Sebők Vilmos – Lépcsőfokok I.
Érettségi éve: 1991
futballista
„teljes az életem”
1987-től volt a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola tanulója és focicsapatának oszlopos tagja. Ötvenkétszeres válogatott lett – a Mester utcai szakközépiskola csapatából messze a legsikeresebb futballista. Az Újpesttel bajnoki címet nyert. 1996-ban bekerült az olimpiai csapatba. Játszott Angliában a Bristolban, utána Németországban Mannheimben, majd az Energie Cottbus csapatában, amelyik akkor jutott fel a Bundesligába. Ma a sportklub televíziós sportcsatorna állandó szakértője, munkatársa. Nős, egy kislánya van.
Somogyi Zsolt:
– Hogy kerültél a futball közelébe?
Sebők Vilmos:
– Édesapám szeretett játszani, és volt tehetsége is a sporthoz, Újpesten futballozott, de akkoriban sok kiemelkedő képességű játékos volt a magyar klubokban, neki Göröcs János volt a riválisa, szóval csak néhány meccsen szerepelt a liláknál. Alsóbb osztályokban játszott később, és amikor kisgyerek voltam, természetes volt, hogy labdázott velem, tanítgatott erre-arra, de nem kellett noszogatni, szerettem focizni én is. Kilencéves voltam, amikor apám azt mondta, hogy el kellene menni klubba játszani, hogy igazolt játékos legyek, hogy ott képezzenek.
Somogyi Zsolt:
– Ha az édesapád Újpesten játszott, miért a Fradiba, a Népligetbe kerültél?
Sebők Vilmos:
– Nyilasi Tibor volt a példaképem, őt nagyon szerettem, talán ezért. Amikor kicsi voltam, Nagytétényben laktunk, később beköltöztünk a belvárosba, a Visegrádi utcába, onnan jobban megközelíthető volt a Fradi-pálya. A serdülő hatba kerültem, és öt évig ott játszottam, ekkor tanultam meg a játék alapjait.
Somogyi Zsolt:
– Amikor középiskolás lettél, a sulit még I. István Szakközépiskolának hívták, hogyan kerültél ide, és annak focicsapa tába?
Sebők Vilmos:
– Az iskola és a Ferencváros között akkor már szoros volt a kapcsolat, főleg Patonyi Lászlónak, a főnöknek köszönhetően. Általa sok Fradi-játékos került ebbe az iskolába.
Somogyi Zsolt:
– Igen, de te át is igazoltál az iskolai csapatba.
Sebők Vilmos:
– Így van, akkor jött a serdülő egyes korosztály, akkor nagyon sok játékos volt a csapatban, és úgy tűnt, nem sokat játszanék. Főnök pedig ismerte azokat a korosztályokat, akik a középiskolai korhoz közel voltak, és mert úgy tűnt, több játéklehetőségre számíthatok az István csapatában, átjöttem. pontosabban, átjöttünk, nem voltam egyedül, hiszen a Fradiban együtt játszottam gyerekként Lukács Zoltánnal, Lúciával és Rakonczai Imrével, mi hárman egyszerre búcsúztunk el a Fraditól, és lettünk Istvános focisták.
Somogyi Zsolt:
– Utólag hogy látod, jó döntés volt?
Sebők Vilmos:
– Nézd, mivel a felnőtt válogatottig jutottam, és játszottam külföldön, mondhatom, hogy igen. De tizennégy éves korban még nem lehet látni, kiből lesz igazán jó futballista, sok tehetség van, de a legtöbben elkallódnak valahol. Az iskolában akkor két csapat volt, az elsősök és másodikosok voltak a ,,kicsik”, a harmadikosok és negyedikesek a ,,nagyok”.
Somogyi Zsolt:
– Hogy kezdődött az iskolai focikarrier?
Sebők Vilmos:
– Balatonszemesen volt edzőtábor, ott ismerkedtem meg a csapattal 1987 nyarán, és megkönnyítette a helyzetet, hogy két korábbi csapattársammal érkeztem, de a nagyobbak is kedvesen fogadtak, hamar beilleszkedtünk.
Somogyi Zsolt:
– Mennyire volt fontos a tanulás? Mennyire érdekelt a közgazdaságtan?
Sebők Vilmos:
– Őszintén? Akkoriban más világ volt, nem volt akkora nyomás a gyereken, hogy muszáj jól tanulni, mert később nem lesz munkája, és nem titok, a futball volt a legfontosabb az életünkben. A pénzügyi dolgok érdekeltek, de maga a könyvvitel, nem beszélve a gépírásról, nem az én világom volt. Bíró Bea, a magyar irodalom tanár volt az osztályfőnök, és emlékszem, tanított Horn Gábor is minket, aki nem sokkal később SZDSZ-es országgyűlési képviselő lett. Szóval azt azért nem gondoltam, hogy valaha egy bankban vagy egy biztosítónál dolgozom majd, bár nem tudom, mi lett volna, ha a futballkarrier végül nem jön össze. Mégis jó szívvel emlékezem vissza azokra az évekre, jó volt a társaság. Szerettünk együtt lenni, jó volt péntek esténként eljönni a Csoncsi-diszkóba, ahol George Michael slágereire táncoltunk. Én az ő zenéjét kedvelem azóta is. A suliban ebédeltünk, és együtt mentünk az edzésekre, jó időszak volt.
Somogyi Zsolt:
– Nem beszélve az utazásokról.
Sebők Vilmos:
– Hogyne, szuper volt, 1988 nyarán mindkét csapat elindult az USA kupán, Minneapolisba utaztunk, az nagyon nagy szó volt, pár napot New Yorkban is eltöltöttünk. Aztán jártam Franciaországban, Németországban, Angliában Norwichban. Volt olyan nemzetközi torna, ahol az olasz Intert is megvertük, ezek a meccsek is minden bizonnyal hozzájárultak a fejlődésemhez. A legnagyobb sikert utolsó évesként, 1991 nyarán értük el, amikor Ausztráliában, Sydneyben megnyertük a Kanga kupát. Négy év alatt összeszoktunk, erős csapatunk volt, és a sok külföldi torna után sikerült végül a kupát megszereznünk.
Somogyi Zsolt:
– Emlékszem, akkoriban középpályás voltál, mégis, védőként lettél igazán sikeres.
Sebők Vilmos:
– Így van, és ebben szerepe volt főnöknek is. Addig Földeák Péter, Pepe volt a söprögető, de ő előre akart menni a csatársorba, és főnök mondta, menjek hátra én, próbáljuk ki. Kiderült, hogy ez fekszik nekem, addigra amúgy is nagyon megnőttem, a hosszú lábaimmal sokat szereltem, jól helyezkedtem, sokszor sikerült lesre állítani az ellenfelet, valahogy ráéreztem, mikor indít az ellenfél, és időben kiléptem. Szóval, jól ment ott a játék, és végül ezen a poszton értem el sikereket felnőtt futballistaként.
Somogyi Zsolt:
– Milyen volt a kapcsolatod Főnökkel?
Sebők Vilmos:
– Tudtuk, hogy kedveli a játékosokat, az élete volt ez a csapat, a Moszkvics csomagtartója tele volt labdákkal, úgy mentünk a Népligetbe edzeni. Igaz, volt, amikor bent az erdőben, egy régi, elhanyagolt pályán tudtunk csak edzeni, vagy ha ott sem, a domb mellett, ahova erőfejlesztés céljából fel kellett szaladni sokszor, a füves területen játszottunk, melegítő felsőt tettünk a földre, az volt a kapufa. Szóval, a lelkesedés megvolt, de a körülmények enyhén szólva messze voltak a profizmusban látottaktól, ezt csak azért mondom, mert sokan kérdezik, miért kapunk ki a hollandoktól, a németektől? Talán azért is, mert ők máshol, másképp edzenek. Visszatérve: nem volt kivételezés, ha rossz jegyeid voltak, szóvá tette, ha szombaton gólt rúgtál, az nem jelentette azt, hogy hétfőn nem kell felelned, erre odafigyelt. A futballt szerette, és a mi csapatunkban voltak tehetségek, sokszor nyertünk, szerintem büszke volt ránk.
De gyerekek voltunk, fiatalok, és főnök tudta ezt, nem szerette, ha valaki mással is foglalkozott, mint a focival. Emlékszem egy esetre, kitaláltam, hogy úgy akarok kinézni, mint George Michael, akinek szőkére melírozott tincsek voltak a hajában. Az edzés előtt meglátott, aztán annyit mondott: ,,Na, jampecokra nincs szükségünk.” De azért nem haragudott igazán.
Somogyi Zsolt:
– Kapcsolatban maradtatok, amikor már válogatott futballista voltál?
Sebők Vilmos:
– Persze. Azt hiszem, büszke volt arra, hogy valaki, aki négy évig az ő csapatában játszott, az ő edzésein vett részt, NB I-es játékos lett, még ha nem is a Fradiban, úgy láttam, büszke arra, hogy a nemzeti csapatban is pályára léphetett egy tanítványa. Telefonon többször beszéltünk, előfordult, hogy elhívott a szent István későbbi csapatának az edzésére, talán egyfajta példát akart ezzel mutatni főnök, hogy érdemes komolyan venni az edzéseket, mert messzire el lehet jutni.
Somogyi Zsolt:
– Hogy folytattad a pályafutásod az iskolai évek után?
Sebők Vilmos:
– A külföldi túrákon velünk utazott Dalnoki Sándor rádióriporter, és ő ismerte a Tatabánya akkori edzőjét, Tornyi Barnabást. Felhívta, hogy van itt két ügyes srác, Lúcia és én, nézzen meg minket. A Bányász Hajdúszoboszlóra utazott nyári edzőtáborba, abban maradtunk, hogy Budapesten, az Andrássy úti MLSZ-székház előtt felvesznek minket. Előttem van, ahogy álldogálunk ott, én az akkor Ausztráliából hozott melegítőmben. Jött a busz, ott ültek a nagy felnőtt focisták, mi nagyon kisgyerekeknek tűnhettünk mellettük. Szerintem nem igazán vártak minket, az első edzéseken abban az ausztrál melegítőben edzettem, még szerelésünk sem volt. De megfeleltünk, mindkettőnket leigazolt a Tatabánya, hétezer forint volt a fizetésünk, és ketten kaptunk egy lakást. Itt bemutatkozhattam az NB I-ben, ám sajnos a csapat kiesett az NB II-be. Egy rövid ideig Rákospalotára, a REAC-hoz igazoltam, ott pedig Rakonczai Imrével lettünk újra csapattársak, de visszamentem Tatabányára.
Somogyi Zsolt:
– Mikor indult el felfelé a karriered?
Sebők Vilmos:
– Az ESMTK-val (Erzsébeti Spartacus Munkás Testedző Kör) játszottunk Erzsébeten, és sikerült a legvégén egy szép gólt szereznem. Hátul szereltem, elindultam, átvittem a labdát a pályán, és lőttem – ezzel megnyertük a meccset. Ezen a meccsen ott volt Garami József, aki akkor az Újpest edzője volt, de én ezt nem tudtam. Később mondták Tatabányán a vezetők, hogy érdeklődik irántam az Újpest. Akkoriban létezett kettős igazolás, így egy ideig a Megyeri úton edzettem, és Tatabányán játszottam. 1995 nyarán, a szezon elején Kassán játszottunk nemzetközi kupameccset, és az egyik légiósunk megsérült a meccs elején, Garami Józsi bácsi pedig engem küldött be. Győztünk, és onnan kezdve mindig a csapat tagja voltam, először beállósként, később középhátvédként. 1996 tavaszán bekerültem az olimpiai válogatottba, és rögtön az A-válogatottba is, Csank János Eszéken, a horvátok ellen küldött pályára.
Nyáron pedig mentünk Atlantába, az olimpiára, ahol ugyan három vereséggel kiestünk, de nem hiszem, hogy szégyenkeznünk kellett volna. Kikaptunk Brazíliától, ahol Dida, Roberto Carlos, Aldair, Juninho, Zé Elias, elöl pedig Ronaldo és Bebeto játszott, világklasszisok, későbbi világbajnokok, szerintem nagy szó, hogy egy óra játék után 1-1-re álltunk ellenük. Kikaptunk Nigériától, ahol Kanu, Okocha játszott, ők nyerték az olimpiát.
Somogyi Zsolt:
– Az olimpia után már stabil NB I-es és válogatott játékos voltál.
Sebők Vilmos:
– Így van, Csank János után Bicskei Bertalan lett a szövetségi kapitány, és itt is megtalálható az iskolai szál: Berci bácsi fia, ha jól tudom, egy évfolyammal felettem járt a suliba, ismertük egymást. Bicskeinél is játszottam, közben pedig az Újpest is megerősödött, 1998 tavaszán megnyertük a bajnoki címet, halkan teszem hozzá, a klub azóta sem szerzett arany -érmet.
Somogyi Zsolt:
– Akkoriban a legjobb játékosok külföldre szerződtek, a szakmai fejlődés és a sokkal jobb anyagi lehetőségek miatt, te Angliába igazoltál.
Sebők Vilmos:
– A Bristol másodosztályú csapat volt, másfél évig voltam a klubnál. Meg kell mondanom, az nagyon speciális bajnokság: erőszakos, rengeteg az ütközés, kevés a futball, engem meg inkább játszós védőnek tartottak, nem rugdostam el a labdát, hanem próbáltam összjátékot kezdeményezni, ha volt lehetőség, előretörni – na, Angliában egyszer megindultam, az edzőm üvöltött: soha többé, én bekk vagyok, ne menjek sehova. Rúgjam csak előre a labdát. Nem az én stílusom volt ez, így amikor lehetőségem volt Németországba igazolni, elköszöntem Bristoltól.
Somogyi Zsolt:
– Hol játszottál?
Sebők Vilmos:
– Rövid ideig Mannheimben voltam, majd megkeresett az Energie Cottbus. A csapat akkor jutott fel először a Bundesligába, a város az egykori NDK területén, vagyis a keleti részen fekszik, az egész környék megőrült, hogy a csapat a legmagasabb osztályba jutott. Mivel ez soha előtte nem sikerült, őrült felhajtás volt a csapat körül. Minden meccs érdekes volt, ráadásul rögtön a bajnokság elején. Utána jött hozzánk a Bayern München. Azzal nem mondok semmit, hogy telt ház volt: ha százezer néző befért volna, eladtak volna annyi jegyet, mindenki belépőt akart szerezni, tőlünk is kértek, de már nem volt több jegy – a Bayern bajnoki meccsen Cottbusban? Elképesztő futballőrület volt a városban, már a meccs előtt is.
Somogyi Zsolt:
– Utána még inkább: a Cottbus, erre jól emlékszem, Sebők Vilmos góljával 1-0-ra győzött, világszenzációt okozva.
Sebők Vilmos:
– Az első perctől a Bayern támadott, de erre készültünk, és egy gyors ellentámadásnál elindultam én is, ott nem tiltották az edzők. Végigvittük az akciót, majd a kapu előtt pattogott a labda, és épp elém passzolták, Oliver Kahn, a világ egyik legjobb kapusa már nem tudott menteni, közelről bepasszoltam a sarokba. Felrobbant a stadion, de utána úgy beszorultunk, hogy a felezővonalat sem láttuk, de szervezett védekezéssel, meg nem kevés szerencsével megúsztuk, megvertük a Bayernt. Gondolhatod, milyen népszerűek voltunk a városban, egész Németország ezzel foglalkozott, a kis keleti csapat csodájával, rólunk szólt a tévé, a gólomat mutogatták egész nap, szóval, nem mindennapi élmény volt.
Somogyi Zsolt:
– Közben folyamatosan válogatott voltál.
Sebők Vilmos:
– Igen, Csank János után Bicskei Bertalan, majd Gellei Imre is meghívott a nemzeti csapatba, ötvenkétszer léphettem pályára, azt hiszem, erre a számra büszke lehetek, és kilenc gólt lőttem.
Somogyi Zsolt:
– A karriered itthon, vidéken fejezted be.
Sebők Vilmos:
– Rövid ideig Izraelben futballoztam, itthon pedig Zalaegerszegen, ahol előfordult, hogy egy idényben tíz gólt lőttem, ami védőként nagy szó, még akkor is, ha ezek többsége tizenegyesből született. Később Diósgyőrben játszottam, aztán szép lassan abbahagytam, ma pedig a sport klub televíziós csatorna szakértőjeként dolgozom. Megnősültem, van egy gyönyörű kislányom, teljes az életem.
Somogyi Zsolt:
– Hogy látod: mit köszönhetsz az iskolának?
Sebők Vilmos:
– Rengeteg barátságot.
Készült 2014 márciusában