Iskolai utazások az 1980-as években
Az 1980-as évtized közepétől az iskolánk eseményei között kitüntetett szerepe volt a külföldi utazásoknak. A tanárok és tanulók izgalommal készültek az első nyugati utakra, az iskolák meglátogatására, az ottani diákokkal és kollégákkal való találkozásra.
Jártunk Lundban (Svédország), Lindenbergben, Pforzheimben (Nyugat-Németország), Bolzanóban, Olbiában (Olaszország), még az USA-ba is eljutottunk.
Iskolánk krónikája 1945 és 1985 között mindösszesen két külföldi utat tartott számon, egyiket az NDK-ba másikat Csehszlovákiába szervezték. Az 1985-ös esztendő pálfordulást hozott a külföldi uazásokban. Nyugatra, nemzetközi diáktalálkozóra hívtak bennünket Olaszországba. A bolzanói kereskedelmi középiskola nagyszabású rendezvényre készült, amelyre meghívták testvériskoláikat Máltáról, az NSZK-ból, az USA-ból, Ausztriából. Hogyan kerültünk a meghívottak közé innen, a vasfüggöny mögül, a szocialista tömbből? Az előző tanévben a bolzanói iskola egy osztálya Budapestre látogatott. Programjukban szerepelt egy magyar középiskola meglátogatása is.
Az egykori igazgatónőnk, Takaróné dr. Gáll Beatrix ismerőse iskolánkat ajánlotta. Szívélyesen fogadtuk az olasz diákokat. Már az első találkozáskor baráti szálak szövődtek az olasz és magyar tanulók valamint a tanáraik között egyaránt. Levelek jöttek, és mentek, ezeket követte a nemzetközi találkozó hivatalos meghívója. A szállásról és étkezésről az olasz diákok szülei gondoskodtak, egyéb költségeket a vendéglátó iskola vállalta, a mieinknek csak az utazási költségeket kellett kifizetni. A jelentkezők közöl azokat a diákokat választottuk ki, akik jól tanultak, és az angol nyelvben is jeleskedtek.
Lázas készülődés kezdődött azért is, mert az utazó tanulóink többsége még soha nem lépte át hazánk határát. A vonatjegyeket forintért szerettük volna megvenni és ezzel kezdődött el utazási kálváriánk. A jegyvásárlás feltételéül a MÁV az MNB által kibocsájtott „valutamentes csere” igazolást kérte tőlünk. Az MNB számunkra ezt az igazolást csak akkor állította volna ki, ha a Művelődésügyi Minisztérium „utazási határozatát” bemutatjuk. A minisztérium nemzetközi főosztályán az „utazási határozat” kibocsátásához az MNB „valutamentes cserére” vonatkozó igazolását kérték tőlünk. A kör bezárult.
A gyerekek készülődtek, Bolzanóból jöttek a telefonok, mikor érkezünk, hányan megyünk? Utazásunk pedig egyre bizonytalanabbá vált.
Ostromoltuk a minisztérium nemzetközi főosztályának illetékesét, aki arról biztosított bennünket, hogy az MNB igazolása nélkül nem fogjuk megkapni az „utazási határozatot”. Kértük, hogy segítsen valamilyen módon, hiszen az utazás elmaradása oly sok diáknak és az bolzanói iskolának is nagy csalódást okozna. Az illetékes tisztviselő „súgott”. Váltsuk ki egyénenként külön-külön minden diáknak az egyéni látogató útlevelet, s ha a szülők megbíznak bennünket, vigyük ki a gyerekeket egyéni utazóként Bolzanóba. A meghívólevelek sokszorosítása, űrlapok kitöltése, kapcsolat keresés a Budapesti Rendőr Főkapitányságon, hogy ügyünket soron kívül intézzék, hiszen az idő gyorsan szaladt.
Az igazgatóhelyettes személyesen vitte be a dokumentumokat a kapitányságra, ahol alapos kioktatásban részesült. Felelőtlenséggel vádoltak bennünket azért, mert nyugati ország diákjai közé, erkölcsi fertőbe visszük tanulóinkat, kitesszük őket a kábítószerezés, az alkoholizálás veszélyeinek.
Az útlevelek azért az utolsó pillanatra elkészültek. Gyülekezés az iskolában, indulás a pályaudvarra, amikor is az iskolatitkárunk lélekszakadva rohant utánunk. Az aznapi postával ugyanis megérkezett a minisztériumból az akkor már okafogyottá vált „utazási határozat”. Meglepődtünk. Miért vártak ezzel eddig? Oly jellemző e történelmi korszakra, hogy megakadályozni már nem akarták, de minden bürokratikus eszközzel akadályozták nyugati utazásunkat. Meglepődésünk Bolzanóban folytatódott, ahol a római magyar követség kultúrattaséja várt ránk. Azért érkezett Rómából Bolzanóba, mert – mint mondta- mi vagyunk az első diákcsoport, amelyik Olaszországba látogat. Honnan is tudtak Rómában jövetelünkről? A szívélyes fogadtatást gyanússá csak az tette, hogy búcsúzáskor az attasé elkérte a vendéglátó olasz családok nevét, címét. Kérdésünkre, hogy miért van erre szükség azt válaszolta, hogy köszönőlevelet ír a követség az olasz szülőknek. Ezek a levelek soha nem érkeztek meg. Érkeztek viszont itthon kedves fiatal nyomozók, akik bőszen érdeklődtek olasz kapcsolataink felől. 1986/87-es tanévet írtuk ekkor.
Az első nyugati utunk feledhetetlen élményekkel gazdagított mindnyájunkat. Az olasz családok vendégszeretete, gondoskodása, a sok-sok ajándék, a kirándulások, a vidám együttlétek, az akkor nemrég elhunyt Olaf Palme emlékére fák ültetése az iskola udvarán megalapozták a több, mint egy évtizedig tartó diákcsere kapcsolatunkat. Tanáraink bepillantottak az olasz iskola munkájába. Itt láttunk először számítógépes könyvvitel gyakorlati órát, és örömmel töltötte el szaktanárainkat az, hogy a szakmai tananyagukban nagyon sok közös tartalmat fedeztek fel.
A bolzanói utazás után természetessé vált, hogy minden tanévben vagy mi utazunk, vagy vendégül látunk valamely nyugati országból diákokat.
1988-ban a lindenbergi iskola tanárai és tanulói látogattak el iskolánkba. Következő évben mi utaztunk a Bódeni-tó partjára. Ez a diákcsere-kapcsolat az iskolában a mai napig, több, mint három évtizede él.
1988-ban iskolánk futball csapata, amely a középiskolás bajnokságban minden évben jeleskedett, kiutazott az Minneapolisba, hogy részt vegyen az USA kupa labdarúgótornán. Intézményünk egy évszázados történetében először jártak „Istvános” diákok az Egyesült Államokban. Patonyi László tanár úr szervezte meg az utazást. A fiúk jól szerepeltek a tornán, a kinti magyarok pedig tejbe-vajba fürösztötték a kis magyar csapatot. A meccsek közepette hallottuk, hogy Gorbacsov azt nyilatkozta, hogy Magyarországról kivonják a szovjet csapatokat. Nem hittük el. Aznap estére hivatalosak voltunk dr Zoltay Tibor professzorhoz vacsorára, aki videóján megmutatta az előző esti híradót, benne a gorbacsovi nyilatkozattal. Ki gondolta akkor, hogy amikor az utolsó szovjet katona elhagyja az országot, futballistáink éppen Sydneyben a Kanga kupáért folyó közdelemben fociznak, és részt vesznek azon az ünnepélyen, amelyen az emigránsok- közöttük sok ’56-os- ebből az alkalomból egy sydneyi katedrálisban szerveztek.
1989 májusában Szardínia szigetén az Olbiai középiskola vendégei voltunk. Nyáron a focicsapat Brazíliában portyázott, mi pedig 25 moszkvai diákot láttunk vendégül. Az utazások csodálatos élményein túl nagyon sokat tanultunk a hasonló szakképző iskolák gyakorlatából. Legtöbb szakmai segítséget a tananyagfejlesztő munkánkhoz a pforzheimi kereskedelmi középiskolától kaptunk. Ifj. Szűrös Mátyáshoz, az akkori bonni kultúrattaséhoz fordultunk azzal a kérdéssel, hogy segítsen gazdasági és pénzügyi tananyagokat szerezni, mert szeretnénk megismerni a fejlett német gazdaságban tanított szakmai tartalmakat. A kultúrattasé révén ismerkedtünk meg két segítőkész, kedves kollégával, Joachim Bernharddal és Karl Kloz-cal, akik több, mint két évtizeden át kapcsolatban maradtak velünk, és segítették innovációnkat. Többek között lehetővé tették az, hogy Becze Péter tanítványunk a kötelező nyári szakmai gyakorlatát egy nyugat-német bankban teljesítse.
A münsteri szakfelügyelő az ottani tanirodák „atyja”, Klaus Halfpap, iskolánk tanárait egy tartományi látogatásra hívta meg, amely során különböző iskolák tanirodai gyakorlatával ismerkedtünk meg. Klaus Halfpap két ízben is járt iskolánkban, hogy segítse munkánkat, tanirodánk tanulmánytervét pedig megjelentette egy német Lernbüroról szóló kötetben.
Utazásaink során tanárok és tanulók nem csak az iskola életébe tekintettek be, hanem a családok otthonaiba is, és ismerkedhettek a fejlett országok kultúrájával, életszínvonalával is. Nagy dolog volt ez akkor! Tanáraink lelkesedésének fáradhatatlan szervezőmunkájának köszönhettük ezeket a nagyon hasznos vendégszeretetben gazdag utazásokat, amelyek spontán szerveződések voltak. Egy-egy utazás előkészítése sok-sok nehézsége ütközött, hiszen a falak Kelet és Nyugat között akkor még nem omlottak le, de a magunk módján mi is bontogattuk azokat.
(Megjelent: Szakoktatás 2011. 4. szám)
SzBdR