Dr. Vargáné Kleeberg-Strohmayer Róza (1970) – Lépcsőfokok III.

Dr. Vargáné Kleeberg-Strohmayer Róza – Lépcsőfokok III.

Érettségi éve: 1970

vezető pénzügyi szakember

„…engem mindig a feladat érdekelt.”

1970-ben érettségizett az Istvánban. Érettségi után huszonkét évig a Központi Fizikai Kutatóintézetben dolgozott. közben elvégezte a Pénzügyi-Számviteli Főiskolát, és az intézet gazdasági igazgatója lett. 1997-től tizenhárom éven át főosztályvezető-helyettesként a pénzügyminisztérium gazdálkodását felügyelte. 2014-ben az Államkincstár gazdasági vezetőjeként ment nyugdíjba. Hosszú évek óta elnöke az Országos Pénzügyi Szakmai Tanulmányi Versenyeknek. Lánya harminchárom, unokája kétéves. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének tulajdonosa.

Lukácsi Béla:

– Amikor felhívtalak, hogy beszéljünk meg egy találkozót, akkor még magázódtunk. Időközben viszont kiderült, hogy egy időben jártunk az Istvánba, sőt az iskolai közéletben is mindketten aktívan részt vettünk, úgyhogy ennek örömére most megint tegeződünk. Ebben az elmúlt csaknem ötven évben volt valamilyen folyamatos, rendszeres kapcsolatod az iskolával? Mennyire élnek benned az emlékek?

Kleeberg Róza:

– Nekem nagyon sokat jelentett az iskola. Amit pénzügyből, számvitelből, emberi tartásból tanultam, azt alapvetően ott tanultam. Jahoda Lajosné tanította a pénzügyet, a könyvvitelt pedig Busa Józsefné. A mai napig hálás vagyok nekik. Olyan tanárok tanítottak, akiktől lehetett tanulni, és akik amellett rettentő fegyelmet is tudtak tartani. Rávezettek bennünket egyfajta gondolkodásmódra: hogyan állhatjuk meg a helyünket, hogyan kell tenni a dolgunkat. Ezt akkor mi még nem tudtuk, és csak később, amikor visszacsengtek bizonyos szavak, akkor jöttünk rá, hogy ezt, vagy azt akkor miért is mondták. Húgom, aki öt évvel fiatalabb volt nálam, szintén az I. Istvánba járt, mert akkor még így hívták, így az ő révén továbbra is tudtam, hogy milyen az élet az iskolában.

De a későbbiek folyamán is mindig volt valamilyen kapcsolatom velük. Sokszor vizsgáztattam a pénzügyi-számviteli ügyintézői szakon, és olyan is volt, hogy ide jelöltek ki érettségi elnöknek. És Hegedűs tanár úr, aki a matektanárom volt, mint igazgató fogadta az elnök asszonyt! Elég érdekes szituáció volt. sokakkal találkoztam azok közül, akik annak idején a tanáraim voltak, mint például Obert Jánosné, Patonyi tanár úr. Később pedig, amikor a pénzügyminisztériumban dolgoztam, hozzánk tartozott a szakképzési terület. Mi kötöttük a szerződéseket azokkal a tanárokkal, akik a vizsgafeladatokat írták, vizsgáztattak, illetve aktívan közreműködtek az országos szakmai tanulmányi versenyeken. Így jöttem össze Szabó Balázsnéval is, aki mindjárt mondta, hogy szólítsam csak Gizinek, és ekkor derült ki, hogy hová jártam suliba. Nem akarta elhinni. Csak akkor még nem ő volt az igazgató, meg szülési szabadságon is volt, vagy gyesen.

Emiatt nem ismerhettük egymást, de a húgom nagyon jól ismerte, mert őt tanította is. Tehát így alakult ki a szoros kapcsolat. Ha kellett valami segítség, támogatás az iskolának, akkor igyekeztünk mindent megtenni.

Lukácsi Béla:

– Az egyértelmű, hogy szakmailag mit adott az iskola, hiszen ez volt a profilja. De azért mást is tanultunk ott. Te se csak szakmai tanulmányi versenyeken indultál, hanem még prózamondó versenyen is.

Kleeberg Róza:

– Nagyon szerettem a magyart is, Rajna tanár úr tanította. A szakkörébe nem jártam ugyan, de nagyon szerettem és a mai napig is nagyon szeretek olvasni. Verseket, regényeket, valamilyen könyvnek mindig a közelemben kell lenni. Szeretem a történeteket, és nagyon tudom értékelni, ha valaminek jó a nyelvezete. És ha ez egy jó krimi, jó és érdekes fordulatai vannak, adott esetben azt is. szerintem nem volt az iskolában szakbarbárság, és minden tantárgyat igazi tanárok tanítottak. Hittek abban, hogy a tudást át tudják adni nekünk. és ezt ma nem látom. Az a baj, hogy most mindenki a megélhetésért küzd. Elhiszem, hogy ha valakinek az a gondja, hogy kifizesse a lakásért a törlesztő részletet, hogy mit adjon a gyereknek enni, hogy be tudja fizetni a bölcsődét, napközit, akkor annak nagyon nehéz odaadnia magát, elfelejteni mindent, és csak a tanításra koncentrálni. Ezt mind megértem, csak nagyon szomorú, hogy ilyen helyzetben vagyunk.

Lukácsi Béla:

– Gyerekfejjel másként láttuk az iskolát, akkor a kötelezettséget láttuk benne, a számonkérést, önmagában az is súlyos tehertétel volt, hogy naponta be kellett járni. Felnőttfejjel már kicsit reálisabban látjuk ezeket az időket. Te emlékszel arra, hogy diákként mit gondoltál az iskoláról? Jó volt oda járni, élvezted például az osztálytársaid társaságát?

Kleeberg Róza:

– Én szerettem bejárni a suliba. Igaz, vártak is nagyon, mert kellett a lecke.

Lukácsi Béla:

– Tehát a tiédről másolták.

Kleeberg Róza:

– Ha késtem, leszúrtak, hogy mi van már. szerettem odajárni, ugyanakkor magatartásból nem voltam valami példamutató. Ha volt valami csínytevés, abban én biztosan benne voltam. Egyszer szegény Szalay igazgatóhelyettes úr bejött, hogy Laki tanár úr nem fog beérni az óráját megtartani, ezért az utolsó politikai gazdaságtan óra elmarad, mindenki menjen haza. Én voltam az első, aki kint volt az iskolából. Ha azt mondták, hogy haza lehet menni, akkor uzsgyi kifele. A többiek még tollászkodtak, és közben befutott laki tanár úr. kérdezte, hogy hol van az osztály másik fele. Mondták neki, hogy az igazgatóhelyettes úr azt mondta, hogy nem lesz óra, menjünk haza. laki tanár úr felírta, hogy ki nem volt ott. Másnap megyek be, és mondják a többiek, hogy nagy balhé van, amiért elmentetek. Miért van balhé?! Mi nem ellógtunk, hanem engedéllyel mentünk el. A következő órán laki tanár úr kérte, hogy álljanak fel, akik elmentek.

Én voltam az első, aki felálltam. Utánam már a többi is fel mert állni. Jól van, meg vannak dicsérve. De ha az igazgatóhelyettes még egyszer bejön, hogy hazamehetnek, akkor mindenki menjen a fenébe, hogy ne kelljen nekem a fél osztálynak órát tartani. Emlékszem, hogy nagyon szerettem a történelemórákat meg a földrajzórákat. Kuzmichné tartotta őket, olyan választékosan, jól tudta előadni, mintha mesét mondott volna. Lehet, hogy azért is szerettem ott lenni, mert jópofák voltak az osztálytársaim. Nem volt köztünk nagy rivalizálás. Voltunk egy páran jó tanulók, és ha a szülők rivalizáltak is egymással, mi nem. Inkább segítettük egymást. Jó volt az osztályközösség, szívesen mentünk be.

Lukácsi Béla:

– Volt kedvenc tanárod?

Kleeberg Róza:

– Ezt nehéz lenne megmondani. Tényleg furcsa, de ez soha nem fogalmazódott meg bennem. Történet viszont van sok, és szavak, mondatok is, amik megragadtak bennem. Bíró tanár úr egyszer röpdolgozatot íratott velünk és azt mondta, hogy aki elsőnek kihozza, azt értékelni fogja. Én a hátsó padban ültem, mert magasabb voltam, onnan indultam el. Amikor ezt meglátta egy lány, aki középen ült egy másik padban, rohanni kezdett, hogy ő legyen az első. Bíró tanár úr pedig leszidott: „ha látja, hogy valaki meg akarja előzni, akkor maga még gyorsabban fusson!” Ez bennem maradt. Ma már tudom, hogy ezzel ő mit akart mondani. Emlékszem arra is, hogy a matekóra mindig számonkéréssel kezdődött.

Aki nem csinálta meg a leckét, és már nem tudta tőlem lemásolni sem, általában azt mondta, hogy nem tudta megoldani a feladatot. Erre Bíró tanár úr megkérdezte, hogy próbálkozott-e vele. próbálkoztam. És hol van a próbaszámítás? Azt nem mertem leírni. Bíró tanár úr természetesen tudta, hogy másolták a leckéket. olyan eset is volt, hogy az egyik dolgozatírásnál elszámoltam valamit, és a hiba aztán a fél osztályon végigment.

Lukácsi Béla:

– Az István arról is nevezetes, hogy az itt végzettek közül elég sokan nem a szorosan vett szakmában lettek sikeresek. Te a szakmában maradtál, ráadásul már az iskola idején profi szintre fejlesztetted a tudásodat. Ezek szerint ez a szakma nagyon érdekelt.

Kleeberg Róza:

– Nagyon.

Lukácsi Béla:

– És már azelőtt is, hogy az iskolába kerültél? Tudtad egyáltalán, hogy hová mész és hogy mit fogsz ott kapni?

Kleeberg Róza:

– Nem igazán. édesapám unokatestvére a pénzügyminisztériumban, illetve az elődintézményeinél dolgozott, és rendszeres vendég volt nálunk. sokszor beszélgetett velem, és egyszer azt mondta a szüleimnek, hogy szerinte én olyan fazon vagyok, akit ilyen vonalra kéne terelni. Ő szakember volt, és ezt észrevette bennem.

Lukácsi Béla:

– De miből gondolta ezt? Könyvelgettél otthon, te felügyelted a családi költségvetést?

Kleeberg Róza:

– Nem könyvelgettem, inkább arra gondolok, volt érzéke hozzá, hogy meglássa, ha valakiben van ilyen hajlam, affinitás. Annak idején nehéz volt bekerülni az Istvánba, de akkoriban a pénzügyminisztérium alá tartozott, így hát a nagybácsikám megtehette, hogy odaszól. Tehát protekciós voltam, ezért az elején nagyon meg kellett küzdenem. Mindenki azt gondolta, hogy na, behozták ide ezt a protekcióst, olyan is lehet. Nagyon keményen meg kellett mutatnom, hogy nem vagyok olyan. Aztán kiderült, hogy engem érdekel a számvitel is, a pénzügy is. A matematika meg mindig is jól ment, szerettem számolni. Úgyhogy a tanulmányaim során jöttem rá, hogy tulajdonképpen ez az, amit szeretek csinálni.

És tényleg úgy van, ahogy mondod, az érettségi után olyan tudással kerültem a központi fizikai kutatóintézet pénzügyi osztályára, hogy engem az összes munkakörbe be tudtak tenni, ami csak létezett. A pénztárostól kezdve az analitikus könyvelőig, a bérszámfejtőig minden voltam. A főnököm is látta, hogy van itt valaki, akire érdemes rászánni az időt, akit érdemes okítani-tanítani. Így aztán nagyon hamar belejöttem. Huszonhat éves voltam, amikor azt mondta, hogy na, te leszel a csoportvezető. Micsoda, én?! Mindenki idősebb volt nálam.

Lukácsi Béla:

– Mondhatni, nagyon érdekes helyen kezdted, sok hóbortos ember között. Nagyon észnél kellett lenned, nem?

Kleeberg Róza:

– Igen, az egy külön világ volt. pénzügyi adminisztrátorként kezdtem, közben végeztem a pénzügyi-számviteli főiskolát. Még meg se volt a diplomám, még hiányzott egy félévem, amikor a pénzügyi osztály vezetője hirtelen elment nyugdíjba. Az állást megpályáztatták, de nem hirdettek eredményt.  Nem értettük, hogy miért nem. Egyszer csak hívat a főigazgató-helyettes. Na, gondoltam, mi lehet már megint?! Kérdezi tőlem, hogy én miért nem pályáztam. Hát hogyan pályáztam volna, amikor még van egy fél év a diplomáig? Megcsinálja azt maga. Jó, de pályázatot addig nem adhatok be. Ne törődjön vele! Ki is neveztek megbízott vezetőnek, és már aznap megvolt az aláírt kinevezési papírom, amikor mentem államvizsgázni. Amikor vizsga után visszamentem a munkahelyemre, már át is adták. Így lettem főosztályvezető, aztán főkönyvelő, gazdasági igazgatóhelyettes, végül gazdasági igazgató. Huszonkét év után, 1992 végén mentem el, amikor szétszedték a KFKI-t.

Lukácsi Béla:

– A KFKI-ban, ismerve az emberek mentalitását, a hely szellemét, az agyak valószínűleg nem a bizonylatokra vannak kalibrálva.

Kleeberg Róza:

– Hát, nem.

Lukácsi Béla:

– Nehéz volt megértetni, hogy kell az elszámolás, a számla?

Kleeberg Róza:

– Nehéz volt, de ha kellett, akkor segítettünk. például mindig panaszkodtak a kutatók, hogy nem tudják kitölteni a kiküldetési rendelvényt. Mondtam, hogy na, akkor üljünk le. Neve, állandó lakhelye, hová utazott, a kiküldetés célja, mikor indult a vonat? Nem álltam ott a pályaudvaron, azt mond, amit akar, de ezt oda be kell írni. Rávezette az ember őket, hogy nincs ebben semmi ördöngösség. A mai napig felügyelőbizottsági tag vagyok a KFKI Üzemeltető Kft-ben. Ebben benne van mindannak az elismerése, amit annak idején ott letettem az asztalra.

Lukácsi Béla:

–Egyéb kapcsolódásod is volt a fizikához?

Kleeberg Róza:

– A férjem atomfizikus volt. ott ismertem meg. Nyolcvanéves koráig dolgozott, azok mellett „nőtt fel”, akik még a kezdeti időkben megépítették a gyorsítót. Úgyhogy én közelről is láttam, és megszoktam ezt a közeget, ezt a gondolkodásmódot. Lehet, hogy ezért volt könnyebb kezelni őket.

Lukácsi Béla:

– Amúgy érdekelt a fizika is, illetve egyáltalán az, hogy hol is vagy te gazdasági igazgató?

Kleeberg Róza:

– Igen. Az általános iskolában, de a középiskolában is nagyon sokszor külön is foglalkoztak velem fizikából. Ispánovits tanár úr mondta is, hogy van ehhez affinitásom. Elképzelhető volt az is, hogy ebben az irányban folytatom majd, az általános iskolai fizikatanárom nagyon ösztökélt erre. Tetszett, érdekesnek is találtam, de valahogy mégse erre indultam. De az a gondolkodásmód, ami a fizika sajátja, végső soron megvolt ebben a szakmában is. A logikus gondolkodás, hogy mindig mindent megmérek, hogy nem nyugszom bele valamibe anélkül, hogy kontrollálnám, ez mind olyan, amit itt is jól tudtam használni. Azt viszont egy fizikus nem értette meg, hogy az én szakmámban valami miért van úgy, ahogy. Azért, mert ez a jogszabály. De belenyugodtak: jó, tudjuk, ez a jogszabály.

Lukácsi Béla:

– Nem hangzik rosszul, hogy mindjárt az első munkahelyén huszonkét évig van az ember. Olyan nagyon sok munkahelyed nem is volt, ugye?

Kleeberg Róza:

– Nem. A KFKI után öt évig voltam az Erdészeti kutatóintézetnél. Nyugis hely volt: erdészek, lassan növő fák, amelyek huszonöt év múlva lesznek vágásérettek, de a bükk és a hozzá hasonlók csak száz év múlva, úgyhogy nagyon ráérős volt az egész. Történt egyszer, hogy mindenki elment vadászni, közben meg jött egy papír, hogy tudományos beszámolót kell írni. Hát, ez nagyon jó! Nem volt bent senki, és akkor még nem volt mobiltelefon, hogy a fiúkat el tudtuk volna érni, a vadászházat meg hiába hívtuk, mert mindenki kint volt a terepen. Szóltam a titkárnőnknek, hogy szedje elő a tervet, és ennek alapján aztán megírtam a beszámolót. Volt egy nyugdíjas erdész, akit meg tudtam kérni, hogy nézze már át. Mégse volt mindegy, hogyan veszem át a latin szavakat. Ő azt mondta, hogy egész jó.

A beszámoló alapján pedig még visszahagytak valami maradvány-elszámolást is. Egyszer jön hozzám a főigazgató, hogy te, kaptunk valami pénzt, mert jó beszámolót adtunk le. Ja, azt én csináltam. Volt időm ilyenekre, de ez nekem kevés volt, nem elégített ki.

Lukácsi Béla:

– A Pénzügyminisztérium viszont ennél kétségtelenül kevésbé nyugis hely volt.

Kleeberg Róza:

– A pénzügyminisztériumban tizenhárom évig dolgoztam. Megjegyzem, volt olyan időszak, amikor négyen-öten is voltunk ott Istvánosok. főosztályvezető-helyettesként a minisztérium gazdálkodását felügyeltem, igazgattam. Volt kollégáim a mai napig elismeréssel beszélnek erről az időszakról. Amikor átszervezték a minisztériumot, akkor gondoltam azt, hogy nekem most el kéne mennem a „40 éves” nyugdíjba. De az akkori államtitkár, Naszvadi György áthívatott, és azt mondta, maga most elmegy a kincstárba és rendet rak. Mit csinálok?! Hát én már… Nem megy nyugdíjba, elmegy oda és kész! Így húztam rá még négy évet.

Lukácsi Béla:

– Rendrakós fajta vagy?

Kleeberg Róza:

– Igen, ha odaküldenek valahová, hogy nézzem meg, mit kellene csinálni, akkor én elkezdem a feladatot szépen, szisztematikusan végrehajtani. Mondták is a kollégáim – ha bementem valahová azzal, hogy akkor most ezt vagy azt nézzük át –, hogy na, ez már tudja, hogy mit kell megnézni.

Lukácsi Béla:

– Féltek is tőled?

Kleeberg Róza:

– A kollégáim szerint nagyon szigorú és – így mondták – követelődző voltam. De azt is tudták rólam, hogy önmagammal szemben is ilyen vagyok, és hogy van empátiakészségem is, ha kellett, mindig segítettem. Azonban ahol pénzről van szó, ott szigor nélkül nem megy. Nem lehet játszani, simliskedni. Mindig mondtam a kollégáknak, hogy ha valamit itt nem jól csinálnak, akkor az a Btk.-ba ütközik.

Lukácsi Béla:

– Volt olyan eset, amikor valami súlyos simliskedés derült ki?

Kleeberg Róza:

– Hál’ istennek nem, mert ahol én dolgoztam, ott rendet lehetett tartani. A fegyelemhez nagyon hamar hozzászoktak az emberek, mert számon kértük. olyan eset viszont volt, amikor keménynek kellett lennem. Az egyik kormányváltás időszakában mondtam egy szerződésre, hogy nem létezik, hogy én azt aláírjam. Amikor aztán vasárnap meghallottam a választási eredményeket, nagy kő esett le a szívemről: na, ezt most már tényleg nem kell aláírni. Meg is jelent egy cikk az újságban, név nélkül, hogy a pénzügyminisztérium gazdasági részlege megakadályozta a szerződés aláírását. De ha nem így lett volna, akkor bezzeg megjelent volna a nevem. A véleményemet mindig megmondtam, nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye. Legfeljebb keresztüllőnek. Mondtam is mindig a főnökeimnek, hogy ha nem éntőlem tudják, hogy mi az igazság, akkor ugyan honnan fogják megtudni. Végül is engem azért tettek oda, hogy feleljek azokért a dolgokért.

Lukácsi Béla:

– Az Államkincstár, az utolsó munkahelyed, lényegileg más volt, mint az összes többi. Nem gyöngyözött a homlokod, amikor kiderült, hogy mik is a feladataid?

Kleeberg Róza:

– Nem. Ha azt mondják, hogy ez a feladat, akkor ezt kell csinálni. fogtam a szervezeti-működési ábrát és a szervezeti-működési szabályzatot, és minden feladatnál megnéztem, hogy hová tartozik. Bizony kellett hozzá három hónap, amíg mélységében át tudtam látni a dolgot. Azt a feladatot kaptam, hogy szervezzem meg a központosított elszámolási rendszert. Tehát nagy volt a feladat, de megcsináltam. Szépen, apránként végigmentem az államháztartási törvényen, hogy milyen feladatok vannak, bejelöltem, hogy mi az, amit központilag, és mi az, amit helyileg kellene megoldani. Erről csináltam egy szép kis táblázatot, és ennek alapján haladtam. Soha nem ijedtem meg a feladatoktól, számomra ezek mindig kihívást jelentettek.

Lukácsi Béla:

– Nagy munka lehetett.

Kleeberg Róza:

– A megyei igazgatóságok önállóan dolgoztak, önálló költségvetést, beszámolót csináltak, önállóan kötöttek szerződéseket is. Mondtam, hogy gyerekek, ez így nem működik. Mert a kincstár egy jogi személy, csak éppen voltak telephelyei, az igazgatóságok. Tehát semmi alapja nem volt annak, ahogyan korábban megszervezték az elszámolási rendet. Tőlem azt várták, hogy ezt úgy szervezzem át, ahogy a jogszabály előírja. 2010 augusztusában mentem oda, 2011 januárjában már az új rendszerrel indultunk. fél évig tartott, amíg mindenki megértette, hogy mit jelent ez, és még egy jó negyedévig, amíg tényleg beleszoktak az emberek. Nehéz volt.

Lukácsi Béla:

– Ehhez, gondolom, a megfelelő számítástechnikai hátteret is ki kellett alakítani.

Kleeberg Róza:

– Az megvolt, de azért én kínoztam az informatikusokat, hogy mit hogyan csináljanak. A KFKI annak idején a számítástechnika bölcsője is volt, ebből még én is kaptam elég ízelítőt, úgyhogy mondtam is nekik mindig, hogy ti nem fogtok engem ámítani össze-vissza, tessék megcsinálni.

Lukácsi Béla:

– Mondtad, hogy nem félsz a feladatoktól, a kihívásoktól. Csakhogy egy olyan hely, mint a Kincstár, nyilván ki van téve a széljárásoknak, a politika hullámzásainak. Neked nem kellett ezzel megküzdeni, nem próbáltak beleszólni a munkádba, valamerre terelni?

Kleeberg Róza:

– Nem. Lehet, hogy ez abból adódott, hogy akik az én időszakomban kincstári elnökök voltak, azokat mind ismertem korábbi pályafutásomból. Tudták, hogy szakmailag ki vagyok, nem kellett semmit bizonygatnom. Ők meg csinálták a maguk dolgát, helyezkedtek, ahogy politikai téren nekik helyezkedniük kellett. A négy év alatt nagyon sok kincstári elnököt elfogyasztottam, elnökhelyettest is, én viszont maradtam a helyemen. 2014. november elsején mentem öregségi nyugdíjba, nem sokkal előtte, augusztusban megkaptam a Magyar érdemrend lovagkeresztjét is, ami megkoronázta a pályafutásomat.

Lukácsi Béla:

– A munkádban tetemes részt tehetett ki az új jogszabályok megismerése, az alkalmazkodás hozzájuk. Követed még a változásokat, esetleg csak hobbiból, vagy örülsz, hogy ettől a gondtól megszabadultál?

Kleeberg Róza:

– Most is mindig nézem ezeket, ma is megkaptam például az adó- és tb-jogszabályt, és a volt kollégáim jelezték, hogy majd kérdeznének. Ha az ember, mint jogalkalmazó megszokta, hogy ennyi mindent kell figyelnie és csinálnia, akkor az valahogyan benne marad. szeretem is tudni, hogy nagyjából mi a helyzet, merre halad a világ. Nem azt mondom, hogy most is úgy tudom fejből az egészet, mint régen, de tudom, hogy hol keressem, ha valamiben változás van.

Lukácsi Béla:

– Versengő típus vagy? Vagy legalábbis szereted a versenyeket? Azért kérdezem, mert ahogy szó is volt róla, diákkorodban indultál tanulmányi versenyeken, és még mostanság is közeli viszonyban vagy velük.

Kleeberg Róza:

– Az országos szakmai tanulmányi versenyeknek már tizenvalahány éve mindig az elnöke vagyok. Azért szeretem őket, mert ott mindig a jók indulnak, tehát adott egy bizonyos szakmai színvonal. Hogy én annyira keményen versengős lettem volna? Nem tudom. Ez inkább csak amolyan mellékhozadék volt, engem mindig a feladat, a feladat megoldása érdekelt. Valamit kihozni, amit azután a nevemhez kötnek, hogy igen, ezt ő vezette be, és ez azóta is úgy van.

Lukácsi Béla:

– Most viszont már ezek a lehetőségek beszűkültek, nagyban legalábbis.

Kleeberg Róza:

– Úgy van ezzel az ember, hogy tudni kell lezárni az aktív időszakot. föl kell készülni arra, hogy jön valami más, amit kicsit másképp lehet megélni. Most van időm olyan dolgokra, amikre eddig nem volt. Akkor megyek egy jót úszni, amikor kedvem van, és nem akkor, amikor kiveszem a szabadságomat, ha egyáltalán ki tudtam venni. Mivel szeretek külföldre járni, most csak fogom magam és kinézek valamit, majd elutazom.

Lukácsi Béla:

– Mondod, hogy ha ki tudtad venni a szabadságot. Ismerős helyzet. A ki nem vett szabadság a következő évre nem nagyon vihető át, kíváncsi vagyok rá, hogy ti, ilyen komoly helyeken hogyan oldottátok meg, hogy ki is vegyétek a szabadságot, de a jogszabályoknak is megfeleljetek.

Kleeberg Róza:

– Nem feleltünk meg a jogszabályoknak, fizikailag nem voltunk rá képesek. Év végén az év végi feladatokat kellett megcsinálni, mindig a két ünnep között voltak a legfontosabb munkák. A szabadságokat március 31-ig kellett volna kivenni, a régi beszámolási határidő február 28-a volt, március meg a szöveges beszámoló készítésének a határideje, érdekes lett volna, ha épp akkor megyek szabadságra.

Lukácsi Béla:

– Hány napod maradt bent összesen?

Kleeberg Róza:

– Száznégy, és a túlórákról még nem is beszélek. Vezetőknél nincs túlóra, csak a beléptető rendszer mutatta a bent töltött időt. Isten tudja, hogy hány ezer órám volt bent. Napi tizenkét órákat dolgoztam. Péntekenként hivatalosan kettőig dolgoztunk, de volt úgy, hogy este nyolckor mentünk haza. Mondtam is, hogy gyerekek, ma két pénteket is ledolgoztunk. De amíg feladat volt, addig azt meg kellett csinálni. olyan nincs, hogy nem csinálja meg az ember.

Lukácsi Béla:

– Elég közelről láthattál bele, hogy gazdasági-pénzügyi területen mi történik ebben az országban. Hogy látod, hogy értékeled az elmúlt húsz-húszonöt évet? Jól sáfárkodtunk mi a lehetőségeinkkel?

Kleeberg Róza:

– Sajnos nem. Sokszor ott volt a lehetőség és mi nem használtuk ki. Ez nagy hiba. Ezt az eladósodási hullámot se lett volna szabad engedni az embereknél. Ma is annyira felháborít, amikor a reklámokban hirdetik, hogy milyen gyorsan lehet hitelt kapni. Nem kell hozzá munkáltatói igazolás se, azonnal fizetjük. és ott van mellette a teljes hitelmutató, hogy huszonnyolc százalék, meg hogy hány évig kell majd törleszteni. Az ember a másfélszeresét fizeti vissza.

Lukácsi Béla:

– Ez egyrészt azoknak a bűne, akik működtetik, illetve hagyják működtetni ezt a rendszert, másrészt sokat elárul az átlag pénzügyi tájékozottságról is. És van a dolognak némi szociálpszichológiai vetülete is, hogy miért vagyunk mi kaphatók erre, miért ugrunk rá erre még akkor is, amikor már kiderült, hogy ez maga a borzalom.

Kleeberg Róza:

– Lásd a piramisjátékot. Mindig vannak emberek, akik ugyanabba a hibába esnek. Ez ismerethiány is, tehát az általános műveltséghez hozzátartozna, hogy alapdolgokkal mindenki tisztában legyen, mielőtt döntene. Az eladósodottságban kicsit a magyar virtus is benne van, hogy ide nekem most mindent, aztán majd lesz valahogy.

Lukácsi Béla:

– Kérdezhetlek a családodról? Gyerekek?

Kleeberg Róza:

– Egy lányom van, aki harminchárom éves, és van egy kis unokám, aki kétéves. Nagyon imádom őt, mert természetében meg vitalitásában rám ütött, és nagyon jól ki is jövünk egymással. kis családomhoz tartozik a vőm is, aki hivatásos katona. Nagyon jó a kapcsolat közöttünk.

Lukácsi Béla:

– Netán a lányod is pénzügyekkel foglalkozik?

Kleeberg Róza:

– Végül is igen, mert mérlegképes könyvelőt csináltam belőle. A vendéglátás és az idegenforgalom területén szeretett volna tevékenykedni, még a sommelierséget is kitanulta, mert nagyon jó érzéke van a borok ízleléséhez. Miután a Vendéglátóipari Főiskolát a Budapesti Gazdasági Főiskolához csatolták, így ő is közgazdászként diplomázott. A vendéglátásban azonban nem jellemző a rendes, bejelentett munka, mondtam is neki, hogy ezt felejtsük el. Viszont akárhol is keresett magának munkahelyet, mindenütt a mérlegképes könyvelői végzettséget kérték. Azt mondta, hogy ezt ő soha nem fogja megtanulni. Vért izzadtam, mire kivertem belőle, hogy meglegyen ez is. De meglett. A British Petrolnál tudott elhelyezkedni. Angolul, franciául nagyon jól beszél, szerencsére az édesapjától örökölte a nyelvérzékét. Az angol és francia üzletági részt vitte, amíg a gyerek meg nem született.

Lukácsi Béla:

– Mondtad, hogy szeretsz utazni. Van olyan helye a világnak, amit különösen szeretsz?

Kleeberg Róza:

– Párizst nagyon szeretem, a Louvre-t és az Orsay Múzeumot sokszor megnéztem, de nagyon sok más helyen is jártam. Az északi részeket, tehát a norvég, svéd, finn világot meg akarom még nézni, amit viszont nem, az Egyiptom és a hasonló országok.

Lukácsi Béla:

– És azokat miért nem?

Kleeberg Róza:

– Nem tudom, az a kultúra valahogy nem fekszik nekem.

Lukácsi Béla:

– Érdekes neved van, tudsz valamit az eredetéről?

Kleeberg Róza:

– Annyit tudok, hogy a Strohmayer nevet valamelyik ősöm pluszban kapta egy kutyabőrrel. Tehát a Kleeberg név az eredeti, azt meg a katonaság révén kapta valaki.

Lukácsi Béla:

– Találtam a neten utalást egy negyvennyolcas honvédtisztre…

Kleeberg Róza:

– Igen, az a mi águnk. Állítólag Poroszországból származunk. Most hogy több időm lett, utána fogok nézni. Drezdában láttam egy villamost, amelyikre az volt ráírva, hogy „Kleeberg”. Kiderült, hogy az egyik végállomását hívják így.

Lukácsi Béla:

– Mikor jártál legutóbb az iskolában?

Kleeberg Róza:

– Talán két éve. Elfogytak az „Istvános plakett”-ek, és Gizike kérdezte, hogy tudnék-e segíteni. Elintéztük, hogy legyen az iskolának elég érme, és maradjon még belőle elegendő utánpótlás is. Mégiscsak az iskola legnagyobb kitüntetéséről van.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2016 januárjában