Dr. Anka Mária – Lépcsőfokok I.
Érettségi éve: 1966
andragógus, muzeológus, kulturális menedzser
„…aki a munkáját hivatásnak tekinti”
1966-ban érettségizett az iskolánkban. A Néprajzi Múzeum könyvelőjeként kezdett dolgozni, és levelező tagozaton egyetemi tanulmányokat folytatott. 1973-ban diplomázott az ELTE Bölcsészettudományi karán, mint andragógus. 1974-től a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaként a képzőművészeti kiállításokhoz kapcsolódó, és a múzeumoknál máig is meghatározó művelődési alkalmak, látogatói programok bevezetését kezdeményezte. Munkájáért 1980-ban és 1986-ban miniszteri kitüntetésben részesült. Közben, 1984-ben, házasságot kötött. 1990-ben osztályvezetői kinevezést kapott, 1991-ben megvédte doktori disszertációját az ELTE BTK Művészettörténeti Tanszékén. 1994-ben a BTK Felsőfokú Menedzserképzőjét is elvégezte. 2005-ben a Nemzeti Galériában főmuzeológus-kulturális menedzser besorolást kapott. 2011-től az MNG Baráti Köre Civil Szervezetnek a főtitkára.
Horváth Tamás:
– Mi ketten a Volt Istvánosok Baráti Köre által szervezett iskolai kiállítás előkészítésekor találkoztunk először, majd további kiállítások létrehozásában rendszeresen együtt dolgoztunk. Feltűnt számomra kifinomult ízlésed, kitűnő szervezőkészséged, mosolygós optimizmusod, amelyek mindig jó hangulatú, kedves elfoglaltsággá varázsolták az egyébként komoly szakértelmet igénylő rendezéseket.
Anka Mária:
– Örülök, ha így érzed, Tamás, mert én is mindig szívesen látogatok vissza régi iskolámba, akár egy kiállítás rendezéséről, vagy bármilyen más programról legyen szó. Úgy tapasztalom, hogy a mostani tanárok és az igazgatónő kedvesek és együttműködők, a diákok érdeklődők és figyelmesek, udvariasak – mintha egy nagy család lennénk. Büszke vagyok a sikereikre, eredményeikre, de azokéra is, akik még előttünk jártak az iskolánkba! Ilyenkor elgondolkodom. Vajon egy tizennégy éves gyerek tudatosan választ-e iskolát, szakmát? Ez senkinek sem könnyű, az bizonyos. én sem tudatosan, inkább szüleim irányítása miatt választottam és felvételiztem 1962-ben az akkori I. István közgazdasági Technikumba. De nincsenek véletlenek! Erre akkor jöttem rá, amikor kollégista lévén, édesanyám az iskolában meglátogatott, és a folyosón megpillantotta Batizi László tanár urat.
A tanár úr engem nem tanított, de édesanyám huszonöt év távlatából is rögtön felismerte régi magyartanárát. Ugyanis dr. Batizi László tanár úr, az „…aki a munkáját hivatásnak tekinti” 1941–43. években őt is tanította, az Alkotmány utcai, akkori Női felsőkereskedelmi szakiskolában, amely napjainkban Budapesti Gazdasági főiskolaként működik. Ma már úgy gondolom, a mindig jelesen tanuló édesanyám szép, fiatalkori emlékeit – tanulmányait és könyvelői pályakezdését a Ganz-MÁVAG-ban – voltam én hivatva folytatni és tovább vinni. Hiszen Ő, a háború utáni viharos időkben családja, később gyermekei születése és nevelése miatt, szakmai pályáját abbahagyni kényszerült. A továbbiakban gazdag intellektusa, könyvelői precízsége, szervezőkészsége, alkotókedve és finomízlése csupán családja körében kamatozhatott, és példánk ma is.
Horváth Tamás:
– Sokan félnek attól, amikor iskolát keresnek, hogy rosszul döntenek, fölöslegesen „elfecsérelnek” éveket életükből. Volt hasonló gondolatod?
Anka Mária:
– Nem, soha.
Horváth Tamás:
– Miért, mit adott akkor, a hatvanas években, diákjainak ez az iskola?
Anka Mária:
– A lehetőségek tárházát! Ez mai szemmel szinte elképzelhetetlen, de akkor még a mostani hatalmas információáradat nélkül, sőt a televíziózás őskorában voltunk. A vidékről jött diákoknak a kitágult lehetőségeket, a főváros szellemiségét és levegőjét, a fővárosiaknak a vidéki élet közelebbi megismerését jelentette az iskola. lehetőségünk volt – a kötelező orosz mellett – egy másik, nyugati nyelv tanulása is, bár országunk akkor a „szocialista táborba” tartozott és szinte teljesen el volt zárva a nyugati világtól. Akiket inkább a sport érdekelt, annak is voltak lehetőségei. A foci és más sportok diákversenyeinek győzteseivel visszamenőleg több évtizedre is büszke lehetett alma materünk. Iskolánk több évtizedes hagyományait, kultúráját képviselő, klasszikusnak nevezhető tanári gárdát tudhatott magáénak.
A szaktudományok mellett a természettudományok kiváló tanárait, a matekos Bíró Imrét, Kirner Dezső kémia-, és Ispvánovits Márton fizikatanárokat, a humán tárgyakét, a magyar–franciás Petik Kálmánnét, Rajna Zoltánt, vagy a történelem- és orosztanárunkat, Busa Józsefet említsem, aki egyben szeretett osztályfőnökünk is volt, emlékezetes budai és börzsönyi túrázásaink, és évenkénti többnapos, országjáró autóbusz kirándulásaink lelkes szervezője. Bizonyára neki is köszönhető, hogy a régi osztálytársak a mai napig is szívesen és gyakran összejárunk, találkozunk, felelevenítjük a régi diákéveket, tanárokat. Itt említendő kollégiumi nevelőink legkiválóbbika dr. Fésős Lászlóné, Éva néni, aki a „koleszos” lányok irodalmi, zenei és színházi előadások előtti felkészítéseit a – „tanszobák” után az esti órákban – máig is előttem lévő, spirálfüzetébe írt jegyzetei alapján tartotta. Felejthetetlenül szépek, és hatásosak voltak azok a régi színházi esték és alkalmak! A kollégium napi életét is szerettük. Bár a kötelező reggeli torna az iskola üres folyosóján mindig nehezen és álmosan ment, de azután hirtelen beindult a nap.
A kollégisták az iskola első és harmadik emeletéről egységes kék iskolai köpenyeikben áramlottak a tantermeikbe a reggeli leckeismétlésekre, ahová lassan a bejárók is megérkeztek és beindult a leckemásolás, zsibongás. A tanítás fegyelmezetten, hatalmas drukkokkal, a felelés nem szűnő izgalmaival zajlott, mint minden suliban. A tanárokat tiszteltük, az órákon csend és fegyelem volt, visszabeszélés soha. és ez jó volt így, eszünkbe sem jutott, hogy másként is lehetne. A diákcsínyek, szerelmek felidézése teszi még igazán széppé ezeket az időket… Az érettségit követően teljesen egyértelmű volt számomra a közgazdasági pálya, ezért a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre felvételiztem, de nem értem el a bejutáshoz szükséges pontszámot. Ezután, mint „képesített könyvelő”, dolgozni kezdtem a Néprajzi Múzeumban. Szerettem a munkahelyemet, és már az első időben rájöttem, hogy az akkori múzeumi szervezetből feltétlenül hiányzik egy szakember, aki a szaktudományok mellett, a múzeumlátogató közönséggel foglalkozik, művelődési alkalmaikat szervezi.
Horváth Tamás:
– Végül is ezért módosítottad a pályádat?
Anka Mária:
– Igen, és ettől kezdve tudatosan ilyen pályára készültem és felvételiztem, sikeresen.
De a Néprajzi Múzeumtól sem akartam megválni, hiszen a munkámat szerettem, a fizetés jól jött, és abban az időben az egyetemi tanulmányokat esti vagy levelező tagozaton is lehetett végezni. Az első években ez még nem okozott nehézséget. De a későbbiekben, amikor mint kontírozó könyvelő a múzeum féléves-éves pénzügyi beszámolóját és mérlegét is én készítettem, és a beszámolási időszakok egybeestek a vizsgaidőszakkal, már nem volt könnyű. Végül – nem kevés kitartással és éjszakai tanulással – egyetemi tanulmányaimat sikeresen befejeztem, és 1973-ban lediplomáztam az ELTE-n. Frissen végzett andragógusként, a Magyar Nemzeti Galériába jelentkeztem, és 1974 augusztusában felvételt nyertem az éppen akkor alakult közművelődési osztályra. Ez óriási lehetőség volt abban az időben, mint múzeumi andragógus nemcsak a Nemzeti Galériában, de fővárosi viszonylatban is az első és egyetlen ilyen képzettségű muzeológus voltam.
Horváth Tamás:
– Kezdetben milyen feladataid voltak?
Anka Mária:
– A Galéria közönségkapcsolatainak szervezése.
Ez teljesen új dolog volt abban az időben, kivételes helyszínen, kivételes lehetőségekkel. Első feladataim közé tartozott a frissen felújított Budavári palota dunai épületszárnyaiba költözött Nemzeti Galéria kiállításai nyitó ünnepségsorozatának előkészítése, bonyolítása 1975 októberében – külföldi vendégek meghívásával. Evvel egy időben a legszélesebb közönségrétegek számára művelődési alkalmakat, folyamatokat szerveztem és indítottam be. Így a több évtized óta máig is nagy sikerrel működő Gy(ermek) I(fjúsági) K(épzőművészeti) Műhelyt, felnőtteknek a Baráti kört, vagy a kortárs művészeket sorra bemutató Műhely kiállítás sorozatot, a zenei programokat, mint a Vasárnapi kórusmuzsika, illetve a Magyar Rádió élő közvetítésében a Hangverseny Délidőben című, klasszikus zeneműveket bemutató, több évtizedig tartó hangversenysorozatot. A későbbiekben, a közművelődési osztályon eltöltött mintegy tizenöt éves munka után, megbízást kaptam az intézmény főigazgatójától további feladatokra a menedzsmentben, mint koordinátor. feladatom volt a múzeumi osztályok és az intézményi vezetés közötti feladatok jobb szervezése, koordinálása, valamint a főigazgatói titkárság vezetése.
Horváth Tamás:
– Múzeumi munkád mellett az ELTE-n posztgraduális stúdiumot is végeztél és a Művészettörténeti Tanszéken doktori fokozatot szereztél. Miből írtad doktori munkádat?
Anka Mária:
– Máig is büszke vagyok, hogy doktori témámat a nagy hírű, sajnos korán elhunyt, Németh Lajos professzorral beszélhettem meg, és ő is fogadta el a „Budapesti műgyűjtemények kialakulása és tevékenysége 1918-ig” címmel. Disszertációmban, a képző- és iparművészeti közgyűjteményeink akkor még hiányzó történeti kialakulását és fejlődését kutattam, tártam fel. érdekes volt nyomon követni, hogyan indul meg a képzőművészeti tárgyak, festmények és szobrok gyűjtése a tizenkilencedik század elején, az akkor frissen alapított Magyar Nemzeti Múzeumban, országos és egyéni közadakozásából. Később, magyar festőakadémia hiányában, hogyan vált művészeti tanulmányok, festészeti stúdiumok színterévé a Nemzeti Múzeum képtára, ahol a festőnövendékek napi szorgalmas képmásolásokkal próbálták elsajátítani elődeik művészetét.
Ma már az is kuriozitás, hogy az 1896. október huszonötödikén átadott Iparművészeti Múzeumnyitó ünnepségén készült fotó tanúsága szerint, a Ferenc József császár részvételével celebrált nyitó ünnepségen csak férfiak vehettek részt, a hozzájuk tartozó hölgyek csupán az első emeleti karzatról, tekinthettek le az eseményre. Máig is szinte felülmúlhatatlan, ugyanakkor elfeledett szerepet vállalt az Iparművészeti Múzeum, nem sokkal a megnyitását követően, a kézműves szakmák akkori képviselőinek képzésében. A múzeum adattárában 1910-ben kiadott plakátot találtam, melyen ipari munkások és családtagjaik számára ingyenes vasárnapi előadásokat, a múzeumot látogatóknak a gyűjteménytárgyakról magyarázatokat és előadásokat, valamint szakrajzoktatást is hirdettek.
Horváth Tamás:
– A régmúlt eseményei után térjünk vissza napjainkhoz. Megjelent egy múzeumi tanulmánykötet 2009-ben „Itt szabad az eget zöldre festeni!” címmel, melyben a Magyar Nemzeti Galéria Baráti Körének történetét foglalod össze. Szívügyed a Baráti Kör?
Anka Mária:
– Igen, hiszen 1979-ben az alapítója voltam, később elnökségi tagja, elnöke, és jelenleg a főtitkára. Egyéb más múzeumi munkáim mellett, a Baráti kör tevékenységében az elmúlt évtizedek során is mindig részt vettem. Az idén harmincötödik évadját zárja e civil szervezet. Elmondható, hogy a kör művészetszervezői és közvetítői tevékenységével – különös tekintettel a magyar, és ezen belül is a kortárs képzőművészetre – összességében több ezer főt aktivizáló, és számukra több száz művelődési alkalmat biztosító művészeti és művelődési tevékenységével múzeumi tekintetben országosan is egyedülálló.
Horváth Tamás:
– Mint a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa, az elmúlt évtizedekben számos rendezvény, kiállítás megnyitásának, szervezésének részese voltál. Melyeket tartod ezek közül a legérdekesebbeknek?
Anka Mária:
– Talán a nemzetközileg is kiemelkedő múzeumi eseményeket említeném. Például II. Erzsébet, brit királynő látogatását, amikor hazánk vendégeként programjában szerepelt a Magyar Nemzeti Galéria megtekintése is. Látogatását a protokoll sajnos nagyon rövidre mérte, ennyi idő alatt a múzeum hatalmas kiállítási tereit képtelenség lett volna bejárni. Emiatt, egy gyors átrendezéssel, őfelsége látogatásának idejére a Galéria előcsarnokába csoportosítottuk a magyar képzőművészet legkiemelkedőbb alkotásait, melyeket a királynő nagy tetszéssel fogadott. A másik kiemelkedő esemény a japán császári pár látogatása, többórás programja és hivatalos fogadása volt a Nemzeti Galériában.
A kiemelt látogatásokon túlmenően állandó és időszaki kiállításaink mindig több ezer hazai és külföldi látogatót vonzottak, így évente gyakran több százezer látogató is megfordult a Galériában. Legemlékezetesebb talán mégis az volt, amikor a Munkácsy életmű kiállítás alkalmával még az épületen kívül is a látogatók hatalmas sora kígyózott napról-napra, hogy bejuthassanak és megtekinthessék a világszerte híres festményeket. De a napi események és történések, érdekes feladatok mellett valójában a legnagyobb dolognak azt tartom, hogy aktív részese lehettem annak az elmúlt mintegy negyven évnek, mely a Magyar Nemzeti Galéria sikertörténete a Budavári palotában.
Horváth Tamás:
– Szakmai munkád mellett hogyan alakult a családi életed?
Anka Mária:
– szüleim, nagyszüleim élete, munkája és családi összetartó ereje mindig példa volt számomra. Ők több gyermeket neveltek. Az én házasságomból sajnos gyermek nem született. Mégis van egy kedves, okos és szép lányom, aki jelenleg magyartanár. Ugyanis öcsém és korán elhunyt sógornőm kislányát, a keresztlányomat, tizennégy éves korától neveltem. Sok örömet ad, bár már külön él tőlünk, két éve férjhez ment. Most várják, várjuk a kisbabát és már tudjuk, hogy egy újabb kislány, a neve Anna, Pannika, érkezik rövidesen a családunkba.
Horváth Tamás:
– Jelenleg művészettörténetet is tanítasz. Hogyan alakult ez a lehetőség és milyen érzés tanári szerepben dolgozni?
Anka Mária:
– Tudod, aki a munkáját a hivatásának tekinti, az sohasem tudja azt abbahagyni. A tanítás nem tesz ki teljes munkaidőt, valójában a kedvelt témámmal való időtöltést jelenti, az évtizedek során felhalmozott szakmai tapasztalatok átadását, valamint közvetlen kapcsolatot a fiatalabb nemzedékkel, amit feltétlenül izgalmas dolognak tartok.
Horváth Tamás:
– A bevezetőben említetted, hogy mind a mai napig szívesen jössz vissza egykori középiskoládba, és örömmel találkozol tanárokkal, diákokkal. Ha pályafutásod eddig elért eredményeire, sikereire visszagondolsz, milyen tanácsot adnál a mai diákoknak?
Anka Mária:
– feltétlenül legyenek nyitottak, használják ki az iskola nyújtotta lehetőségeket és teljesítsék ki egyéni ambícióikat! És végül egy megjegyzés az iskolafenntartóknak, a középfokú oktatás szervezőinek. Nagyszerű lenne, ha ez a nagy szakmai tradíciókkal és sikerekkel, szép eredményeket elért diákokkal rendelkező régi iskola a további évtizedekben is megmaradhatna, tovább fejlődhetne, és még sok nagyszerű embert nevelne társadalmunknak!
Horváth Tamás:
– Köszönöm a beszélgetést!
Készült 2014 májusában
