Bóka Gábor (1970) – Lépcsőfokok III.

Bóka Gábor – Lépcsőfokok III.

Érettségi éve: 1970

nyugdíjas pénzügyes

„…inspirál, ha hasznossá tudom magam tenni”

1970-ben érettségizett. A családi „hagyományt” követve került az Istvánba, ahol Péter bátyja két évvel korábban érettségizett. Saját bevallása szerint a szakmai tárgyakhoz nem különösebben vonzódott, de amikor pályafutása során irányt kellett váltania, mindig a tanult szakmájánál kötött ki. Sok helyen sokféle munkát végzett, volt többek között Szolnok megye legnagyobb forgalmú fürdőjének a vezetője, művelődési ház-igazgató, lakásszövetkezeti elnök, csoportvezető a Szolnoki Mezőgépnél, legtovább, tizennyolc éven át az APEH munkatársaként dolgozott revizorként. Ötvenkét évesen szerzett diplomát. Fiatal korától kezdve aktívan részt vett a mozgalmi életben is. Nős, két gyermekük, és két unokájuk van.

Lukácsi Béla:

– Ha azt hallod, hogy I. István, akkor erről legelőször mi jut az eszedbe?

Bóka Gábor:

– A fiatalságom négy meghatározó éve. Egy Tisza melletti kis faluból, Tiszanánáról kerültem az Istvánba, illetve a kollégiumba. Ez alatt a négy év alatt annyi új hatás ért, ami egy életre meghatározó volt. Megalapozott bennem bizonyos tulajdonságokat, adott egyfajta látásmódot – legalábbis így érzem.

Lukácsi Béla:

– El tudom képzelni, hogy mekkora fordulat lehetett ez az életedben.

Bóka Gábor:

– Nagyon nagy változás volt, a maga vadhajtásaival együtt. Nem voltam elég szorgalmas diák, nem tanultam annyit, amennyit kellett volna, de az égvilágon minden érdekelt. és amit én a 2500-3000 lelkes kis falu után, még mint szoros felügyelet alatt levő kollégista is, az élet számtalan területén megismerhettem itt a fővárosban, az egészen elképesztő volt.

Mint a szivacs, úgy igyekeztem minden új dolgot magamba szívni. De nem csak a nagyváros adta sokszínűségre, lehetőségekre gondolok most, hanem arra, amit az iskola és a kollégium is nyújtott nekünk. Akik olyan közegből kerültek ide, mint én is és a testvérem is, azoknál sok olyan volt, amiben addig nem volt részük, vagy nem figyeltek rá. Ilyen volt például a komolyzene, a képzőművészet. Itt meg volt ilyen szakkör, olyan szakkör, úti beszámoló vetített diákkal, rengeteg dolog, és bárhová be lehetett ülni, be lehetett hallgatni. Mondjam azt, hogy komolyzenéről, művekről és szerzőkről valószínűleg itt hallottam az életben először?

Lukácsi Béla:

– Kollégistának lenni is jó volt?

Bóka Gábor:

– Nekem nagyon jó volt. Egy kollégiumban nyilvánvalóan rendet kell tartani, de értelmetlen drákói szigor, drill egyáltalán nem volt. A nevelők, pásztor tanár úr, Dragon tanár úr és Busa tanár úr is, aki az igazgató volt, abszolúte jó szándékú emberek voltak, nagyon oda figyeltek az emberkék fejlődésére. A tanuláson kívül lehetőségünk volt sportolásra, szórakozásra is. A felsős lányok táncolni tanították az alsós fiúkat. Szerelmek szövődtek, volt, amelyik házasságban folytatódott.

Lukácsi Béla:

– Nem is érezted bezárva magad, távol a szüleidtől?

Bóka Gábor:

– Egyáltalán nem. Az az eszméletlen mennyiségű új élmény feloldotta ezt bennem. én könnyű helyzetben voltam, mert a testvérem is itt tanult, ő két évvel idősebb, tehát már harmadikos volt, amikor én idekerültem. Ezért látszólag még bizonyos előjogokat is élveztem, tehát kicsit különböztem a többi elsőstől. Nem mintha a többiek bármitől is szenvedtek volna. Az meg, hogy mi kollégisták együtt voltunk, az nagyon sokat jelentett. Persze, a szülői ház, az édesanyám hiányzott, de az sokat segített, hogy itt volt a bátyám is.

Lukácsi Béla:

– Az igaz, hogy amikor édesanyád jött látogatni benneteket, akkor Sanyi bácsiéknál, a gondnoki lakásban aludt? A két család netán korábbról is ismerte egymást?

Bóka Gábor:

– Nem, nem ismerték egymást. Valahogy kialakult ez a viszony. Jó anyám már a bátyámat is látogatta, és felajánlották neki, hogy amikor itt van, és ha netán éppen elment a vonata, akkor ne okozzon ez gondot, találnak egy helyet neki a lakásban, ahol lepihenhet. Ebből aztán egy bensőséges kapcsolat lett, ami hat évig tartott.

Lukácsi Béla:

– Az iskolaválasztás nagyon céltudatos lehetett, ha mindketten ide jártatok.

Bóka Gábor:

– Azt kell mondanom, hogy a történet rendhagyó. Apánk 1902-es születésű volt, anyánk meg 1924-es. Apánk már a háború előtt is gazdálkodási területen dolgozott Heves megyében, különböző községházaknál. Úgy mondanám, hogy pénzügyes volt, de magasabb képzettség, illetve képesítés nélkül. Ezt a háború után is folytatta, ő volt a Tiszanánai Községi Tanács gazdálkodási előadója. 1961-ben elpihent, így háromtagúra szűkült a család. A bátyámmal mind a ketten nagyon jól tanultunk, de álmunkban se gondoltuk volna, hogy Budapesten folytatjuk majd tovább. Egy tiszanánai gyerek Hevesre, Pétervásárára ment, ha jobb tanuló volt, akkor Egerbe. Ilyen messzire tekintettünk csak.

De volt még egy csavar a történetben. Pár hónappal apám halála után a községi Tanácsnál ugyanazt a munkakört anyám „örökölte meg”. Gondolom, a megyei tanácsnál átérezték, hogy ebben a helyzetben két gyereket nevelni nem túl egyszerű. Amikor aztán Péter bátyám nyolcadikos lett, megkeresték anyámat, hogy gondolkodott-e már azon, hol tanuljanak tovább a gyerekek. Igazából nem nagyon tudtuk, hogy merre, hogyan. Az anyagi lehetőségeink is eléggé korlátozottak voltak, egy fizetésből olyan nagy dolgokra nem gondolhattunk. felajánlották, hogy segítenek abban, hogy Budapesten, az Istvánban tanulhassunk, és kollégiumi elhelyezést is kapjunk. Péter 1964-ben kezdte az iskolát, én 1966-ban követtem őt. Említettem az előbb, hogy sok mindenben kipróbálhatta magát az ember, többféle szakkör működött az iskolában. Péter bátyámnak Laki tanár úr volt az osztályfőnöke…

Lukácsi Béla:

– Ha pedig Laki tanár úr, akkor festészeti szakkör…

Bóka Gábor:

– Nem, de képzeld el, laki tanár úr abban az időben vezetett egy úgynevezett díszkovács szakkört is. A pincében valamelyik termet kis műhelynek rendezték be. Péternek pedig volt tehetsége ezekhez a kézügyességet igénylő dolgokhoz. Amikor én elsős voltam, a szakkör még javában működött. A bátyám ennek lett az egyik oszlopa, a tanár úr is nagyon szerette, ahogy és amilyen szorgalommal dolgozott. Máig a fülemben csengenek a tanár úr szavai: óh, gyere csak le te is, kis Bóka, nézzük, hogy megy ez neked! Na, csinálj ebből valamit! És a kezembe adott egy szép alumíniumlemezt. Mit csináljak belőle, tanár úr? Csinálj belőle egy hamutartót vagy valami mást, kezdd el formázni! Annyi becsület volt bennem, hogy futottam egy kört, megpróbáltam csinálni valamit. Nagyon rendes volt, nem nyaggatott tovább, nem kritizálta meg nem létező kézügyességemet. csak annyit mondott óra után, hogy Bóka fiam, sír az anyag lelke. Ezzel le is zárult díszkovács pályafutásom.

Lukácsi Béla:

– Mondod, hogy nem voltál különösebben szorgalmas a tanulásban.

Bóka Gábor:

– Abban nem, de minden érdekelt. sportoltam, kirándultam, bélyeget gyűjtöttem, kezdtem olvasgatni. Ha mozi- vagy színházlátogatás volt, akkor én biztosan ott voltam, jártam hangversenyre, az Ifjúsági parkba, sőt – és ezt nem szégyellem, inkább büszke vagyok rá – még a lovira is kikeveredtem. Voltak ott idős bácsik, akik súgtak, hogy na, öcsi, akkor ezt tedd meg. Persze olyan kis zsebpénzem volt, hogy abból nem lehetett nagy szórakozást csapni, de a hangulatát, a világát megízlelhettem. Nagy élmény volt.

Lukácsi Béla:

– Mit sportoltál?

Bóka Gábor:

– Pingpongoztam, fociztam, és ha magam nem is kosaraztam, szurkolóként kísérgettem őket. A legjobb barátom Kurucz Peti volt, ő játszott az iskolaválogatottban is, úgyhogy időnként meccsekre is eljártam velük. Nekem akkoriban jól ment a pingpongozás, a harmadik emeleten a kollégium előtt volt egy pingpongasztal, rengeteget ütöttük a labdát. Harmadikosnegyedikes koromban az iskolai csapatba is bekerültem. Rendszeresen jártam versenyekre, a legjobb egyéni eredményem egy harmadik hely volt a Budapesti középiskolás Bajnokságon. Ezzel kapcsolatban is komoly, életre szóló élményeim vannak. és nem csak magáról a játékról. Abban az időben sok mozgássérült járt az Istvánba, illetve a kollégiumba.

Nagyon jól játszottak. Egy szőke srác, Tímár Imre eggyel járt fölöttem, deréktól fölfelé úgy nézett ki, mint egy Adonisz. Ilyen szintre erősítette magát már középiskolás korában.

Lukácsi Béla:

– Én is emlékszem rá, a mankózástól eleve nagyon erős volt…

Bóka Gábor:

– Az alsó végtagjai járógépben voltak, és ezt a testet kellett neki mozgatnia. Mondhatnám Beleznait is, ő is mankóval járt, mert paralízises volt. De nem volt könnyű eljutni arra a szintre, hogy megverjük őt pingpongban. Az, hogy ezekkel a srácokkal éveken keresztül együtt voltunk az iskolában, a kollégiumban, mély nyomokat hagyott az emberben. Elfogadóvá tette az ilyen jellegű másság iránt. Ezek után én nem csodálkoztam rá, mint Bálám szamara, ha egy sérült emberrel találkoztam.

Lukácsi Béla:

– Jól látom, hogy valami elérzékenyülésféle van a szemedben? Tehát ez még mindig ilyen mélyen benned van?

Bóka Gábor:

– Jól látod, igen. Ahogy korosodom, egyre hajlamosabb vagyok az elérzékenyülésre. Ha olyan dolgok jutnak az eszembe, amik annak idején megérintettek, nem tagadom, elérzékenyülök.

Lukácsi Béla:

– Volt olyan kollégista, aki aztán életre szólóan a barátod lett?

Bóka Gábor:

– Igen, a már említett Kurucz Peti. Mi anyai ágon karcagiak vagyunk. Amikor leérettségiztem, a család Tiszanánáról visszatelepült Karcagra. Kurucz Peti is karcagi. Vele szoros baráti kapcsolatban maradtunk, amíg az élet más irányba nem vitt bennünket. De érdekes, hogy a pályafutásunk is találkozott egy ponton. A leszerelés után még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, felmerült, hogy tanítok majd egy gyógypedagógiai osztályban, de akkoriban képesítés nélkül csak a Megyei Tanács Művelődési osztályának engedélyével lehetett tanítani. Meg is kérték részemre az engedélyt, mégsem lett tanító belőlem. Nem sokkal a leszerelés előtt jelent meg egy pályázat a Karcag–Berekfürdői Gyógy- és strandfürdő vezetői, illetve vezetőhelyettesi állásáról. Én még javában szolgáltam Győrben a Határőrségnél, amikor a bátyám a nevemben jelentkezett a pályázatra. Hazatértem Karcagra, és pár nap múlva kaptam egy értesítést, hogy menjek be a pályázatommal kapcsolatban a Városgazdálkodási Vállalathoz.

Lukácsi Béla:

– „Milyen pályázat?!”

Bóka Gábor:

– Igen, én is ezt kérdeztem csodálkozva. Péter akkor árulta el, hogy ő adta be a nevemben a jelentkezést. Megkérdezték, hogy ha nem a vezetői állásra, hanem a helyettesire vennék figyelembe a jelentkezésemet, akkor fenntartom-e a pályázatomat.

Mondtam, hogy természetesen. Szerették volna megerősíteni ennek az egységnek a vezetését egy pénzügyekhez is értő emberrel. A fürdő mellett voltak ott még nyaralóházak is, kemping is. Tehát így kerültem én oda helyettes vezetőnek. És a dolog pikantériája, hogy három hónap múlva a főnököm elköszönt, és én ott maradtam a szezon közepén, immár vezetőként. Fel kellett nőni a feladathoz. Mozgalmas négy év volt. és ami érdekes, amikor eljöttem onnan, az utódom Kurucz Peti lett.

Lukácsi Béla:

– Érettségi után rögtön elvittek katonának?

Bóka Gábor:

– Nem. Ahogy említettem, nem voltam nagyon szorgalmas diák, és a szakma iránti elkötelezettség se alakult ki bennem. Érettségi után a karcagi Városi Tanács pénzügyi osztályán kezdtem dolgozni a költségvetési csoportnál. Ha annak idején az Istvánban nem is éreztem magam bezárva, itt annál inkább. Egy magamfajta csikógyereknek ez túl komoly hely volt. Csak szűk másfél évig dolgoztam ott.

Egyszer a személyzetis behívott egy beszélgetésre. kérdezte, hogy volna-e kedvem jogtudományi egyetemre menni, merthogy a tanács támogatna ebben. Akkoriban, ahogy a többség, úgy én is aktivizáltam magam a munkaidőn kívüli életben, tevékenykedtem a Városi Tanácsnál működő KISZ alapszervezetben, és valaki bizonyára felfigyelt a mozgékony fiatalemberre. Mondtam, hogy örömmel. Csakhogy az embert érik néha apró fricskák az életben. A terv – a jogi tanulmányok – egy időre ugyanis kútba esett, mert az osztályvezetőm, egy doktorátussal rendelkező és nagyon karizmatikus ember, azt mondta a tanácselnöknek, hogy te, Jóska, elég azon az osztályon egy doktor, annak meg itt vagyok én. Ha ez a gyerek tanulni akar, menjen a számviteli főiskolára! Ehelyett azonban a városi Ifjúsági klub vezetője lettem.

Az Ipartestület egykori székházát alakították át klubbá egy Ybl-díjas építész tervei alapján. A Városi Tanács engem delegált ennek a társadalmi vezetőségébe, és még csak épült, de mi már heti háromnégy estét tervezgetéssel töltöttünk. Örömünkre elkészült, birtokba vettük, és nagyon jól működött. Jöttek az előadók, voltak felolvasóestek, író-olvasó találkozók, polbeat, ilyen-olyan zenekarok, vetített képes előadások, vetélkedők és a többi.

Szinte minden szabadidőnket ott töltöttük. és akkor ősszel a klub vezetőjét elvitték katonának. Tőlem meg megkérdezték, hogy elvállalnám-e a klub vezetését. Boldogan mondtam igent, mert tudtam, hogy a pénzügyi osztályon valószínűleg nem fogok megragadni. Így lettem a Déryné Művelődési központ munkatársa, főállású klubvezető. kis túlzással éjt nappallá téve ott voltam.

Lukácsi Béla:

– Ekkor voltál…

Bóka Gábor:

– Ekkor voltam alig húszéves. Tetszett nekem ez a világ, olyannyira, hogy legendás lustaságomat leküzdve, jelentkeztem Debrecenbe könyvtár-népművelés szakra. fel is vettek, de nem voltam elég kitartó, nem készültem rendesen, úgyhogy kivágtak, mint a macskát… közben megpályáztam a Tiszaroffi Művelődési Ház igazgatói állását. Gondoltam, miért ne próbálnám ki magam ténylegesen önálló intézményvezetőnek. Meg is kaptam az állást, csak amikor 1973 januárjában megérkeztem Tiszaroffra elfoglalni a munkahelyemet, az a tanácselnök, aki engem kiválasztott, már nem volt sehol. Valami fegyelmi vétség miatt elzavarták.

Lukácsi Béla:

– Tehát jó fiú már nem lehettél.

Bóka Gábor:

– Hát nem. Attól kezdve teljesen mindegy volt, hogy mit csináltam. A „ha van kalapja – ha nincs kalapja” című történet kezdődött, pedig életet leheltem a házba, az emberek odaszoktak. A háznak volt egy emeleti része, azt rendeztük be ifjúsági klubnak, ott tartottunk előadóesteket, vetélkedőket, diszkót a fiataloknak. Nagy, franciaerkély méretű ablakai voltak, rendesen bevilágítottak az utcai lámpák, ezért kerestünk valami sötétítő függönynek való anyagot. Találtunk egy valaha piros színű drapériát, amivel tíz-tizenöt évvel korábban az ünnepségeken az asztalt leterítették. Annyira napszítta volt, hogy éppen csak nem foszlott szét. Írattak egy feljelentést a helyi önkéntes rendőrrel, hogy vörös drapériával sötétítünk.

Volt egy sereg ilyen dolog, de nem volt vészes, mert év elején kerültem oda, és amúgy is csak december harmincegyig szólt volna a mandátum, ugyanis – bár kikérővel mentem oda – a kinevezésemet soha nem tárgyalta meg a tanácsülés. Ősszel sorozásra kellett mennem Karcagra, éppen a Déryné Művelődési központba, korábbi munkahelyemre. Sorozó tisztek, politikai tisztek szállták meg az intézményt, és felfigyelhettek arra a sihederre, aki ki-bejár az irodákba, kávézgat a munkatársakkal. Ez voltam én. Az egyik politikai tiszt, aki egyébként civilben volt, megtudta, hogy ki vagyok, odajött hozzám, és kérdezte, hogy nem volna-e kedvem hasonló munkát végezni a katonaság alatt is. Mondtam, hogy természetesen volna. Nem baj-e, hogy kicsit messze van? Mondtam, hogy nem. És akkor elmondta ez a jóember, hogy Győrből, a Határőrségtől jött. Így kerültem Győrbe, illetve előbb alapkiképzésre, Csornára.

Ennek befejezése után ugyanitt tisztes képzésen kellett részt vennem. Már nagyon bosszantott, hogy még mindig Csornán kell maradnom, amikor is elárulták, hogy a győri kerületnek szüksége van egy olyan tisztesre, aki a kerület könyvtárosának és a négy vándormozigépésznek lesz a rajparancsnoka. És amúgy meg a kerületi kultúros. Ez lettem én. Egy évig még a század KISZ-titkára is voltam.

Lukácsi Béla:

– Mondtad, hogy a pénzügyi munka nem volt nagyon a természetednek való, ezért is jöttél el a tanácstól. Más választásotok viszont nem nagyon volt, minthogy mindketten az Istvánba jöjjetek az általános iskola után.

Bóka Gábor:

– Egy tizennégy éves gyerek vajmi keveset tud erről. Ahhoz, hogy ezt értékelni tudja az ember, és vonzónak találja, arra van szükség, hogy a tanulás során sikerélményei legyenek. Ha nem koncentrál a tanulásra, akkor a sikerélmény elmarad.

Ennek ellenére azt tudom mondani, többször is előfordult a pályafutásom során, hogy korrekciót kellett tennem, és ilyenkor mindig a tanult szakmámnál kötöttem ki. 1979 tavaszán megnősültem. Biológus végzettségű feleségemet nem tudtam Karcagra csábítani, pedig egész komoly emberek gondolkodtak azon, hogy milyen munkakört lehetne találni neki. Így véget ért a fürdős korszakom Karcag-Berekfürdőn, Szolnokra költöztem, és nekem kellett új munkakört keresni. A bereki fürdőt még az én vezetésem idején átvette a Megyei Víz- és csatornaművek, tehát ismertek, és amikor bejöttem Szolnokra a központba, mindig jó kollégaként foglalkoztak velem, talán mondhatom, hogy kedveltek is. A megye talán legnagyobb forgalmú fürdőjét vezettem, abban az időben volt a csúcson, szezononként több, mint negyedmillió látogatója volt. kértem, hogy gondolkodjanak azon, tudnának-e nekem valami hasonlóan komoly munkát találni.

Mondták, hogy a fürdőkkel mások foglalkoznak, ott már megvannak a munkatársak. Viszont akkoriban vezették be, hogy számítógépre viszik az anyaggazdálkodást. Így lettem én számítógépes cikkszám-gazda, vagyis nekem kellett kijavítgatnom a hibás bizonylatok tengerikígyó hosszúságú listáját. Ez sziszifuszi munka volt, nem is tudtam sokáig csinálni.

Két hónapja végeztem már ezt a gyönyörű munkát, amikor a személyzeti osztály vezetője behívatott és elmondta, hogy lesz egy új előadói státusz, lenne-e kedvem a munkatársául szegődni. Mondtam, hogy nagyon megtisztelő ajánlat. És majdnem személyzetis lett belőlem, csak kiderült, hogy a megyei munkásőrparancsnok-helyettes felesége jön oda személyzeti előadónak. pár héttel később az is kiderült, hogy egy hölgy, a Regionális Vízművek újonnan kinevezett igazgatójának a felesége jön hozzánk fürdőügyi előadónak. Amikor ezt megtudtam, akkor hazamentem, és azt mondtam a feleségemnek: ide figyelj, szívem, én bejöttem utánad nyolcvanezredik senkinek Szolnokra. pedig Karcagon nem én voltam a harmincezredik.

Holnap reggel bemegyek és beadom a felmondásomat. Nem kívánok ott tovább dolgozni. Ha kocsikísérőnek megyek, akkor annak megyek. Mindenki rohangált, hívogattak ide-oda, a vállalati párttitkár, a személyzetis, mindenki. Mondták, hogy milyen komoly terveik voltak velem. Hát igen, csak az a baj, hogy én ezt nemigen éreztem. Így kerültem a szolnoki Mezőgéphez, a hazai mezőgépipar zászlóshajójához. pénzügyi végzettségű munkatársat kerestek. A műszaki-fejlesztési alappal való gazdálkodás lett a feladatom. Végül a fejlesztési gyáregység gazdasági csoportjának a vezetője lettem. Ragyogó nyolc évet töltöttem ott, kiváló emberek között, akik közül többen ma is a barátaim. Ott is – mint korábbi munkahelyeimen – bekapcsolódtam a közösségi életbe, a mozgalmi munkába. A gyáregység KISZ alapszervezetének a tikára voltam éveken át.

Lukácsi Béla:

– Voltál adórevizor is, az is vastagon a pénzügyi szakma.

Bóka Gábor:

– Majdnem tizennyolc évig csináltam. A Mezőgépnél is felvetették, hogy vágjak már neki a pénzügyi és számviteli főiskolának. Egyszer végigcsináltam egy felvételi előkészítőt, majd elmentem megírni a felvételit. Az Istvánban szegény Bíró Imre bácsi volt a matektanárom. Régiekről és elmentekről vagy jót, vagy semmit, tüneményes ember volt, mint embert nagyon szerettem. Csak nem tudta belém oltani a matematika szeretetét. Pedig az általános iskolában nagyon is jól teljesítettem matematikából. Tehát hiába igyekeztem, nem tudtam magam elfogadható szintre hozni, és ezzel el is dőlt, hogy se a PSZF, se a közgáz nem jöhet szóba, kár is erőltetni. De hogy mégis képezzem magam, nekifutottam a mérlegképesnek. Elsőre az is fiaskó volt, később már kicsit komolyabban foglalkoztam vele, kicsit nagyobb szakmai segítséget is kaptam hozzá, és akkor már megcsináltam. A szakmával kapcsolatban ez volt a plafon. Arról, hogy okleveles legyek, álmodni se mertem. Nem voltam azon a szinten, és én ezzel tisztában voltam.

Lukácsi Béla:

– Az APEH-hoz hogyan kerültél?

Bóka Gábor:

– A Mezőgépnél a gyáregységi pártalapszervezet titkárának választottak, természetesen nem voltam függetlenített pártmunkás. Már 1986–1987-et írtunk, biztosan emlékszel, a politikai, illetve társadalmi munka kezdett tényleg társadalmi munkává válni, és azt már lehetőleg munkaidőn kívül kellett végezni, miközben a gazdasági munkában is teljes értéket kellett produkálni. kezdett nehezemre esni, hogy ennek a kettős feladatnak megfeleljek. Szinte állandó jelleggel hordtam haza a munkát, a hétvégeken is dolgoztam.

Lukácsi Béla:

– És akkor azt mondta a feleséged, hogy….

Bóka Gábor:

– És mondta a feleségem, hogy ezt jó lesz elfelejteni, mert van két szép gyerekünk is. 1980-ban született a lányunk, 1983-ban a fiunk. Tehát el kell gondolkodnunk. Volt is skandalum, hogy a gyáregységi pártszervezet titkára elpályázik onnan. Egyébként a vállalatnak nagyon sokat köszönhettem, mert amikor a fiunk született, a vállalat segítségével vásárolhattunk egy használt lakótelepi lakást, és a vásárláshoz munkáltatói kölcsönt is kaptam. Közben jelentkeztem a megyei tanács pályázatára, amit el is nyertem, és a fogyasztóvédelmi felügyelőségre kerültem. Nagyon jó iskola volt, mert bár voltak ott jogászok is, az ellenőrzések után nekünk kellett a határozatok tervezetét megírni. szerettem itt dolgozni, de mégse maradtam sokáig, mert bekapcsolódtam a Széchenyi lakótelepen a lakásszövetkezeti munkába, és egyre komolyabb tisztségekre választottak meg: igazgatósági tag, elnökhelyettes, elnök.

Majd úgy alakult, hogy 1990. május elsejével főállású elnök lettem. Mit mondjak, nem volt rózsaszín leányszoba. Akkoriban jött a tömeges munkanélküliség, a közösköltség-tartozások az egekbe szöktek, ennek ellenére nem teljesítettünk rosszul. Háromezer-ötszáz lakást üzemeltettünk, Szolnok megyében a legnagyobbak voltunk, de országosan is jegyeztek bennünket. A lakásszövetkezetek országos Tanácsának elnökségébe is beválasztottak.

Lukácsi Béla:

– Innen mentél az APEH-hoz?

Bóka Gábor:

– Pár hónap kitérővel. Azokban az években nagyon kellett agyalni a gazdálkodási nehézségek megoldásán, kétszer is átszerveztem a szövetkezet munkaszervezetét. Sok mindennel foglalkoztunk, de nem kockáztattuk feleslegesen a közösség pénzét. Csak hát kire lőnek? Arra, aki a zsebedből pénzt akar kivenni. A működéshez, az épületek fenntartásához meg kell követelni a közös költségek befizetését. Aki ezt teszi, olyan nagyon népszerű ember nem lehet. Viharos közgyűlések voltak. Engem is megtámadtak azzal, hogy választott tisztségből átjátszottam magam főállásúvá. Nyugodt voltam, mert a városi televízió végig vette az egészet, és szó sem volt ilyesmiről. De az egyik fiatal riporter készített egy interjút egy olyan emberrel, aki velem nagyon nem szimpatizált, és anélkül, hogy engem megkérdeztek volna, az interjút le is adták.

Egy intézőbizottság elnöke pedig odaszólt nekem, hogy ha én a szövetkezettől elkerülök, akkor felkopik az állam, meg se érdemeltem, hogy ilyen jó helyem volt. Valahogy azt találtam erre mondani, hogy senki nem lát a jövőbe, nem tudom, mit fogok csinálni, de még az is lehet, hogy jó leszek APEH-revizornak.

Lukácsi Béla:

– És tényleg.

Bóka Gábor:

– 1993 őszén kerültem az APEH-hoz. Először az operatív Ellenőrzési osztályon dolgoztam jó három évet. Ez az egyik legzűrösebb feladat, üzletekbe, piacokra, vásárokra kellett kijárni, nyugtaadást ellenőrizni, közérdekű bejelentéseket vizsgálni. Szolnok megyének nincs olyan zuga, olyan kereskedelmi vagy vendéglátó ipari egysége, ahol én meg ne fordultam volna. Nyáron strandokon, idegenforgalmilag frekventált helyeken végeztünk ellenőrzéseket. „Vendégrevizorként” a szomszédos megyékben (Heves, Bács-kiskun, Békés) is dolgoztunk. Egyszer egy hétig Bács-Kiskunban voltunk, és Soltvadkerten, első szerelmem (természetesen Istvános ő is) városában is végeztünk ellenőrzéseket. És amíg én a kollégáktól lehetőséget kapva egy kis privát programra, pár szál virággal megkerestem a helyi adócsoportnál dolgozó egykori kedvesemet, addig, mint később kiderült, ők abban az étteremben végeztek ellenőrzést, amelyet első szerelmem gyermekei üzemeltettek. Az ellenőrzés, sajnos, mulasztást állapított meg. Így nosztalgiázzon egy APEH-os.

Lukácsi Béla:

– Viszont téged is ismerhetnek, mint a rossz pénzt.

Bóka Gábor:

– Még az is lehet, hogy akkoriban a fényképem is ki volt tűzve. Ha a feleségem megjelenik a szolnoki piacon, ha senkinek nem adnak nyugtát – egyébként mindenkinek adnak –, neki biztosan adnak. A hároméves operatív korszak elteltével, miután vállalkozási formák (szintek) szerint átszervezték az ellenőrzést, a betéti társaságok ellenőrzési osztályára kerültem revizornak.

Lukácsi Béla:

– Innen is mentél nyugdíjba?

Bóka Gábor:

– Nem, de van itt még egy érdekes történet. A revizori munkának nem volt feltétele a diploma. A mérlegképest azt elvárták, azt meg is szereztem. Amikor társaságban, beszélgetés közben megkérdezték, hogy hol szereztem diplomát, ezt én legtöbbször elütöttem egy tréfával. Ugyan ki foglalkozik ilyen prózai dolgokkal!? Én már doktorit is adtam be. És ez igaz is volt, mert a feleségem éppen akkor doktorált a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, amikor a második gyerekünket várta. Utazni már nem tudott, úgyhogy én vittem a dolgozatát a professzorhoz. Eljutottam arra a pontra, hogy ezzel sokáig már nem lehet viccelődni. Hiába fanyalgok azon, hogy az adóhivatalban egy pedagógus, vagy egy agrármérnök végzettségű revizor – a köztisztviselői besorolás és a bértábla miatt – lényegesen többet keres, mint én a szakirányú középiskolai végzettségemmel és a mérlegképes könyvelői képzettségemmel, ezen csak én tudok változtatni.

És épp abban az időben valami csoda folytán létrehoztak egy szakot a jogtudományi egyetemeken, először a Pécsin, utána pedig a Miskolcin is. Úgy hívták, hogy igazságügyi ügyintézői főiskolai szak, ahol bírák, ügyészek, ügyvédek, közjegyzők mellé képeztek diplomás munkatársakat, akik a szakmai ügyviteli feladatokat végzik, sőt bizonyos jogszabályok alapján önálló részfeladatokat is rendeltek ezekhez a munkakörökhöz. és itt nem volt matek felvételi! Úgyhogy negyvenkilenc évesen kezdtem ötvenkét éves voltam, amikor befejeztem. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, kellett a munkahelyem anyagi-erkölcsi támogatása, de nagyon kellett a családé is, főleg a páromé. Úgy gondoltam, hogy ezzel tartoztam magamnak, a feleségemnek, a gyerekeimnek, és mindazoknak, akik korábban is kinézték belőlem, hogy képes lennék egy diploma megszerzésére. Nagyon örülök, hogy megcsináltam.

Lukácsi Béla:

– Mit csinálsz most?

Bóka Gábor:

– Pár éve nyugdíjas vagyok. Az adóhivatal után egy magáncéghez kerültem, és egy rövid időszak után innen mentem nyugdíjba. Most olyan apróságokkal foglalkozom, mint hogy a szolnoki társasházunknak a közös képviseletét végzem.

Lukácsi Béla:

– Csak nem visszakanyarodtunk a régi szép időkhöz?!

Bóka Gábor:

– Visszakanyarodtunk. Régóta csináljuk mi már ezt, hogy ilyen királyi többesben fogalmazzak. Amíg az adóhivatalnál dolgoztam, addig nekem természetesen semmit sem lehetett csinálni, még éjszaka vagont kirakni se, amit egyébként kollégista koromban többször is megtettünk. Nagyon kapacitáltak bennünket itt a belvárosi társasháznál, hiába mondtam nekik, hogy értsétek meg, nem csinálhatok semmit. Ha gondoljátok, és ő vállalja, akkor válasszátok meg a feleségemet.

Azt aztán tényleg nem tiltja semmilyen törvény, hogy segítsek neki. Ez aztán így ment tízegynéhány éven keresztül, a feleségem volt orvos-biológusi doktorátusával a közös képviselő, én meg segítettem neki. Gyere, szívem, megyünk a bankba, csak te írhatsz alá, tudod! Tudták a hivatali főnökeim is, hogy valószínűleg „a Gabi” csinálja. Úgy látszik, ezeket a társasházi témákat nem tudom levetkőzni, pesten is hagytam, hogy jelöljenek ilyen tisztségre. Ezekkel szórakozom, bár a párom nem örül neki igazán, azt mondja, hogy nem kéne már ilyenekkel foglalkozni. lehet, hogy neki van igaza, de engem még néha inspirál, ha hasznossá tudom magam tenni. és akkor szívesen is csinálom.

Azzal egyébként, hogy pesten is van egy kis fészek, ahol meghúzzuk magunkat, ha jövünk a gyerekeknek segíteni, újra kibővültek a lehetőségeink, megnőtt a kultúrafogyasztásunk, színesebb lett az életünk.

Lukácsi Béla:

– A gyerekek mivel foglalkoznak?

Bóka Gábor:

– Valahogy úgy alakult, hogy mind a kettő közgazdasági pályára ment. A lányom elvégezte a külkereskedelmi főiskolát, a fiam pedig ‘fehérváron szerzett főiskolai közgazdászdiplomát. Utána még két évet tanult a Miskolci Gazdaságtudományi Karon. A lányom a Béres Rt. központjában dolgozik, már a szakmai gyakorlatát is ott töltötte. Közben két szép gyereket szült, az egyik fiúunokám hatéves, a másik hároméves. A fiam a British Petrolnál dolgozott itthon három-négy évet, majd elnyert egy pályázatot, és a BP-on belül Hamburgba ment két évre, márciusban fog hazajönni.

Lukácsi Béla:

– Köszönöm a beszélgetést.

Készült 2016 februárjában