Így emlékszünk mi:
Dr. Dedák István az első nagy siker részese
A Főnök első nagy futballsikeréről – ahogyan én láttam. Ma már abban a korban vagyok, amikor biztosan tudom: életem legnagyobb futball sikerét Patonyi Tanár Úr, a Főnök – ahogyan őt minden futballista hívta – kezei alatt érhettem el. Abban az időben még nem sejthettük: az a siker, amelyet az 1983-as csapat ért el, a játékosok többsége számára a csúcsot, a Főnöknek azonban csak a kezdetet jelenti. De talán hagy kezdjem az elején! 1981-ben vidéki kissrácként kerültem a Szent István Szakközépiskolába, a foci csapatba, s ismertem meg a Főnököt. Azt a Főnököt, aki a csapatnak akkor még nem csak az edzője, hanem a szertárosa, menedzsere, szervezője, szponzora, egyszóval mindenese volt. A Főnök egyénisége, közvetlensége, humora, szinte baráti kapcsolata a játékosokkal azt hiszem, meghatározó volt abban, hogy a csapat nem csak csapat, hanem közösség is volt egyben.
Emberek, fiatalok, akik nem csak a pályán, hanem a pályán kívül is bátran számíthattak egymásra. Hihetetlen volt számomra, hogy a Tanár Úr az iskolában nem testnevelés tárgyat, hanem magyart és orosz nyelvet tanított. És nem is akármilyen szinten, bár ezt sosem éreztette velünk, mert ebben (is) rendkívül visszafogott és szerény volt. Talán éppen ezért maradt meg bennem mindmáig az a történet, amelyet valamelyik edzőtáborban mesélt nekünk. Budapesten lévő szovjet turisták kértek tőle útbaigazítást a Nemzeti Múzeumhoz. Mire ő tökéletes nyelvtudással válaszolt nekik, eligazította őket. A turisták visszakérdeztek, hogy orosz létére mit keres itt Magyarországon? A Főnök a turisták nagy meglepetésére így válaszolt: én magyar vagyok, ez a hazám.
De vissza a futballhoz! A csapatnak, a Főnöknek, 1983-ban sikerült elérnie azt, amit előtte még soha. Székesfehérváron megnyerve a területi csoportot, bejutott az országos döntőbe. Óriási eredmény! Különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a ’80-as évek elején az iskola tanulóinak túlnyomó részét lányok alkották, s az alacsony fiú létszámból merítve kellett magas futballminőséget produkálni.Nem sokan lettek volna erre képesek. Edzés, edzés, edzés, és futball iránti alázat – hallottuk tőle állandóan! Ráadásul úgy, hogy mindez nem mehet a tanulás rovására. Mert a futballpályán elért siker csak a tanulásban elért sikerekkel együtt lehet teljes – mondogatta. És jött a hatcsapatos országos döntő Szegeden, sajnos rögtön balszerencsés vereséggel a nyitómeccsen. A csapat padlón, nem erre számítottunk. Nem érdemeltünk vereséget, ez nem volt benne a játékban!
Aki valaha futballozott, az tudja, milyen nyomorult érzés ez: vereséget szenvedni, amikor nyilvánvalóan jobbak, technikásabbak, szebb futballt játszók vagyunk. Ez lelkileg töri meg az embert! A kiváló edzői – és rögtön hozzáteszem pedagógiai – kvalitásokra talán ilyenkor van a legnagyobb szükség. Lelket önteni a fiúkba, felrázni őket, előre tekinteni, jövőt mutatni. S a Főnök mindezt megcsinálta! A győzni akarás vágya, a mérhetetlen futballszeretete, a teljesítményorientáltsága, a remek pedagógiai érzéke együttesen talpra állított bennünket.
Mind a négy hátralévő meccset – közte a toronymagasan favoritnak számító Nyíregyháza elleni meccset is – megnyerve országos bajnokok lettünk! Soha sem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor csapatkapitányként magasra emelhettem a serleget. És azt a meghatódottságot és boldogságot sem, ami abban a felemelő pillanatban a Főnök, a Tanár Úr arcán ragyogott. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy a Tanár Úr tanítványa, a Főnök játékosa lehettem, s egyúttal részese az első nagy futballsikerének. Amit a középiskolában eltöltött éveim alatt játékosként, diákként tanulhattam tőle, kitörölhetetlen nyomot hagyott az életemben. Köszönet érte!
