Baski Gábor – Lépcsőfokok II.
Érettségi éve: 1990
polgármester
„tisztességre, egyenességre neveltek”
1970. október 12-én született Budapesten, de mindig is Makádon élt. Az általános iskola elvégzése után évvesztesként 1985-ben kezdte meg tanulmányait a Mester utcában, ahol 1990-ben érettségizett. Raktárosként, majd biztosítási üzletkötőként kezdett dolgozni, később a MOL Nyrt. ráckevei benzinkútjának vezetője volt. 1994 óta önkormányzati képviselő, 2006-ban függetlenként indulva lett a település polgármestere, azóta kétszer is újraválasztották. Nős, két gyermek édesapja.
Baski Gábor:
– Parancsolj, itt a névjegykártyám.
Somogyi Zsolt:
– Köszönöm, de ismerlek 1987 óta, és a telefonszámod is megvan.
Baski Gábor:
– Tudom, bocsánat, nagyon hozzászoktam ehhez. Amikor még biztosítási üzletkötőként dolgoztam, később, amikor a polgármesteri hivatalban, gyakran találkoztam új emberekkel. És tudod, hogy van az: bemutatkoztok, de olyankor az ember inkább arra figyel, hogy a saját nevét jól mondja, mint arra, pontosan hogy is hívják a másikat. Sokszor találkoztam azzal, hogy akivel megismerkedtem, a kézfogással együtt a névjegykártyáját is nyújtotta, és hamar rájöttem, nem is rossz megoldás ez. Már a tárgyalás közben rápillantva a keresztnevén szólíthatod, nem rontod el, tudod, hogy írja helyesen, aztán ha szükséged van rá, megvan a telefonszáma, a mail címe – szóval, én is így csinálom. Mi ismerjük egymást, de azért tedd csak el!
Somogyi Zsolt:
– Rendben. Nem akarlak megbántani, de én a Mester utcai iskolánkban hallottam először Makád nevét, hiszen te onnan érkeztél. De utánanéztem, és az internetes szócikk szerint, idézem: Makád község a Csepel-sziget déli részén a sziget legalsó községe. Budapesttől való távolsága ötven kilométer, Ráckevétől délre tíz kilométerre fekszik. Három oldalról a Duna veszi körül. Nyugaton határolja a Nagy-Duna, ahogy Makádon mondják az „öreg” Duna, keleten a Ráckevei–Soroksári- Duna-ág, Makádon ma is „kis” Duna a neve, délen a két Duna összefolyása, északon Szigetbecse és Lórév községek határa zárja be.
Baski Gábor:
– Nincs benne, hogy nagyon jó a levegő, gyönyörű a táj, szépek az erdők, és mi nagyon szeretjük. Makádon ezerháromszáz ember él.
Somogyi Zsolt:
– Község?
Baski Gábor:
– Hivatalosan igen, de nyugodtan szólítsd falunak, én is annak hívom, hiszen az. Nincsen azzal semmi baj. Sőt! Én nagyon szerettem gyerekként is ott élni. Édesapám kőműves volt, ismerték, szerették, édesanyám pedig a tanácsban dolgozott, emlékszel, akkoriban így nevezték – a lényeg, hogy ismerték, szerették őket. Aztán a nyolcvanas években összevonták ezeket a tanácsokat, a környék településeit egy irányítás alá terelték, akkor háztartásbeli lett, de nem unatkozott, hiszen négyen vagyunk testvérek: két nővérem és egy öcsém van.
Somogyi Zsolt:
– Ma te vagy Makád polgármestere, ezek szerint nem te vagy az első, aki a település vezetésében dolgozott.
Baski Gábor:
– Így van, az édesanyám anyakönyvvezető volt a hatvanas-hetvenes években.
Somogyi Zsolt:
– Milyen volt a gyerekkorod, és hogy kerültél Makádról a Mester utcába?
Baski Gábor:
– Felhőtlen. A falusi focipályán rúgtuk a labdát, imádtunk játszani, engem ugyan sokszor beküldtek a kapuba, mondván, még én védek a legjobban, de a legtöbbször a mezőnyben szaladgáltam. Ennek azonban volt jelentősége: a ráckevei Kovács Zsoltot már akkor ismertem, együtt fociztunk, ő később a Ferencváros játékosa lett, és a Fradi révén került az iskolába, két évfolyammal felettem járt. Ő mondta, hogy ez jó suli, ő nagyon szereti, és nemcsak a Fradisták járnak oda, hanem van saját csapata is az Istvánnak. Alig kezdtem el a nyolcadikat, amikor a szüleimmel bementünk Patonyi Lászlóhoz, akivel megismerkedtünk, beszélgettünk tanulásról, fociról is persze, és azt mondta: rendben, fel vagy véve. És elmesélte, hogy szó van róla, az Újpesti Dózsából jönne egy kapus hozzánk, de az még nem dőlt el véglegesen.
Ha idejön a srác, mondta Főnök – akik olvassák e könyvet, biztosan tudják, az igazgatóhelyettes urat mindenki így szólította –, akkor a mezőnyben focizhatsz, ha nem, akkor kapus leszel. Nem tudtam, kiről van szó, de majdnem egy év telt el, amíg el nem kezdődött a középiskola, és szinte minden nap eszembe jutott: csak jöjjön oda az az újpesti srác is! Nem rossz védeni, de úgy voltam vele, jobb azért kint játszani… Aztán Füzes Zoltán az osztálytársam, a barátom lett, és négy évig állt a kapuban, én meg előtte, a védősorban futballoztam.
Somogyi Zsolt:
– Tudom, hogy aki a futballcsapat tagja volt akkoriban, annak ez meghatározó élménye.
Baski Gábor:
– Hogyne, hiszen a csapatban nemcsak osztálytársak voltak: játszottak idősebbek, később a nálad fiatalabbak, minden szünetben ismerősökbe, barátokba botlottál. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas, szeretetteljes család, persze, hogy ez meghatározó élmény. Akkor csak jól éreztük magunkat, utólag visszanézve érzi az ember, hogy ajándék volt, amit az iskolai négy év adott. Ha főnök élne, és minden játékosa elmondaná, mennyire jó volt az az időszak, akkor sem tudnánk megköszönni neki azt a rengeteg közös élményt, a sok nevetést, a világraszóló utazásokat, az ott kötött, életre szóló barátságokat.
Arról nem beszélve, hogy nekem különösen fontos volt, hogy ide járhatok a Ferencvárosba, a kilencedik kerületbe. A két nővéremet ugyanis nem vették fel előttem oda, ahova jelentkeztek, pedig a makádi általános iskola jónak számított, mindketten jeles tanulók voltak. Később derült ki, hogy a felvételi papírokon ott volt, hogy a szülők nem párttagok, és ez játszhatott közre. Édesanyámnak voltak ismerősei, ők néztek utána, hol akadtak el ezek az ügyek, akkor tudtuk meg, hogy bár két szorgalmasan dolgozó ember négy gyereket nevel tisztességben, becsületben, az nem feltétlenül elég. Még a jó bizonyítvány sem…
Rég volt. És emberek vagyunk, az sem meglepő, ha valaki ma teljesen mást mond a politikáról, mint akkoriban… De nem ez a fontos, hanem az: miután csaknem egy évvel a sulikezdés előtt Patonyi László engem már megnyugtatott, hogy felvettek, vártam, hogy elkezdődjön, és nem kellett átélnem, amit a nővéreimnek. Bár a makádi általánosban még javasolták utána, hogy ne ide jöjjek, más iskolákat is írjak be előbb a jelentkezési lapomra, én már rég eldöntöttem, hogy ide akarok járni.
Somogyi Zsolt:
– Ötven kilométer. Van, aki ingázna, de te kollégista voltál.
Baski Gábor:
– Így van, az egyszerűbb volt, és ma azt mondom, az is egyfajta iskola. sok vidéki srác együtt, a társadalom minden szegmenséből, ötven gyerekre jut egy, vagy két zuhanyzó, meg kell tanulnod alkalmazkodni, odafigyelni a másikra, és ha úgy adódik, megvédeni, ami a tiéd. Több koleszban is laktunk, de én szerettem, hiszen ott is szinte csak futballisták vettek körül, gyorsan kialakultak a barátságok.
Somogyi Zsolt:
– Hogy emlékszel vissza az iskolai mindennapokra?
Baski Gábor:
– Csodálattal tudok emlékezni az iskolaigazgatóra, Gizi nénire (Szabó Balázsné). Tünemény volt, sugárzott róla a gyerekek iránti szeretet, a segítőkészség, nyugodt kiegyensúlyozott pedagógus volt. Jakab Erzsébet, Böbe néni lett az osztályfőnökünk.
Azt hiszem, őt mindenki ismeri, az is, akit esetleg nem tanított. Igazi pedagógus: kemény kézzel fegyelmet tartott, de volt rá példa, hogy együtt nevettünk, ha annak megvolt a helye és az ideje. Az életre nevelt, azt kaptam tőle, hogy a tisztességes, becsületes munka hozhat eredményt. Volt rá eset, hogy elsőévesekként a hétvégi hazautazást minden kollegistának megtiltotta, és összetartást rendelt el, úgy látta, ránk fér egy kis nevelés. Imádta minden osztálytársam.
Ballagáskor úgy engedett utunkra: ,,soha az életben ne csináljatok olyat, amely miatt nem tudtok a tükörbe nézni!” Eszembe jut Széles Lajos, a testnevelő tanár. Magas, erős voltam akkoriban – ma már csak magas vagyok… –, és Tanár úr kapacitált, legyek atléta, sokra vihetném, de én focizni akartam, persze a főnök csapatában. Nem csinált titkot belőle, hogy nem kedveli a futballt, a labdarúgókat, de idővel elfogadtattuk vele magunkat: jók voltunk kötélmászásban, kosárlabdáztunk, atletizáltunk, és rájött, a focisták között is vannak tisztességes emberek, szerettünk az órájára járni. Abban az időben rengeteg ,,Hunyadi” volt az óráin: hazafiságra, küzdeni tudásra is nevelt.
Somogyi Zsolt:
– Ma településvezető vagy. Ebben közrejátszott az iskolai négy év?
Baski Gábor:
– Idén leszek negyvenöt éves, és azt kell mondanom: teljes mértékben. Pedig két és fél évtized eltelt. A nyolcvanas évek második felét töltöttem az iskolában, és meglepő volt számomra, hogy létezik diákönkormányzat, megkérdezik a gyerekek véleményét, sőt, az Istvános napokon, ahol különböző kulturális programok is voltak tanítás helyett, hírességek jöttek el beszélgetni velünk. Nem felejtem el, amikor Földes László, Hobo is eljött, és mondta nekünk: ne törődjetek bele abba, ami van, álljatok ki a véleményetekért, lázadjatok! 1987-ben mondta ezt nekünk, mi meg csak néztünk: jó itt a suliban, tanulunk, ebédelünk, rohanunk edzésre, majd este a kollégiumi tanulószobában készülünk a másnapra – mi ellen lázadjunk?
Oké, azért már láttuk, hogy milyen a politikai rendszer, de egyrészt az már a vége felé járt, mi pedig felhőtlenül boldogok voltunk. Ha ma visszaemlékszem, a demokrácia alapelveivel az iskolában találkoztam: hallgass meg másokat, és azért, mert más nem azt gondolja, amit te, még lehettek nagyszerű barátok. Azt hiszem, ez akkor már az István szellemisége volt: a gyerek tanuljon, fejlődjön, de érezze fontosnak és boldognak magát.
Somogyi Zsolt:
– Visszatérve a futballra: akkoriban kezdett a csapat külföldre utazni, sőt, olyan helyekre is eljutottunk…
Baski Gábor:
– Volt, aki azt mondta erre: csak dumálok, nagyokat mondok. Még hogy Minneapolis, Rio de Janeiro, Toronto? Na ne már! Amikor lejárt az útlevelem, újat csináltattam, be akarták vonni a régit: sajnos, mondtam, elvesztettem. Füllentettem, de volt rá okom: máig megvan az amerikai vízum benne – persze, lejárt rég, de ott van –, a pecsét, amely a Brazíliába történő belépés napját jelzi, a kanadai követség engedélye… pótolhatatlan, felbecsülhetetlen számomra, és nemcsak azért, mert megmutathattam, aki nem hitt nekem: tessék, itt vannak a belépést igazoló pecsétek. 1987-ben Norvégiába utaztunk először, és aztán már kaptuk a meghívókat a világ túloldaláról. Főnök pedig nemcsak edzőnk, hanem igazi klubmenedzserünk volt, messze megelőzve a korát. Nyolc-tíz hónapig gyűjtögette velünk együtt a pénzt, szponzorokat keresett, és összejött a túrához szükséges összeg. Mai ésszel visszagondolva: óriási felelősséget vállalt azzal, hogy mi ilyen helyekre járhattunk. Emberfeletti volt az akarata és az elszántsága, ez sokunkba beleivódott.
Somogyi Zsolt:
– Merre kanyarodott az életed az érettségi után? És ebben a könyvben szinte kötelező kérdés, hogy az iskolai tapasztalatok, az ott tanultak mennyire segítettek?
Baski Gábor:
– Szerettem volna továbbtanulni, de dolgozni kellett. Édesapám, aki ma nyolcvanöt éves, és szerencsénkre még velünk van, akárcsak anyu, már nyugdíjba ment addigra. Muszáj volt munkát keresnem, és egy raktárban helyezkedtem el. Aztán bevonultam a Fradi-stadionnal szembeni laktanyába egy évre, majd a Hungária Biztosító, később a Generali Biztosító üzletkötője voltam. Három hónapig voltam a raktárban, három évig az egyik, három évig a másik biztosítónál, aztán a ráckevei MOL- benzinkútra kerültem. Ott pedig tíz évig dolgoztam, az első időszakot leszámítva üzletvezetőként, vállalkozóként.
A raktárban még kezdetlegesen, kartonpapírokon vezettük a forgalmat, de a könyvelés fegyelme, a pontosság azért kellett ott is. A biztosítónál számokkal, adatokkal, pénzügyi tranzakciókkal foglalkoztam, persze, hogy hasznát vettem az iskolában tanultaknak. A MOL-nál tizenegy beosztottam volt, vezetni kellett, rendben tartani a pénzügyeket, termékeket rendelni, papírmunkát intézni, kialakítani egy jó csapatot, figyelni a könyvelést, egyensúlyban vagyunk-e…
Persze Istvánosok voltak a benzinkúton is: Kovács Zsolt barátom, akit már említettem, vagy osztálytársam, és a fociban csapattársam, Szanyó Tibor, szintén jó barátom, ő is dolgozott nálam. Ha már volt lehetőségem egy kis közösséget építeni a benzinkút dolgozóiból, a barátokra támaszkodtam, örültem, hogy munkát adhatok nekik. Voltak más vállalkozásaim is: a kilencvenes évek elejétől videotékát nyitottam, az öt évig működött.
Somogyi Zsolt:
– Hogy lettél a helyi politikai élet részese?
Baski Gábor:
– Szinte véletlenül. Még 1994-ben kértek fel képviselőnek. Akkor még biztosítóztam, Makádon szinte mindenkit ismertem, de folyamatosan jártam a környéket: Dömsödön, Ráckevén, szigetcsépen, Szigetszentmiklóson, Tökölön, mindenfelé a környéken megfordultam. Idővel kialakultak ismeretségek, talán tudták, hogy jól építem a kapcsolatrendszerem, van véleményem a világról, aztán tizenkét év után a képviselőtársaim kértek fel: induljak a polgármesterségi címért.
Győztem 2006-ban, majd 2010-ben is, 2014-ben pedig már ellenfél nélkül: talán addigra megismertek, látták, hogyan dolgozom, és hogy Makád, a szülőfalum vezetőként is elfogadott. és ha már kérdezted: könyvelés, jogszabályok, törvények, pénzügyileg rendben tartani a települést – ma is rengeteg haszna van az iskolai tapasztalatoknak.
Somogyi Zsolt:
– Független vagy – létezik ilyesmi tényleg a politikában?
Baski Gábor:
– Szerintem igen. Van, aki azt mondja, a függetlenek kétszínűek, arra hajolgatnak, ahonnan többet remélnek. Meglátásom szerint ez téves teória, nekünk nem telefonálnak le,,piros telefonon”, hogy nem ezt beszéltük meg, ezt vagy azt kell mondani! Soha nem akartam egyik, vagy másik oldal felé sem elköteleződni. Budapesten, vagy nagyobb városban a pártszimpátia döntő lehet a polgármester-választásnál, falun az emberre voksolnak, nem a színekre. Ismerik a múltadat, a családodat, látják, miként neveled a gyerekeidet, naponta rád köszönnek a boltban, segítséget kérnek – a múltat és a jelent ismerve szavaznak a jövőre. Ekkora településen a személyiség dönt, és nem is szeretném, ha az önkormányzatunk párthoz kötődne. Véleménye mindenkinek lehet, és mondja is el, de ne azért kapjunk támogatást, mert ott fent a haver osztogatja a pénzeket, hanem mert a falunak valóban szüksége van rá.
Somogyi Zsolt:
– Így kellene működnie az országnak, csak hát…
Baski Gábor:
– Senkinek nem adtam borítékot, hogy ha döntés van, gondolj ránk, és nálam sem próbálkoznak, hogy ,,polgármester úr, ha utat épít, ön is jól járna, ha velünk csináltatná meg…” Dehogyis! A szüleim és a tanáraim is tisztességre, egyenességre neveltek.
Somogyi Zsolt:
– Mit értél el Makádon?
Baski Gábor:
– 2006 óta hatszázmillió forintos beruházás valósult meg a falunkban: útépítés, a csatornarendszer fejlesztése, óvoda és biztonságos játszótér épült, megújult az iskola, a múzeum és a művelődési ház, próbálunk fejlődni, megszépülni.
Somogyi Zsolt:
– A laikus elámul a hatszázmillió forint hallatán, de ezt mihez viszonyíthatom? Tudod, a suliban mondták, a statisztika olyan, mint a bikini: sokat mutat, de lényeges dolgokat eltakarhat… Szóval, az arányok miatt kérdem: mekkora volumenű beruházás zajlott mondjuk a 2006-os időszakot megelőző nyolc évben?
Baski Gábor:
– lényegesen kevesebb. Az akkori beruházások komoly lakossági hozzájárulással valósultak meg, a mi időszakunkban az önkormányzat és a képviselő-testület teremtette elő a szükséges összegeket. sokat dolgoztunk, hogy a fejlődéshez elengedhetetlen forráshoz hozzájuthassunk, és ma is előrenézünk, azon dolgozunk, hogy a rendelkezésre álló évi 110-120 millió forintból miként tudjuk hatékonyan működtetni a települést. Csak hát… Az országos politika azonnal leér az emberekhez, és egyre inkább látni a reményvesztettséget, hogy munkahelyekre lenne szükség, és nemcsak a szlogenek szintjén…
Somogyi Zsolt:
– Soha nem is akartál eljönni Makádról?
Baski Gábor:
– Nem. Itt vagyok otthon. 1993-ban édesapámmal elkezdtük a házunkat építeni, és hét év múlva mondhattam, hogy na, készen van. Azóta sokat újítottunk rajta, és ez az otthonom. Akkor már ismertem a párom, akit 1997-ben feleségül vettem, abban az évben megszületett Ádám fiam, 2003-ban pedig Anna lányom, így éldegélünk békességben, szeretetben.
Somogyi Zsolt:
– Tudom, hogy tisztességre, egyenességre neveled őket.
Baski Gábor:
– Ezt kaptam én is útravalóként, ezt adnám tovább.
Somogyi Zsolt:
– Örülök, hogy beszélhettünk.
Baski Gábor:
– Én még inkább. Nézd, ha Budapest főpolgármestere lennék, akkor érteném. A könyv első kiadásában sok komoly emberről olvastam, ezért vannak kétségeim: nem tartom akkora szónak, amit én elértem. Nekem megtisztelő, hogy a könyv szerkesztői gondoltak rám, de bevallom, nem is értem, miért.
Somogyi Zsolt:
– Az olvasók eldönthetik majd, hogy itt a helyed… Az iskola büszke lehet rád.
Baski Gábor:
– Ne viccelj, ilyesmire soha nem gondoltam volna. Igaz, azt sem hittem, hogy egyszerű falusi gyerekként befogad egy budapesti iskola, hogy a híres, a tévében látott, az újságokból ismert ferencvárosi játékosokkal személyesen találkozom, Albert Flóriánnal kezet foghatok, de azt sem, hogy az Egyesült Államokban nézhetem 1988. július negyedikén a tűzijátékot, hogy Rióba utazhatok, és azt sem, hogy valaha politikával foglalkozom majd, miként azt sem, hogy egyszer én vezetem majd Makádot. Biztos, hogy ez érdekes?
Somogyi Zsolt:
– Majd felhívlak, ha valaki választ ad a kérdésre.
Baski Gábor:
– Rendben. Névjegykártyát adtam, ugye?
Készült 2015 februárjában
