Kőbánya legszélén a szántóföldek ölelésében magányosan áll egy emeletes épület, a pénzügyőr laktanya. A Harmat utcához tartozik, de ide házszám helyett 42392/4-es helyrajzi számon érkezik a posta. A temetői villamos megállójától kukoricaföldön át vezet a kitaposott ösvény a laktanyáig, amelyben otthonra leltek azok a középiskolás vidéki kislányok, akik a budapesti pénzügyi technikumban tanulnak.
A családtól távol, sokszor tanulmányi és olykor anyagi nehézségekkel és honvággyal küzdve élnek itt a lányok. Esténként fáradtan térnek nyugovóra itt, a város peremén.
Éjszakai álmukat angyalok vigyázzák és Hegger Éva, a nemrég még kiskarácsonyi tanítókisasszony.
„Éva néni”- mondják a lányok, pedig ő is alig huszonéves, komoly felelősséggel a vállán, hiszen 1953 szeptemberében rábízták egy budapesti diákotthon vezetését. Tanítóképzős éveiben pedig nem erről álmodott. Édesapja néptanítói hivatását akarta követni. Frissen szerzett oklevelével el is nyerte a Fejér megyei Kiskarácsony tanítói állását. A történelem azonban 1952-ben épp úgy beleszólt a fiatal tanítónő, Hegger Éva életébe, mint édesapja, Hegger József tanító úr sorsába az 1920-as években.
1952-ben egy napon a tanítónő azt látta, hogy egy teherautónyi katona érkezett a faluba. Rövidesen elfoglalták a tanítói lakás ebédlőjét és megkezdték a falubeli parasztok „agitálását”. Egyenként győzködték az embereket arra, hogy lépjenek be a szövetkezetbe. Egy idő után az agitátorok útra keltek, de eltávozásuk előtt a parancsnok magához rendelte a tanítónőt. „Mi most elmegyünk, de visszajövünk. A maga feladata, hogy győzze meg az embereket arról, hogy lépjenek be a szövetkezetbe”. Hiába bizonygatta Hegger Éva, hogy ő jól ismeri a falubeli parasztokat, tudja, hogy ragaszkodnak a földhöz. Egyébként sem tudná meggyőzni őket, hiszen ő mindössze 24 éves, túl fiatal ahhoz, hogy hallgassanak rá. Az agitátorok hajthatatlanok voltak. Időnként megjelentek, számonkérték, de a tanítónő egyetlen belépő szövetkezeti tagról sem tudott beszámolni. Az utolsó figyelmeztetés így szólt: „Tavasszal visszajövünk, ha addig sem lesz eredmény, akkor behívjuk magát Adonyba a pártbizottságba!”
Környezetében a lányok biztonságban érezték magukat. Mindig nyugalom áradt belőle „ápolt, meleg kezének érintése, ahogy a vállamra tette, megnyugtatott. A figyelem, amivel felém fordult, csak az enyém volt. Éreztem, hogyha velem beszélt, megszűnt számára minden más. Hiteles ember volt.
Szavai és tette mindig összhangban voltak. Tőle mindent elfogadtam legyen az jó tanács, vigasz, vagy feddés. Hófehér köpenye nem csak a külső tisztaságot jelentett a számomra, hanem a tiszta lelkét is szimbolizálta. Mindig különös, tiszta illata volt. Azt gondoltam, ha felnövök én is ilyen leszek.” –így idézte emlékeit 40 évvel később egy kollégista.
Ez az emlékfüzet Éva néni 82. születésnapi ajándéka volt kollégistáitól, akik a jeles napon zsúfolásig megtöltötték a dísztermet. Eljöttek Kisvárdától Zalaegerszegig az egykori kollégisták.
SzBdR
