Dr. Stadler János – Lépcsőfokok IV.
Érettségi éve: 1956
jogász, közgazdász, külkereskedő
„kívülről nézem a politikát…”
1956-ban érettségizett, és nem is a Mester utcában, akkor a technikum éppen a Bethlen téren működött. Oda úgy került, hogy az akkori „tervutasításos” rendszerben kijelölték neki a középiskolát. Nem sikerült megvalósítania nagy álmát, hogy filmrendező lehessen, ám az élet kárpótolta többszörösen is: jogász-közgazdászként és külkereskedőként, több nyelven beszélő gazdasági szakemberként bejárta a fél világot. Bábáskodott találmányok és műszaki-vegyipari innovációs fejlesztések létrejöttében, majd a Gazdasági Versenyhivatal elnökhelyetteseként próbálta kordában tartani a kilencvenes évek Magyarországán elszabadult vadkapitalizmust. Nyugdíjasként is aktív: dolgozik szakértőként, tanácsadóként, rengeteget sportol és bármilyen feszültséget képes humorral feloldani.
Bariczné Rózsa Mária:
– Ön 1956-ban érettségizett…
Stadler János:
– 1952-től 1956-ig – amíg én oda jártam – az iskola a Bethlen téren volt, egy korábbi rabbiképző épületében. Tavaly rendeztük meg a hatvanéves érettségi találkozót, ahol kilencen jöttünk össze. körülbelül tízen külföldre mentek, és tízen meghaltak már. Néhányukról nem tudunk semmit. Az osztályból különben harmincketten érettségiztünk.
Bariczné Rózsa Mária:
– Tartja a kapcsolatot a régi iskolatársakkal?
Stadler János:
– Egy-két emberrel csupán, de például Lazarovitssal, aki Kecskeméten él, mindig volt kapcsolatom. Ketten szerveztük a találkozót. A legjobb tanuló, kis Árpi eljött, de még Fejér, Albert, Keresztes, Lévai és Lőrincz is. Meg egy külföldön élő osztálytárs, Bakonyi, aki hazajött Svédországból. Amerikából Rusznák Gyuri nem jött haza, és hát Dürgő se Kanadából. Bizony, már vannak köztünk olyanok, akik nem tudnak jól járni. ketten már bottal jöttek ide is. lehet, hogy egy idő múlva én is erre kényszerülök? Hát, nagyon nem szeretném!
Bariczné Rózsa Mária:
– Ó, nem hiszem, nagyon jól tartja magát! Ahogy átfutottam az önéletrajzát, láttam, hogy a sport mindig meghatározó szerepet töltött be az életében.
Stadler János:
– Annak idején a versenysúlyom olyan hetvenegy-hetvenkét kiló volt, de most már lementem hatvanhat kilóra. Evezek, úszok, meg szoktunk a feleségemmel gerinctornát csinálni. Régebben síeltem is, de már vagy három éve abbahagytam a csúszkálást. Egyik barátom, akivel együtt síeltünk Franciaországban – mindig oda mentünk, arrafelé nagyon klassz síterepek vannak – elesett, kórházba került ott kint. Mondjuk, ha én is így járnék, nyelvi nehézségem nem lenne, de azért nem kívánkozok ilyen helyzetbe. A sport gyerekkoromtól fontos volt számomra, mert nagyon élénk kisfiú voltam.
Bariczné Rózsa Mária:
– Térjünk vissza a Bethlen téri iskolához!
Stadler János:
– Megmondom őszintén, hogy nem szerettem oda járni, mert engem oda beiskoláztak. Édesapámnak volt egy kis fűszerüzlete, édesanyám háztartásbeliként intézte a család ügyeit, de bedolgozott az üzletbe is. Tehát rossz kádernak számítottam. Két húgom volt, akik most is élnek. 1952-ben fejeztem be az általános iskolát, és akkor valami hivatal irányított bennünket, hogy ki hová mehet továbbtanulni. Négyes-ötös tanuló voltam, ezért engem a közgazdasági Technikum pénzügyi tagozatába kellett beiskolázni. Ez így ment akkoriban. Többfelé jártam suliba: az általános iskolát a Bakáts téren kezdtem, és aztán negyediktől a Mester utca tizenkilencbe, ott is fejeztem be. A pénzügyi technikumot még a Mester utcában kezdtem, de körülbelül egy hónap múlva az iskolát áttelepítették a Bethlen térre.
Bariczné Rózsa Mária:
– Milyen kellemes, és kellemetlen emléket tud felidézni abból a négy évből?
Stadler János:
– Tulajdonképpen az volt a kellemetlen, hogy én elsősorban humán érdeklődésű vagyok, és nem nagyon szerettem a pénzügyeket meg a könyvvitelt – pedig az iskola után pont ebben kellett dolgoznom, devizakönyvelő lettem négy évre a Nemzeti Bankban!
Történelemből és földrajzból mindig én voltam a legjobb az osztályban, és kémiából is ott voltam a három legjobb között, sőt matematikából se voltam rossz. Nagyon jó matektanárunk volt az általános iskolában, a színésznő Krencsey Mariannak a nagybátyja, Krencsey Andornak hívták. Bárhol tanultam később, mindig élveztem annak az előnyét, hogy ő nagyon jól megtanította nekünk a matematika alapjait. Ha gimnáziumba járhatok, akkor talán vegyészmérnöknek tanulok.
Mondtam apámnak, hogy elmegyek és beiratkozom a piaristákhoz. Erre csak annyit mondott, hogy kisfiam, arra gondolj, hogy egyszer csak összepakolják az iskolát és elviszik Szibériába. Láttam rajta, hogy aggódik, így azt válaszoltam, jó, akkor inkább megyek a technikumba. Egyébként volt még egy hasonló döntésem ’56-ban, amikor a legjobb barátom disszidálni akart, és hívott magával. és akkor is azt láttam, hogy az apám teljesen tönkre menne bele, ha elszakadnánk, úgy hogy maradtam (a barátom is).
Bariczné Rózsa Mária:
– És hogyan viszonyult a szakmai tantárgyakhoz?
Stadler János:
– A könyvvitelt Szalay tanár úr tanította. Végtelenül rendes ember volt. képzelje el, hogy mi történt velem, így hatvan év után már elárulhatom. Valahogy elszúrtam az írásbeli érettségi dolgozatot. Behívott és azt mondta, hogy menjek vissza, megíratta velem újból, és a végén kaptam egy hármast. Ennyire rendes volt!
Bariczné Rózsa Mária:
– Ki volt akkor az igazgató?
Stadler János:
– Takaró Gyuláné. Bíró Imre tanár úr volt az osztályfőnökünk.
Bariczné Rózsa Mária:
– Látom, a bizonyítványban, hogy szintén D-s volt. Lányok jártak akkor az iskolába?
Stadler János:
– Az elején talán még nem, de később lettek lányosztályok is. Vegyes osztályok azonban nem voltak. A végbizonyítványom szerint a negyedik év végén a következő tantárgyaink voltak: tervezés-szervezés (hármas), magyar, történelem, orosz, testnevelés és politikai gazdaságtan (ötös), bankismeret, számvitel, matematika, technológia és üzemi gyakorlat (négyes). Dátum: 1956. május 4. Tehát igazából nem voltam egy kitűnő tanuló, de hihetetlenül gyorsan tanultam. És már akkor felfedeztem, mennyire fontos a nyelvtudás. Kati húgomat tanította németre egy itt élő osztrák néni, a Tante Elsa. Nála kezdtem el angolt tanulni, mert abban kezdőket is vállalt. Volt egy jó módszere: sok mindent meg kell tanulni kívülről. Ezt most is javasolom mindenkinek, mert az marad meg igazán, amit kívülről megtanulunk, hiszen az erősíti a memóriát.
Később jártam angolra az élő Nyelvek Szemináriumának nevezett nyelvtanfolyamra. Külön sportoltam is, meg hát nagyon sokat olvastam. és a középiskola alatt – igaz már csak illegálisan – működött a szívtestőrség. Borbándi Jancsi barátommal, aki gyöngyösi, elmentünk egy illegális szívtestőr táborba a Mátrába. A szívtestőrséget a jezsuiták hozták létre, teljesen olyan volt, mint a cserkészet, csak az egyenruha volt más.
Bariczné Rózsa Mária:
– Érettségi után mit szeretett volna csinálni?
Stadler János:
– Én leginkább filmrendező szerettem volna lenni. Érdekesség: az általános iskolában osztálytársam volt a később világhírűvé vált Szabó István, ott laktunk egymás mellett. Ezért aztán érettségi után a színművészeti főiskolára felvételiztem filmrendezői szakra, ahol véletlenül találkoztam a Szabó Pistával. Volt egy kérdés képzőművészetből, egy Rembrandt-rézkarcot mutattak, és Pista megmondta, hogy a szerző Rembrandt, én viszont csupán annyit tudtam, hogy németalföldi. Őt felvették, de aztán a rendszerváltás után kiderült, hogy mindjárt be is szervezték besúgónak.
Akkor talán nem is volt olyan nagy baj, hogy nem vettek fel, mert én biztos megtagadtam volna, és akkor gyorsan kirúgnak.
Két év múlva megint felvételiztem, akkor meg Sándor Pállal voltam együtt, de az sem sikerült. Úgyhogy érettségi után engem beraktak a Magyar Nemzeti Bankba, a devizaigazgatóságra, hiszen akkor már tudtam valamit angolul. Amiből aztán 1957-ben le is tettem a középfokú nyelvvizsgát. Később letudtam a felsőfokot is, és elkezdtem franciául tanulni (a németet már csak a szállodaiparban), mert nem voltam hajlandó beleragadni ebbe a lelassított kelet-európai létbe. Én európai vagyok, Nyugat-Európát is akartam látni, 1963-ban sikerült is kijutnom Angliába.
Négy évig könyveltem az MNB-ben, de váltani szerettem volna. A nagyobbik húgom elment szállodaportás tanulónak (később szállodás lett, el is végezte a szállodaipari főiskolát) és megnyílt egy olyan lehetőség, hogy én is csatlakozhattam hozzá. A szülőknek megint nehéz lett, hiszen korábban hazaadtam a fizetésem, támogattam a húgaim nevelését. A kisebbik húgom egyébként csupán érettségizett, és utána nem sokkal férjhez ment ahhoz a német fiatalemberhez, akivel az angliai utamhoz kapcsolódóan barátkoztam össze. Mégpedig úgy, hogy már jöttem vissza vonattal, és Frankfurtban felszállt a kupémba két nyugatnémet srác, akik Bécsbe tartottak egy egyéves továbbképzésre.
Javasoltam nekik, hogy alkalomadtán látogassanak át pestre. Herbert, a későbbi férj át is jött, és így került kapcsolatba a húgocskámmal. Miután később összeházasodtak, így azt is mondhatnám, ez volt életem legsikeresebb export (vagy import?) üzlete.
Bariczné Rózsa Mária:
– Láttam a YouTube-on egy interjút önnel, a ferencvárosi televízió munkatársai készítették. Ebben felelevenítették az ’56-os emlékeit, amelyeket le is írt már a Sydney-ben működő Magyar Élet szerkesztőségének felkérésére. Hogyan tudná összegezni a forradalom átélését és hatását az életére?
Stadler János:
– Életem legmeghatározóbb élménye az ’56-os forradalom. Tulajdonképpen akkor váltam felnőtté, mert a külső események olyan folyamatokat indítottak el belül is, amik kitörölhetetlen hatással voltak a későbbi életemre. Ahogy már szó volt róla, október 23-án az MNB-ben dolgoztam és ott hallottam a kollégák susmogását, hogy délutánra nagygyűlést hirdettek azért, hogy a budapestiek kifejezhessék szolidaritásukat a lengyelekkel. kaptunk munkaidő-kedvezményt, így elrohanhattam a Bem térre, és attól kezdve azt a történelmi napot végig felfokozott szellemi állapotban éltem át. A tér tömve volt, hallgattuk Veres Pétert és a többi szónokot.
De a lényeg nem is az volt, amit mondtak, hanem ahogy mi, a jelenlévők a szavakat és a mondatokat érzelmileg követtük. soha ilyen egyetértést, azonosulást ennyi embernél még nem éreztem; minden megnyilatkozásból valami felemelően biztató áradt, valami megfogalmazhatatlan ígéret, hogy most már vége a rossznak, és elindulunk a jó irányába. fiatalokhoz csatlakozva, lelkesen kiabálva gyalogoltunk át a Margit-hídon, végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, és a Nemzeti Múzeumhoz mentünk. Ott is népgyűlés volt, felolvasták a tizennégy pontos követeléseket, amiket hangosan éljeneztünk. Amikor azt hallottam, hogy „vonják ki a szovjet csapatokat”, belém villant a felismerés, hogy ezt hallania kellene az egész országnak. szóltam egy mellettem álló felnőttnek (lehetett vagy negyven-negyvenkét éves…), hogy ezt be kellene mondatni a rádióban.
Nagyon jó, válaszolta és felkapaszkodott az Arany János-szobor talapzatára: „Magyar testvérek! Itt többen elhatároztuk, hogy odamegyünk a Rádióhoz és követeljük…” Ekkor döbbentem rá, hogyan formálódnak a valóságban a történelmi események. „éljen!” – zúgott vissza a tömeg egyetértése, és el is indultunk a Rádió felé. Delegációt küldtünk be, amely eredmény nélkül jött vissza. Megjelent az erkélyen Benke Valéria, a Rádió akkori elnöke, aki megpróbálta csillapítani a tömeget, de az csak olaj volt a tűzre. Hátborzongató még ma is, hogy ebben a pillanatban tulajdonképpen az ő kezében volt az ország további sorsa. Hiszen ha akkor enged a követelésnek, a tömeg összecsókolózik, és elvonul végignézni a Sztálin-szobor ledöntését. De Benke Valéria másképp döntött, és azt sem gátolta meg, hogy elsőként a Rádió épületéből használjanak fegyvert a kezdetben még fegyvertelen tömeg ellen.
Erről azonban én már csak később értesültem, mivel egy Csepel teherautó platóján szorongva kijutottam a Dózsa György útra, megnézni a Sztálin-szobor ledöntését. Ami valóban olyan volt, mint egy mérföldkőnek számító jelentős történelmi esemény: százezrek ovációja közepette húzták le a talapzatról a gyűlölt istenség hatalmas szobrát. Igen, az egész úgy történt, ahogy az írások leírják a bálványok ledöntését. Akik akkor ott voltunk, soha el nem múló élményként éreztük meg a történelem leheletét.
Felejthetetlenül maradt meg az a néhány harc nélküli nap, annyira jó levegője volt a szabadságnak. A november negyedikén hajnalban elindított szovjet orvtámadás azonban elvágott minden reményt, álom maradt a „magyar út”. De örökre hálás vagyok a sorsnak, hogy ’56-ban megérezhettem a szabadságot.
Bariczné Rózsa Mária:
– Említette az angliai utat. Hogyan jött ez létre? Nem lehetett szokványos akkoriban.
Stadler János:
– 1960-tól ’62-ig szállodaportás voltam a Béke szállóban. Az egyik csoporttal jött egy angol ügyvéd, aki annak idején megszálló katona volt Bécsben. A feleségével az volt a mániájuk, hogy végigutazták a régi Monarchia területét, és meghívtak magukhoz ottani fiatalokat – előttem egy dalmát fiú vendégeskedett náluk. Idehaza akkor vezették be, hogy útlevelet lehet kérni nyugatra, úgy hogy én az elsők között kértem és kaptam is ilyen útlevelet, 1963-ban.
Sorba kellett érte állni – képzelje el, még Kodály Zoltán is ott állt velem az útleveléért! Két, vagy három hétig voltam kint Angliában, és ez akkor jelentős dolognak számított, mert megtanultam rendesen beszélni a nyelvet. Most is azt látom, hogy jó döntés volt még ötvenkettőben, hogy az angolt kezdtem el, mert már akkor tudtam, hogy a második világháború után az a világnyelv. Igaz, hogy aztán végül is a franciával érvényesültem igazán, azzal kerültem ki a háborús Libanonba.
Bariczné Rózsa Mária:
– Mi történt a szállodaportáskodás után?
Stadler János:
– Amikor befejeztem a tanfolyamot, le akartak helyezni Kecskemétre. Hát nem akartam menni, mert esténként sokszor segítettem az apámnak, aki közben a közértnél dolgozott: a IX. kerületi közért központban minden este neki kellett összesítenie az aznapi bevételt, ami általában éjjel egy óráig is eltartott. Főfoglalkozásnak beléptem a Konsumex Árucsereforgalmi Vállalathoz. Képzelje el, ott az egyik kolléganőm az az Imre Márta volt, aki a Geszti Péter mamája, irtó jópofa nő volt már akkor is. A Konsumexnél export-import ügyeket intéztem körülbelül két évig.
Bariczné Rózsa Mária:
– Utána sikerült az álmát megvalósítani, hogy filmes legyen?
Stadler János:
– Hát nem egészen az volt az álmom, ami megvalósult. Egyik barátom a Hungarofilm külkereskedelmi Vállalatnál dolgozott, és hívott, hogy menjek oda. A produkciós részlegbe kerültem, ahol a koprodukciós megállapodásokat intéztük. Volt egy amerikai film, amit itt forgattak, The Fixer volt a címe, John Frankenheimer a rendezője. És miután én nem csak angolul tudtam, hanem franciául is, külön leszerződtettek a francia operatőrök tolmácsának, ami nagyon tetszett. Közben megkeresett az a Matolcsy György, aki a Pannónia filmstúdiónál volt a rajz- és animációs stúdió vezetője (a mostani MNB-s Matolcsynak ő az édesapja).
Állítom, hogy neki, az idősebb Matolcsynak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a magyar rajzfilmművészet így fel tudott fejlődni. Nagyon jó érzéke volt a filmszakmához, vagy lehet, hogy máshoz is? Mert jó menedzsernek bizonyult, annyi szent! Áttételesen neki is köszönhető, hogy Rófusz Feri alkotásával Oscar-díjas rajzfilmünk születhetett, A légy! Matolcsy mindig hagyta kísérletezni a munkatársait. Hát gondolja meg, akkor Rófusz mellett – de inkább fölött – ott volt Nepp József, Dargay Attila és Jankovics Marcell is! (gondolom, a Gusztáv- sorozatot a mai fiatalok is ismerik).
Én a Pannónia Filmstúdióban mint művészeti titkár dolgoztam, a sajtó- és public relations ügyeket intéztem. Nagyon jó munka volt, utazhattam is különböző fesztiválokra. De aztán arra gondoltam, illetve beláttam, hogy én a filmnél csak a második vonalat képviselhetem, ezért körülnéztem megint a külker vonalon. Találtam is egy speciális céget, az Intercooperation Kereskedelemfejlesztési Rt.-t és találkoztam az egyik vezetőjével, Salusinszkynéval. Neki Kádár Béla volt az első férje, aki nekem kollégám volt a Nemzeti Bankban, és akitől saluné (így hívtuk őt finoman) elvált és hozzáment a külkerbank vezérigazgatójához, Salusinszky Istvánhoz, aki betette őt a kooperációkkal foglalkozó külker vállalatba, az Intercoopba.
Saluné engem oda vett fel üzletkötőnek, külföldi kooperációk szervezéséhez az autópálya-építési programhoz, illetve az iparszerű mezőgazdasági rendszerekhez. később aztán nem jött ki jól a felsőbbséggel, ezért inkább megalapította a Novex Találmányfejlesztő és értékesítő külkereskedelmi Rt.-t. Ahová elvitte magával a főosztályát, persze én is vele mentem és ott az innovációs fejlesztések és külföldi licencértékesítések egyik témafelelőse lettem.
Bariczné Rózsa Mária:
– Közben már felsőfokú képesítéseket is szerzett…
Stadler János:
– Igen, 1963 és 1969 között elvégeztem az ELTE-n a jogot, illetve a közgazdasági egyetemen egy közgazdász továbbképzést. Nem sokkal később, 1973-ban pedig letettem a külkereskedelmi szakvizsgát.
Bariczné Rózsa Mária:
– Mi történt a Novex után?
Stadler János:
– Érdekes módon a Novexből visszacsábítottak az Intercooperationba, mert szükségük volt több nyelven beszélő szakemberekre. A mezőgazdasági főosztály osztályvezető-helyettese lettem, később meg a vegyipari osztály vezetője. Intéztük az export-import ügyleteket, nagyon érdekes munka volt. Tíz évig ügyködtem ezen a területen, ahol megtanulhattam a profi külkereskedelmet. és ennek természetes folytatásaként kerültem ki ’83-ban Bejrútba, majd ’85-ben Algírba a magyar kereskedelmi kirendeltségekre, ahol kereskedelmi titkárként tevékenykedtem.
Bariczné Rózsa Mária:
– Pont ötvenéves volt, amikor ’88-ban visszajött Magyarországra. Közben már családot alapított?
Stadler János:
– Igen. Még 1971-ben megnősültem, ’74-ben született a lányom, ’80-ban a fiam. A feleségem, Borbás Jutka a Hungexpónál dolgozott akkor, amikor az egyik BNV-n, vagyis a Budapesti Nemzetközi Vásáron megismerkedtünk. Az édesapját én pont olyan embernek láttam, mint a saját nagyapámat. Az apai nagyapám ugyanis egyszerű kovácslegényből lett a Rudas Gyógyfürdő főgépésze, onnan ment nyugdíjba 1938-ban, amikor én születtem. Az apósom is alulról tornászta fel magát, tehetséggel és szorgalommal.
Bariczné Rózsa Mária:
– Honnan származik a családja?
Stadler János:
– Az apai ág bácskai, az anyai ág meg erdélyi. Egyik nagyszülőm sem született a mai Magyarország területén. A szüleim Sturm Károly csemegeüzletében találkoztak, ahová apámat beadták fűszeres inasnak, mert mindig jó dumás volt, és később az édesanyám is oda került, kis kiszolgálólánynak. Jól sikerült a házasságuk, végig boldogan éltek. Apám sajnos meghalt hatvanhat éves korában, édesanyám viszont kilencvenkét éves koráig élt.
Bariczné Rózsa Mária:
És maga mihez kezdett ’88-ban, amikor visszajött a külföldi munkákból?
Stadler János:
– Nem nagyon volt munkám, megint körülnéztem, és találtam egy céget, ahol szintén találmányok, know-how-k fejlesztésével és külföldi értékesítésével foglalkozhattam, mint innovációs menedzser. Ez volt az Innofinance Általános Innovációs pénzintézet Rt. Itt voltam alkalmazásban 1991-ig.
Bariczné Rózsa Mária:
– Ez már a rendszerváltás időszaka. Jött az új politikai elit és ekkor kérték fel a Gazdasági Versenyhivatal elnök helyettesének.
Stadler János:
– Igen, illetve nem egészen. Ebben az időszakban irtó beteg lettem, nyombélfekéllyel meg ilyen szörnyűségekkel kezeltek, tehát nem tudtam aktívan beszállni például a privatizálásba. De írogattam mindenféle dolgokat. például már akkor leírtam, hogy nem szabadna egyből odaadni tulajdonba mindenkinek mindent, hanem csak annak lehessen magántulajdona, aki azért megdolgozott, a megkapott vállalatot pedig kifizette (utólag). A versenyhivatalt a korábbi országos Anyag- és Árhivatalból hozták létre, az elnöke ennek is Vissi Ferenc lett, de itt még kapott két elnökhelyettest is. Az egyik volt a Versenytanács elnöke, ezt a posztot akkor Boytha Györgyné töltötte be, a másik elnökhelyetteshez tartozott a tisztességtelen és versenyellenes piaci magatartásokat vizsgáló részleg, a szakértői Igazgatóság, vagyis a konkrét ügyek intézése, és ez lettem én.
Mintegy hatvan beosztottam volt, nekem kellett irányítani a szakmai irodákba szervezett szakértők munkáját (ma vizsgálóknak hívják őket). érdekes a sztori, ahogy odakerültem: az egyik előadása után átadtam Vissinek egy témába vágó írásomat. két óra múlva felhívott és kért telexen egy életrajzot, majd másnap már csak annyit közölt röviden: „gyere át, akarok valamit mondani”. A személyes beszélgetést azzal indította, hogy én vagyok az az ember, akire az újonnan megalakult GVH-nál most szüksége van, vagyis aki tud nyelveket és van közvetlen tapasztalata a versenypiacokról, hiszen én akkor már külkeresként láttam piacgazdaságot, nem is egyet.
Bariczné Rózsa Mária:
– Milyen nagyobb sikeres, vagy kudarcos ügyei voltak?
Stadler János:
– A Meinllel például befürödtem. Megállapodtam a fogyasztóvédelmi főfelügyelőséggel egy közös vizsgálat megindításában, mert azt láttam, hogy az Ausztriában jó színvonalú Julius Meinl itt egy átlag közért színvonalára húzta le a kifejezetten igényes csemege-hálózat boltjait. Ahelyett, hogy beletette volna mindazokat a haladottabb eladási formákat, amelyeket Ausztriában kifejlesztett, és amire egyébként kötelezettséget is vállalt a privatizációs szerződésben. Így tehát a valóságban a magyar vásárlók nem egy „A1” hanem inkább csak egy „B2” minőséget kaptak. A Versenytanács bírónői azt mondták, hogy ha ezt a GVH kifogásolja, akkor külföldre kéne mennünk bizonyításért, ami nem lehetséges.
Mivel a privatizálási szerződésben le volt írva, hogy az ausztriai eladási előírásokat alkalmazzák majd a magyar bolthálózatban is, ezért én utólag úgy látom, meg kellett volna fordítani a bizonyítási terhet: bizonyítsa a csemege Julius Meinl Rt., hogy eleget tett vállalt kötelezettségeinek! Mert ha ezt akkor teljesíti, akkor eljáráson kívül megoldódik a vita. És főleg: a csemege-üzletek színvonala nem hogy nem csúszik le, hanem fölemelkedik az osztrák szintre. Általában sokkal jobban kellett volna védeni az érdekeinket a rendszerváltáskor. A simlis vállalkozót, ha magyar, ha külföldi, el kellett volna azonnal kapni.
Az Unilever ellen indított vizsgálat viszont sikersztori lett. Azt azért indíttattam, mert csökkentették a margarinok zsírtartalmát úgy, hogy közben az árukat alaposan megemelték. Úgy derült ki különben, hogy eladtak ötkilós profi csomagolásokat a cukrászoknak, nekik pedig ezzel az alacsonyabb zsírtartalmú margarinnal rendre elégett a tésztájuk. Az Unilever azt mondta, ez így egészségesebb, de az igazi ok persze az volt, hogy spórolni akartak az előállításon. Az első vizsgálat után kaptak egy harmincmilliós bírságot, hála a cukrászok határozott tanúvallomásainak. Éppen akkor történt, hogy összehívtam néhány vállalatvezetőt és ott többek között megjegyeztem az Unilever (azt hiszem angol) vezérének, hogy a brit Office of Fair Trading se lenne boldog, ha ilyen „anyagtakarékossági” ügyet kellene tárgyalniuk. Amire a menedzser megjegyezte: „fogja tapasztalni, Mr. Stadler, hogy az Unilever megértette a célzást.”
Néhány nap múlva jött az illetékes irodavezető és arról tájékoztatott, hogy az Unilever fellebbezés nélkül be is fizette a harmincmilliós bírságot! Erre csak azt mondtam: akkor már megszolgáltam a GVH-ba történt kinevezésemet. szintén sikerrel járt a kávéterjesztők kartellje miatt megállapított 388 milliós bírság behajtása. Sok sikeres ügyünk volt, és még több is lehetett volna, de kormánykörökben az volt az általános álláspont, hogy ne ijesszük el a befektetőket. Holott a befektetőket sokkal jobban elijeszti a puhaság és a jogbizonytalanság, mint a kemény föllépés. Ezt többször és többen mondták nekünk, köztük a privatizált nagyvállalatok menedzserei is.
Bariczné Rózsa Mária:
– 1998-ig volt elnökhelyettes a GVH-ban. Hogyan folytatta ezután?
Stadler János:
– Három évig az ITDH Magyar Befektetési és kereskedelemfejlesztési kht.-ban voltam a vezérigazgató tanácsadója, ezen belül 1999-től a HIEP olasz–magyar befektetési program magyar menedzsere, illetve a belső információs rendszer fejlesztésének egyik megbízottja. Utána 2002-ben elmentem nyugdíjba. A nyugdíj mellett tanácsadóként, szakértőként dolgoztam a miniszterelnöki hivatalnak, de még Brüsszelnek is írtam tanulmányokat az EU Bizottság illetékes részlege felkérésére Málta, Ausztria és Szlovénia befektetésösztönzési politikájáról. Ettől függetlenül készítettem pályázatot a biológiailag szennyezett iszapok stabilizálására és bűztelenítésére kidolgozott innovációs projekt megvalósításáról. Ezzel a pályázattal nyertünk is, azóta is aktív vagyok ebben a projektben, több évig én voltam a konzorcium vezetője. Hihetetlenül izgalmas dolog, hogy az undorító iszapból a Lignimix eljárással olyan ártalmatlanított és bűztelen szénanyagot lehet előállítani, amit humusz-pótlóként a talaj javítására lehet fordítani, de még brikettként el is lehet tüzelni. Én vagyok a szabadalom tulajdonosa, és van egy cég, amelyik megrendelés esetén végzi a gyártást és a beüzemelést.
Bariczné Rózsa Mária:
– Miről szólt a brüsszeli megbízás?
Stadler János:
– Az egy körülbelül féléves munka volt. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság versenyügyi jelentését bíráló team versenyjogi szakértőjének kértek fel.
Bariczné Rózsa Mária:
– Sok mindent átélt, sokfélét alkotott. Van valamilyen hiányérzete, amit sajnál, hogy kihagyott, vagy nem sikerült megoldania, illetve átélnie?
Stadler János:
– Hát, nem nagyon tudok ilyet mondani. Esetleg azzal vagyok egy kicsit elégedetlen, hogy a rendszerváltáskor nem tudott megvalósulni több átgondolt véleményem, pedig lett volna köztük használható. ott volt például a „liberóforint”. Már 1989-ben megírtam, hogy nem kell nekünk átállni a dollárelszámolásra, és az akkor még létező szocialista országokkal a külkereskedelmi elszámolásokat transzferábilis rubel helyett nekünk a saját pénzre, tehát forintra kell áthelyezni – liberóforintra, ahogy elneveztem.
Cikkeket jelentettem meg erről jó pár helyen. Az ötlet sokakban megütközést keltett, akadt, aki lehülyézett. Elsősorban az országos kőolaj- és Gázipari Tröszt akkori vezérének, Zsengellér elvtársnak volt nagyon ellenére az ötlet, de becsületére legyen mondva, később elnézést kért azzal, hogy nagy valószínűséggel nekem volt igazam. A forint akkoriban ugyanis már egy egészen jó kis pénz volt, hiszen a kádár-korszakban megindult egyfajta kispolgárosodás, a hetvenes évek közepétől pedig ment az átsasszézás a nyugati értékek felé. kialakult a második gazdaság, amelyben több volt a szabálytalanság, mint a jogszabályok tisztelete, ám ezeket a vadhajtásokat inkább nemesíteni kellett volna, azokkal beoltani az „első” gazdaságot, de sajnos a rendszerváltás nem ezt az utat követte.
Így az én forintliberósító ötletem sem jött be, pedig akkor valószínűleg nem megy annyira tönkre a szovjet–magyar külkereskedelem és nem esik ki sok-sok millió dollár export.
Bariczné Rózsa Mária:
– A Miniszterelnöki Hivatal 2002-ben kérte fel tanácsadónak. Akkor – ha jól emlékszem – a Fidesz kormányzott. Ha a szocialisták kérték volna fel, nekik is dolgozott volna?
Stadler János:
– Persze. Én nem voltam soha elkötelezett egyik irányzatnak sem. Kívülről nézem a politikát, jóllehet mindig van egy csomó ötletem, amit igyekszem az aktuális politikai elitnek átadni. és mindkét oldalról vannak barátaim.
Készült 2017 márciusában
