Pedagógiai és egyéb munkássága
A tudós tanárnőt 1939-ben tanulmányi felügyelővé nevezte ki a miniszter. Kereskedő leányiskolát szervezett 1941-ben a Czukor utcában. Öt tankönyvpályázat nyertese volt. Húsz középiskolai tankönyv létrehozásában vett részt. Ezek a tankönyvek a közgazdasági, kereskedelmi, elméleti vagy gyakorlati oktatását szolgálták.
A tankönyvkiadó megbízásából folyamatosan lektori munkát is végzett.
Iskolai filmet is írt. Előadott a Magyar Rádióban. Előadásaiban is a kettős érdeklődése tükröződött Az „Egy kereskedő becsülete” és a „Társadalmi lelkiismeret” című előadásai bölcseleti, etikai gondolatvilágát, amíg a „A divat közgazdasági jelentősége” című előadása pedig a közgazdaságtani tudását reprezentálta.
Életének döntő részét az iskolában, a gyerekek között töltötte. Szeretett tanítani. A tanítás sok örömöt okozott számára. Született pedagógus volt. ”Akit az istenek nagyon szeretnek, az juthat csak tanári pályára. Az ifjúság nevelése és tanítása a legnagyobb öröm.” – mondta egy újságírónak 1941-ben.
38 évi pedagógusi tevékenységéből 17 esztendőt töltött igazgatói székben.
Először a Fővárosi Kereskedő Leányiskolát igazgatta, 1941-től ’46-ig. Második igazgatói kinevezését a Teleki Blanka Kereskedelmi Középiskolába kapta 1946 decemberében. A harmadik és egyben az utolsó igazgatói megbízatását az I. István Közgazdasági Technikumban teljesítette.
Az igazgatói székből –a második világháború után- két ízben is elmozdították, annak ellenére, hogy az általa vezetett iskolák kiválóan működtek. A Teleki Blanka Kereskedelmi Középiskolából Pesterzsébetre helyezték a Közgazdasági Gimnáziumba igazgató helyettesnek. Amikor ezt az iskolát összevonták a Mester utcai Közgazdasági Fiúgimnáziummal és az egyesítés eredményeként létrejött az I.István Közgazdasági Technikum, ebben az új iskolában folytatta helyettesi munkáját. A Mester utcai iskola történetének is viharos időszaka volt az ötvenes évtized. El kellett hagyniuk a csodaszép iskola épületet, átköltöztették őket a Bethlen térre, az Izraelita Gimnázium épületébe, mert a Pénzügyminisztérium a Mester utcában szervezte meg a Számviteli Főiskolát. Csak 1956-ban térhettek vissza régi otthonukba a Mester utca 56-58 szám alá. Az I. István Közgazdasági Technikum igazgatójának, Lendvai Istvánnak hirtelen halála után nevezték ki Takarónét – még a Bethlen téren – igazgatónak 1955-ben. A nagy iskolai átszervezések nyomán az iskola pénzügyi technikum lett. Ebben az új iskolatípusban új szakmai tantárgyakat kellett tanítani. Takaróné azonnal hozzákezdett az adóismeret és a bankismeret megtanulásához, és rövidesen a pénzügyi szaktárgyak „tudósa” lett az iskolájában. Minden kollégája hozzá fordult szakmai segítségért.
A magyar történelem nehéz, igen ellentmondásos korszakát élte az ország ezekben az években.
Takaróné hallatlan bölcsességgel igazgatta az iskolát. Ő, aki istenhívő volt, a polgári közgazdaságtan tudósa és a tiszta erkölcs feltétlen híve, önmagában elrendezte az új kor „másságát”. Az iskolában rendet, fegyelmet és magas színvonalú szakmai munkát követelt.
A tantestületben a tekintélyét tudásával, igazságosságával, szeretetével teremtette meg. Támogatott minden jó kezdeményezést. Soha nem volt olyan színvonalas színjátszás az I. Istvánban, mint Takaróné igazgatása idején. A színjátszó kört pedig a Lukács György tanítvány Hermann István marxista esztéta indította el, aki éppen „pártszáműzetését” töltötte ebben az iskolában. A fiatal tanárok vezették tovább a szinjátszó kört, akik nem fogytak ki az újabbnál újabb egyéb ötletekből sem. Ekkor indították el az iskolaújságot, amelynek Tüske volt a címe. Az igazgatónő pártfogolta a lapot, bár az újság kritikai hangvétele, újszerűsége a tanári kar egy részét megbotránkoztatta. Évtizedes hagyománnyá vált az iskolában az ekkor bevezetett hajókirándulás is.
Ezekben az időkben teljes erejével a tanulók szakképzése, nevelése, az iskola belső világa felé fordult.
Nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség volt. Az iskolában végzett munkája, a szakmai oktatás érdekében kifejtett tevékenysége olyannyira vitathatatlan volt, hogy világnézete és származása ellenére 1954-ben megkapta az akkor legmagasabb pedagógusi kitüntetést, a Kiváló Tanár címet.
Laki Pál az iskola egykori tanára így emlékezett vissza 1993-ban Takarónéra, első igazgatójára:
„Fiatal tanárként kerültem a dr.Gáll Beatrix, Takaró Gyuláné vezette tantestületbe. Tapasztalatlan voltam tanárként is, emberként is. S amit ott akkor láttam, az csoda volt abban az értelemben, ahogy a csoda az ismeretlent, az érthetetlent, a megmagyarázhatatlant jelenti. Ilyenek voltak számomra a külvárosi munkáskörnyezet után a háború előtti jólszituált középosztály még fellelhető utolsó példányai és az általuk teremtett, azóta eltűnt atmoszféra.
Érthetetlenek voltak egyéni manírjaik, latinos műveltségük, megfejthetetlen mindennapi konzervativizmusuk. A Marx Károly Egyetemet frissen végzett proletárként csodáltam is, viszolyogtam is a látottaktól. Amikor például az első pártgyűlésen a kiugrott pap párttitkár megadta a szót az igazgatónőnek ekképpen: „a nagyságos asszony kíván hozzászólni”. Ezt az ötvenes évek osztályharcos világában képtelen ellentétnek találtam.
Ebben az együttesben talán az igazgatónő volt a legérdekesebb, legellentétesebb személyiség. Amikor még élő, idősebb kollegákkal beszélgettem róla, kiderült, hogy azok az apróbb személyes kapcsolatok, melyek ma már természetesek az egy munkahelyen dolgozók között – szinte teljesen hiányoztak a személye körül. A zárkózottság kifejezés nem alkalmas jellemzésére, mert ez némi zordságot, gőgöt, taszítást jelentene. Nem. Azt hiszem, hogy Ő egyszerűen csak befelé élt. Először röstelkedtem viszonyunk miatt, de később kiderült, hogy mással sem volt másképpen. Mással sem voltak látványos közös személyes dolgai: barátkozásai vagy konfliktusai. Tőle mindenki egyenlő távolságra volt. Sem személyes vonzalom, sem ellenérzés nem tört át ezen a magatartáson. Nádszál egyenesen állt, ment. Testi merevségét csak a szeme törte meg, mely pillanatonként mást tükrözött? Haragot vagy együttérzést, rendreutasítást vagy biztatást. De hangja, arca soha nem követte hangulatait, mindig egyformán kiegyensúlyozott volt. Azt hiszem, senki sem látta még igazán dühöngeni, vagy látványosan örülni. Ilyen fokú fegyelmezettséggel sem előtte, sem utána nem találkoztam. Ma már jobban értem mindezt. De akkor ez teljesen érthetetlen – valóban csoda volt számomra. Személyisége teljes terjedelmében látványosan puritán volt. A puritán vidéki református papi család tipikus gyermeke volt. Nagyot tévedett volna, aki e magatartása alapján próbálná fölbecsülni cselekedeteit, igazgatói tevékenységét. Még ma is eszembe jut egyik óralátogatása. A mezőgazdaságról, a földjáradékról tanítottam. Az órát követően jó érzésem volt. Némi kajánság is lehetett bennem. Valami olyasféle intellektuális gőg táplálta, hogy ugyan Takaróné írta a magyar polgári közgazdasági elmélettörtének egyik nevezetes könyvét, de a friss marxi elméletnek én vagyok birtokában. Nem bírált, csak annyit kérdezett a folyosón, hogy meglátogatnám-e őt délután a tanulószobában. (Ahol hetenként egyszer-kétszer felügyeletet, korrepetálást végzett.) Amikor leültem mellé, intett: üljek közelebb.
S egy szót sem szólt az órámról, hanem elmagyarázta a marxi földjáradék elméletet. Amit persze az egyetemen – hisz jó eredménnyel végeztem – jól megtanultam. Mégis akkor és ott, a tanulószobán értettem meg úgy, ahogyan azt a tanárnak adni és közvetíteni kell. Hogy egy tananyag ugyanaz, de mégis más, ha azt 120 oldalon vagy 6 oldalon találjuk.
Polgári származása miatt elképzelhető, hogy a proletárhatalom eszményei számára idegenek maradtak. De ez alig tükröződött cselekedeteiben. Az ő idejében jelent meg a tantestületben az új munkásértelmiség. Különös módon ezt ő egyáltalán nem ellenségesen fogadta. Megyeri Ferencnek, Győrffy Árpádnak, Laki Pálnak és másoknak szakmai szűrőn kellett átesniük. Ehhez akkor jelentős emberi tisztesség kellett, hiszen az ötvenes évek elején még javában folyt az osztályharc a felszín alatt.
Ritka dolog az, hogy az igazgató délután beül a tanulószobába és korrepetál. Hogy még különösebb legyen az eset, még a leánykollégiumban, a Harmat utcában is töltött egy-egy délutánt. Hogy ez mekkora teljesítmény volt, azt csak az értékelheti, aki tudja, hogy Kőbánya külső peremén lévő leánykollégium úttalan utakon, üres telkeken, jókora gyaloglással volt megközelíthető. Egy pillanatig sem hiszem, hogy őt a könyvvitel tudományának szeretete vitte e holdbéli tájra. Sokkal inkább a lányok, a gyerekek iránti érzés.
Takaróné nagy formátumú ember volt. Nekem igazi csoda volt, ellentmondásosságával, furcsának tűnő másságával. Őt figyelve, mellette nevelkedtem tanárrá. Hálás vagyok érte.”
A tantestület egy csoportja az I. István Közgazdasági Technikumban
Dr. Batizi Lászlóné, Laki Pál, Dr. Fésős Lászlóné, Dr. Szakoly Béláné, Dr. Batizi László, Győrffy Árpád (balról)
A II. világháború után megszakadt a tudományos pályája. Az új politikai rendszernek nem volt szüksége azokra az értékekre, amelyeket a professzor asszony hittel vallott, és amelyekről az egyetemi előadásaik szóltak.
Számos elismerésben, jutalomban, kitüntetésben volt része. Örült ezeknek, de igazán munkatársai elismerésére volt a legbüszkébb. Önéletírásában is megemlíti – a Kereskedelmi Iskolából való távozásakor – Veres András altiszt búcsúzó szavait, amelyben köszönetet mondott az igazgatónővel együtt töltött évekért. A „Teleki Blanka” tantestületétől búcsúképpen kapott ezüst tálca feliratát élete végéig boldogan idézte „Megszerettünk, szerettünk, szeretünk.”
Az I. István tanári kara szilveszteri összejövetelein karikatúrákkal és versikékkel köszöntötték egymást a kollégák. Az igazgatónőhöz írt sorok, és az őt ábrázoló rajz is a tantestület szeretetét és tiszteletét tükrözi.
