Házasság
A családi gondok és az iskolai elfoglaltságok miatt nem gondolt a házasságra, pedig őszinte szerelemmel szerette Szabó Elvirát, akit a kislány első bálján, 15 éves gimnazistaként ismert meg 1942-ben.” Már az első találkozásnál arra gondoltam, hogy jó volna, ha több lenne közöttünk, mint ismeretség” így emlékezett erre a napra a tanár úr.
Az évek teltek, Elvira kételkedni kezdett László érzéseiben. 1946-ban a Mikulás kis versikéjében üzente meg kételkedését szerelmének.
„Megkért ez a leányka, nézzek a szívedbe,
Mert ő úgy találja, hogy nincs ott minden rendben,
Érzi, hogy kialudt szereteted lángja,
Mi értelme van hát a komédiának?
Miért nem mondod meg nyíltan a szemébe,
Hogy kiábrándultál és mindennek vége?”
Dehogy ábrándult ki, már az első találkozásnál tudta, hogy- ha viszonozzák – ez az érzelem egy életre szól. A sokféle iskolai és családi kötelesség teljesítése azonban lekötötte Szalay László minden idejét.
1950-ben nyolcévi ismeretség után a szerelmesek végre egybekeltek. Az egyházi esküvőt 1950. augusztus 20-án Szent István napján tartották meg.
A polgári esküvő
Felesége, Elvira családja dr. Szabó Dezső tisztviselő és felesége három gyermeket nevelt. Margit, a legidősebb geológus lett, csak a hivatásának élt. Életének nagy bánatán csak mélységes mély hite tudta átsegíteni. Sorsát megpecsételte az 1956 – os forradalom. A család által megőrzött verséből ismerhetjük meg tragédiáját.
Én másodéves vén diák, Ő épp most ment egyetemre
Az irodalom kincseit tudásvággyal keresve…
Alkotni hívott engem is fizika s a szám világa
Sikerről álmodó szemünk a jövőt fényben látta…
Három év, álmunk tovaszállt. Hűvös, borongós ősz van.
Napfényt s madárkák víg dalát felváltotta a sóhaj
Ő is eltűnt áldozatul a terror vasmarkában.
Miért? Hogyan? Nincs felelet. Némán hallgat a sírja
Csak az őszi szél kesereg sejtelmes jajjal sírva.
De én látom… Magasra nőtt…
Glória koszorúzza
Múló földi dicsfény helyett,
A vértanúk örök koszorúja
Elvira 1926-ban született. Rendkívül vallásos nevelésben részesült.
Szabó Elvira 1927-ben és 1932-ben
Budapest egyik legjobb gimnáziumában a Patrona Hungariaenben8 érettségizett. Középiskoláját nagyon szerette. Tanárai iránti háláját fejezte ki azzal, hogy szülei halála után bútoraikat, lakberendezési tárgyaikat az egykori iskoláját ma fenntartó Boldogasszony Iskolanővérek Apáca Rendnek adományozta.
A család szerény anyagi körülményei miatt Elvira érettségi utáni továbbtanulásáról szó sem lehetett, hiszen nővére egyetemista volt és az 1933-ban született kisöccséről, Lászlóról is gondoskodniuk kellett. Már a középiskolai tanulmányainak költségét is önmaga teremtette elő, osztálytársait és alsóbb osztályosokat tanította.
Elvira érettségi utáni első munkahelye egy bank volt, ahol könyvelt, de munkahelye rövidesen megszűnt. 1946-ban jelentkezett a Magyar Rendőrségre, amely biztos munkahelynek ígérkezett. A mézeshetek után, – amelyet a Balaton mellett töltöttek- a fiatalok számára feladatokkal teli hétköznapok következtek. A tanár úr előbb rövid időre igazgató helyettesi megbízást kapott, majd 1951-ben ő lett a Mester utcai iskola igazgatója.
Reggeltől késő estig szolgálta iskoláját. Az ötvenes évek munkahelyi légkörét a kollektivizmus szelleme hatotta át, ami többek között azt is jelentette, hogy munkaidő után is együtt maradtak különböző rendezvényeken, társadalmi munkákban a munkatársak. A rendőrségen különösen fontos faliújság szerkesztéssel és dekoráció készítéssel bízták meg a fiatal Szalaynét, aki ezt a feladatot is lelkiismeretesen és munkaidő után végezte.
Otthon csak a késő esti órában találkoztak a fiatal házasok. Mindketten munkájuknak éltek. Kötelességeik teljesítése volt számukra elsődleges feladatuk.
Szalay Lászlóné hosszú évekig a lakcímnyilvántartással, később pedig a személyi igazolványok bevezetésével kapcsolatos munkákban vett részt előbb beosztottként, majd vezetőként. Ezeket a nagy feladatokat pontosan, eredményesen, felettesei elismerésével végezte el. 1959-ben váratlanul és magyarázat nélkül áthelyezték a rendőrség fotó osztályára majd 1960-ban elbocsátották 15 évi szorgalmas munka után a testület kötelékéből, mert tudomásukra jutott, hogy édesapja 1920-ban, 19 éves korában tagja volt az Egyetemi Zászlóajnak. Csak hosszas védekezés után tarthatta meg fényképész beosztását a rendőrség fotólaboratóriumában, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott.
Elvira tehetségesen és szenvedélyesen fényképezett. Kisgyermek korától élete végéig hangulatait, érzéseit versekbe öntötte. Lírai hangvételű költeményeit kockás füzetei őrzik. Vira, ahogyan becézték vagy Kati, ahogyan Szalay igazgató úr nevezte érzékeny, szeretettel teli, megértő és hűséges társa, szellemi partnere lett Szalay tanár úrnak élete végéig. Hívatásának teljesítésében mindenkor mindenben támogatta őt.
Gyermekkel nem áldotta meg őket az Úr. A rokongyermekeket szeretettel vették körül. A karácsonyestéket Elvira öccsének, László családjának körében töltötték. Velük osztoztak gyermekeik Csaba és Attila karácsonyi örömében. Szeretetteljes házastársi kapcsolatuk az évtizedek alatt erős köteléknek bizonyult.
1995. augusztus 20-án így írt Szalay László naplójába:” Ma van Szent István ünnepe. Nagy nap ez a mai, ez a nap egyházi házasságkötésünk 45. évfordulója. Reggel ünnepélyesen megköszöntem Virának, hogy
- hozzám jött feleségül és ezáltal boldoggá tette életemet és
- aranyosan, kedvesen kitartott mellettem, mint okos, ügyes, szerető feleség,
- elfogadta azt a helyzetet, hogy nem lehetett gyermekünk, pedig biztosan minta anyuka lett volna. Így nem oszlott meg a gyermekek szeretete és a házastársi szeretet. Teljes képességgel csak egymást szeretjük minden érzésünkkel,
- bocsánatot kértem azokért a kifakadásaimért, amelyen nem tudtam uralkodni a heves természetem miatt. Gondoljon arra, hogy nincs a világon olyan ember, aki jobban szeretné feleségét, mint én Őt.”
Az életre szóló érzelem kölcsönös volt
László halála után Elvira 2009 tavaszán versbe foglalja bánatát, a szeretett társ hiányát. László nélkül nem találta helyét e világban.
Kedvelt, kis padunkon ülve fájón emlékezem…
Imára kulcsolva nyugszik ölemben két kezem.
Tavaszi, szelíd napsugár simogat megértőn, lágyan;
Múltunk szép emlékeit idézi bánatteli vágyam.
Lehunyt, könnypárás szemem szivárványködén elképzelem,
Hogy úgy, mint egy életen át, itt vagy mellettem, énvelem…
A hamis káprázat közben tudatom mélyén felsajog:
Csak lélekben lehetsz most itt, emberi valód rég halott.
Zord teleken sóvárgón vártuk a tündöklő tavaszt, s nyarat,
Majd boldogan sétálgattunk a kacagó égbolt alatt…
Miért ragyog most is a nap?! Mért nyílik illatos virág,
Ha Neked már örömet nem nyújt az újjáéledő világ?!
Hirtelen hűvös fuvallat borzong át bokron, fákon…
Eltűnik szép látomásom, szertefoszlik minden álmom.
Fénye kihunyt, betakarták a víg napot bús fellegek;
Szürkeség borul a tájra úgy, mint szomorú gyászleplek
Mélységes mély kapcsolatukat mi sem példázza jobban, mint az, hogy Elvira még a vers születésének évében rövid betegség után követte élete párját az örökké valóságba. A lakásukhoz közel lévő Szent János Plébániatemplom kriptájában Pestújhelyen együtt alusszák örök álmukat.
2019.05.25-én, az VIII. Országos Istvános találkozón a tanári emlékfüzeteket, így a Szalay igazgató úrét is adomány fejében megkaphatják az érdeklődők.
Szalay László – 4. rész – Galéria:
