Dr. Dedák István
Érettségi éve: 1985
közgazdász
„vonzott a gazdaságpolitika”
1985-ben érettségizett a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolában. Utána agrárszakon végezte el a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet. Először visszakerült az alma materébe közgazdaságtan tanárnak. 1992-ben megnyerte a Magyar közgazdasági Társaság pályázatát, majd bekerült kutatónak az MTA Közgazdaságtudományi Intézetébe. A kutatómunka mellett oktatott a Közgazdasági Egyetemen. 1998-tól a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán oktat. Számtalan szakmai tárgyú publikáció szerzője. Nős, három gyermekük született: Norbert, Fanni és Botond.
Béki Gabriella:
– Hogy szólítanak a tanítványaid? Professzor úrnak?
Dedák István:
– Igen, egy főiskolai tanárnak kijár ez a titulus.
Béki Gabriella:
– Mindig közgazdász akartál lenni?
Dedák István:
– Nem, egyáltalán nem. Viszont, hogy végül közgazdász lettem, és ma hivatásszerűen közgazdaságtannal, gazdaságpolitikával foglalkozom, abban a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola – ahol politikai gazdaságtant tanulhattam – döntő szerepet játszott. Ehhez persze olyan tanáregyéniségek is kellettek, mint például Horn Gábor. Ő volt a politikai gazdaságtan tanár. Néha Gizi néni (Szabó Balázsné) is segített, például az egyetemi felkészülésben, de alapvetően Gábor tanított, és más kitűnő szaktanárok. Lényeg az, hogy ha nem a Szent Istvánba járok középiskolába, szerintem nem lettem volna kutató közgazdász.
Béki Gabriella:
– Hogyan kerültél oda?
Dedák István:
– Ennek két oka van. Egyik az, hogy a humán tárgyak, a társadalomtudomány iránt már általános iskolában is érdeklődtem. A fizika, kémia nem érdekelt. A másik ok az volt, hogy gyerekként imádtam a futballt. Ez egy olyan szerelem, ami ötéves koromban elkezdődött, és mindmáig tart. Ma is aktívan futballozom, már csak Old Boys-ban, ahol negyvennégy év az alsó korhatár. Imádom ezt a játékot, és a szent István híres volt a futballról. Ez a két ok összekapcsolódott.
Béki Gabriella:
– Hol születtél? Honnan kerültél a fővárosba?
Dedák István:
– Kiskőrösön születtem, ahol Petőfi. Apukám könyveléssel, számvitellel foglalkozott, tehát nem idegen a családtól ez a terület. Édesanyám gyárban dolgozott, a konzervgyárban. Emellett, mint azon a vidéken mindenki a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon, háztájival is foglalkoztak.
Béki Gabriella:
– Testvéred van?
Dedák István:
– Igen, egy öcsém.
Béki Gabriella:
– Honnan hallottál az Istvánról?
Dedák István:
– Voltak kiskőrösiek, akik oda jártak. Nem sokan, de egy-ketten voltak. Anyukám ezeket a kapcsolatokat valahogy megtalálta. Kiskőrös kis város volt. A kommunikáció színtere elsősorban a piac volt, és ő megtalálta a kapcsolatot.
Béki Gabriella:
– Hogy emlékszel a felvételire?
Dedák István:
– Hú. felkerülni egy kétmilliós nagyvárosba kiskőrösről, ami ugyan város volt már, de mégis inkább falusias.
Béki Gabriella:
– De nem akkor jártál először Budapesten?
Dedák István:
– Nem, voltunk már korábban is, de igazából a Corvin Áruházig terjedt az ismeretünk. felkerülni egy ilyen hatalmas városba tizennégy évesen, gyerekként, hatalmas változás volt. Az ember csak ámul-bámul, tátja a száját, eltéved. Sose felejtem el, hogy a tanévnyitó után, ami a Corvin Moziban volt, kijöttem, és egyszerűen rossz irányba mentem. Máig emlékszem rá, pedig harminc éve történt. Eltévedtem. Emlékszem rá milyen érzés volt. A Mester utca a Petőfi híd felé van, én meg mentem az ellenkező irányba a Blaha Lujza tér felé. Úgy kellett megkérdeznem: „Tessék mondani merre van a Mester utca?” Már a Wesselényi utcánál jártam. Hihetetlen, hogy ilyen apróságok mennyire megmaradnak az ember lelkében, így harminc év után is. A felvételin nagyon sok kérdést kaptam. Örültek a jó eredményeimnek. Azt hiszem Gizi néni kérdezte, hogy vagyok a szlováktanárommal. Kiskőrösön sok a tót, és én szlovákul is tanultam az iskolában.
Ez nagyon meglepett. Vajon honnan tudja, hogy gondom volt a tanárommal? A másik, aki kérdezett Patonyi tanár úr volt, az igazgatóhelyettes. sasszemmel figyelte a fiúkat. Abban az időben a közgazdasági iskola nem volt divat a fiúk körében, jóval több lány járt oda. Laci pedig árgus szemekkel figyelte, hogy a fiúk közül kiből lehet futballista, kinek van esetleg futballista múltja. Az iskola abban az időben már komoly futball múlttal rendelkezett. A sportfelszerelés a nagyon híres Adidas márka volt. Akkora márka volt ez abban az időben, hogy tényleg csak az NB 1-es csapatok hordták. Laci megkérdezte tőlem, tudom-e mi az, hogy Adidas. Ó – mondom – tudom, mert gyakran jártunk ki Jugoszláviába. Liberalizáltabb ország volt abban az időben, nyugati áruk ott jobban megjelentek a piacon, mint a többi keleti blokkhoz tartozó országban.
Szabadkáról nekem Adidas pólóm volt, amire nagyon büszke voltam, mert a nyolcvanas évek elején elvétve lehetett ilyet látni Magyarországon. érdekes, hogy ilyen apróságok ennyire megmaradnak az emberben. Rengeteg dolog, emlék van bennem az iskolával kapcsolatosan is. kiváló tanáraim voltak, kellemes környezet, jó az iskola, mindamellett fiatalok vagyunk, sportolhatunk. Mindez olyan légkört jelentett, hogy talán nem is meglepő, hogy az emlékek mélyen bevésődtek a fejembe.
Béki Gabriella:
– Könnyen beilleszkedtél az osztályba? Több volt a pesti gyerek.
Dedák István:
– Több volt. Nehogy valakit megbántsak, félreértés ne essék, nagyon kedvesek voltak, de talán a vidékieknek más volt a gondolkodásmódjuk. Megszerettem persze a pestieket is, de nem ment ez könnyen. Ez volt az egyik nehézség. A másik meg az, hogy nagyon szigorú szabályok voltak abban az időben. A kollégiumból nem lehetett csak úgy hazautazni.
Tizennégy éves kis emberként kiszakadni egy kisvárosból, elszakadni a családtól, a kertes háztól, és bekerülni Budapest belvárosába, ahol villamos megy az ablak alatt, hát nem volt egyszerű. évek kellettek, amíg megjött az az érzés, hogy nem vágyom állandóan hazafelé, és egy szombatot pesten is jól el tudok tölteni.
Béki Gabriella:
– Milyen gyakran mehettetek haza?
Dedák István:
– Kezdetben talán még szombaton is tanítás volt. Ha jól emlékszem az első évben havonta egyszer lehetett hazautazni. A sport azért sokat segített ezen, de nehéz volt.
Béki Gabriella:
– Találtál olyan testi-lelki jó barátot?
Dedák István:
– Igen. A fiúkollégium kicsi volt. Harminc-harmincöten lehettünk. Négy-öt szoba volt. évfolyamonként egy szobába kerültünk. Nem mindenki volt Istvános, mert a kollégium a mellettünk lévő Fáy András közlekedésgépészeti szakközépiskola diákjainak is adott szállást. Nagyjából fele-fele arányban voltunk Istvánosok, és Fáysok. szerencsés helyzetben voltam, mert nagyon jó társaság alakult ki. Nagyon jól összerázódtunk a végére. Olyan jól, hogy a társaság magja – négyen-öten – mind a mai napig tartja a kapcsolatot. Hol az egyik családnál, hol a másiknál jövünk össze nyaranként.
Béki Gabriella:
– A focit a középiskolában sem hagytad abba. Jól tudom, hogy csapatkapitány voltál, és kaptál „jó tanuló, jó sportoló kitüntetés”-t is? Ez jelentős elismerés lehetett a számodra.
Dedák István:
– Igen, jól tudod, fociztam is. és két évig én voltam a csapat kapitánya. Sőt, Patonyi Laci, az edzőnk, az első nagy sikerét éppen velünk érte el 1983-ban, amikor megnyertük az országos bajnokságot szegeden, az iskola története során először. A kupát csapatkapitányként én vehettem elsőként a kezembe. A jó tanuló, jó sportoló kitüntetést ezért kétszer is megkaptam, harmadikban és negyedikben egyaránt.
Béki Gabriella:
– A tanárok közül kik voltak nagy hatással rád?
Dedák István:
– Mindenkiről jó emlékeim vannak. Még azokról is, akikről akkor úgy gondoltuk, hogy túl szigorúak voltak. Ma már értjük, hogy miért voltak szigorúak. Nagyon nagy hatással volt rám Horn Gábor, aki a politikai gazdaságtant tanította, Gizi néni (Szabó Balázsné), aki a felvételi felkészítésben nagyon sokat segített, és Böbe néni (Jakab Erzsébet). Nagyon erős osztályba jártam, közülünk hármat vettek fel a mai Corvinusra. Az osztályból bekerült tíz százalékunk, ami abban az időben óriási dolog volt, mert a felsőoktatásba bekerülés nem ilyen szabad volt, mint most.
Máig nem felejtem el, hogy hárman az én osztályomból – Zsigri Zsuzsa, Berényi Gabi, Király Éva meg én – jártunk Gizi nénihez felvételi előkészítőre. Mentünk ki Budára, és a lakásán tanított minket. A pénzügyet egy nagyon kedves hölgy tanította. Pénteken az ötödik-hatodik órában volt dupla óra, amikor mindenki alig várja már a hétvégét. süt a nap, máshol járnak a gondolatok, és a diákoknak már tele van a hócipője a héttel, ám ennek ellenére Noé tanárnő annnyira le tudta kötni a figyelmünket, hogy végig dolgoztunk, és ott voltunk, lelkesedtünk a hét utolsó órájáért is.
Béki Gabriella:
– A humán tárgyakat ki tanította neked?
Dedák István:
– A magyart első évben Gremsperger László, utána pedig Jakab Judit. Mindketten nagyon fiatalok voltak, akkor jöhettek ki az ELTE-ről. Bevallhatom, úgy érzem nem voltam elég érett akkor, hogy felfogjam a versek fontosságát, szépségét, üzenetét.
Béki Gabriella:
– A matek hogy ment?
Dedák István:
– Hát…, azt lehet tudni, hogy matek tekintetében a gimnáziumokhoz képest hátrányban voltunk. Nekünk a szakmai tárgyak nagyon sok energiát, és órát elvittek, mi a matekot kisebb óraszámban tanultuk.
Béki Gabriella:
– De a felvételi egyik tárgya ez volt!
Dedák István:
– Igen, a matek volt. Általános jelenség volt, hogy aki szakközépből jött, az matekból gyengébb volt. Nehéz volt ezt a hátrányt ledolgozni. Ez így volt az én esetemben is. Noha felvételi előkészítőre jártunk, ahol mindent megtettünk, hogy ledolgozzuk a hátrányt.
Béki Gabriella:
– Engem nagyon megkapott, amit az Istvános emlékkönyvbe írtál. Emlékszel rá?
Dedák István:
– Ha felidézed, akkor biztosan.
Béki Gabriella:
– Arról írtál, milyen nehéz dolguk volt a nyolcvanas években a tanároknak, a szocializmus felsőbbrendűségét tanítani, és a kapitalizmus bukását elhitetni, és ti nagyon komolyan vitatkoztatok ezzel az órán.
Dedák István:
– Abszolút! A nyolcvanas évek közepén azért már forrongó hangulat volt. 1982-ben lettünk tagja az IMF-nek, akkor már nem lehetett olyan mereven tanítani a dolgokat, mint a hetvenes években. Jött az első olajárrobbanás 1973-ban, majd hetvenkilenc-nyolcvanban a második, ami rányomta a bélyegét a nyugati országok gazdasági teljesítményére, és ugyanakkor óriási gondokat okozott a cserearányromlás a keleti tábor számára is. A tankönyvek ezekkel a változásokkal egyáltalán nem tartottak lépést. 1983-ban is ugyanaz volt a hivatalos tananyag, mint tíz évvel korábban, miközben a világban hatalmas változások történtek. A tizenhat-tizennyolc éves fiatalok már gondolkodnak, érdekli őket a világ, nyilvánvalóan hamis dolgokat nekik már nem lehetett eladni. Harmadikban tanultuk a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, negyedikben pedig a szocialista politikai gazdaságtant. Az órákon a kapitalizmusról szóló hivatalos tananyagot részben, a szocializmusra vonatkozót pedig teljes egészében félretettük. Horn Gábor az aktuális problémákról, az útkeresésről beszélt.
A változásokról, például a kisvállalkozások terén, azok szerepéről a gazdaság megújításában, a gmk-król. Nyolcvanhétben aztán jött a kétszintű bankrendszer, az előkészületek már évekkel korábban folyamatban voltak. Óriási viták voltak erről, és ezek mind lecsapódtak az órákon. Arról beszéltünk, miért rossz, ha egy központi bank dönt a hitelforrások elosztásáról. Beszéltünk arról, hogy miért van szükség változásra, ha az ország adósságcsapdába kerül. Vagyis a gazdaságitársadalmi élet aktualitásai, kiváló oktatóinkon keresztül leszivárogtak hozzánk. Ma már tudom, hogy abban az időben nagy bátorság kellett hozzá, hogy kritikusan beszéljen egy tanár a szocializmusról. Ezért volt nagy meglepetés számomra, hogy amikor bementem a közgazdasági Egyetemre a szemináriumon ortodox marxista dolgokat kezdtek nekünk mondogatni, miközben én a szent Istvánból jöttem, ahol már ezeknek a nézeteknek a kritikáját hallottam tanáraimtól. Úgy éreztem az egyetemen, mintha egy időutazásban vennék részt, mintha tíz-tizenöt évet visszarepülnék az időben.
Béki Gabriella:
– Izgalmas időszak volt ez. Melyik szakra jártál?
Dedák István:
– Az első év után szakosodtunk. Agrárszakra jártam, ami életem egyik rossz döntése volt egyébként. De szerencsére nem volt nagy jelentősége, mert én az egyetemen azokkal a dolgokkal foglalkoztam, amelyek érdekeltek. Mentem a könyvtárba, és olvastam a Világgazdaságot, vagy közgazdasági szemlét. Akkor jelentek meg Liska írásai is, vagy vezették be a személyi jövedelemadót. Érdekes volt látni, hogy az oktatók nagy része a változásokban partner volt, igyekezett elmagyarázni a hallgatóknak az események okait és jelentőségét. De voltak olyanok is, akik mindebből semmit nem tanultak, és ugyanúgy a régi dolgokat tanították, nem értették meg a változások szelét. Szerencsére utóbbiak voltak kevesebben.
Béki Gabriella:
– A politika nem érintett meg, nem vonzott?
Dedák István:
– A politika nem, ami vonzani kezdett rögtön, az a gazdaságpolitika volt. Nagyon érdekelt, és érdekel mindmáig.
Béki Gabriella:
– Többpártrendszer lett. Nem választottál magadnak pártot?
Dedák István:
– Nem. Tudtam, hogy választásokra van szükség, de akkor az új pártok nagyjából mind egy irányba mutattak: piacgazdaságot, szabad választást, magántulajdont akartak. Beengedni a nyugati tőkét.
Béki Gabriella:
– Munkahelyet hogyan választottál?
Dedák István:
– Az egy érdekes történet. Abban az időben a Műszaki Egyetemnek volt egy focicsapata, ahova lejártunk mi, közgázosok is. Negyedikes voltam, és egy bajnoki meccset játszottunk. Utánunk játszott a Szent István csapata is bajnoki meccset, ahol Patonyi Laci ült edzőként a kispadon. Látta a meccsünket, és meccs után váltottunk egy pár szót. Azt kérdezte: „Nem lenne kedved tanítani jönni hozzánk? közgazdaságtan tanárt keresünk.” Mondtam: „Hogyne”. Hónapok óta ez az álmom, hogy közgazdaságtant tanítsak. Tanár szeretnék lenni.”
Béki Gabriella:
– Nagy érzés lehetett visszamenni tanítani. Jó néhány tanárod kollega lett.
Dedák István:
– Igen, és ilyenkor az ember szembesül azzal a nehézséggel, hogyan tegezze kollegaként azokat a tanárait, akik tanították valamikor. Hónapok teltek el, mire a szám ráállt erre, mert már más nexusban vagyunk, és tegezni kell őket. Két évig tanítottam a szent Istvánban. Közben a szerelem a közgazdaságtan iránt megmaradt, és elkezdtem cikkeket írogatni.
Béki Gabriella:
– Miből írtad a diplomamunkád?
Dedák István:
– Monetáris szabályozásból. A nyolcvanas években felpörgő infláció volt. Annak ellenére, hogy agráros voltam, egy percig nem volt kérdés, hogy a diplomámat ebből írom.
Béki Gabriella:
– Elkezdtél írogatni…
Dedák István:
– 1992-ben a Magyar közgazdasági Társaság kiírt egy pályázatot, amire én is beküldtem egy negyven-ötven oldalas dolgozatot. Egy zsűri bírálta el a dolgozatokat. Nagyon komoly pénzösszeget is kiírtak a pályázat mellé. Az első díjat olyan komoly pénzzel jutalmazták, ami nekem majdnem egy évi fizetésem volt. Ez az oldala azonban nem érdekelt a dolognak, a szakmai részét tekintettem kihívásnak. legnagyobb megdöbbenésemre telefonált nekem Halm Tamás, a főtitkár, hogy megnyertem ezt a pályázatot. olyan embereket utasítottam magam mögé, akik évtizedek óta a szakmában vannak.
Meg szeretne velem ismerkedni, és felkért egy előadás megtartására a Magyar közgazdasági Társaság éves vándorgyűlésén, ami Pécsett került megrendezésre abban az évben. Huszonöt évesen egyik pillanatról a másikra ismert lettem, és a közgazdász szakma magyarországi legrangosabb eseményén előadást tarthattam. Emellett még a jelentős anyagi elismerést is megkaptam.
Béki Gabriella:
– Hogy kerültél az akadémiai kutatóintézetbe?
Dedák István:
– Erdős Tibor révén. Imádtam az ő előadásait, írásait. Egyszer telefonált a közgazdasági Egyetemről a professzorom, akinél a diplomamunkámat készítettem, hogy Erdős Tibor két fiatal kutatót keres maga mellé, és az egyik kutatóként rám gondolt. Ez életem nagy lehetősége, nem lehet tudni, hogy lesz-e még egy ilyen – mondta. Bármit csinálok, bárhol vagyok is, ragadjam meg ezt az alkalmat. Akkor már bontogattam a szárnyaimat, és lehetett látni, hogy gazdaságpolitikai kutatásokhoz valami érzék, tehetség, tudás van bennem. Nem szabadna hagyni, hogy ez elvesszen. Ezt az Istvánban – ahol ekkor már tanítottam –, mindenki megértette. sajnálták, hogy elmegyek, de egy rossz szót nem kaptam.
Béki Gabriella:
– Meddig voltál az MTA kutatóintézetében?
Dedák István:
– Hat évet töltöttem ott, 1998-ig. Sokat publikáltam, nagyon sok írásom jelent meg. Rengeteget fejlődtem abban az időben. A kutatói státusz mellett, a közgáz egyetemen is oktató voltam félállásban a gazdaságpolitika tanszéken. Akkor Sipos Aladár akadémikus – aki kapcsolatban volt a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolával – azt mondta, hogy hatalmas változások vannak a főiskola életében, közgazdasági tanszék fog alakulni, és ehhez kiváló embereket keresnek, akik ennek az egésznek a kialakításában, elindításában segítkeznének. Rám gondolt. Akkor a Közgazdasági Egyetemen tanítottam Mellár Tamással, aki később a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) elnöke lett. Vele együtt jöttünk Gyöngyösre, de ő 1998-ban vissza is ment Budapestre KSH-elnöknek. Azóta vagyok itt Gyöngyösön, rengeteg hallgatónk van, külföldiek is. Ahogy haladtam előre a korban, úgy éreztem, hogy ha valami az oktatás mellett hiányzik – az most már nem is annyira a kutatás –, hanem az, hogy a tudást, amit felhalmoztam konkrétan a gyakorlati gazdaságpolitika szolgálatába állítsam.
A válság kitörésével 2008-ban olyan változás jött be, amire senki nem gondolt. Ilyen gazdasági helyzet utoljára három generációval ezelőtt, 1929–1933-ban volt. Továbbra is sokat publikálok, de ezek az írásaim már nem csak egy szűk szakmai közönségnek szólnak. Mindenkinek szólnak, akikben van érdeklődés a közgazdaság, de mondhatnám, hogy az életünket alapjaiban befolyásoló gazdasági ügyek iránt.
Béki Gabriella:
– Közben jutott idő magánéletre is? Megnősültél?
Dedák István:
– A feleségemet még az egyetemen ismertem meg. orosz szemináriumon. Ez volt az oroszórák legnagyobb haszna, hozadéka számomra. oroszból a nagyon gyenge tudásúak „gyógyoroszra” jártak. Hát mi oda jártunk. Három gyermekünk van. Eredetileg kettőt terveztünk. Már negyven felett voltunk, amikor az élet még megajándékozott bennünket egy harmadik gyermekkel 2010-ben. Már negyvenhárom éves voltam, amikor megszületett a harmadik. A nagyok már tizenhat-tizennyolc évesek, és van egy hatéves kicsi is.
Béki Gabriella:
– Ott hagytátok Pestet?
Dedák István:
– Nem, de némi kötődés a vidék felé van bennünk. Vidékies hangulatú részen lakunk, kertes házas, családias övezetben, pár száz méterre a város szélétől. Meghalnék, ha nem láthatnék fákat, zöld fűvel kertet.
Béki Gabriella:
– Elégedett embernek látszol. Változtatnál valamin az életedben, ha lehetne?
Dedák István:
– Stratégiai kérdésekben nem. Azokat a döntéseket, amiket az életemben hoztam nem bántam meg. Ezzel a tudással, tapasztalattal, ami most van a fejemben esetleg operatív döntéseken változtatnék. Amivel nem vagyok elégedett, hogy még többet kellett volna tenni azért, hogy a gyermekeinknek ne kelljen Angliáig menni, ha tisztes életnívót, polgári életet akarnak maguknak. Hanem végre jussunk oda, ahova a történelmünk során mindig is tartozni akartunk, a fejlett nyugati államokhoz. Szeretném, hogy határozottan lehessen végre látni, Magyarország kompja biztosan ott fog kikötni.
Készült 2016 márciusában
