Élete mérkőzése
Nagy öröm volt számára – mert rend-kívül hagyománytisztelő volt – hogy a régi diákokból 1986-ban megalakult Mesteristák Baráti Köre az I. világháborúban elesettek emlékművét, amelyet az 1950-es években megrongáltak felújíttatták. Az új márványtábla átadási ünnepélyét is Patonyi tanár úr rendezte. A kegyeleti helyen, az emlékmű át-adáskor hangzott el először az a kérés, hogy vegye vissza az iskola régi nevét, I. István helyett legyen újra Szent István. Patonyi tanár úr szíve szerint azonnal cselekedett, az iskola labdarúgó szakosztálya I. Istvánból mihamar Szent István lett, megelőzve az iskolát, amely hosszas kálvária után csak 1989. október 31-én lett csak újra Szent István.
1987 tavaszán a centenáriumi események keretében rendezett első nemzetközi labdarúgó torna küzdelmei a résztvevő csapatok között már a Szent István Kupáért folytak.
Az iskolai futball az évek során Patonyi tanár úr szenvedélyévé vált. Harminc esztendőn át tartott edzéseiért soha egy fillért sem kapott. Ha szükség volt rá saját fizetését is feláldozta a csapat munkája, külföldi szereplései érdekében. Nagy fordulatot jelentett a szakosztály életében, amikor a tanár úr megkapta első Moszkvics típusú gépkocsiját. Ettől kezdve megoldódott a szállítás. Szállította a csapat szerelését, labdáit, játékosait. Soha nem jutott eszébe az üzemanyagra pénzt kérni az iskolától, pedig jószerével nem is használta másra autóit, mint a csapat kiszolgálására.
Egy személyben volt edző és menedzser. Kitűnő szervező készséggel áldotta meg az ég. Nemzetközi szereplések előtt megállás nélkül lótott-futott, intézkedett .Amikor a repülő felszállt a csapattal a háttérben csendesen meghúzódott mintha nem is ő hanem külső erők mozgatták volna az eseményeket. Soha nem dicsekedett az eredményekkel, csak arcáról lehetett leolvasni a csapat teljesítményét. A sikeres meccsek után vidáman utaztak hazafelé, de gyakran előfordult, hogy a vonaton, autóbuszon azokkal a diákokkal foglalkozott, akik valamilyen tantárgyból rosszul álltak.
A hazautazás sokszor a másnapra való tanulással telt el. Patonyi László teljes életét a tanítás, a diáksport, az iskoláért való munkálkodás töltötte ki. Munkáját szolgálatnak tekintette Szolgálat a tanítványok oktatásában, nevelésében, a vezetői munkában egyaránt. Személyes példája, önzetlen munkálkodása az iskola hírnevéért, a tanulók tanulmányi és sportsikereiért példát adott abban, hogy amit vállaltak azt nem lehet „félgőzzel”. Csak teljes odaadással végezni. Sikereinek nyitja a tisztelet, a bizalom és a szeretet volt. Tisztelni és szeretni a tanítványokat, az iskolát, a Ferencvárost, a labdarúgást éppúgy, mint a hagyományokat. Egyedül élt, de soha nem volt magányos, mert körül vették tanítványai, szerették focistái és kollégái. 1971-ben egy újságírói kérdésre válaszolva mondta: „Csendes szurkoló vagyok, nem szoktam kiabálni, de ez nem jelenti azt, hogy nem magas hőfokon élem végig a mérkőzést.”
Élete mérkőzéseit is csendben élte végig, miközben magas hőfokon égett, korán, hatvan esztendős korára elégett. A szeretett iskolájában a Hősi Emlékmű előtt ravatalozták fel. Itt vettek Tőle búcsút tanítványai, focistái, kollégái. A zarándoklat két napig tartott. Ravatala háttérben az iskola Hősi Emlékművével Esztergomban, a családi sírboltban helyezték testét örök nyugalomra. Szellemisége tovább él iskolájában, amely az új tornatermét 2011-ben Patonyi tanár úrról szeretné elnevezni. Emlékét hűen őrzik egykori focistái a „nagy öregek”, akik 2010 őszén a mai Istvánosokkal a Főnők tiszteletére futballoztak. Ő pedig az égi lelátóról szurkolhatta végig a mérkőzést és elégedetten figyelhette a sportszerű játékot, épp úgy, mint ahogyan azokat a meccseket is, amelyeket egykori focistái sikeresen játszanak a nagy élet-pályákon.
