A kiskarácsonyi tanítónő
Bölcskén a polgári iskolában határozta el Hegger Éva, hogy édesapja hivatását követi, tanító lesz.
Székesfehérváron a Szatmári Irgalmas Nővérek tanítóképzőjébe iratkozott be. A Szatmári Irgalmas Nővérek társulata a pálosok mellett magyar alapítású szerzetesi közösség volt. A szerzetesrend tanítással, betegápolással és szegénygondozással foglalkozott. Tanítóképző intézeteikben nagy hangsúlyt helyeztek a korszerű módszerek megtanítására, és a keresztény szellemiség kialakítására.
Hegger Éva az 1942-43. tanévben volt első éves. Ez a tanév még teljes volt, bár a világ már lángokban állt. A tanítás zavartalanul folyt az intézetben. 1943 szeptember 29-én Székesfehérvárt bombatalálat érte. A város pályaudvara tele volt katonákkal, fegyverekkel, tankokkal. Hegger Éva nővérééknél lakott Fehérváron. A család jobbnak látta, ha elköltöznek a városból. Pusztaszabolcsig vonattal, onnan pedig lovaskocsival tették meg az utat Kiskarácsonyig, a szülők otthonáig. Időközben ugyanis Kiskarácsonyban felépült az új iskola, és Hegger József tanító urat ide helyezték.
A tanításon túl rá várt az új tanítói lakás kertjének kialakítása, fák ültetése s a terület rendezése is. Az új iskola a település szélén, erdő övezte telken épült. A front közeledtével a tanítói lakásból a család behúzódott a falu központjába, ahol az iparosok, a bognár, a kovács, a suszter lakott. Értékeik egy részét elásták, házukat pedig gondosan bezárták. A front átvonult a kis településen is. A tanítói lakás a háború áldozatává vált. A fényképek sárba tiporva, a berendezések szétszórva, a pohárszék üvegcserepekkel tele. 1945 tavaszán sógora eljött Éváért Fehérvárról, magával vitte, hogy folytathassa tanítóképzős tanulmányait. Tehénszekéren indultak el Sárbogárdra, onnan vonattal tudtak továbbmenni
Fehérvárra.
A háború után a tanítóképzőbe visszatért növendékek első feladata a tanítóképző épületének rendbetétele volt. Nem kis erőpróbát jelentett a háború nyomainak éltüntetése, az intézet élhetővé tétele. A tanítás szigorú rendben folyt, de a fiatal lányok élete zártan, eseménytelenül telt. A város tele volt szovjet katonákkal, nyüzsögtek a tereken, az utcákon. A tanítóképzős lányok csak csoportosan, kísérővel mehettek bárhová.
Hegger Éva 1948-ban végezte el a tanítóképzőt, az iskolák államosítása előtti utolsó évfolyamban. Időközben édesapját Kiskarácsonyban váratlanul nyugdíjazták. Megüresedett a kiskarácsonyi tanítói állás. A friss diplomás tanítónő megpályázta édesapja egykori állását, amelyet el is nyert. 1948 szeptemberében osztatlan iskolában 35-40 tanulóval kezdte el pedagógusi munkásságát a kiskarácsonyi tanítónő.
A tanítás mellett arra is jutott ideje, hogy a falusi fiataloknak népszínművet tanítson be, mert a kulturális életet és a művelődés szervezését is hivatásának tekintette. Édesapja átadta tanítási módszereit, megtanította Évát arra, hogy hogyan lehet hat különböző életkorú tanulócsoporttal párhuzamosan foglalkozni egy-egy tanítási napon. A tanítás után hatféle óravázlattal készült a másnapi munkára. A gyermekekkel való foglalkozást nagy türelemmel és szeretettel végezte, ahogyan azt édesapjától látta.
Jól ismerte a falusi embereket, Többségük nincstelen cseléd ember volt, akik 1945-ben boldogan fogadták el a földosztás parcelláit, amelyeken elkezdhették az önálló gazdálkodást. Ebben az időben Heves megyéből mintegy húsz bányászcsaládot telepítettek a faluba. A hevesi bányászok földet kaptak, az uradalmi istállókból pedig szobakonyhás lakásokat alakítottak ki részükre. A paraszti munka, a falusi földművelő emberek szokásrendje idegen volt számukra. Az 1950-ben elkezdődött kollektivizálásnál a bányászokból lett betelepítettek azonnal beléptek a szövetkezetbe, nem így a falubeli őslakosok! 1952-ben egy napon a tanítónő azt látta, hogy egy teherautónyi katona érkezett a faluba. Rövidesen elfoglalták a tanítói lakás ebédlőjét és megkezdték a falubeli parasztok „agitálását”. Egyenként győzködték az embereket arra, hogy lépjenek be a szövetkezetbe. Egy idő után az agitátorok útra keltek, de eltávozásuk előtt a parancsnok magához rendelte a tanítónőt. „Mi most elmegyünk, de visszajövünk. A maga feladata, hogy győzze meg az embereket arról, hogy lépjenek be a szövetkezetbe”.
Hiába bizonygatta Hegger Éva, hogy ő jól ismeri a falubeli parasztokat, tudja, hogy ragaszkodnak a földhöz. Egyébként sem tudná meggyőzni őket, hiszen ő mindössze 24 éves, túl fiatal ahhoz, hogy hallgassanak rá. Az agitátorok hajthatatlanok voltak. Időnként megjelentek, számonkérték, de a tanítónő egyetlen belépő szövetkezeti tagról sem tudott beszámolni. Az utolsó figyelmeztetés így szólt: „Tavasszal visszajövünk, ha addig sem lesz eredmény, akkor behívjuk magát Adonyba a pártbizottságba!” A család kétségbe esett, mert megértette a figyelmeztetést, hiszen a katonák az Államvédelmi Hatóság egyenruháját viselték, és az adonyi pártbizottsági behívás pedig a falubeliek tapasztalata szerint a börtönt jelentette. És ekkor Hegger Éva másodszor találkozott a gondviseléssel.
