait, azt összegezzük, majd a végén megszervezzünk egy összegző megbeszélést.
Nagyon tetszett a dolog, mert akárhova mentünk, ott kifestették a könyvtárat, fölemelték a könyvtáros fizetését és így tovább, szóval konkrét haszna volt mindig ennek az egésznek… Mondjuk, mindig vért izzadtam mire a részanyagokat egy rendes jelentésbe összeolvasztottam, de egyébként nagyon jó munka volt.
Gyenes Károly:
– Te itt, Szolnokon, ebben a helyzetben, huszonöt-huszonhat éves korodban úgy érezted, hogy pályára álltál?
Rózsa Mária:
– Hát, nem igazán, mert én ezt csak egy évig csináltam, mert elmentem gyesre. A vezető szakfelügyeletet átvette más, én meg nyugodtan elkezdtem nevelgetni a kislányomat otthon.
Gyenes Károly:
– De ami a szakmát illeti, megtaláltad az irányt?
Rózsa Mária:
– Igen, mert közben elvégeztem Nyíregyházán a kiegészítő könyvtár szakot és utána jelentkeztem az ELTE-re is, és a gyes alatt gyakorlatilag megcsináltam a hároméves kiegészítőt. Így már egyetemi diplomám is volt.
Gyenes Károly:
– Felsőfokon képzett könyvtáros lettél. Szeretted? Mit lehet abban szeretni?
Rózsa Mária:
– Hát, nem a könyvek pakolgatása a lényeg, hanem az információ, adatelemzés, információközvetítés. A dokumentumokat úgy föltárni – megvannak ennek a nemzetközi szabványokon alapuló szabályai –, hogy mi van benne, az visszakereshető legyen, hogy úgy dolgozd fel, hogy ha valaki bejön a könyvtárba és kérdez valamit, akkor képesek legyünk segíteni, kezébe adni a megfelelő olyan dokumentumot, amiben megtalálja rá a választ.
Gyenes Károly:
– Az-e a célod, hogy egy kezelhető információsokaság legyen a kezedben, vagy az, hogy minél többen jöjjenek olvasni?
Rózsa Mária:
– Az, hogy minél többen jöjjenek olvasni. Ezért úgy szervezem a gyűjteményt, hogy az mindenki számára használható legyen. A gyűjteménygondozás is azt a célt szolgálja, hogy az olvasó minél jobban használhassa a könyvtárat. Én arra emlékszem, hogy mindig tömve volt a könyvtár, tehát nem kellett nagyon küzdeni, hogy jöjjenek olvasni.
Gyenes Károly:
– Térjünk vissza Szolnokra és a kislányodhoz, Eszterhez.
Rózsa Mária:
– Én elmentem gyesre és Eszter körülbelül kétéves volt, amikor elkezdett dagadni a szeme, és a Szolnok környéki kórházakban mindenfélét mondtak, de igazán nem tudtak rajta segíteni. Akkor följöttünk pestre és a Mária utcai klinikán végre kiderítették, hogy egy zöld dió nagyságú daganat van a pici leányka veséje alatt. Bekerültünk a Tűzoltó utcai klinikára, ahol akkor még nem volt általános, hogy a szülők ott maradhatnak a gyerek mellett, de én tudtam, hogy nem hagyom ott a gyerekemet. Eleinte itt is, ott is – még a koleszban is – aludtam, de aztán összehaverkodtam a nővérekkel, és ha kevés gyerek volt, akkor a kórteremben, vagy ha több, akkor a nővérszállón aludhattam.
Több mint fél évig itt voltunk, és nagyon alámerültünk a magyar egészségügybe, annak minden bugyrát végigjártuk. A vége az lett, hogy egy nagy műtéttel eltávolították azt a részt, és nem újult ki neki azóta sem. Hála istennek, teljesen egészséges, ma már elmúlt harminc éves.
Ez alatt a félév alatt, amíg mi a kórházban voltunk, tönkre ment a házasságom, úgyhogy ’91-ben elmentünk Eszterkémmel Ceglédre a városi könyvtárba, ahol ismert az igazgatónő, és felvett dolgozni. Albérletet kerestünk, és ott, Cegléden, kicsit nyomorogva, de új életet kezdtünk. Nagy szerencsém volt, mint mindig, mert akkor indult a ceglédi városi televízió és a főszerkesztő ki is kapott magának a tömegből, úgyhogy elkezdtem külsősként interjúkat készíteni a városi tévének.
Ezzel jól kerestem és élveztük azt a nagyon szerethető kisvárost. Jó volt a könyvtár, rengeteg rendezvényünk volt, de könyvtárosként jelentősen kisebb volt a fizetésem, mint Szolnokon. Akkor meghirdették az önkormányzatnál a művelődési csoportvezetői állást, megpályáztam, megnyertem és így egy év könyvtár után hivatalnok lett belőlem. Naivan és ártatlanul bementem a hivatalba dolgozni, és kaptam is rögtön a pofonokat, ami elég szörnyű kiképzés volt. Hozzám tartoztak az iskolák, a városi könyvtár, a művház, meg mindenféle rendezvények, nagyon sokat dolgoztunk.
Másfél év után, egy péntek délután négy óra körül egyszer csak csörgött a telefon és a minisztériumból hívtak, hogy jönnék-e hozzájuk dolgozni. Azt hittem, hogy szórakozik valaki, de ő erősködött, hogy komolyan beszél…
Gyenes Károly:
– Egy régi ismeretség?
Rózsa Mária:
– Nem. Nem ismertem. A minisztériumban önkormányzati könyvtári referenst kerestek, és a szolnoki könyvtárosok ajánlottak, mert olyat kerestek, akinek könyvtárosi és államigazgatási tapasztalata is van. én pont ilyen voltam akkor, úgyhogy följöttünk a minisztériumba Eszterkével, hogy ha nem hülyéskednek, akkor megnézem közelebbről, hogy jöjjek, vagy ne jöjjek, vagy mi legyen. Így aztán ’95-ben följöttünk Pestre, a Művelődési és közoktatási Minisztériumba.
Gyenes Károly:
– Fodor Gábor volt a miniszter.
Rózsa Mária:
– És Török András volt az államtitkár. ’95-től 2000-ig voltam a minisztériumban és összeszámoltam, hat minisztert szolgáltam. Rockenbauer Zoltán minisztersége alatt jöttem el, mert hívtak a könyvtárellátóba. És azóta ott vagyok.
Gyenes Károly:
– A Kello.
Rózsa Mária:
– Igen. A minisztériumban az volt a jó, hogy ’97-ben az országgyűlés elfogadta a CXl-es törvényt a nyilvános könyvtári ellátásról, a múzeumokról, meg a közművelődési intézményekről. és abban a törvényben még a mai napig alá tudom húzogatni azokat a mondatokat, amiket én írtam. és ez nagy élmény volt megint, hogy egy törvényt előkészítő csapatban az ember részt vehet. A törvény elfogadása után sikerült fontos programokat indítani, és sok pénzt szerezni a könyvtáraknak. Az olvasótáboros, meg a minisztériumi múltnak köszönhetően sok jó barátom van a könyvtárosok között.
Gyenes Károly:
– Te három-négy évente váltottál…
Rózsa Mária:
– Hát, így alakult. Én soha nem filóztam azon, hogy már váltani kéne…
Gyenes Károly:
– Hanem ha jött valami, akkor volt bátorságod egy újba belevágni.
Rózsa Mária:
– És akárhova keveredtem, mindig nagy hasznát vettem annak, ami előtte volt. Igaz, hogy pedagógus és könyvtáros lett belőlem, de az, hogy költségvetés van, az, hogy pénzügyek vannak, nem ijesztő dolog a számomra. Bár konkrétan ilyet nem tanultunk, de a közgazdasági szemlélet nem volt idegen tőlem. Ha pénzt kellett szerezni, ha pályázni kellett, néha kunyerálni… Szolnok megyében például a Magyar könyvtárosok Egyesületének az elnöke voltam. ’84-ben hétezer forinttal vettem át a kasszát, és ’91-ben több százezres költségvetés mellett is több százezerrel adtam át. és ez a pénzzel való bánni tudás az Istvánból jön, mert honnan máshonnan. Ez a kis közgazdasági tudás, mindig adott egy olyan pluszt, ami még a jogszabályok fogalmazásánál is hasznosítható volt.
Gyenes Károly:
– Látens módon végig használtad a Mester utcai szakmádat…
Rózsa Mária:
– Igen, most meg, hogy kereskedő vagyok tíz éve, most kifejezetten használom.
Gyenes Károly:
– Akkor most keveredtél vissza az eredeti „szakmád”-hoz.
Rózsa Mária:
– Igen. Most mint vezető értékesítő dolgozom. Mi olyan könyvkereskedők vagyunk, akik speciális szakmai szolgáltatásokat is nyújtunk a könyvtáraknak. Tehát nem csak megveheti nálunk a könyvet, hanem letöltheti a bibliográfiai rekordot, vagy megveheti a katalóguscédulát, ha még épít katalógust. fölszereljük raktári jellel a könyvet, beragasztjuk a könyvsarkot, ha kérik. Ehhez 2004-ben alakítottuk ki az informatikai rendszert. Ha ezt nem csináljuk meg, akkor már régen nem lenne a Kello, mert állami könyvkereskedésre nincs szükség. De úgy, hogy speciális szolgáltatásokkal, hozzáadott értékkel adjuk a könyveket, így van értelme egy nonprofit kft.-nek. Most meg hát nyakon vágták a Kellót a tankönyvekkel…
Gyenes Károly:
– Néztem az interneten, nagyon szerteágazó a feladatotok. Kiszolgáltok egyes vevőket, könyvtárakat, intézményeket, iskolákat, felsőfokú intézményeket. Ellátjátok tankönyvekkel a teljes közoktatást. Csak nálatok lehet megrendelni, monopolhelyzetben vagytok. Ez nem egy piaci helyzet, lássuk be.
Rózsa Mária:
– Hát, nem, de csak a tankönyvekre vonatkozik a monopolhelyzet. A könyvtárak nem kötelesek nálunk vásárolni, nekünk minden fillérért meg kell dolgoznunk.
Gyenes Károly:
– Ahhoz van közötök, hogy a könyvtáraknak van-e pénzük vásárolni?
Rózsa Mária:
– Ahhoz sajnos nincs.
Gyenes Károly:
– Tehát te nem tudsz pénzt szerezni például a karcagi könyvtáraknak?
Rózsa Mária:
– Hát, így nem. Most már tizenhét éve ott vagyok, és nagyon sok támogatási programot sikerült szervezni, kezdve a határon túli könyvtáraktól a közoktatásig, felsőoktatásig. Olyan programok futnak, amik révén a könyvtárak jelentős kedvezménnyel tudnak vásárolni, vagy ajándékba kapják a könyveket. Most is fut a Márai-program. Ez úgy működik, hogy a Nemzeti kulturális Alap kiír egy pályázatot a kiadóknak, a kiadók jelentkeznek könyvcímekkel, beírják a honlapra a könyv adatait, a bírálóbizottság ezeket végignézi, kiválogatja, hogy mi kerül a Márai-listára. A bírálóbizottság megmondja a Kellónak mint lebonyolítónak, hogy melyik könyvtár rendelhet a Márai-honlapról és milyen összeg erejéig.
Erről a könyvtárt tájékoztatjuk, a Márai-listára felkerülő könyveket beszerezzük a kiadóktól, feldolgozzuk, a könyvtárak leadják a rendeléseket, a kiadóktól berendeljük a szükséges példányszámot, annak a könyvtárnak, amelyik fölszerelve kéri, annak fölszereljük, és úgy küldjük ki a köteteket. Tehát, ebben a konstrukcióban a könyvtárak ingyen jutnak a könyvekhez. és ilyen programot nagyon sokat szerveztünk, szinte minden évben volt akár két-három támogatási program is.
Gyenes Károly:
– Te most tulajdonképpen egy könyvtártudományi szakember vagy.
Rózsa Mária:
– Igen, de közben igazgatásszervezési végzettségem is lett. 1999-ben, amikor negyvenéves voltam, egy politikus azt nyilatkozta, hogy a frissen végzett diplomások ötször annyit érnek, mint az öreg, régi hivatalnokok. Azt gondoltam, tudok én még friss diplomás lenni, ezért megszereztem az Államigazgatási főiskolán az igazgatásszervezési diplomát. és az összes szakma közül talán ez tetszett a legjobban. Barátnőmmel szoktunk azon poénkodni, hogy mi, mint elsőgenerációs értelmiségiek, tulajdonképpen szellemi segédmunkások vagyunk. Ahhoz, hogy valaki alkotó szellemi tevékenységet végezzen, gazdagabb háttér szükségeltetik. Majd az én gyerekem meg unokám már az lesz. Ahhoz, hogy alkotó tevékenységet végezzek, ahhoz kevés volt az én pályafutásom. De én így is elég jól éreztem magam.
Gyenes Károly:
– De hát azért írtál egy könyvet, Iskolai könyvárak fenntartása és működtetése címmel, ami nagyon fontos, mert a publikációk révén olyanok is megismerkednek a munkáddal, akikkel közvetlenül nem föltétlen találkozol. És egy könyv az önálló alkotó szellemi tevékenység.
Rózsa Mária:
– Igen, tényleg, kötelező irodalom is lett a könyvtárképzésben. Úgy gondolom, hogy 2018-ban betöltöm a negyven évet munkában, gyorsan nyugdíjba megyek, és kezdhetek egy új életet. Még nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek…
Gyenes Károly:
– Ez a bizonyos alkotó értelmiség, ez benned szunnyad? Tehát írsz verseket, vagy prózát, vagy festegetsz?
Rózsa Mária:
– Ó, nem, valamikor régen, még az Istvánban írtam verseket, de azóta nem volt rá időm.
Gyenes Károly:
– És vágysz erre?
Rózsa Mária:
– Az az igazság, hogy mint könyvtáros, és mint könyvkereskedő, folyamatosan szembesülök azzal a szennyáradattal, ami megjelenik nyomtatott papíron, és időnként bűn, hogy megjelenik. Nem akarom gyarapítani a semmitmondó könyvek halmazát.
Gyenes Károly:
– De megveszik az emberek.
Rózsa Mária:
– Igen, ezért is nagyon fontos a könyvtárosok munkája…
Gyenes Károly:
– Mert ők szelektálnak?
Rózsa Mária:
– Nem, a könyvtáros nem szelektál, a könyvtáros feltár, rendszerez. Ajánl is az olvasónak, természetesen. Szóval, nagyon szkeptikus lettem a megírom és kiadom jellegű munkákkal kapcsolatban. Körülbelül tíz éve indult a közbeszerzés, és a nagy könyvtárak elkezdték kiírni a felhívásokat. Akkor ez rám testálódott, és azóta is én készítem az ajánlatokat. Elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot is. Mint közbeszerzési referens, nyugdíjas koromban például ezt szívesen csinálnám tovább, inkább, minthogy novellácskákat, ne adj’ isten versikéket írogassak.
Gyenes Károly:
– Rendkívül érdekes pálya, amit eddig befutottál, az hogy te mindig nyitott voltál arra, hogy váltsál, és annak ellenére tudsz váltani három-négy évente, hogy amit csinálsz, azt szereted, és jól csinálod, és mégsem ragadsz le. Ez egy rendkívüli tulajdonság, ehhez egy személyiség, egy sajátos alkat kell, mi ez benned, hogyan tudnád megfogalmazni?
Rózsa Mária:
– Szerintem nem az a lényeg, hogy hányszor váltasz, hogy ide-oda csöppensz, hanem hogy folyamatosan továbblépj és az új helyzetből tanulj, szerezz tapasztalatot. szóval, ez nem volt tudatos, hanem csak így alakult.
Gyenes Károly:
– A család mögötted állt ezekben a váltásokban?
Rózsa Mária:
– Igen, mindig. A szüleink sajnos már meghaltak. Bátyám és öcsém Tápiószőlősön laknak. Bátyám révén van két nagy keresztfiam.
Gyenes Károly:
– Ő mit csinált a közgazdasági végzettségével?
Rózsa Mária:
– Néhány évig irodista volt itt pesten. Aztán hazaköltözött, megnősült, gépkocsivezetőként élte le az életét és mellette gazdálkodik. építettek szép házat, fölnevelt két fiút, az egyik jogot végzett, a másik a kecskeméti főiskolára jár, tavaly egy lányunokájuk is született.
Gyenes Károly:
– És a te kislányod?
Rózsa Mária:
– Az én lányom az Istvánban érettségizett, becsülettel elvégezte a műszaki egyetemet, aztán egy ösztöndíjjal elment Indonéziába egy képzőművészeti egyetemre. Egy év után hazajött, körülnézett, aztán pincérkedett fél évig Londonban, hogy rendesen megtanulja a nyelvet. Aztán hazajött és egy közigazgatási pályázattal fél évre Berlinbe ment gyakornoknak a környezetvédelmi minisztériumba. Utána itthon a fejlesztési minisztériumban állás kapott, ahol három évig dolgozott.
Majd megpályázta és elnyerte egy tokiói egyetem ösztöndíját, ahol egyéves posztgraduális képzésen vett részt. Jelenleg a budapesti iparkamarában dolgozik. látod, én csak az országot jártam keresztül-kasul, Eszter már a világot.
Gyenes Károly:
– De ne felejtsük el, ő is az Istvánból indult.
Rózsa Mária:
– Ennyit számít egy iskola szellemisége, indíttatása. Az alapelv az, hogy „ügyesek vagytok, meg tudjátok csinálni”! A másik fontos elv meg az, hogy „ki miben ügyes, tehetséges, abban támogatom, abban fejlesztem”. Ez volt az „Istvános” szellemiség!
Készült 2017 februárjában
