Dr. Jancsics Dávid – Lépcsőfokok II.
Érettségi éve: 1991
szociológus, korrupciókutató, egyetemi oktató
„…elég feltűnő jelenség lehettem…”
1991-ben érettségizett a Mester utcai intézményben. Zenésznek készült: 1991-ben lett a Leukémia zenekar tagja, 1997-ig basszusgitározott itt. 2001-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az ELTE Társadalomtudományi karán, 2006-ban szociológus diplomát szerzett. Ugyanebben az évben vendégkutató volt az Egyesült Államokban, az Indiana University Közép-Eurázsiai Tanulmányok tanszékén. 2007-ben kezdte meg doktori tanulmányait a city University of New York Graduate Center szociológia tanszékén, ahol 2013-ban doktori fokozatot szerzett. Ugyanezen az egyetemen belül a Bildner Center for Western Hemisphere Studies kutatóintézetében dolgozott vezető kutatóként. 2015 szeptemberétől a New Jersey állambeli New Brunswick városban található Rutgers Egyetem School of Public Affairs and Administration posztdoktori kutatója és oktatója lesz. Fő kutatási területe a magyarországi és kelet-európai korrupció és informális intézményi hálózatok rendszere, működése. Számos tanulmányt publikált vezető nemzetközi tudományos folyóiratokban. 2014-ben egy társszerzővel publikált cikke elnyerte Academy of Management Public Management divíziójának,,Az év tanulmánya” díját.
Somogyi Zsolt:
– Hogy kerültél épp a Mester utcai iskolába?
Jancsics Dávid:
– Arra emlékszem, hogy abban az időben, tizennégy éves korom körül nagyon érdekelt a számítástechnika, és egy ilyen profilú iskolába jelentkeztem, ahová végül nem vettek fel. Ezután jött a lehetőség, hogy az Istvánba felvennének. Valahogy a szüleim találtak rá, vagy az iskola kereste meg őket, már nem tudom pontosan, hogy történt. A lényeg, hogy valamilyen szinten véletlen volt a dolog, mivel én nem az Istvánt terveztem, egyszerűen így alakult. Felvettek a hajózási szakközépbe is, de végül inkább az Istvánt választottam. A közgazdaságtanról nem sok fogalmam volt akkoriban, és persze a számítástechnikai érdeklődésem is gyorsan alábbhagyott. Nem is lett belőlem programozó…
Somogyi Zsolt:
– Mivel foglalkoztak a szüleid?
Jancsics Dávid:
– Édesapám műszerész volt a kőolajipari Gépgyárban, édesanyám pedig számítógépes szervező, de ne kérdezd, hogy pontosan mivel foglalkozott. csak arra emlékszem, hogy ruhásszekrény nagyságú számítógépek voltak a munkahelyén.
Somogyi Zsolt:
– Mire emlékszel az iskolában töltött évekről?
Jancsics Dávid:
– Nem azért, mert egy ilyen jellegű könyvben beszélhetek, hanem mert komolyan így gondolom: fantasztikusan jó emlékeim vannak az iskoláról! Még mostanában is gyakran álmodom vele. Ennek talán az is lehet az oka, hogy pont a rendszerváltás éveiben lettem felsőbb éves és a felnőtté válás időszaka összekapcsolódott a rendszer bukásával, és az ahhoz kapcsolódó általános eufóriával. Negyedikes koromban már a barátnőmmel laktam, és az albérletünkből jártam be a suliba.
Ez akkor rendkívül menő dolognak tűnt. A legkedvesebb Istvános élményeim egyébként az őszi balatoni szüretekhez kötődnek. Persze nem a munka volt jó, hanem utána a táborban az őrület. A Csoncsi-diszkókat csak elvétve látogattam, mert nem az én zenei világom volt. De valahogy mindenkivel jóban voltam az iskolában, pedig elég feltűnő jelenség lehettem a punk-mozgalom képviselőjeként. A focisták között ugyanúgy voltak haverjaim, mint a Horn Gábor körül gyülekező alternatív csapatból. Bár nagyon sokféle hátterű tanuló és tanár volt az Istvánban, de volt egyfajta általános pozitív és befogadó közege az egész helynek. Ezt is csak utólag tudtam igazán értékelni, mikor rádöbbentem, hogy milyen ritka az ilyen. Már akkoriban is próbálkoztam a zenéléssel és a Missing link nevű punk zenekarommal fel is léptünk egyszer az István tornateremében.
Somogyi Zsolt:
– Hogy emlékszel a tanárokra? Kik tettek rád mélyebb benyomást?
Jancsics Dávid:
– Sok tanárt szerettem, de a legerősebb benyomást Horn Gábor, Széles Lajos tanár úr és a negyedikes irodalomtanárunk, Horváth András tette rám. Mindhármuk óriási figura, remek pedagógus, őket imádtam, ami már csak azért is érdekes, mert aki ismeri őket, tudja, hogy egészen különböző típusú emberekről van szó.
Somogyi Zsolt:
– Van olyan tantárgy, amely elkísért a későbbiekben, amelynek manapság hasznát veszed?
Jancsics Dávid:
– Hát a könyvvitel és a pénzügy területén azóta sem mozgok túl otthonosan, de talán Horn Gábor közgáz órái keltették fel bennem először az érdeklődést a társadalmi folyamatok iránt. Bár így utólag visszaemlékezve ő inkább politikai gazdaságtant tanított, mint modern közgazdaságtant.
Somogyi Zsolt:
– Kulcskérdés: a suliban kapott útravaló mennyiben határozta meg azt az utat, amelyen jársz?
Jancsics Dávid:
– Erre nagyon nehéz válaszolni. Nem voltam túl jó tanuló a középiskolában. A sulitól kapott útravalót én nem is annyira konkrét tananyagként, tudásként határoznám meg, hanem inkább befogadó közösségként, amely hagyta élni és kibontakozni az odajárókat. Nagyon szeretem azt az időszakát az életemnek. Egyszerűen csak szerettem bejárni, ott lenni, suli után lógni a környéken az osztálytársakkal, meg hasonlók.
Somogyi Zsolt:
– Aki ismert akkoriban, aligha felejti, mennyire feltűnő jelenség voltál: bakancs, punk frizura, fülbevaló. Volt ebből hátrányod a tanároknál?
Jancsics Dávid:
– Igazi komoly hátrányom soha nem volt belőle. Széles tanár úrnál például kettős életet éltem. Az óráin lenyaltam a hajam, kivettem a fülbevalóimat és atléta helyett pólót hordtam, hogy eltakarjam a tetoválásomat a vállamon. Ami egyébként nagy szám volt, mert akkoriban még nem voltak tetoválószalonok Budapesten. Nem azért csináltam, mert féltem a haragjától vagy ilyesmi, inkább csak nem akartam idegesíteni az „öreget”. Tiszteltem a munkáját és ő is szeretett engem. érdekes, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy az enyémtől (akkoriban anarchista voltam) finoman szólva is eltérő politikai nézeteket vallott, szuper testnevelőnek tartottam.
Somogyi Zsolt:
– Az mit jelent, hogy „anarchista voltam”? Úgy értem, tizenhat évesen talán keveseknek van annyira markáns politikai elképzelésük, vagy határozott véleményük a világról, a politikáról, a társadalmi problémákról, mint akkoriban neked. Hogy alakult ki ez a világlátás, és az ezzel járó szokatlan, meghökkentő külső megjelenés a te esetedben?
Jancsics Dávid:
– Nem könnyű erre válaszolni, mert az ember tizenévesen nem túl tudatosan alakítja a világképét. Biztos, hogy hoz valamit otthonról, az iskolából meg a baráti körből, de nagyon sok múlik a saját tapasztaláson is. Emlékszem, már viszonylag korán feltűnt a tévé, rádió, újságok és egyéb állami intézmények által nyomott szocialista propaganda, és a valóság közötti óriási a szakadék. Kamaszként rájöttem, hogy pusztán csak azért, mert valami hivatalos, vagy a hatóságok által megkövetelt, még nem biztos, hogy igaz és hasznos is. éreztem, hogy a képmutató politika megpróbálja hülyének nézni a hétköznapi embereket és ellenőrzés alatt tartani az életük minden kis szeletét. Szóval elkezdtem lázadni ezek ellen a hazugságok ellen, és ehhez a punk, és a hozzá tartozó zenei szubkultúra tűnt a legjobb, legmegfelelőbb keretnek.
Persze azt, hogy anarchista voltam, nem úgy kell érteni, hogy reggeltől estig filozófiai műveket bújtam, és zavargásokat szerveztem, ez inkább csak olyan szalon-anarchizmus volt: nekem senki ne mondja meg, hogy mit csináljak. De végül is korrupciókutatóként most is majdnem ugyanezt csinálom, megpróbálom megfejteni, hogy a hivatalos, formális máz mögött milyen korrupt informális érdekek mozgatják a szálakat.
Somogyi Zsolt:
– Említetted a zenét, a zenekarodat. A barátaid, a téged ismerők tudták, hogy felléptél az alternatív zene fellegvárában, a híres (hírhedt?) Fekete Lyukban. A zene mennyire része ma az életednek?
Jancsics Dávid:
– A punk a feltűnő kinézet és a lázadás mellett alapvetően a zenélésről szól. Arról, hogy bárki alapíthat zenekart, és tök primitív kétakkordos dalok segítségével elmondhatja a véleményét a világról. semmi felesleges körítés, színpadi show, vagy látványos allűrök. szóval, ahogy szinte mindenki más a környezetemben, én is alapítottam egy zenekart a haverjaimmal, amelynek Missing Link volt a neve. Illetve előtte volt már egy csomó zenekarom, de ez volt az első, amelyikkel eljutottunk a fellépésig. Mindenféle külvárosi művelődési házakban zenéltünk vasárnap délutánonként.
Ahogy már említettem, az Istvánban is volt egy bulink. Több zenekar fellépett, de már nem emlékszem, kik voltak a többiek. A fekete lyuk volt a törzshelyünk, nagyjából tizenhét éves koromban kezdtem lejárni, előtte a Mutter klubba jártunk kőbányán, ahol vasárnap esténként voltak koncertek. Aztán valahogy sikerült egy vagy két koncertet a lyukba is leszerveznünk, na akkor már nagyon menőnek éreztük magunkat.
Somogyi Zsolt:
– Merre indult el az életed a középiskolai éveket követően?
Jancsics Dávid:
– Az érettségi utáni nyáron az akkori barátnőmmel egy InterRail jeggyel körbejártuk Európát, és Brüsszelben még ráhúztunk pár hetet a jegy lejárta után. Amikor onnan hazajöttem, nem tudtam, mit akarok kezdeni magammal, csak annyit tudtam, hogy nem akarok nyolc órákat egy irodában ülni. Aztán valahogy üresedés lett a leukémia zenekarban, akiket már régóta ismertem és kérdezték, hogy lenne-e kedvem beszállni. és akkor elkezdődött a „rocksztár” karrierem. Onnantól öt-hat éven keresztül a zenélés volt a legfontosabb az életemben, minden más munka, amit mellette csináltam, csak a létfenntartásra kellett. Dolgoztam az AB Aegonnál, egy nyomdában, és voltam lemezbolt-tulajdonos.
Somogyi Zsolt:
– Tartod a kapcsolatot a régi iskolatársakkal?
Jancsics Dávid:
– Inkább a facebook óta jellemző ez. Látom, hogy mi van velük, nézegetem a képeiket, néha egymásra írunk valamit. Talán egyedül Varga Norbival találkoztunk előtte és beültünk párszor sörözni, amikor Magyarországon jártam. Meg persze Szendy Viktorral tartom a kapcsolatot, aki felettünk járt egy évvel, Hegedűs Sándor osztályába. Vele a sulis idők óta jó barátok vagyunk. Együtt dolgoztunk a biztosítónál, ott lett szoros a kapcsolatunk. Megesett, hogy az egyik nyáron elindultunk, és autóstoppal eljutottunk az óceánig a francia–spanyol határnál. Eltöltöttünk ott egy hetet egy Arcachon nevű gyönyörű tengerparti városban. Az jó kis muri volt, stoppolás közben aludtunk az út szélén a fűben, meg mindenféle érdekes embernél. szóval mindenfélével megpróbálkoztam, sokfelé jártam, de a kilencvenes években az életemet a zene, a leukémia együttes töltötte ki.
Somogyi Zsolt:
– Az ismert zenekarnak számított.
Jancsics Dávid:
– Kiadtunk két cd-t és több száz koncertet nyomtunk. Körbeturnéztuk Európát, számtalan fellépésünk volt a környező országokban, ott voltunk az összes nagyobb magyar fesztiválon, amik akkoriban kezdtek beindulni. Hatalmas élményt jelentett az 1993-as Európa-turnénk.
Meghatározó élmény volt, másfél hónapig úton voltunk. Kaptam ugyan a biztosítónál fizetetlen szabadságot, de mikor hazajöttem, egyből kirúgtak, mert kiderítették, hogy csináltam a cégnek egy több százezer forintos telefonszámlát. Az akkori barátnőm ugyanis az Egyesült Államokban élt abban az időben, és igaz, néha rácsörögtem… De nem nagyon érdekelt a dolog, hiszen ezerrel dübörgött a zenekar. Hetente legalább háromszor próbáltunk és készültünk a hétvégi koncertre, amiről, ha vidéken volt, vasárnap hajnalban tök másnaposan értünk haza.
Somogyi Zsolt:
– Meddig tartott ez az időszak, hogy lett vége a zenekarnak?
Jancsics Dávid:
– Körülbelül 1997-re egyszerűen elfáradt és szétesett a zenekar. Szóval egyszerűen vége lett, nem is oszlottunk fel hivatalosan. Csak volt egy egri buli és utána tudtuk, hogy annyi. Nem próbáltunk többet együtt a 2005-ös visszatérésünkig. Utána volt még egy zenekarom körülbelül négy évig, a Very Bad Things, amit nagyon szerettem. Soha nem lett olyan menő, mint a Leukémia volt, de szerintem nagyon előremutató és innovatív dolgokat csináltunk. Azt már nem csináltuk olyan aktívan, mint a ’kémiát’, de azért viszonylag sokat koncerteztünk a VBT-vel is. kiadtunk egy háromszámos mini cd-t, és rajta voltunk egy AC/DC tribute-válogatás albumon.
Somogyi Zsolt:
– Mi történt veled ebben az időszakban a zenén kívül?
Jancsics Dávid:
– Megpróbálkoztam egy vállalkozással, az Opera mellett csináltunk egy Mover nevű lemezboltot, ami anyagilag totál csőd volt, viszont kultikus hely lett belőle. Azóta is legendák szólnak róla. Ott lógott akkoriban a punk-hardcore színtér krémje, abban a világban éltem, minden arcot ismertem. Hétvégén hajnalig ment a buli a boltban, és a bolt előtt. Képzelheted, az arisztokratikus Opera mellett, elég feltűnő jelenség volt az is. Fénykorában a lemezbolt saját fesztiválokat szervezett, néha menő amerikai bandákkal. Én másfél év után kiszálltam, a többiek még húzták úgy egy évig, aztán befuccsolt az egész. Megemlíthetem, hogy sokáig dolgoztam egy kis nyomdában, és közben egy kétéves nyomdaipari sulit is elvégeztem.
Somogyi Zsolt:
– Ehhez képest ma szociológiát tanítasz New Yorkban… Nem kis váltás a biztosító, a nyomda, a lemezbolt után. Hogy kerültél az USA-ba?
Jancsics Dávid:
– Az USA előtt még elvégeztem az ELTE szociológia szakát. Oda úgy kerültem, hogy 2000-re kezdett minden kifulladni, a zenei karrierem, a vállalkozásom, és én huszonhét évesen elgondolkoztam azon, hogy mit fogok csinálni életem hátralévő éveiben. Az biztossá vált, hogy a zenélésből nem lehet megélni, vagy legalábbis csak nagyon keservesen. Akkor jöttem össze egy lánnyal, aki azóta feleségem, és bátorított, hogy vágjak bele az egyetembe. Szóval jártam egy fél évet előkészítőre és utána felvettek az ELTE-re.
Fantasztikusan élveztem, igazi stréber voltam. Nyertem két Köztársasági Ösztöndíjat, egy OTDK (Országos Tudományos Diákkör) versenyt, és már ötödik évfolyamos koromban publikáltam egy cikket a szociológiai szemlében. Közben egyetem mellett persze melóznom kellett, csináltam mindenfélét: piackutatást, szervezeti kérdőívelemzést és a suli vége felé, már egészen komoly magyar, és nemzetközi kutatási projektekben is részt vehettem. Csináltam statisztikai elemzéseket is, de a legjobban a terepmunkát szerettem: interjúzni, közelről belelátni a társadalmi folyamatokba. Egy projektben vidéki kisvállalkozások vezetőivel vettünk fel interjúkat. Azt nagyon élveztem, és sokat tanultam, például, hogy hogyan kell egy jó interjút elkészíteni.
Az ELTE-diploma után jelentkeztem a Rézler Gyula Alapítvány ösztöndíjára, amit meg is kaptam, és ezzel egy őszi szemesztert az Indiana Egyetem bloomingtoni kampuszán tölthettem. Akkor már felvettek az ELTE doktori képzésére, de az ösztöndíj alatt felmerült bennem, hogy milyen szuper lenne inkább egy amerikai PhD-t szerezni szociológiából. Szóval elkezdtem e-maileket küldözgetni szimpatikusnak tűnő professzoroknak és Paul Attewell, aki később a témavezetőm is lett, a City University of New York-ról (CUNY) válaszolt és biztatott, hogy jelentkezzek a PhD-programjukra.
Megcsináltam a teszteket, beadtam a felvételi anyagomat, és hazajöttem Magyarországra. Pár hónappal később jött egy e-mail, hogy felvettek. Mindez 2007-ben volt, és hat évvel később, 2013-ban védtem meg a doktori disszertációmat, amely a magyarországi korrupcióról szólt. 2007 óta New Yorkban élek. Persze most nagyokat ugrálok az időben, de ez a hat év elég sűrű volt. Az amerikai PhD-n megkövetelik az intenzív kurzusmunkát és a disszertációt is elég komolyan veszik, és közben dolgoznod is kell, hogy a világ egyik legdrágább városában fenntartsd magad. Mindenféle kutatásban vettem részt, és elemzői munkákat végeztem. Egyszóval a hétvégéket és estéket elfelejtheted, mint lehetőséget a pihenésre és magánéletre.
Somogyi Zsolt:
– Mesélj a New York-i hétköznapokról!
Jancsics Dávid:
– Sajnos a PhD elvégzése óta sincs sokkal több szabadidőm. Jelenleg kutatóként dolgozom egy kis kutatóközpontban a CUNY-n. Ez a munka csak tágabb értelemben kacsolódik a szakterületemhez, mivel nem konkrétan korrupcióról szól, itt inkább gazdaságszociológiával, állami intézményekkel, kormányzással és társadalmi átmenettel foglalkozunk. Saját szűkebb témámra, a korrupcióra csak munkaidőn kívül tudok koncentrálni. A napi kétórás metrózás például kiváló lehetőség erre. Mindig nálam van a laptopom és dolgozom, amint egy ülőhelyet találok: cikkeket írok, adatokat elemzek, pályázatokhoz rakok össze anyagokat. Mostanában egyre többször kérnek fel bírálónak tudományos cikkekhez. Ezt az ember ingyen, „társadalmi munkában” csinálja, és nagyon sok időt elvesz. Szóval általában hétvégéken is dolgozom.
A hét csúcspontja nálam, amikor tényleg kikapcsolódom, a péntek esti bokszóra a konditeremben, és utána egy üveg vörösbor otthon. Tudom, nem tűnik túl izgalmasnak, de New Yorkban mindenki ezt csinálja, nyomja a mókuskereket és várja, hogy hátha egyszer rámosolyog a szerencse és egy nap kap valahol egy komolyabb állást. Persze azért nem ennyire keserves az életem, mint amennyire hangzik. A város egy nagyon szép és nyugis részén élünk, Brooklyn Bay Ridge-en, egy háztömbre az óceántól. Az ablakból látom a hajók tetejét és van egy hatalmas park is a közelben, ahol a kutyámmal, a bokszeremmel sétálunk reggelente. Szórakozásra ritkán van lehetőség. Leginkább akkor megyek be bulizni Manhattanbe, ha valaki meglátogat Magyarországról, és beviszem a városba, megmutatom neki a bárokat az East Village-ben.
Somogyi Zsolt:
– Hogy alakult ki, hogy a korrupció lett a fő kutatási területed, és hogyan látod a mai Magyarországot Amerikából?
Jancsics Dávid:
– Azért kezdtem el foglalkozni a korrupcióval, mert észrevettem, mennyire nem érdekli a téma az amerikaiakat, miközben Magyarországon mindenkit ez foglalkoztat. Családi, munkahelyi, kocsmai és utcai beszélgetéseken mindig előjön a téma. Ez csak azután vált számomra ennyire nyilvánvalóvá, amikor pár éve már kint éltem. Szóval rájöttem, hogy a korrupció egy komoly probléma otthon, amely a társadalom minden szintjén, az aljától a csúcsig megjelenik. A disszertációmhoz több mint ötven mélyinterjút készítettem Magyarországon olyan emberekkel, akiket közvetlenül érintett a korrupció.
Vagy azért, mert maguk is benne voltak, vagy közelről látták, hogy munkatársaik, a főnökük, vagy családtagjaik részt vesznek benne. Ez egy nagyon izgalmas és fárasztó terepmunka volt. Hólabda módszerű mintavételt használtam, tehát saját kapcsolati hálómon és a már meginterjúvolt emberek segítségével próbáltam meg újabb és újabb interjúalanyokat találni. A doktori disszertációm három évig készült. A projekt olyan jól sikerült, hogy szinte az összes fejezetét kiadták nemzetközi tudományos folyóiratokban és több díjat is nyertem. A legrangosabbat az Academy of Managementtől kaptam. Ez egy nagyon nagy presztízsű tudományos társaság az USA-ban, és egyik szekciója egy, Jávor Istvánnal, az ELTE egyik professzorával írt közös tanulmányunkat az év cikkévé választotta 2014-ben.
Ebben a cikkben a szervezeti vonatkozású interjúim alapján dolgoztunk ki Istvánnal egy elméletet arról, hogy hogyan használják a vezetők a középszintű beosztottjaik szakértelmét arra, hogy a korrupt alkukat technikai paraméterek (például számok, kimutatások, elemzések, technológiai követelmények) mögé rejtsék.
Somogyi Zsolt:
– És a jövő?
Jancsics Dávid:
– Elmúltam negyven, de boldog vagyok, érdekes a munkám, sok pozitív visszajelzést kapok itt is, és otthonról is keresnek, kikérik a véleményem. De hogy merre alakul az életem, még nem tudom – kérdezz meg tíz év múlva…
Készült 2015 márciusában
