Szakközépiskolás tábori emlékek
Tanáraink egy részének az utolsó kicsöngetéssel nem ért véget a pedagógiai munka. Készülődtünk az iskola nyári táborozására, amely igencsak tanárt próbáló nehéz feladat volt. Távol a világtól, éjjel-nappal két héten át együtt tanítványainkkal. Sokszor 80-100 főre főzni, mosogatni, falukutatást vezetni, hajnalban kelni, éjszakai őrséget ellenőrizni, népdalokat tanítani, játszani, szalmazsákon hálni, ha kell, beteget ápolni. Nem is vállalkozott erre a feladatra mindenki. Többen kipróbálták, belekóstoltak a tábori életbe, de nem tartottak velünk másfél évtizedeken át. Riasztó volt a hegyhátszentjakabi megpróbáltatás, amikor egy óriási vihar lebontotta sátrainkat, a lezúduló eső eláztatta a teljes tábori felszerelésen túl, a gyerekek minden holmiját is. Elölről kellett kezdenünk életfeltételeink megteremtését. A helyi iskolában töltött éjszaka után, hősiesen, nyakig sárosan valamennyien részt vettünk az újjáépítésben, de a következő nyáron táborunkból távol maradt egy-két kollégánk.
Jó néhányan szerettük ezt a munkát, pedagógiai kihívást láttunk benne. Megismerni tanítványainkat az iskolán túli világban, látni, hogyan birkóznak meg a létfenntartás feladataival, hogyan tudnak közösen, egymásért dolgozni, önfeledten együtt játszani. Ötletgazdagságuk, természetes humoruk kimeríthetetlen volt. Máig idézzük ezeket. Felejthetetlen élmény volt az a nap, amikor reklámkészítés volt a tábor feladata. A bemutatók szellemesek, a legnagyobb siker az volt, amikor a tábor közepén megállt a közel két méteres csontsovány nyakig kéz-láb, 16 éves Ámon Tomi testére kötözött reklámtáblával. „A tej élet, erő, egészség.”
A tábori együttlétek az érzelmi, erkölcsi, de főként a közösségi nevelés páratlan lehetőségei voltak.
A mi táborunk a Vass utcai kereskedelmi szakközépiskola hagyományaira, tábori felszereléseire épült. Történt ugyanis, hogy a szülei által szervezett Vass utcai iskolai táborban kisgyerekként részt vevő Horn Gyuri felcseperedett, és a mi iskolánkban kezdte el tanári pályáját. Szülei példáját követve kezdeményezte, hogy a iskolánk is szervezzen a nyári tábort. Kölcsönkértük a Vass utcaiak tábori felszerelését, és 1976 augusztusában a Pécsi tó mellett a Zipernowsky forrás közelében –ahol akkor még a madár sem járt – 42 diákkal és négy tanárral kezdődött el, a KISZ-vezetőképző névre hallgató nomád táborozásunk. Az évek során táborainkat az ország különböző tájain vertük fel, amelynek létszáma évről-évre nőtt. Gyarapodott felszerelésünk is. A nyári tábor az évek múlásával iskolánk nevelési rendszerének szerves részévé vált.
Minden tábor más volt annak ellenére, hogy másfél évtizeden át megőrizte sajátos normáit, hagyományait, szervezeti felépítését.
Meghatározó volt nomád jellege. A tábor helyszíne-bárhol is volt az országban-mindig lakott településtől távol, erdő övezte tisztáson, víz közelében helyezkedett el. A sátorvárost az öreg táborozók építették fel. Nagy megtiszteltetés volt „előkészítősnek,” táborépítőnek lenni. Amíg a tábor épült, a táborlakók kis csoportokban közelítették meg a táborhelyet. Volt ebben utazás vonaton, autóbuszon, de legfőképpen gyalogoltunk. Útközben portyafeladatokat kellett megoldani, az útvonalon található műemlékek, nevezetességek felkeresése, interjúkészítés, stb. Amikor például Gergelyiugornyában táboroztunk, csak Újfehétóig utazhattunk vonaton, onnan csodálatos szabolcsi almáskerteken át, az aranyosapáti komppal közelítettük meg a tábort. Az éjszakát egy falusi kultúrházban töltöttük ahová befogadták a holtfáradt csapatot.
Az elcsigázott társaságot másnap már meleg vacsora várta a táborhelyen, amely lakó, ebédlő, konyha, élelmiszeres, mosdó, beteg és parancsnoki sátrakból állt. Az illemhely kiásása, klórmeszes tisztántartása fontos ügyeletesi feladat volt. A táborlakók nem hozhattak magukkal rádiót, magnót, hajsütővasat stb., az egyetlen megengedett kultúrcikk az elemlámpa volt. A tábor területét két hétig nem hagyhatta el senki, csak egyszer-egyszer csoportosan akkor, amikor a környéken „portyáztak” falvakat kutattak. Ez alól kivételt csak a tábor beszerzői és a mindenkori tábori postás élvezett.
Táborunk másik fontos jellemzője a tábor önellátó jellege volt. Az élelmezésről a naposi feladatokat ellátó kis csapat gondoskodott napi váltásokban. Kezdetben csak egy üstünk volt, később a honvédségtől sikerült két kiselejtezett gulyáságyút szereznünk. Ekkor már párhozamosan készült a leves és a második fogás. A 80-as évek közepén a gázpalackkal működő tűzhely forradalmasította főzéstudományunkat.
Az étkeztetés vezetője a mindenkori napos tanár volt. Nem egy fiatal kollégánk a táborban tanult meg főzni a napos lányok-fiúk segítségével. Azt ette a tábor, amit a naposok főztek. Egy-egy ízletes ebéd után a szakácsok nagy ünneplésben részesültek, ezért minden csoport igyekezett túltenni az előzőeken. Sok-sok ötlettel tették emlékezetessé az egyébként nehéz munkát jelentő szolgálatot. Nemcsak az ételek ízéről, a terítés módjáról is maradandó emlékeket őrzünk.
Egy kedves leánycsapat a naposi szolgálatot mezei virágokból készített asztaldísszel tette emlékezetessé. Az egymás közötti munkamegosztásnak tökéletesen kellett működni, hogy időre elkészüljenek mindennel. A vízszükségletet a közeli forrásokból biztosítottuk. Kannával hordták az ügyeletesek. Nagy előrelépés volt, amikor egy kézzel húzható kocsit csereztek valahonnan, amelyre ráfért 4-5 vízzel teli kanna is, így szaporább lett a vízellátás. A naposokat és az ügyeleteseket teljes napig elfoglalta a tábor működését biztosító szolgálat. Soha annyi éven át egyetlen táborlakó sem tagadta meg a munkát vagy nehezményezte a beosztást. Szívesen dolgoztak, mert munka közben is együtt voltak, tréfálkoztak, rímeket faragtak „ökörködtek”.
A nomád tábor területén példás rend uralkodott, szemetet elvétve sem lehetett találni. Az ügyeletes tanár az ügyeletvezető diákkal minden reggel ellenőrizte a sátrak rendjét. A legcsinosabb sátrak dicséretet, ajándékot kaptak. A lányok otthonról hozott terítővel,, kispárnával igyekeztek egyedivé varázsolni szalmazsákos otthonukat.
A nomád és önellátó jelleg mellett a tábor harmadik jellemzője a csak arra az évre vonatkozó keretjáték volt. Már kora tavasszal az iskolában elkezdődött a tervezgetés. A táboros KISZ-alapszervezet dolga volt a tábor előkészítése. Tervezgetés, ötletelés során igyekeztünk olyan keretjátékot találni, ami a felkészülés során gazdagította a tanulók ismereteit, és alkalmas volt arra is, hogy szerepjátékokkal bemutassák a tanultakat. Volt árutermelő-ma azt mondanánk vállalkozó-táborunk. Ebben a táborban az alapellátáson kívül minden szolgáltatásért fizetni kellett a lakóknak. A tábori pénzt, amely a LIDI névre hallgatott, a gyerekek gumiabroncsból vágták ki. Mérete fejezte ki a címleteket.
A szolgáltatásokat pedig a táborban gombamód szaporodó vállalkozások végezték. Fodrász szalon, mosoda, varroda, sporteszközkölcsönző és megannyi ötletes vállalkozást nyílt egymás után. Amikor egy látogató piszkos Skodájával megérkezett a táborhelyre, azonnal megnyílt a „Lencs és Kmetty autómosó”, jól keresett a két diák ezzel a munkával. A pénzt egy szerszámosládában, a tábori bankban tartotta az árutermelő társadalom. Nagy riadalmat keltett, amikor eltűnt a láda, kirabolták a bankot. Az egész tábor nyomozott, a tolvajt el is kapták és egy délelőttön át tartó bírósági tárgyaláson, amelyen mindenki részt vett, született meg az ítélet. Jó játék volt.
Feledhetetlen a világvallásokat bemutató táborunk is, amelyben egy-egy csoport egyházi közösséget alkotott, és a választott vallást bemutatta. Óriási meglepetésünkre a zsidókhoz a megbeszélt időpontra egy fiatal kántor érkezett, aki csodálatos énekével elkápráztatott mindnyájunkat.
A szajlai táborunk a magyar társadalom rétegeinek jellemzőit, szokásait mutatta be. A parasztok egy igazi fehér falú parasztházat varázsoltak a tábor szélére, amelynek akkora volt a mérete, hogy a csoportot is befogadta. A munkások minden tábori eseményre zárt sorokban érkeztek, és a „Vörös Csepelt” énekelték. A polgári házaspár elegánsan vonulgatott a lakosztályuk felé. Az asszony magas sarkú cipőben tipegett retiküllel a karján a csipketerítővel leterített mezei asztalhoz, amelyre még apró süteményt is varázsoltak.
A táborban mindig történt valami. Rendkívül feszes volt az időbeosztás. Nagy esemény volt a régi táborosok látogatása. Előfelvételis katonák néhány napot, a már végzett diákjaink rendes évi szabadságukból áldoztak a táborosokkal való találkozásra.
Legendás esemény volt két „öreg” táboros, Dominik Misi és Nagy Szilvi férj és feleség megérkezése a faddi táborba. Néhány héttel az esküvőjük után látogattak meg bennünket. Az öröm határtalan volt, az első „táboros” házaspár, és ki tudja kinek az ötlete nyomán pillanatok alatt átalakult az eredeti tábori program, és elkezdődött a tábori esküvő megszervezése. Szétosztották az esküvő és a lakodalom előkészületének feladatait. Egy kis sátor lett a nászágy, hófehér mezei virágokkal hintették be a koszorúslányok a szalmazsákot.
Fehér lepedőből készült a menyasszonyi ruha, csipketerítő a fátyol. A polgári esküvőt egyházi szertartás követte, és a násznép kellő áhítattal kísérte a párt a lánykéréstől a tábori fényképészig. Az eredeti étlap is ünnepire változott. Az ebédlősátor esküvői díszbe öltözött. A vacsora után a lakodalomban ropta a táncot a tábor egészen takarodóig. A tábori postás (a legfiatalabb táboros tisztje volt mindig e feladat) alig győzte kihordani a lapulevelekre írt dísztáviratokat. A meghatódott ifjú pár pedig a nap végén azt mondta, hogy: „Ez szebb volt, mint az igazi esküvőnk.”.
A fő tevékenységi forma a játék és az éneklés volt. Játék reggeltől estig. Népdaloktól zengett az erdő, és minden táborban tanultunk egy csokorra valót.
A táborlakók a kis portyákon megismerkedtek a környező települések lakóival, az épített környezettel, népi hagyományokkal. Minden táborban volt egy nagy portya; 30-40 km-es gyaloglás, amelynek célja a környék nagyobb szeletének megismerése. Nagy riadalmat keltett egy-egy eltévedés az erdőben, a tervezett portyaútvonal eltévesztése, de ezek váltak később maradandó élménnyé.
Az érzelmi nevelés gazdag tárháza volt a tábori romantika. Tábortüzek, esti mesék a sötét sátrakban, a rítusok. A búcsút egymástól a tábortűz végén a „Hej halászok, halászok” kezdetű dal eléneklése, és a táborlakók egymásba kapaszkodása jelentette. Ez érzelemmel teli, ünnepélyes pillanat volt. A tábor végén a megérkezés valamelyik pályaudvarra mindig fájdalmas búcsú volt. A türelmetlen szülők sokszor fél órát is vártak, mert a „Hej, halászok” dallamára összekapaszkodó tábo
rosok nem akarták elengedni egymást. Nagy családdá kovácsolódtunk a kétheti egymásrautaltságban, közös élményekben, a megpróbáltatásokban.
„Ha nincsenek táborok egészen biztos, hogy más ember lettem volna” mondta évtizedek multán egy öreg táboros. Sokan érzik úgy ma is, hogy személyiségük alakulásában nagy szerepe volt ezeknek a feledhetetlen, nyári együttléteknek.
(Megjelent: Szakoktatás 2009.10. szám)
SzBdR
