Görgei Katalin (1968) – Lépcsőfokok I.

Dr. Görgei Katalin – Lépcsőfokok I.

Érettségi éve: 1968

újságíró-főszerkesztő, laptulajdonos

„…ráéreztem az írás ízére”

1968-ban érettségizett, majd Budapesten, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát. képzettségének megfelelően öt évig a külkereskedelemben dolgozott üzletkötőként, angol és orosz nyelvterületen. Eközben különböző posztgraduális oktatásban vett részt, és nemzetközi gazdasági szakértői szakközgazdász képesítést szerzett. Ugyanebben a témában summa cum laude doktorált. Újságírói pályafutását gazdaságpolitikai lapoknál kezdte, majd felkérést kapott a Nemzeti Egészségvédelmi Intézettől a Természetgyógyászat című havilap főszerkesztésére. 1995-ben saját lapot indított Természetgyógyász Magazin címmel, aminek azóta is főszerkesztője és kiadója. Nyolc évig mű sor vezetője és társszerkesztője volt az MTV pécsi stúdiója által készített Fűben-fában című életmódmagazinnak.

Elkötelezett híve az egészségkultúrának, a kémiai orvoslással szemben alternatívát kínáló szelíd terápiáknak. Az alternatív gyógyászat népszerűsítéséért, az egészséges életmódra nevelés társadalmi szintű megismertetéséért kifejtett kimagasló médiatevékenysége elismeréseként a Magyar Természetgyógyászok Szövetsége 2000-ben kitüntette, és a „Természetgyógyászatért” díjat adományozta részére.

Béki Gabriella:

– A Szent István Közgazdasági Szakközépiskolában végzett diákok közül te is azok közé tartozol, akik nem a gazdasági pályán futottak karriert. Mégis, hogyan lettél „Istvános”?

Görgei Katalin:

– Általános iskolába egy kis Veszprém megyei faluban, Halimbán jártam. Tíz évig laktam ott, miután édesapámat a Bányászati Aknamélyítő Vállalathoz helyezték műszaki vezetőnek. felejthetetlen élményeim fűződnek ehhez a településhez, nemcsak a felhőtlen gyermekkori élmények miatt, hanem azért is, mert olyan emberek környezetében nevelkedtem, akik igazi intellektuális környezetet teremtettek a falusi miliőben. Az ötvenes évek iparosítási törekvéseinek köszönhetően sok – korábban kitelepített – műszaki értelmiségi jelent meg Halimbán, akiknek jelentős szerepük volt a fejlődő bauxitbánya működtetésében, és rányomták bélyegüket az eredetileg főleg mezőgazdasággal foglalkozó közösség életére. sokan vettek zongoraleckéket az úgynevezett „telepi” családoktól.

Ugyanezt a színvonalat képviselték az általános iskola – zömmel háború előtt végzett – tanárai is. olyan elvárásokat támasztottak, amilyet soha semmilyen iskolai, egyetemi környezetben nem tapasztaltam meg. Ahhoz, hogy szín kitűnő legyek (az ellenőrzőmben sem volt soha egy négyes), képes voltam hajnali ötkor felkelni, és átismételni az előző nap megtanult anyagot. Vonzott a nagyváros, és középiskolába mindenképpen Budapestre akartam menni. Akkoriban a technikumnak nagyobb értéke volt, mint a gimnáziumnak, s hosszas tanakodás után végül az I. István közgazdasági Technikumba jelentkeztem. Hogy miért pont ide? Nem is tudom, talán azért, mert a színjeles bizonyítványom ellenére úgy éreztem, igazán a reáltárgyakban vagyok jó, illetve – most már tudom – azokban voltak igazán jó tanáraim. Egyébként egy földim adta az ötletet, aki szintén ide járt. Noha édesapám mindig azt akarta, hogy orvos legyek, a vér látványa és a hullákkal való foglalatoskodás gondolata bennem merev ellenállást váltott ki az orvosi szakmával szemben.

Ma már tudom, hogy apám jobban ismert engem, mint gondoltam, no meg azt is, hogy a bennem születésem óta kódolt humán érdeklődés nem véletlenül terelt abba az irányba, ahová jutottam (de erről majd később). Amúgy nagyon hálás vagyok a szüleimnek azért a feltétlen bizalomért és szeretetért, amivel felvérteztek egy életre, hogy nyitott szellemben neveltek, nem kötötték gúzsba a gondolkodásomat. Hagyták, hogy olyannak lássam a világot, ahogy nekem tetszik – de mindig felelősséget érezve. A természet iránti vonzalmamat is meghatározta a vidéki környezet. Sokat barangoltunk az erdőben, játszottunk a réten, gyűjtögettük a gombákat és a vadvirágokat. Gyakran elkísértem édesapámat a vadászatokra. Neki ugyanis az erdő és a mező volt a templom, és nekem is az a mai napig: a megtisztulás és a töltekezés színtere.

Béki Gabriella:

– Milyen emlékeid fűződnek a középiskolánkhoz?

Görgei Katalin:

– Telve szorongással és afféle vidéki kishitűséggel kezdtem az évet. Aztán hamarosan rájöttem, hogy nincs miért görcsölnöm. A halimbai iskola jó alapnak bizonyult. Első nap megilletődve léptem be iskolánk patinás épületébe, és gátlásokkal telve próbáltam felmérni a pesti iskolából jött osztálytársaim tudását. Aztán én lettem az osztály egyik legjobbja.

Béki Gabriella:

– Nem csak az osztály egyik legjobbja, hanem – elmondások szerint – akkor az iskola egyik legdekoratívabb lánya is te voltál, sok fiú szeretett volna udvarolni neked.

Görgei Katalin:

– Ha így volt, akkor örülök. De soha senki nem jött oda, hogy ezt elmondja. Megjelenésemben a hatvanas évek divatos típusát testesítettem meg a tekintetben, hogy mini szoknyát hordtam és Bardot-típusú hosszú szőke hajam volt. Talán ez volt az oka a „népszerűségemnek”.

Béki Gabriella:

– Téged kik tanítottak?

Görgei Katalin:

– Jahoda Lajosné (Manyi néni) volt az osztályfőnököm, úgy éreztem, kedvelt engem. könyvelést tanított, és szerintem nagyon okos nő volt. keveset beszélt, inkább befelé fordulónak volt mondható, mintha súlyos titkokat őrizne a lelke mélyén. Ha hangtalanul, ironikus mosollyal rajta felejtette valakin a szemét, úgy érezhette, „átvilágították”. Fekete Józsefné, a legendás Katinka néni tanította a történelmet.

Vérbeli pedagógus volt, tisztelet és szeretet övezte a diákok körében. Nekem soha nem volt kedvenc tantárgyam a történelem, noha mindig jeles voltam belőle, és ő ezt tökéletesen tudta. könnyen tanultam, s talán éppen emiatt a harmadik-negyedik év felé már jobban lazítottam a kelleténél. Előfordult, hogy csak az óra közti szünetben olvastam el a tananyagot, amit az egyik történelem órán szinte szóról szóra felmondtam. Katinka néni persze ötöst adott, de hozzátette: „én tudom, hogy te nem szereted, és nem is tudod a történelmet, de mi után színészmemóriád van, aktuálisan mindig képes vagy teljesíteni.” Annyira meglepett ez az éleslátó mondata, hogy a mai napig nem felejtettem el, és még jobban tiszteltem érte. A közelmúltban sokszor gondoltam rá, és pár nap múlva megtudtam, hogy nemrég meghalt. Különös, nem? „sok dolgok vannak égen és földön…” kedves emlék nekem Pásztor Ferenc, a magyar tanárunk is – sajnos már ő sem él.

Egy vagy két évig tanított bennünket, aztán egészségügyi problémái miatt megvált az iskolától. Eltökélt szándéka volt, hogy a technikum reál beállítottsága ellenére gimnáziumi szintű irodalom ismerettel vértez fel bennünket, s a magam részéről ezt sokra értékeltem. Volt egy osztálytársunk, D. Rózsi, aki afféle diákos, gyengéd érzelmeket táplált pásztor tanár úr iránt, és akinek kiváló énekhangja volt. Egyszer névnapi ajándék címén, a magyar óra elején Rózsi felállt, s cseppet sem tettetett ihletettséggel és komolysággal elénekelte az „én, a pásztorok királya…” kezdetű dalt a János vitézből. A tanár úr fülig pirult zavarában, mi pedig dőltünk a nevetéstől. Szeretettel emlékszem vissza Eördögh Lászlónéra és Pósfai Elemérnére is. Gyöngyi néni matematikát tanított nekünk, Posi (úgy hívtuk) pedig politikai gazdaságtant. Ők valamennyien jól felkészült, úgynevezett régi vágású oktatók voltak, akik így vagy úgy, de nyomot hagytak a diákokban.

Béki Gabriella:

– Az érettségi után rögtön felvettek a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. A középiskola eleve meghatározta a pályaválasztásodat, vagy kacérkodtál valami mással?

Görgei Katalin:

– Azt gondolom, eleve meghatározta. Ha gimnáziumban érettségiztem volna, akkor valószínűleg nem oda jelentkezem, de így eszembe sem jutott más. Az is kézenfekvő volt, hogy az egyetem után a külkereskedelemben fogok elhelyezkedni, így kerültem a Hungarotex Textil külkereskedelmi Vállalathoz, ahol először nemzetközi referens, majd üzletkötő lettem, és a szovjet piacon, valamint angol nyelvű területeken dolgoztam. Eközben különböző posztgraduális képzéseken vettem részt, és nemzetközi gazdasági szakértői szakközgazdásszá képeztem magam. Ugyanebben a témakörben summa cum laude doktoráltam.

Öt évig dolgoztam ott, eközben világossá vált számomra, hogy az irodai munka nem igazán az én világom, noha a külföldi utazásokat nagyon élveztem. Életem legszebb emlékei közé tartoznak a moszkvai ártárgyalások. A két-három hétig tartó kiutazások során tudatosult bennem, hogy egészen fiatal korom óta különleges vonzalmat érzek (a francián kívül) az orosz irodalom és kultúra, valamint a nagy szívű orosz emberek iránt. A nyírfaerdők látványa, vagy a balalajka zenéje transzcendentális húrokat képes megpendíteni a lelkemben. Ne nevess ki: egyszer egy, a reinkarnációban hívő, abban kutakodó és spirituális képességekkel megáldott jogász(!) ember azt mondta nekem, hogy én valamelyik előző életemben orosz hercegnő voltam… Jól hangzik, nem?

Én is mosolygok ezen, de akárhogy is van, valószínűleg soha nem nyer bizonyítékot. Tény viszont, hogy – bár sok helyen jártam a világban – egyedül Szentpéterváron, a Nyári palotában volt déjà vu-élményem, már első alkalommal ismerősen mozogtam ott. érdekes az is, hogy az orosz nyelvet mindig szerettem, és rendkívül könnyen tanultam. Egyszer Busa tanár úr kihívott felelni, a könyvből kellett megoldani egy új feladatot, kitöltve a kipontozott részeket. Olyan gyorsan és hibátlan választékossággal oldottam meg a feladatot, hogy leellenőrizte a könyvet, mert azt hitte, ceruzával odaírtam a megoldást. Ugyanezt nem mondhatom el az angolról, amibe sokáig belebicsaklott a nyelvem.

Béki Gabriella:

– Ez valóban érdekes. De az elmondottak alapján azt gondolná az ember, hogy a közgazdasági pályán várt rád karrier.

Görgei Katalin:

– Történtek erre kísérletek. A doktorálásom után hamarosan úgy döntöttem, hogy szakmát váltok. Ekkor behívatott a vállalat személyzeti vezetője, s kérte, hogy maradjak, mert rajta vagyok a káderlistán, s szép karrier vár itt rám. Hogy mi? Káderlista? Engem az ilyenekkel ki lehetett üldözni a világból… Már megint kádert akarnak belőlem csinálni?! Először az egyetem első éve után kaptam hasonló ajánlatot. Volt egy rokonom, aki kádár János közelében dolgozott, s nagylelkűen felajánlotta, hogy majd ő segít nekem nyári szakmai gyakorlatra bejutnom valamelyik külkereskedelmi céghez. Ez ugyanis akkor nem volt olyan egyszerű. Ezúttal a Chemolimpex személyzeti vezetőjénél kellett jelentkeznem, aki meg sem kérdezte, hogy egyáltalán mit szeretnék, hanem – túllihegve az elvárásokat – azzal kezdte, hogy hagyjam ott az egyetemet, illetve fejezzem be esti tagozaton, s ők azonnal felvesznek a „káderképzőbe”. Biztosított, hogy páratlan karrier elé nézek.

Ha az a szegény funkcionárius tudta volna, hogy milyen hatással lesznek rám, az ő „elvtársnőjére” a szavai, minden bizonnyal meggondolta volna, hogy mit mond. Megfordult velem a világ, és miközben „farmernadrágosan, tarisznyásan és sarusan” hátrálni kezdtem az ajtó felé, csak annyit tudtam kinyögni: majd meggondolom. Mondanom sem kell, többet nem mentem oda, hanem egyszerűen bejelentkeztem a Lignimpexhez, ahol nagyszerű fiatal társaságba cseppentem, és nagyon jól éreztem magam. Rosszul döntöttem? Nem hiszem. Nem ez volt a sorsom. Amúgy pár évvel azután, hogy ott hagytam a Hungarotexet, jött a rendszerváltás, és borult minden.

Béki Gabriella:

– Pontosan mikor és miért váltottál szakmát?

Görgei Katalin:

– 1979-ben megszületett egyetlen lányom, és ez óriási energiákat szabadított fel bennem. Három évig otthon maradtam a kislányommal, eközben egyáltalán nem szenvedtem gyes-szindrómában. Ez idő alatt védtem meg a doktorimat, tanultam meg autót vezetni, angolból letettem a felsőfokú nyelvvizsgámat. A disszertáció során ráéreztem az írás ízére, és külsősként fordítani és írogatni kezdtem a HVG-nek gazdaságpolitikai cikkeket. A gyes után nem mentem vissza a Hungarotexhez, hanem szakmát váltottam, és az ÖTLET című gazdaságpolitikai lapnál helyezkedtem el, ott tanultam meg az újságírást. Öt év után egy drámai családi esemény újabb fordulópontot hozott az életembe. Édesanyám súlyosan megbetegedett, kiderült, hogy rákos. Kétségbeesetten küzdöttem az életéért, végigjártuk az összes egészségügyi intézményt. Eközben megtapasztaltam a hivatalos medicina kétségbeejtő korlátait, az elgépiesedett, elembertelenedett gyógyítás melléfogásait.

Ösztönösen megfogalmazódott bennem: ennek kell legyen alternatívája! Édesanyám persze meghalt, és a hiábavaló küzdelem az életéért megértették velem Victor Hugo mondását: „Halál Isten dolga, abba földi halandó nem avatkozhat bele.” Rezignált állapotban, sebeimet nyalogatva dobta a sors a mentőkötelet: 1990-ben ajánlatot kaptam az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozó Nemzeti Egészségvédelmi Intézet egyik fiatal orvosától (édesanyám betegsége hozott vele kapcsolatba) az általuk indított Természetgyógyászat című életmódmagazin főszerkesztésére. Úgy vetettem bele magam a munkába, mintha mindig ezt csináltam volna. Noha semmiféle egészségügyi végzettségem nem volt, folyamatosan jöttek az újabbnál újabb ötletek, mintha a szárnyaira vett volna a jószerencse. éreztem, hogy ez az ÉN UTAM! Ha már nem lettem orvos édesapám elvárásainak megfelelően, szociális érzékenységem és zsigeri humán érdeklődésem végre termékeny talajra talált és kibontakozhatott. ,

Akkoriban – a rendszerváltással párhuzamosan – a holisztikus orvosi szemlélet, a természetes gyógyító módszerek és az ezotéria úgy robbant be több évtizedes elfojtás után a köztudatba – persze annak selejtes hordalékával együtt –, ahogy az a bizonyos szellem kiszabadult a palackból. A hozzánk hasonló kedvezőtlen tapasztalatokból kifolyólag óriási igény volt erre, és a kiadvány is igazán kedvező fogadtatásra talált az olvasók körében. 1995-ben saját lapot indítottam Természetgyógyász Magazin címmel.

Béki Gabriella:

– Jut eszembe: a Halimbárium elnevezésű gyógyteák eredete is gyermekkorod színhelyére, Halimbára nyúlik vissza. Volt ennek köze a pályád fordulatához?

Görgei Katalin:

– Konkrétan nem. Halimba és környéke az ország egyik leggazdagabb gyógynövény-lelőhelyeinek egyike. Éppen ezért telepedett itt le dr. Szalai Miklós esperes, az Európa-szerte ismert „füvespap”, aki az ötvenes-hatvanas években állandó támadásnak volt kitéve a hivatalos egészségügyi szervek részéről. A gyógynövényekkel való gyógyítás ugyanis tiltott tevékenységnek számított. Az akkori állapotokat jól tükrözi, hogy Medve László volt egészségügyi miniszter állítólag fennen hangoztatta, hogy ha valaki ki meri ejteni előtte az akupunktúra szót, börtönbe csukatja. Visszatérve az espereshez: gyerekkoromban gyakran láttam őt a rét felé ballagni, előbb reverendában, tarisznyával a hátán, majd miután megfosztották a hivatalától, munkásruhában és gumicsizmában. (szellemi öröksége ma már a veszprémi püspökség tulajdonát képezi.)

Akkor nem sok jelentőséget tulajdonítottam a tevékenységének, noha édesanyám gyakran hozott tőle teát az epebajára. Ám mint jelenség óriási hatással volt rám. Ma is előttem van a mosolygós arca, olyan szelídség és alázat sugárzott belőle, amivel azóta sem találkoztam. Ki tudja, milyen energetikai kapcsolat alakult ki köztünk, egy-egy rácsodálkozás milyen benyomásokat hagyott a tudatalattimban, amelyek életem egy későbbi szakaszában nyitottá tettek az alternatív gyógymódok befogadására? Ma már fatalista módon gondolkozom, és hiszek a sorsszerű találkozásokban. Így abban is, hogy a lakóhelyünket nem véletlenül választjuk, spirituális értelemben ott van dolgunk.

Béki Gabriella:

– Az elmondottakból világos, hogy gondolkodásod nem feltétlenül a materializmus talaján alapszik. Hiszel Istenben?

Görgei Katalin:

– Abban hiszek, hogy a világban kell legyen valamiféle rendező elv, nevezzük „felsőbb intelligenciának”, ami túlmutat az anyag törvényszerűségein. Hiszek a test-lélek-szellem hármasában, és abban, hogy az ember ezektől EGÉSZ, és ezek harmóniájától EGÉSZSÉGES. A pszichiátria zsákutcája éppen abban gyökerezik, hogy a lelki bajokat általában materiális módon közelíti meg, és kémiai szerekkel igyekszik gyógyítani. Eközben a kvantumfizika éppen azt próbálja tudományos módszerekkel bizonyítani, hogy a világon minden energia, beleértve az élő és élettelen anyagot, valamint a gondolatot is. Bármilyen test pedig nem más, mint az összesűrűsödött energia.

Béki Gabriella:

– Hm, érdekes, amit mondasz… Úgy tudom, majd húsz éve szerkeszted a Természetgyógyász Magazint. Lapozgatva az újságot, az a benyomásom, hogy az alternatív gyógyító módszerek bemutatása mellett a lap egyfajta szemléletet is ad az embernek, felhívja a figyelmet az egészségkultúra fontosságára.

Görgei Katalin:

– Nagyon örülök, hogy ezt észrevetted. A magazin egyike azon fórumoknak, ahol azt próbáljuk sulykolni az olvasóknak, hogy a betegség – a genetikai meghatározottság ellenére – nem valamiféle Istentől eredő fátum, hanem mindenekelőtt életmódbeli kisiklások eredménye, és a gyógyulás alapvetően rajtunk múlik. A szervezet ugyanis olyan, mint egy számítógép, ami egy életen át tárolja az őt ért negatív információkat, amíg egyszer csak betelik a memóriája, és jönnek a jelzések: az illető rosszul alszik, hullani kezd a haja, megmagyarázhatatlan fáradtság gyötri és még sorolhatnám. Nagy csapda, hogy a laborvizsgálatok eredménye ilyenkor még sokszor negatív. Jóllehet, ekkor kell beavatkozni a szervezet működésébe életmódváltással, szelíd terápiákkal, s nem a visszafordíthatatlan folyamatok végső stádiumában orvostól orvosig, vagy „csodagyógyítókhoz” rohangálni.

Tudomásul kell venni, hogy a betegség nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hanem akár több évtizedes károsító hatás eredményeképpen, és a gyógyuláshoz is türelem és idő kell, valamint áldozatot kell érte hozni. Ha valaki ezt megérti, és nem passzív résztvevője a gyógyulási folyamatoknak, hanem megfelelő étrendi, életmódbeli változtatásokkal, pozitív gondolatokkal (minden az agyban dől el!) segíti a gyógyító munkáját, a legreménytelenebb helyzetekből is van visszaút. Mindezek ellenére, ahogy már említettem, fatalista vagyok, s abban hiszek, hogy az emberi élet kezdete és vége eleve meghatározott, s az egész küzdelem az egészségünkért azért történik, hogy a köztes időt megfelelő minőségben éljük.

Béki Gabriella:

– Ezek után nem kérdezem, hiszed-e a mondást, miszerint „fűben-fában az orvosság”. De az érdekelne, mennyire alkalmazod magad és a családod érdekében a gyógynövényeket, az egyéb alternatív gyógyító módszereket?

Görgei Katalin:

– A „fűben-fában” eszembe juttatja azt a tv-műsort, amit az MTV pécsi stúdiójával közösen ezen a címen tíz évig szerkesztettem és vezettem. A kilencvenes években az MTV 1-es és 2-es csatornáján sugárzott műsor népszerűsége arra engedett következtetni, hogy a természetgyógyászatban óriási az érték, s hogy az embereknek kezd elegük lenni a súlyos mellékhatásokkal bíró, és sok esetben csak a tüneteket kezelő orvosi szerekből. Világossá vált az is, hogy ezek az emberek a hivatalos medicina berkeiben nem, vagy alig nyernek gyógyírra. Az orvostudomány bámulatra méltó eredményeit persze senki nem vitatja.

Válaszolva a kérdésedre: nekem nem kell magyarázni, hogy felesleges ágyúval lőni verébre, azaz antibiotikumot adni olyan hűléses, vagy vírusos eredetű megbetegedésekre, amelyek gyógyteákkal jobban gyógyíthatók, vagy májkárosító koleszterincsökkentőket felírni, ha a probléma némi étrendi változtatással is megoldható. Igen, alkalmazzuk a gyógynövényeket és egyéb természetes módszereket otthon, és a legritkább esetben szedünk gyógyszert. Ha influenzásak vagyunk, megoldjuk homeopátiás szerekkel, vitaminokkal, gyógyteákkal, izzasztással – ahogy azt nagymamáink tették. A kislányom gyerekkorában csak akkor szedett antibiotikumot, ha tüszős mandulagyulladása volt. A hangsúly a betegségmegelőzésen, a megfelelő táplálkozáson és a rendszeres mozgáson van az életünkben. Egyébként mindig megdöbbenek, amikor valaki büszkén kijelenti: „én nem hiszek a gyógynövényekben!” Nem hisz abban, amivel évezredeken át gyógyítottak? Nem hisz a természet csodájában? Sokkal inkább hisz a kémiai laboratóriumokban kotyvasztott vegyi kombinációkban?

Hihetetlen, hogy a technikai civilizáció mennyire átmosta az emberek agyát! Hihetetlen, hogy bizonyos értelemben ugyanolyan szellemi sötétségben élünk, mint a középkorban! A másként gondolkodókat a felszentelt egészségügyi hivatalok legszívesebben máglyára küldenék – persze ebben az anyagi érdekeltség is közrejátszik. Nap, mint nap tanúi lehetünk annak, hogy a gyógyszer ugyanolyan piaci áru, mint bármelyik élelmiszeripari termék, s a világméretű gyógyszerlobbi a minél nagyobb haszon érdekében álságos és gátlástalan magatartást tanúsít. Elég, ha csak a pár évvel ezelőtti H1N1 influenza vírus elleni hisztérikus kampányra gondolunk. Egy amerikai szaklapban olvastam, hogy az USA-ban évente többen halnak meg gyógyszer-mellékhatások következtében, mint a második világháborúban összesen. Másfelől az is érthető, hogy az egészségügyi hatóságok a természetgyógyászat területén itthon tapasztalható kaotikus viszonyokban rendet szeretnének teremteni.

Béki Gabriella:

– Hogyan segít ebben az újság?

Görgei Katalin:

– Leginkább úgy, hogy igyekszünk autentikus forrásból, hiteles szakemberek segítségével információt nyújtani. Az írások jelentős része német szakanyagokból történő fordítás. Németországban ugyanis a természetgyógyászat, vagy helyesebben az úgynevezett komplementer medicina sokkal inkább részét képezi a hagyományos orvoslásnak, és orvosok alkalmazzák a praxisukban – ennek megfelelő színvonalon. Ezen kívül a szerzőink jelentős része orvos, olyanok, akik – túlmutatva a hivatalos medicina korlátain – holisztikusan képesek látni az embert és annak problémáit, lelki-spirituális összetevőivel, illetve környezeti-társadalmi, sőt asztrológiai összefüggéseivel együtt.

Felfogásuk szerint nem az allopátia hívei, vagyis nem valami ellen dolgoznak a szervezetben, hanem elsőként a szervezet öngyógyító mechanizmusait próbálják lendületbe hozni ártalmatlan, szelíd módszerekkel. Teret adunk a több ezer éves keleti gyógyító rendszerek ismertetésének, amelyek individuumként tekintenek az emberre, akinek saját, mindenki mástól különböző optimális működése van. E filozófiák szerint mindent áthat az egyetemes életenergia, azaz, ha az ember valamiért nem lélegzik együtt a mindenséggel, akkor az megbontja testének, szellemének és lelkének benső harmóniáját, s nem tudja ellátni közvetítő szerepét ég és föld között. Vagyis beteg. A keletiek már évezredekkel ezelőtt hihetetlenül finom és pontos diagnosztikai módszereket alkottak, amelyek segítségével a nyugati értelemben vett betegségek már évekkel megjelenésük előtt felfedezhetők. A keleti gyógyászat tehát nem várja meg, amíg az energiazavar anyagi formában, például fekélyben ölt testet. A gyógyítás számára a harmonizálást, a különféle testi-lelki funkciók összerendeződését jelenti.

Úgy gondolom, nem hiábavaló ennek az egészségügyi-kulturális kincsnek a közzététele, és mindenekelőtt a betegségmegelőzést szolgálja. Büszke vagyok arra is, hogy a Természetgyógyász Magazin kezdetektől fogva állandó szerzőgárdával dolgozik, olyanokkal, akik a szakma legjelesebb képviselői. Müller Péternek, a népszerű ezoterikus írónak állandó rovata van nálunk.

Béki Gabriella:

– A lapban tehát helyet kapnak az ezoterikus, okkult rendszerekről szóló írások is?

Görgei Katalin:

– Részben. Nézd, én azt hiszem, hogy bizonyos jelenségek akkor is léteznek, ha a tudomány még nem képes bizonyítani őket. Másrészt a természetgyógyászati eljárások jelentős része tudományosan is magyarázható. Nem szaklap a mienk, de arról szól, ami benne van a köztudatban. Újságíróberkekben van egy mondás: amiről beszélnek, az igenis létezik! Természetesen a cikkek kiválasztásában tetten érhető a szubjektivitás, a szerkesztő személyisége. Mivel alapvetően kritikus alkat vagyok, sok mindenben kételkedem, számos téma nem kerülhet a magazinba. lehet, hogy túlsarkítottnak tűnik, de felelősséget kizárólag azért tudok vállalni, amit beilleszthetek a gondolati rendszerembe, a világképembe. Ugyanakkor hajlandó vagyok nyitottan végighallgatni, kipróbálni bármit, és ha racionális vagy tapasztalati úton meggyőződöm a működőképességéről, szívesen felvállalom a jelenség közzétételét.

Béki Gabriella:

– Mi a véleményed az úgynevezett paramedicináról?

Görgei Katalin:

– A gyógyulás mindenkinek a saját ügye. Abból a szempontból is, hogy a jótékony folyamatok beindulásáért mi magunk felelünk. legyen az orvos, natúrgyógyász vagy modern „varázsló”, csak segíteni tud abban, hogy a beteg végső soron önmagát gyógyítsa. Ehhez bizalom, sőt hit kell. Elfogadom, hogy ha a varázsló ráolvasásaitól jobban érzi magát egy beteg, akkor a varázslót illeti a dicséret. Ennek ellenére a magazinban nem ilyen jellegű írások szerepelnek túlsúlyban. Ám felesleges lenne egy természeti lénynek azt gondolnia, hogy a természet a maga kimeríthetetlen és logikusan építkező rendszereivel nem gondoskodott az ember gyógyulásának lehetőségeiről.

A mindenki számára nyilvánvaló természetgyógyászati eredményekben általában bízom, hiszen rengeteg hiteles terapeutát, orvos-természetgyógyászt ismerek. Éppen ezért azt gondolom, a naturopátiának előbb-utóbb óriási szerepe lesz a krónikus betegségek kezelésében, a rehabilitációban és a megelőzésben. A magazin jórészt ezt az útkeresést mutatja be. Amúgy hidd el, rendkívül szűk ám az a tematikai mezsgye, ahol egy ilyen lap, mint a mienk, lavírozhat – megőrizve a tisztességét. olyan lapot akartam és akarok csinálni, ami nem szaklap, hanem sok emberhez szól. Egy „újságnak” ugyanis az első számú ismérve az, hogy sokan olvassák. Nagyon nehéz tehát megtartani az egyensúlyt a hiteles és a nagy érdeklődést vonzó bulvárinformáció között. szerkesztői szempontból ez utóbbit sem kell lebecsülni, mert vallom, hogy mindenkihez a saját fejlettségének megfelelően kell eljuttatni azokat az értékes morzsákat, amelyektől fejlődni képes. Egy szó, mint száz, olyan lapot akartam és akarok csinálni, amely megbízható és mérvadó, színvonalas, van karaktere, és kielégíti az érdeklődők növekvő kíváncsiságát.

Béki Gabriella:

– Nem vagy te maximalista?

Görgei Katalin:

– Dehogynem! Amúgy érdekességként jegyzem meg, hogy a környezetemben lévő, asztrológiával foglalkozó csodabogarakkal megcsináltattam a horoszkópomat. Ebből kiderült, hogy a születési képletemben jelen van a Merkúr, ami a kommunikáció és a hírközlés bolygója. kódolva van tehát az újságírás az életemben? Lehet. Most már azt sem tartom véletlennek, hogy a középiskolában Manyi néni és Moravcsik tanárnő egyszer megbízott a fillér című iskolai lap főszerkesztésével. Rajtam kívül bizonyára senki nem emlékszik erre, mert nem hagytam nyomot az újság életében. lövésem sem volt, hogy mit kell kezdeni egy ilyen sajtónyomtatvánnyal, így hamarosan átvette ezt a feladatot egyik nagyszerű iskolatársunk, Lukácsi Béla, aki erre akkor sokkal alkalmasabbnak bizonyult.

Béki Gabriella:

– Visszatekintve az életedre, segített-e az utadon az, hogy nőnek születtél?

Görgei Katalin:

– Néha igen, néha nem. Ami a jelenlegi munkámat illeti, azt gondolom, hogy a természetgyógyászat is bizonyos értelemben nőnemű jelenség, vagyis: beleérző, szelíd, gondoskodó és figyelmes. Az benne a lenyűgöző, hogy nem részletekben, hanem globális összefüggésekben szemléli az embert, és ezt olyan tapintattal és empátiával teszi, amitől nőivé lényegül az egész. A személyes hangot, az eljárások során nélkülözhetetlen gyengéd testi kontaktust, a közérthető magyarázatokat rendkívüli módon igényli az emberek jelentős része. Nem véletlen, hogy a világ legfejlettebb régióiban trend az egészségkultúra részét képező testi-lelki wellness.

Béki Gabriella:

– Elégedett vagy az életeddel?

Görgei Katalin:

– Igen, abszolút. Úgy érzem, csodás életem volt, van, rengeteg élménnyel, kalanddal, sikerrel. Beutaztam a fél világot. Azt csinálom, amiben örömömet lelem, ami egyszersmind a munkám, a megélhetésem és a hobbim. Van egy csodálatos gyermekem, akivel a mai napig szimbiózisban élünk.

Béki Gabriella:

– Hogy „stílusosan” fogalmazzak: mi szeretnél lenni a következő életedben?

Görgei Katalin:

– Nagyságos asszony, vagy versenytáncos.

Béki Gabriella:

– Komolyan mondod?

Görgei Katalin:

– Nem. De ami ezt kimondatta velem, talán az a tapasztalat, hogy bizony az életünk küzdelmek sorozata, és semmit nem adnak ingyen. szokták mondani: az élet elénk tárja a lehetőségeket, csak nem kell neki ellent állni. és persze a lehetőségeket kihasználandó, rengeteget kell dolgozni, ami néha nagyon fárasztó és konfliktusokkal teli. Egy nagyságos asszonynak kevesebb a felelőssége, a versenytáncos pedig látszólag(!) gyönyörűen és önfeledten végigtáncolja az életét. Egy bizonyos: bárkit, bárhova is terel a sors, semmilyen tudás nem bizonyul feleslegesnek. A technikumnak és a közgazdasági egyetemnek köszönhetően a mai napig érdeklődéssel figyelem a gazdaságpolitikai történéseket, és magabiztosan irányítom a nem kis gazdasági felkészültséget kívánó lapkiadó cégemet.

Béki Gabriella:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2014 márciusában