Wéber István – Lépcsőfokok III.
Érettségi éve: 1980
könyvelési vállalkozó
„…itt kezdődött az életem”
1980-ban érettségizett az I. István Közgazdasági Szakközépiskolában. Vámosmikoláról került a fővárosba. számos munkahelye volt a Metrótól kezdve az építőanyag kereskedelemig. 1994- ben visszatért eredeti szakmájához a könyveléshez. Mérlegképes könyvelői képesítést szerzett, és saját céget hozott létre. Több mint, húsz éve könyveléssel és adótanácsadással foglalkozik a saját vállalkozásában. Nős, feleségével és lányával él keresztúron.
Béki Gabriella:
– Jól tudom, hogy Te vidéki gyerek vagy? Hol születtél?
Wéber István:
– Zebegényben születtem 1962-ben, mert ott volt a szülőotthon, de vámosmikolai vagyok.
Béki Gabriella:
– Mit csináltak a szüleid?
Wéber István:
– Apám vidéki rendőr volt, édesanyám akkor még háztartásbeli, aztán később a Váci kötöttárugyár vámosmikolai telephelyén dolgozott, egészen a nyugdíjazásáig. Vidéken nem sok lehetőség volt. Vagy elment valaki a tsz-be, vagy ha volt olyan szerencséje, hogy egy ilyen gyárat raktak a falujába, akkor ott dolgozhatott. Vámosmikola tipikusan olyan falu, amelynek a rendszerváltás nem tett jót, mert azok a megélhetési lehetőségek, amik a régi rendszernek köszönhetően kerültek oda lemorzsolódtak. Megszűnt a tsz, megszűnt az állami gazdaság, megszűnt ez a bizonyos kötöttárugyár. Eltűntek a munkalehetőségek. Lehet, hogy ez egyébként is megtörtént volna, ezt nem tudhatjuk.
Béki Gabriella:
– Vannak testvéreid?
Wéber István:
– Igen, van egy bátyám, és egy nővérem. Jó kapcsolatot ápolunk, de ritkán találkozunk. Többnyire akkor, ha meglátogatom anyut Vámosmikolán, és ők is odajönnek.
Béki Gabriella:
– Hogy kerültél az Istvánba?
Wéber István:
– Abban az időben sokan jöttek Vámosmikoláról az Istvánba. papi Attila is, aki felettem járt. Amikor hetedikes koromban felmerült, hogy közgazdasági legyen, akkor a történelem–magyar szakos tanárnőm kifejezetten eltiltott volna ettől: merthogy nekem mi közöm ehhez, és higgyem el, hogy ez nagy hiba, humán téren menjek tovább. Végül is tévedett, mert nagyon szeretek számolni. De ő akkor nem ezt látta bennem.
Béki Gabriella:
– Biztos szeretted a verseket.
Wéber István:
– Igen, ő megtanított nekem például egy Ady-verset. Képzeld el tavaly, amikor láttam, hogy a költészet napján csoportokban verseket szavalnak, elkezdtem agyalni, hogy el tudom-e mondani azt a verset, amit negyven éve tanított meg nekem Anda tanárnő, Vágvölgyi Jenőné. Ez a Vörös szekér a tengeren, baromi nehéz Ady-vers, és el tudtam mondani. Hatodikos, hetedikes lehettem, és nemcsak azt kellett elmondania, hogyan tagoljam, hanem azt is, hogy miről szól, mert erről fogalmam nem volt. Azóta is szeretem az irodalmat. Ha tehetem olvasok. Van egy falumbéli „híres” író – több könyve jelent meg, akkor már híres lehet – Háy János. Már olvastam több könyvét. Jó nehéz darabok, párbeszéd nincs benne, mindent kiír magából. Egyébként papi Attila osztálytársa volt, eredetileg Horváth János.
Béki Gabriella:
– Nehéz volt eljönni a faluból?
Wéber István:
– Én már tizenkét éves korom környékén úgy éreztem, hogy biztosan el fogok menni innen, és biztosan nem jövök ide vissza. Nem tudom miért.
Béki Gabriella:
– Akkor jöttél el, amikor középiskolás lettél?
Wéber István:
– Igen, és soha nem jutott eszembe visszamenni. Nem sok minden maradt meg a gyerekkoromból, de erre az érzésre nagyon emlékszem, hogy szűk volt az a hely. Másra vágytam. A házunk mellett volt a futballpálya, és én nagyon szerettem focizni. ott volt az Ipoly folyó és én nagyon szerettem úszni. Ideális hely volt. Nagyon jó iskolája volt. és mégis elvágytam.
Béki Gabriella:
– Visszatérve az iskolaválasztáshoz: a magyartanárnőd véleménye ellenére hogyan választottad az Istvánt?
Wéber István:
– Egyrészt az Attila hatására, de voltak többen is, akik odajártak, például Meggyes Jenő. Tőlük tudtam, hogy az Istvánban focizni is lehet. Először az Arany János Gimnáziumba akartam menni a tanárnő hatására, de végül eldöntöttem, hogy elsőnek az Istvánt jelölöm meg, és másodiknak az Arany Jánost. Így természetesen az Istvánba kerültem, mert itt fel sem merült, hogy nem fognak felvenni.
Béki Gabriella:
– Jó tanuló voltál?
Wéber István:
– Persze. Nem voltam zseni, de általános iskolában nagyon négyesem sem volt. lehet, hogy volt, de nem sok. Nem jártam óvodába, mert anyu otthon volt. Nagyon vártam az iskolát, hogy ott megtanulhatok írni, olvasni. Volt ott egy tanárnő, Rózsika néni, hát ő egy istennő, akit mindenki nagyon szeretett. Olyan tanáregyéniség volt, mint az Istvánban a Rajna tanár úr, hogy kiegyenesedik a gerinced, ha meghallod a nevét. Vágytam a tudásra, de igazából, amikor eldőlt, hogy István, arról hogy közgazdaságtan én semmit nem tudtam. Nem is hiszem, hogy érdekelt.
Béki Gabriella:
– A nagyobb testvéreid hova jártak? Mekkora hatással voltak rád?
Wéber István:
– Semekkorával sem. A bátyám Balassagyarmatra járt egy szobafestő ipariskolába. A nővérem valami kereskedelmi szakmunkásképzőbe, amit elkezdett nappalin, de estin fejezte be. Ők négy-öt évvel idősebbek. Én külön életet, külön világot éltem a családban. Gyerekkoromban kiolvastam a vámosmikolai könyvtárat, miközben bátyám az erdőt járta a haverokkal. Nagyon különbözőek vagyunk. Nem tudom ez honnan ered.
Béki Gabriella:
– Kollégista lettél?
Wéber István:
– Ez is adta magát. Nagyon szerettem volna bekerülni. Utólag visszagondolva anyagi, meg praktikus szempontból is jó volt a kollégium, de igazából az volt a hab a tortán. Előre nem tudja az ember mit fog ott kapni, de az, hogy a suli épületében voltunk négy évig, nagy dolog volt. Volt olyan hét, hogy ki se mozdultunk a suliból, főleg télen amikor nem voltak edzések. Hogy a koleszban is volt egy közösség, meg az osztályban is, az csomó pluszt adott.
Béki Gabriella:
– Koedukált osztályba jártál?
Wéber István:
– Igen. Katinka néni (dr. Fekete Józsefné) utolsó osztályába jártam. Utána már nem vállalt osztályfőnökséget, de tanított még. osztálytársam volt Dóra Ottó például, a salgótarjáni polgármester, aki nemrég halt meg. Mivel a kollégiumban is négy évig együtt voltunk, jól ismertem őt. Együtt is fociztunk. Egy viszonylag alacsony, egyszerű fiú volt. A történelmet nagyon szerette. Voltak az iskolában háromfős csapatbajnokságok. Ott is együtt játszottunk. Nagyon meglepett a halála. Néhány éve jártam salgótarjánban, és nem nagyon tetszett a város. Amikor polgármester lett, írtam neki, hogy remélem sikerül a programját megvalósítani, mert nem szereztem ott jó tapasztalatokat. Akkor válaszolt, hogy ha arra járok mindenképpen menjek be, de erre már nem került sor. sajnálom, hogy nem találkoztunk. kíváncsi lettem volna rá, hogy milyen ember lett. Ilyen a sors.
Béki Gabriella:
– Középiskolás tanáraid közül kikre emlékszel szívesen?
Wéber István:
– Olyan, akire nem szívesen emlékszem egy tanár volt, aki fizikát tanított. Nem lett volna bajom a fizikával, de a tanárnő katasztrófa volt. legszívesebben Katinka nénire emlékszem. Hegedűsre, mert a matekot én zabáltam, Rajna tanár úrra, és valamiért Jahodánéra, aki nekem nagyon szimpatikus volt. olyan anyaképem volt Jahodánéról, őt nagyon szerettem. Az igazi tanár, aki eszembe jut, a nagyon-tanár az a Rajna tanár úr. Nagyon kedveltem a főnököt (Patonyi tanár urat), de őt nem az oroszórák miatt, hanem azért, mert mentünk focizni. Bejártuk a világot. Szintén nagyon szerettem Széles Lajos tornatanárt is.
Béki Gabriella:
– Te is tagja voltál annak a legendás csapatnak, amelyik sikert sikerre halmozott?
Wéber István:
– Annak nem, azokat mi megelőztük korban. Mi is sikert sikerre halmoztunk, de ez nem az ausztrál kenguru kupára eljutott csapat volt, viszont mi is, amit lehetett megnyertünk. Tehát például budapesti bajnokságot, voltunk nemzetközi mérkőzéseken, de mi lengyelországig jutottunk el, nem az Egyesült Államokba, az is nagy kaland volt. Olyan élmény, hogy nem lehet szavakba önteni. Másodikos koromtól csapatkapitány voltam a főnöknél. Az első-másodikosok voltak a serdülők, utána harmadikos koromban az ificsapatban nem egy negyedikest választott csapatkapitánynak, hanem engem.
Ő csinált belőlem középpályást. Azt mondta nekem, hogy egy sorral előrébb kell játszanom, mert ésszel csinálom a focit. Hátul, azt mondta, faragjanak a védők, az nem az én dolgom. Jó érzés volt. Adtam egy jó labdát valakinek, és hallottam, hogy azt kiabálja a főnök a pálya szélén: „látod, szeme van a labdájának”. Ilyeneket úgy megjegyzel egy életre. Nagyon sokat fejlődtem én az ő csapatában. Gyerekként csak rugdostam a labdát össze-vissza. Az ő csapatában megváltozott ez. Ettől függetlenül sosem éreztem azt, hogy labdarúgó szeretnék lenni. Elvitt ő engem a Fradi ifibe kipróbálni, de nem volt meg a hivatástudatom ehhez. ott azt mondták, hogy akár lehetne is velem kezdeni valamit, mert nem rossz, amit csinálok, de nincs erőm. Fizikailag el vagyok maradva azokhoz a fiúkhoz képest, akik ott edzettek. Én nem szerettem tíz kilométereket futni. Lefutottam, de nyögvenyelősen. Most is elmegyek néha futni, de két-háromszáz méterenként megállok sétálni.
Béki Gabriella:
– Mégis csapatkapitány voltál.
Wéber István:
– A pálya közepén játszottam. A középső emberek jelentik az agyát a csapatnak. Ha középen jó játékosaid vannak, és azok jó labdákkal tudják kiszolgálni az elöl lévőket, vagy épp ők is felmennek gólt lőni – és nagyon sok gólt lőttem én is –, akkor eredményes a csapat. Például Nyilasi Tibor a Fradi közepén játszott. Ő volt az agya a csapatnak. Járkáltunk is ki a Fradi meccsre a főnökkel mindig. Megvolt az állóhelyünk a város felőli oldalon. Ezeket a dolgokat én mind akkor ismertem meg. De valójában mindent akkor ismertem meg. Vámosmikolán megtanultam írni-olvasni, és nagyon örültem ennek. Volt labdám és mehettem ki a ház mögé, ezek örömteli gyerekkori dolgok voltak, de mindig azt mondom, hogy nekem itt kezdődött az életem tizennégy éves koromban.
Ami előtte volt, az csak úgy volt. A kollégiumban rengeteget tanultunk az idősebb fiúktól. Főleg zenét és irodalmat. Olyan neveket ismertünk meg, akiket otthon a családban, vagy a tanáraink nem emlegettek, és itt a kollégiumban az idősebb fiúk igen. Zenében tényleg a legjobbakat. Sznob nagyképűséggel utáltuk az Abbásokat, meg a Boney M-eseket. Ezekre ropták az iskolabulin. Persze mi is lementünk, de mi nem ezt hallgattuk, ezt a macska zenét. Persze most már retróként rengetegen hallgatják, akik akkor leszólták.
Béki Gabriella:
– Mi volt, amiért rajongtatok, a nem ócska?
Wéber István:
– Például a Jethro Tull, vagy Mike Oldfield, ha valakinek a koleszban volt egy lemeze, azt ronggyá játszottuk. Amikor Lengyelországban fociztam, hoztam haza egy kis lemezjátszót két kis hangszóróval. Sztereo lemezjátszóm volt 1978-ban! Úristen! Akkoriban csak Omega-lemezeim voltak, meg valahonnan szereztem egy Pink Floydot, már nem emlékszem hogyan. Nagyon meg akartam szerezni a Jézus Krisztus Szupersztárt, az eredetit. Az egy dupla bakelit volt, és a keleti mellett ezerkétszáz forintért árulták akkor.
A havi kollégiumi költségem háromszáz forint körül volt. Úgyhogy hiába gyűjtögettem rá, azt a lemezt nem is tudtam akkor megvenni. Hogy mennyire szeretem a zenét? Amikor kijártam a sulit, és elmentem dolgozni, a Divatcsarnok kirakatában kinéztem egy dinamikus lemezjátszót, Hitachi márkájú volt. Ez olyan, hogy hiába rakod rá a lemezt, nem szól. Erősítőhöz, meg hangfalakhoz kell kötni. Albérletben laktam, és öt hónapos spórolás után vettem egy ilyen lemezjátszót. Felvittem az albérletembe, és ott néztem. Mert hallgatni nem tudtam, ugyanis erősítőm nem volt. Néztem két-három hónapig a gyönyörű, japán, ezüstszínű lemezjátszót, amikor tudtam venni egy nagyon ócska kis erősítőt, és valami hangfalat. Akkor már voltak jó lemezeim. Aztán már kokettáltam a komolyzenével is. Nem sokat, de például Beethovent hallgattam, arra emlékszem. Az megvolt nekem dupla bakeliten.
Béki Gabriella:
– Hogy sikerült az érettségi?
Wéber István:
– Jól, de mégsem kiválóan. Valamikor harmadik közepén úgy gondoltam, hogy majd megyek közgazdasági egyetemre, ahogy a többiek. Mert Hegedűs Sándor tanár úr lebeszélt arról, hogy matektanár legyek. Azt mondta, ahhoz kell választani valamit, például fizikát, ami nekem úgysem fog menni. Igaza is volt. Nem vettek volna fel. Mondta nekem, hogy ne dédelgessek ilyen álmokat, hogy matektanár leszek, mert nem leszek. Na jó, akkor közgáz. Harmadikos koromban elmentem a többiekkel a közgáz könyvtárába, és elkezdtünk olvasgatni. Elolvastam két oldalt a Tőkéből, és visszaadtam. Bementem a kollégiumba, és kérdeztem az idősebb fiúkat, hogy kéne ezt megközelíteni, mert így nem fog menni. Visszagondoltam Nagy Zolira, aki negyedikes volt, amikor én elsős, és állandóan tanult. Állandóan. Nagy Zolit csak könyvvel láttad. Meg is nyert egy országos pg-versenyt. felvételi nélkül került be az egyetemre.
Járt az agyam ezen, meg marha szerelmes is voltan persze. szóval úgy harmadik félévében elengedtem ezt a dolgot. Azon is gondolkoztam, hogy vajon a szüleim tudnak-e még engem öt évig finanszírozni. Így is nekik magában az, hogy ide járhattam, erejükön felüli teljesítmény volt. Örök hála nekik. Apukám akkor már leszázalékolt nyugdíjas volt. Nem volt neki jó élete. szép lassan rálépett az alkoholizmus útjára. Nem volt rossz ember, nem bántott minket, anyámat se, de volt olyan időszaka, amikor keményen ivott, és ez abszolút kikészítette. Fiatalon meg is halt 1994-ben, amikor ötvenkilenc éves volt. Egy kis falu társadalmi környezete a férfiakat erősen motiválja abban, hogy a kocsmában keressék a társadalmi életüket. Eljárt kártyázni vén szivarokkal, azt mondtam én ilyen öreg sose leszek. Már több vagyok, mint akkor ők.
Béki Gabriella:
– Ilyen körülmények között komoly erőfeszítése lehetett a szüleidnek, hogy taníttattak.
Wéber István:
– Nagyon. Erre körülbelül huszonöt éves koromban jöttem rá valamikor, amikor már saját családom volt, és tudtam, hogy fizetni kell a számlákat, akár van miből, akár nincs. Szóval, amikor már volt egy felnőtt életem, akkor éreztem bele abba, hogy nekik a hetvenes években, abból a minimális jövedelemből, mekkora erőfeszítés volt ez, úgy, hogy van még két gyerekük, akik ugyan már dolgoznak, de attól még a gyerekeik.
Béki Gabriella:
– Fizették a kollégiumot, és kaptál tőlük valamennyi zsebpénzt, amivel gazdálkodhattál?
Wéber István:
– Igen. Hát az akkori árak mellett, ez egy húszas volt. Nem nagy pénz, de nem is kicsi. Az ő zsebüket terhelte. Nekem nem volt semmi jövedelemforrásom. A büfét csináltuk a focicsapatban, ami a felszerelésre ment. Mi 1977-ben Adidas felszerelésben játszottunk. Volt olyan NB I-es futballcsapat, amelyik ezt nem engedhette meg magának. Ha cipőt is akartunk, valami márkásabbat, annak a felét ki kellett fizetni, ezzel is a szüleimet terheltem. Szóval tizenhét éves korom körül gondolkoztam azon, hogy inkább elmegyek majd dolgozni. Marha szerelmes is voltam. Jobb lesz, ha elmegyek dolgozni, és amellett estin tanulok. Két-három év munka után már tudtam, hogy nekem nem lesz egyetemi végzettségem. Próbálkoztam, vettem Obádovics matematikakönyvet. Gondoltam visszatérek a matekhoz, de ez reménytelen próbálkozás volt.
Béki Gabriella:
– Milyen munkát választottál érettségi után?
Wéber István:
– Egyre szörnyűbbek jöttek. Először metrós voltam. A Metró akkoriban rengeteg érettségizett fiatalt szippantott be. Ott alapvető követelmény volt az érettségi. A fiataloknak, akik épp nem tudtak magukkal mit kezdeni, mint én is, remek lehetőségnek tűnt. Gondolj bele, hogy elmentem oda dolgozni 1980-ban, és kaptam havi négyezer forint fizetést, az apám meg keresett háromezer-háromszázat. Szinte kolosszális lehetőségnek tűnt egy akkori legénynek. El kellett végeznem egy – talán két hónapos – tanfolyamot náluk. Meg kellett ismernünk a különböző jelzőberendezéseket, meg egyéb szabályokat. Aztán vigyáztunk az állomásokra. Három műszakban történt ez a munka. Rettenetesen utáltam. Néha úgy éreztem magam, mint ahogy ma érezheti egy biztonsági őr. Pusztítja az agyamat, és semmi mást nem csinál velem.
Egy-másfél évig bírtam, és ott is hagytam őket. Utána sorba jöttek fizikai munkák. Dolgoztam egy hanglemezraktárban, amit viszont szerettem. A zeneszeretetem egyik állomása volt.
Béki Gabriella:
– Emelgethetted a bakelit lemezeket.
Wéber István:
– Emelgettem a bakelit lemezeket. Annyi lemez közt voltam, mint soha. Az ötödik kerületben az Irányi és a Kúria utca között van egy átjáróház, és az alatt van egy hatalmas pince. Ebben volt a raktár. ott dolgoztam. Onnan mentem el katonának másfél évre. Katonaság után keresgéltem, nem volt rögtön munkahelyem. Egy családtag segítségével egy szakcsoportnál dolgoztam, ez egy tsz leányvállalatának valami lerakata volt. szerintem, ha nyugdíjba megyek, ezeket az éveimet nem fogják megtalálni, az biztos. A Kőbányai Gyógyszergyár részére műanyagot szeleteltünk. fizikailag nehéz volt, mert ezek a műanyag bálák százhúsz, százötven kilósak voltak – ketten emeltük meg –, de maga a gép szinte automatikusan végezte a dolgát.
Ha elakadt, akkor segítenünk kellett rajta. Ez is egy rettenetes munka volt, nem sokáig csináltam. 1987-ben állapodtam meg először, tehát hét évvel az érettségi után. A következő hét évben egy helyen dolgoztam egészen 1994-ig. Ez az üzlet ma is megvan és az egyik ügyfelem jelenleg. Ez egy építő- és festékanyagüzlet. Akkor a Kőris utcában voltak. Nagyon ügyes volt az üzlet tulajdonosa. Egyfelől beszerzett olyan árukat, amik kurrens termékek voltak, másfelől szinte a Belvárosban volt a telep. Általában az építőanyag-üzletek a külvárosban vannak. Szóval ez egy jól menő üzlet volt akkoriban.
Béki Gabriella:
– Mit csináltál ott?
Wéber István:
– Mindent. Voltam eladó, árukiadó, ami nehéz fizikailag. Meg áruátvevő is. Ezeket mind végigcsináltam. Hitem, hogy ez alatt a hét év alatt megerősödtem úgy fizikailag, hogy az egész életemre kihat. Itt lettem valójában férfi. Tehát ez sem volt egy eldobott hét év. De hosszú volt, kár volt ennyi évet áldozni erre. 1994-ben tértem vissza a szakmához.
Béki Gabriella:
– Ami a könyvelés…
Wéber István:
– Most éppen igen, könyvelés, vagy előkelőbben számviteli szolgáltatás. éreztem már – harminckettő felé tapostam –, hogy valamit csinálnom kell, mert oké, hogy én ebből, amit most csinálok, egész jól megélek a családommal – mindig jellemző volt a munkáimra, hogy nem kerestem rosszul az átlaghoz képest –, csak ez meddig vihető így. Akkor úgy döntöttem, hogy megyek tanulni. Érdekes volt. Harminckettő évesen beültem az iskolapadba. Volt ott egy csomó frissen érettségizett, közgazdaságiból is jöttek. Az első héten úgy éreztem, hogy én ezekkel nem fogok tudni lépést tartani. Katasztrófa, én nem emlékszem semmire. Egy hónap múlva ez megfordult.
Béki Gabriella:
– Előjöttek az emlékek…
Wéber István:
– Nem csak az. Valószínűleg az agyunk is olyan, mint a lábunk, ha fociedzésről beszélünk. Ha forgatod, dolgoztatod, egyre jobb lesz. Biztos így van ez. Egy matektanárnő ült mellettem. Ő nem frissen érettségizett volt, inkább velem egykorú, vagy talán idősebb is, mint én. Neki a közgáz, meg a könyvelés idegen téma volt, viszont jól tudott számolni. Ma is, ha találkozunk, azt mondja, nekem köszöni, hogy ő ott levizsgázott. én ezt nem éreztem, csak mondtam neki, hogy ezt miért, azt miért csináljuk így. Ő meg logikailag rakta össze a dolgokat. Ez bennem ott nem tudatosodott, hogy ő valamilyen szinten támaszkodik rám. Nem találkoztunk tíz, vagy tizenöt évig, aztán egyszer a házam teraszán pöffeszkedtem egy sörrel – anyagilag akkor már sokkal jobban el voltam eresztve –, átnézek a szomszédba, és ott látom őt, kiderült, a jelenlegi szomszédommal valamikor osztálytársak voltak. Tényleg kicsi a világ!
Béki Gabriella:
– Ez az iskola mérlegképes könyvelői minősítést adott?
Wéber István:
– Igen, ez egy kétéves mérlegképes oktatás volt, amit egy évbe összesűrítettek. Rendes nappali tagozaton jártunk, de dolgoztam mellette. Szakirányú felsőfokú képzésnek minősült, de nincs diplomám ma sem.
Béki Gabriella:
– Érettségire épülő képzés volt.
Wéber István:
– Akartam továbbmenni akkor ott rögtön, adószakértőnek, de oda azért nem mehettem, mert nem volt diplomám. Most már nem akarok adószakértőnek tanulni, pedig most már lehet diploma nélkül menni. Így is adószakértő vagyok. Állandóan adótanácsokat adok, pedig nincs adószakértői végzettségem.
Béki Gabriella:
– Azért érdekes, amit mondasz, mert ez egyike azoknak a szakmáknak, amit folyton tanulni kell. Évről-évre, sőt sokszor év közben is változnak a szabályok.
Wéber István:
– Igen, de aki jól csinálja, az csak rátanul. Mindig vannak továbbképzések, kötelező és egyéb is. Megveszem a szakirodalmat. Ott van egy négyszáz oldalas HVG, és tudok úgy olvasni, hogy kiszedem belőle a lényeget két-három nap alatt. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy én mindent tudok. szó nincs róla, csomó mindent nem tudok. Velem is előfordul, hogy év közben valami változik, és meghökkenek, hogy hú, erről nem is hallottam. Van internet, szaklapok, de ha nem jársz év közben előadásokra, lehet olyan, amiről lemaradsz. Ráadásul az ilyen kis könyvelőknek, mint én, tudnunk kell bérszámfejteni, ismernünk kell a társadalombiztosítási jogokat is. Tudnunk kell könyvelni, tudnunk kell beszámolót készíteni, ismernünk kell az összes adónemet. Van nekem két cégem, és egy egyéni vállalkozásom.
A két cégben közös tulajdonlás van egy profi munkaügyes kolléganővel. Ezek nem azért vannak, mert annyi munkánk van, hogy nem tudjuk egy cégben elintézni. Ezek adóoptimalizálási céllal jöttek létre. Az egyik EVA-s, a másik KATA-s, az egyik alanyimentes áfában, a másik áfás. Ez nem csalás, hanem normális piaci lehetőség ezeknek az előnyöknek a kihasználására. A kolléganőm mindig azt mondja, azt nem érti, hogy tudok mindent, amit ő is, és amellett még rengeteg egyebet. Valahogy ez felrakódott az évek folyamán. Már húsz éve csinálom. Most egy kicsit én is félek, mert lehet, hogy a mikroszektort is bekényszerítik az IFRS rendszerbe. Ez egy nemzetközi pénzügyi standardok szerinti beszámolási forma, uniós előírás, amit egyelőre csak a nagyoknak kötelező alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb mi is sorra kerülünk. Az egy külön végzettség lesz. Elmenni ötven felett az iskolapadba, nem tudom, mennyire fogom szeretni. De lesz ilyen.
Béki Gabriella:
– A céged mikor alapítottad?
Wéber István:
– 1996 júniusától él a vállalkozásom. Nem fogod elhinni, hogy indultam. Négy cégnek dolgoztam. Nem volt itthon telefonom. Internet még nem létezett. Az Alagút utcai lakásunkból átjártam a Logodi utca végébe a telefonfülkéhez, ha az ügyfelemet fel akartam hívni. Aztán néhány hónappal később megvettem az első mobiltelefont. Akkoriban el lehetett indítani így egy vállalkozást, ami mai szemmel röhejesnek tűnik, mert internet és telefon nélkül ma már nem létezünk. Ez nem is volt olyan régen. Szóval négy ügyféllel kezdtem. Nem hirdettem. Nagyon bővült a piac akkoriban. Az ügyfelek szájról szájra adtak engem. Mindig jöttek újabbak, és újabbak. Alkalmazottam már 1998-ban lehetett volna. Kipróbáltam az unokahúgomat, aki szintén Istvános volt, de nem vált be. Ma is azt mondja magáról, hogy ezt nem neki találták ki, szerencsére megvan a helye az életben. A kétezres évek elején annyi ajánlatot kaptam, hogy csinálhattam volna egy nagy könyvelőirodát.
Nem akartam, és ma már nem bánom, mert a 2008-as visszaesés olyan fokon megtépázta a mikrovállalkozói kört, meg a könyvelőirodákat, meg mindenkit – és ez eltartott öt évig, 2008-tól 2013-ig –, hogy addig, míg korábban engem havonta három-négy ember felhívott, hogy könyveljek neki, a válság alatt volt, hogy évente kettő hívott. Ilyen visszaesés volt 2008-tól, úgyhogy nem bántam, hogy nem lett nagy irodám sok alkalmazottal. Hogy konkrétan alkalmazottam lett, az csak most jött el, és ő a saját lányom. leginkább azért, hogy őneki is legyen jövője. Ő gyengénlátó ember, akinek művészi kvalitásai vannak, de valamiből meg is kell élni. Elment bér-tb-snek. A kolléganőm, akit említettem, ugyanolyan magánzó, mint én. Budakeszin lakik, én keresztúron, mégis tudunk együtt dolgozni, hiszen minden a neten zajlik.
Béki Gabriella:
– Menjünk vissza a középiskolába. Kibe voltál szerelmes?
Wéber István:
– Egy dabasi lány volt. Ma is az. Három évig tartott a szerelem. Voltak kilengéseink, de csak jó szívvel tudok emlékezni rá. Érettséginél már nem voltunk együtt. Néhány éve csináltunk egy kollégiumi találkozót, ahol egy tizenöt fős csapat jött össze, akik évfolyam- és kollégistatársak voltunk. Összejöttünk az Istvánban, onnan elmentünk egy étterembe, és egy Fáy-s fiú azt kérdezte tőlem, hogy ti miért nem házasodtatok össze? Sokak szemében a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy mi összetartozunk. Mások ezt így látták. Mondhatom, életem első nagy szerelme az Istvánhoz kötődik. Annak, aki az életem párja lett semmi köze az Istvánhoz.
Béki Gabriella:
– Mikor találkoztatok?
Wéber István:
– Az érettségi évében, Mikulás napján találkoztunk, tehát 1980. december hatodikán. Előző nap egy metrós bulin voltunk, ahol egy Istvános fiú, Kerényi Ernő összeismerkedett egy csajjal. Az a lány hívott meg minket másnapra egy nemzeti bankos buliba, ahol az éledő Hungária Együttes játszott. fenyő ott ugrált a zongorán. A Hungáriát még nem kapták fel Magyarországon, akkor robbantak be és elképesztő karriert futottak be. ott láttam egy gyönyörű széplányt. Megakadt a szemem rajta, de úgy gondoltam, hogy esélyem nincs. Aztán valahogy összeszedtem a bátorságomat, és elvittem őt táncolni. Végül mégiscsak volt esélyem, mert ma is tart a dolog. Talán mondhatom: nem volt rossz választás.
Béki Gabriella:
– Mikor házasodtatok?
Wéber István:
– kettő év múlva. 1982. július tizedikén. Egészen egyenes út volt ez. Ő egy fodrász végzettségű leányzó, akinek semmi köze nem volt a nemzeti bankhoz, ahol találkoztunk. Aztán a fodrászathoz sem sokáig, mert ínhüvelygyulladást kapott. Akkoriban NDk-s hajszárítókat használtak a fodrászatokban. Azt forgatták ott naphosszat. Végül is nem baj, hogy lejött a pályáról, mert utána sok-sok évig dolgozott a Margit utcai könyvesboltban. Eladó, csomagoló, könyvterjesztő volt. A mi házi könyvtárunk abból az időből ered. persze máig veszünk könyveket. Háy Jánost is, például most karácsonykor. A könyv szeretete neki kifejezetten abból az időből fakad. sok évet dolgozott ott, egészen a szülésig. Lehúzott ő is hét évet egy helyen.
Béki Gabriella:
– Hány gyereketek van?
Wéber István:
– Egy. 1989-ben született Zita, a rendszerváltás előtt. lett volna még egy kislányunk 1992-ben, de sajnos öt hónapra megszületett, és nem tudták az okát megmondani. Elég komolyan megviselte a páromat, úgyhogy nem kísérleteztünk tovább. Már az első gyerek is nyolc hónapra jött. Mondták, hogyha megint próbálkoznánk, lehet, hogy lefektetnék őt hónapokra. Ezt nem akarta vállalni, lelkileg sem.
Béki Gabriella:
– Már nagy lányotok van.
Wéber István:
– Huszonhat éves elmúlt, lélekben gyerek még, legalábbis számunkra így van. Két komolyabb kapcsolaton van túl, de egyik sem úgy sikerült, ahogy tervezte volna. Nem tudom, mennyire látsz rá a mai fiatalokra. Ha visszagondolok a középiskolára, azokra az évekre, mi nem tudtunk elképzelni egyetlen napot sem nő jelenléte nélkül. Kellett legyen egy partner, egy társ. Most meg a fiúk totál elvannak csaj nélkül. Rengeteg fiatal jár Zitához, ott is szoktak nálunk aludni. Van felállítható mobil medencénk. Azt nyáron meg szoktam csinálni nekik, és ott megy a buli állandóan. Látom, hogy jól elvannak. Most ilyen a világ.
Béki Gabriella:
– Azt hallottam rólad, hogy a Te ötleted volt, hogy rakjátok rendbe Patonyi tanár úr sírját.
Wéber István:
– Hát az nem egészen úgy volt – Gizi néni dicsér engem a hátam mögött, elpirulok. – Ne faragjatok belőlem hőst. Tényleg elmentünk az én kocsimmal, de a sír rendben volt. Ha nem lett volna rendben, megcsináljuk, de valójában rendben volt. Tettünk le virágot, és jó szívvel konstatáltuk, hogy ápolt a sír. Öten mentünk, és nagyon rossz idő volt. Úgy volt, hogy két kocsival megyünk, mert többen leszünk, lett volna másik autó. De jó volt ez így. Amikor a főnök meghalt, nagyon megdöbbentem, mert az életedben szereplő ikonikus figurákról úgy gondolod, hogy nem fognak meghalni. És ő nagyon fiatal volt. Olyankor az embernek eszébe jut, hogy nem kerestem, nem mentem hozzá annyit, amennyit kellett volna. Lett volna még mit megbeszélni vele.
Az iskolában volt egy emlékhely, amikor meghalt, a fotójával az igazgatói folyosó előtt. sokan eljöttek, és láttam, hogy ők is ezen töprengenek, beszéltünk is róla. Nekik is ilyen gondolataik voltak: bizony elmentünk a suliból, egy darabig visszajártunk, aztán ez elmaradt. Egyáltalán nem járnánk vissza, vagy csak nagyon keveset, ha nem lenne Gizi néninek ez a nagyon aktív baráti köre. Vele jobb a kapcsolatunk, mint volt valaha, diákként szinte csak köszöntem neki, amikor találkoztunk, most pedig annyira közeli ember, szinte barát. A baráti kör és Gizi néni nélkül nem lennénk ilyen közeli viszonyban az iskolánkkal, amilyenben most szerencsére vagyunk. Ez jó dolog. Amikor bemegyek a portán, benézek jobbra a folyosón, és visszamegyek 1976-ba.
Esküszöm neked. Ugyanaz a kép, ugyanazt látom, és egyből az a kis kölyök lesz belőlem, aki voltam. Én akkor azt hittem, hogy ekkora épület a világon nincsen. Azon a folyóson mentünk hátra anyámmal Patonyihoz. Többen voltunk, lányok, fiúk. Mindenki izgult mi lesz itt, mit kérdeznek. Bementünk. A főnök mondta, látja, hogy szép a bizonyítványom, és megkérdezte milyen poszton játszom. Ez volt a kérdés. Egyből nagy lett az arcom. Engem itt már felvettek kérem szépen!
Béki Gabriella:
– Mennyire vagy elégedett az életeddel? Változtatnál-e ha elölről kezdhetnéd? Min változtatnál, ha most lennél középiskolás, és most tervezhetnéd el a pályádat?
Wéber István:
– Nagyon nehéz dolog ez. Mai eszemmel biztos, hogy ragaszkodnék a továbbtanuláshoz és egészen biztosan megtanulnék angolul. Viszont, ha akkor továbbtanulok, fizikailag nem erősödtem volna meg. Valójában, ha nagyon mélyen belegondolok, min változtatnék, azt mondom: semmin. Végül is elégedett vagyok. Ez az én utam. Biztosan vannak-voltak benne téves döntések, biztos, hogy a hét év sok volt az építőanyag-telepen, de egyáltalán nem bántam meg.
Készült 2016 januárjában
