Féniász Péter
Érettségi éve: 1980
vállalkozó
„zsigereimben van az üzlet”
A Rózsadombon nőtt fel. 1976-tól 1980-ig volt az I. István Közgazdasági Szakközépiskola tanulója. Egy évig járt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem előkészítő tanfolyamára, eközben statisztikusként dolgozott. Nem szeretett tanulni, és az egyetemi diplomának nem érezte szükségességét. Zsigeri üzleti érzékének köszönhetően életpályája a kereskedelemben folytatódott, és szépen ívelt felfelé. Előbb a Csemege Kereskedelmi Vállalatnál volt segédmunkás, majd ugyanott üzletvezető-helyettessé nevezték ki. A rendszerváltás után a Julius Meinl és a francia érdekeltségű Match üzletlánc több boltjának lett a vezetője. Ezt követően állást kapott a CBA Kereskedelmi Kft. központjában, majd ugyanezen cég több boltját, mint ügyvezető üzemeltette. Kiváló kereskedelmi vénájának és öntörvényű személyiségének köszönhetően szakmai karrierje magánvállalkozásaiban (Budavár kft., Aranyherceg Kft. és egy Bt.) teljesedett ki igazán.
Ezek keretében négy CBA Prima élelmiszerboltot, egy éttermet, valamint három trafikot üzemeltet Budapest frekventált helyein. Felesége osztálytársa volt az Istvánban, négy gyermekük született. Imádja a családját, kedvenc hobbija az olvasás és a munkája.
Görgei Katalin:
– A város egyik legelegánsabb részében, a Várban, a CBA Prima élelmiszerboltjában találkozunk, ami szemben van a Mátyás templommal. A kicsi és barátságos üzletből lépcső vezet az emeleti kávézóba, ami szép lassan megtelik vendégekkel. Bevallom, én még ilyet nem is láttam. Honnan jött az ötlet, hogy kávézót üzemeltessen egy élelmiszer boltban? Egyáltalán, honnan tudnak erről az emberek?
Féniász Péter:
– Az üzleten belül kis útbaigazító táblák mutatják az irányt, de egyéb reklámmal nem élünk. Idegenvezetőknek sem fizetünk azért, hogy idehozzák a vendégeket, ez az alacsony árrésbe nem is férne bele. Az emberek jönnek maguktól, és jól érzik itt magukat. Egy 1971-ben készült zenegépen eredeti bakelit lemezek forognak. A közelmúltban olyan jókedve támadt az egyik olaszokból álló társaságnak, hogy még táncra is perdültek. Ám nem ez az egyetlen vállalkozásom a Várban. A Budavár kft. keretében üzlettársammal, Baldauf Lászlóval közösen üzemeltetjük a közelben lévő, elegáns, teraszos Vár Bistrót, és az is eredményesen működik. Ezzel a környező éttermek tulajdonosainak komoly kihívást, konkurenciát jelentünk. Mi ugyanis megértettük, hogy a hatvanas-nyolcvanas évek óta nagyot változott a világ, és a világszerte virágzó tömegturizmus nem a fehér abroszos, drága és elegáns éttermeket igényli, hanem az olyan helyeket, ahol az emberek gyorsan és egyszerűen étkezhetnek, és már mehetnek is tovább nézelődni.
Görgei Katalin:
– Úgy tudom, Budapesten több CBA üzlet bérleti jogának is Ön az egyik tulajdonosa. Azok is rendelkeznek valamilyen „extra” szolgáltatással?
Féniász Péter:
– Budán, a Horváth-kerttel szemben, a Krisztina körút és az Alagút utca sarkán, a korábbi Match élelmiszerbolt helyén immáron hat éve működtetjük a CBA Prima élelmiszer boltunkat, ahol egy grillbárt is kialakítottunk. Itt helyben fogyasztható, ínycsiklandozó frissensültek várják a vendégeket. Ez az üzlet is a CBA láncon belül a Prima kategóriát képviseli, ami azt jelenti, hogy az egység megfelel a legmagasabb szintű minőségi követelményeknek. Ami a kínálatot illeti, üzletenként mintegy tíz-tizenkétezer termék található a polcokon, és ezek túlnyomó része – a még létező magyar termelők, vállalkozások támogatásának jegyében – hazai áru.
Budapest frekventált helyein van még két CBA Prima élelmiszerüzletünk: az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán, valamint az ötödik kerületben az Arany János utca és a Hercegprímás utca kereszteződésénél (régi Rothschild-bolt). Az előbbihez szendvicsbár, az utóbbihoz melegkonyha is tartozik. Ezen kívül a vállalkozásunk három trafikot üzemeltet: itt a Várban, a Horváth-kerti boltnál és a Ferenciek terén. Minden üzletünknél az a célunk, hogy alacsony árakkal és széles választékkal minél több vásárlót tudjunk megnyerni.
Görgei Katalin:
– Azt hiszem, nem szorul további bizonyításra, hogy Önnek a vérében van az üzlet, és ez kreativitással is párosul.
Féniász Péter:
– Elmondhatom, hogy az anyatejjel szívtam magamba a kereskedelem iránti vonzalmat. Édesanyám főkönyvelőként dolgozott a Kelenföldi Közért Vállalatnál, majd belső ellenőr volt a Csemege Kereskedelmi Vállalatnál, édesapám pedig világéletében a kereskedelemben dolgozott. Az ő felmenőik is valamennyien kereskedők voltak – zsigereimben van tehát az üzlet. Én magam a kereskedelmi pályám elejétől arról álmodoztam, hogy lesz egyszer egy saját boltom, ahol a vevő jól érzi magát (legalábbis addig, amíg nem kell fizetnie), és minden őérte van, szó szoros értelemben „kiszolgálják” őt. Kis csengő jelzi a bejárati ajtó fölött, ha belép valaki, és bőrkötényben, alázatos főhajtással ismerősként üdvözli akár az üzletvezető is. Ez a fajta kereskedői mentalitás a rendszerváltás előtt még elég távolinak tűnt, ma már nem az.
Velem született üzleti érzékemet mi sem bizonyítja jobban, mint a következő történet: gyerekkoromban a bátyám úgy összetörte a biciklimet, hogy már nem lehetett megjavítani. Ebben az állapotában bizonyára sokan a szemétdombra vetették volna, de én szétszedtem darabjaira, és kiárultam az alkatrészeit. Annyi pénzt sikerült begyűjtenem az árából, hogy tudtam venni egy vadonatúj kerékpárt, és még pénzem is maradt. Iskolás koromban is folyton a kereskedelem táján sertepertéltem, a hetedik osztály után minden nyáron vállaltam munkát: dolgoztam a Vasedénynél, a Szivárvány Kereskedelmi Vállalatnál, majd a Csemegénél is.
Görgei Katalin:
– Az I. István Közgazdasági Szakközépiskola is gazdasági és pénzügyi irányultságú oktatási intézmény. Ezért jelentkezett oda?
Féniász Péter:
– Nem, és őszintén szólva nem is tudom, hogy kerültem oda. A Rózsadombon, a Törökvészi úton laktam, ha közgazdasági iskolába akartam volna menni, közelebb is találtam volna ilyet. Soha nem voltam jó tanuló, képtelen voltam a tankönyv mellett ülni és magolni. Idős szüleim voltak, édesanyám negyvenhárom éves volt, amikor megszült. Ők folyton azt mondták, nem tudni, meddig állnak a bátyám és mögöttem, ne gimnáziumban folytassuk hát a tanulmányainkat, hanem egy olyan intézményben, ami négy év után szakmát is ad. Anyám mindenképpen azt szerette volna, hogy banktisztviselő legyek, de rosszul mérte fel a képességeimet és az érdeklődési körömet. Én nem tudok egy helyben ülni. Van egy saját jól felszerelt irodám, ami – mondhatni – állandóan poros, mert soha nem vagyok ott. Itt szeretek állni, vagy valamelyik másik üzletemben, ahol látom a kiszolgálókat és a vevőket, szemmel tudom tartani, mi történik a boltban.
Görgei Katalin:
– Mégis, hogy került a Mester utcába? Egyszer csak arra járt?
Féniász Péter:
– Tényleg nem tudom. Arra emlékszem, hogy az apai nagymamám és két leánytestvére szemben lakott az Istvánnal, a Mester utca ötvenegyben, de ennek nem sok köze volt a választásomhoz. Akkor még fogalmam sem volt, mi akarok lenni, sőt a mai napig nem tudom, hogy „mi leszek, ha felnövök”, a lelkem mélyén még mindig új utakat keresek. Félretéve a viccet, nem éreztem készséget semmihez, nem volt kézügyességem, és semmilyen fizikai, vagy szellemi munka iránt nem éreztem elhivatottságot. Voltam pályaválasztási tanácsadáson is, de ott sem tudtak velem mit kezdeni. Egyedül olvasni szerettem, és éreztem, hogy jól eligazodom a világban, jól tudom kezelni a dolgokat, van érzékem a pénzhez.
Zárójelben jegyzem meg, a tizennégy éves gyerekek zöme ma sem tudja, hogy mit szeretne csinálni felnőtt korában. Mindegy is hogyan, egyszer csak ott találtam magam az István felvételi beszélgetésén, egy szép utca patinás épületének polgári környezetében. Lenyűgözött a nagy múltú iskola a méreteivel, a széles folyosóival, a gyönyörű kovácsoltvas korlátaival, tiszteletet kiváltó, „történelmi” falaival, tömérdek tablójával és cizellált faajtóival. Mindezek láttán euforikus érzés kerített hatalmába, és a kis családias hangulatú Törökvészi úti általános iskola után égtem a vágytól, hogy ide járhassak.
Görgei Katalin:
– És nem bánta meg?
Féniász Péter:
– Ó, dehogy! Rengeteget köszönhetek az Istvánnak, az ismereteken és a nevelésen túlmenően a legfontosabb emberi kapcsolataimat is. A mai napig megtiszteltetésnek tartom, hogy oda járhattam. Jóllehet nem voltam jó tanuló, és a magaviseletemmel is adódtak némi problémák.
Görgei Katalin:
– Kik voltak a tanárai?
Féniász Péter:
– Az osztályfőnököm Széles Lajos testnevelő tanár volt. Kiváló ember, atlétaedző, olimpikonok is kerültek ki a keze alól. Mindig felnéztem rá, és úgy érzem, sokat köszönhetek neki, pedig nem volt konfliktusmentes a kapcsolatunk. Ő egy Hajdu-Bihar megyei református család fia volt, rigorózus nevelési elvekkel, aki az akkori politikai rendszerben – saját bevallása szerint is – marginalizálódó személynek számított. Én pedig egy baloldali, liberális gondolkodású család szabad szellemben felnövő gyermeke voltam, aki még csak nem is szorgalmas. Meggyőződésem, hogy ebből a különbözőségből fakadtak az ellentéteink, ami számtalan dologban megnyilvánult. Amikor tornaórán a tanár úr összeállította a kosárlabdacsapatokat, és különféle elnevezésekkel illette őket, furcsa módon én mindig az „oroszok” közé kerültem, ő pedig (mivel ő is beszállt) Mátyás királyunk „fekete seregében” játszott. És láss csodát: soha nem az „orosz” csapat nyert, tekintve, hogy ő volt a bíró is.
Kétes értékű elismeréssel általában úgy jellemzett, hogy Féniász Péter az az ember, aki a jég hátán is megél. Harmincöt év után láthatta, hogy milyen igaza volt, sok más jó tanuló diáktársammal egyetemben sikeres ember lettem. Azóta volt szerencsém többször összejönni vele az érettségi találkozókon, előfordult, hogy én vittem haza autóval. Ilyenkor sokat beszélgettünk, és sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint az iskolában. Ennek köszönhetően olyan magánjellegű problémákat is megosztottam vele, amit senki mással. Ő pedig megtisztelt azzal, hogy meghallgatott.
Egyik alkalommal felelevenítettünk egy aranyos történetet: az utolsó évben, a továbbtanulási jelentkezési laphoz az iskolának csatolnia kellett egy jellemzést. Az én esetemben a tanári kar két pártra szakadt, és nem tudták eldönteni, hogy mit írjanak. Azt, hogy a Féniász tehetséges fiú, csak lusta, vagy azt, hogy átlagos képességű és lusta. Már nem tudom, hogy mi lett a szavazás végeredménye, de egy bankett alkalmával megkérdeztem Széles tanár urat: ő hogy látta? „Én a testnevelő tanárod voltam, Péter, csak azt tudtam megítélni, hogy milyen magasra ugrasz” – válaszolta kedvesen és diplomatikusan.
Görgei Katalin:
– Melyik tanárra emlékszik még szívesen?
Féniász Péter:
– Nem tanított ugyan, de – sok más diákhoz hasonlóan – bennem is megmaradt Patonyi László tanár úr emléke, aki sajnos már nem él. Irányításával komoly sportélet volt az Istvánban, szíve-lelke volt a foci, a gyerekek imádták. Tisztelettel emlékszem még Hortobágyi Lászlóra, a nagy tudású magyar tanárra, valamint Szőke Zoltánné Emőke nénire, aki most a Móricz Zsigmond Gimnáziumban sikeres matematikatanár. Különös, empatikus kapcsolat fűzött a pénzügyeket oktató Berkes Rudolfnéhoz. Nagyon szigorú volt, a legjobb tanulók sem igen tudtak nála jelesre felelni. Engem – a szerény képességeim ellenére – kedvelt, és hiányos felkészültséggel sem kaptam tőle hármasnál rosszabb jegyet. Ha semmit nem tudtam, akkor is kettessel „jutalmazott”.
Nagyon megmaradt az emlékezetemben a magyart oktató Rajna tanár úr, aki eredetileg pap volt. olyan tiszteletteljes volt az egész megjelenése, hogy ha végigment a folyosón, úgy éreztem, nekem „ki kell lapulnom a falra”. Az ő személye méltán jelképezte mindazt, amit akkor az István nekem és másoknak is jelentett. szeretettel emlékszem még Horn Györgyre, akinek a segítségével olyan gazdaságpolitikai ismeretekre tettem szert, ami a mai napig segít eligazodni a gazdasági életben.
Végül nem szeretném kihagyni a sorból dr. Szabó Balázsné Gizi nénit, az iskola egykori igazgatóját. Hihetetlen, de minden gyereket ismert, nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy ne szólítson meg. Tudta, ki vagyok, honnan jöttem, mikor születtem. Néha az volt az érzésem, hogy talán még a vércsoportommal is tisztában van. Huszonöt-harminc évvel az érettségi után összefutottam vele a Mester utcában. Meglepett, hogy azonnal felismert, tudta a nevemet, és név szerint érdeklődött a feleségem iránt. Napokig azon tanakodtam, hogy lehet valakinek ilyen memóriája, míg megleltem a magyarázatot: Gizi néni szerette a tanítványait, és érdekelte, figyelemmel kísérte, hogyan alakul a sorsuk.
Görgei Katalin:
– Úgy hallottam, hogy az osztálytársai elámultak, amikor meglátták a rózsadombi házukat, és úgy tekintettek Önre, mint a „budai úri fiúra”. Hogyan sikerült összekovácsolódnia egy olyan társasággal, ami meglehetősen sokféle társadalmi rétegből tevődött össze, és köztudomásúlag sok volt benne a vidéki?
Féniász Péter:
– Lehet, hogy ezt most nem illene kimondani, de én nem igazán szerettem az osztályomat – annak ellenére, hogy az iskolát, annak hangulata, miliője miatt nagyon kedveltem. Nyilván sokféle szociális háttérrel rendelkező gyerek járt oda, jöttek vidékről, innen-onnan. Ám 1976-ban, amikor én elkezdtem a középiskolát, ezek az úgynevezett osztálybeli különbözőségek már nem igazán voltak jelen a közösségben. Éppen ezért a „budai úri fiú” megnevezés számomra nem értelmezhető, és akkor sem így éltem meg. Polgári családban nevelkedtem, stabil anyagi és erkölcsi háttérrel. Olyan értékrendet hoztam otthonról, amire a mai napig alapozni tudok.
Akkoriban, ha például valakinek elváltak a szülei, az világraszóló eseménynek számított. Nálunk mindig volt téli szalámi, sonka és sajt az asztalon, amit az Istvános gyerekek egy része nem mondhatott el magáról. De miután a szüleim egészséges szellemben neveltek, és arra tanítottak, hogy két lábbal álljak a földön (nyári szünetekben mindig dolgoztam), nem „szálltam el” ettől, természetesnek vettem, hogy nem mindenkinek egyforma az élete. A törökvészi iskolában nevelőotthonos gyerekek is voltak az osztálytársaim között, akik gyakran ebédeltek vagy vacsoráztak nálunk. A mai napig tartom némelyikkel a kapcsolatot, a cseppkő utcai nevelőotthonba pedig karácsonykor szaloncukrot, egyéb alkalmakkor ajándékot viszek.
A szüleim arra is odafigyeltek, hogy ne hordjak olyan ruhát, amiben kirívok a többiek közül, és utólag ezért is nagyon hálás vagyok nekik. Nagydolog volt, amikor középiskolás koromban először kaptam tőlük pénzt, hogy vegyek egy farmernadrágot az Ecserin.
Görgei Katalin:
– Akkor mi volt a magyarázata annak, hogy nem érezte jól magát az osztályban?
Féniász Péter:
– Talán az, hogy más volt az értékrendem és az érdeklődési köröm, mint a többieknek. Nálunk a családban a kultúra fontos szerepet játszott, apáméknak operabérletük volt, rendszeresen jártunk színházba, sokat olvastunk. Nekem a mai napig a kedvenc hobbim a könyv. Ha valahova időre megyek, és előbb érek oda, a kocsiban várakozom, és eközben mindig olvasok valamit. Mindig spórolós voltam, nem szórtam a pénzt, állandóan igyekeztem gyűjteni valami hasznos dologra. soha nem költöttem alkoholra, cigarettára, a drog meg – szerencsére – nem is volt jelen az életünkben. Nem voltam bulizós, nem szerettem a hangos zenét, így ritkán jelentem meg a házibulikon, és a táboroktól is idegenkedtem. Mindig viszolyogtam a mozgalmi dolgoktól, noha azzal a rendszerrel a szüleimnek és nekem nem volt különösebb bajunk, ma is baloldalinak vallom magam. Talán az említettek miatt sokan gondolták az osztálytársaim közül, hogy nagyképű vagyok.
Jóllehet, ami érdekelt, abból kivettem a részem. Az iskola sportfoglalkozásaira szabadidőmben is szívesen jártam, és főleg később, gyakran felbukkantam az épületben lévő lánykollégium környékén is. c osztályos voltam, ahol a diákok egyharmada fiú volt, és kétharmada lány. Ez az arány jellemző volt a D osztályra is, ahol viszont máig tartó barátságokra leltem. oda járt Wéber István, aki azóta is a legjobb barátom, de említhetném a közelmúltban elhunyt Dóra Ottó, salgótarjáni MSZP-s képviselő nevét és még sokan másokét. Érdekes módon a kollégista fiúkkal sokkal jobb viszonyt ápoltam, mint a pesti srácokkal. A vidékiek sokkal nyitottabbak voltak, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és nem próbáltak magyarázatot keresni arra, hogy miért nem vagyok én pontosan olyan, mint ők.
Görgei Katalin:
– Gondolom, a lányoknál azért egyöntetűen nagy sikereket ért el, hiszen Ön magas, jóképű, sőt – Gizi néni elmondása szerint – maga volt az iskola egyik „szépfiúja”.
Féniász Péter:
– Így lett volna? Ami a magasságomat illeti, amikor beiratkoztam az Istvánba, sokan azt gondolták, hogy a bátyám helyett vagyok itt, mert akkora voltam, mint egy kutya ülve, jó, ha súroltam a százhatvan centit. Aztán persze megnőttem…
Voltak-e kalandjaim, sikereim? Hát hogyne! Kinek nincsenek annyi idősen? Kedvező körülménynek számított, hogy az egész iskolában sok volt a lány, és ehhez képest kevés a fiú. Nekem pedig az átlagnál jobb volt a „beszélőkém”, jól tudtam fogalmazni. Azóta nem csak szerelmi téren, hanem a gazdasági életben is bebizonyosodott, hogy jól tűzöm ki a célokat, van érzékem a kapcsolatteremtéshez, és rendszerint elérem, amit szeretnék. Nem mellesleg az Istvánban ismertem meg a legfontosabb kapcsolatomat, pintér Icát, a feleségemet is, aki négy gyermekemnek az édesanyja.
Görgei Katalin:
– Ez igazán lenyűgöző! Nem kétséges, az Ön életében valóban jelentős szerepe van az Istvánnak, mondhatni úgy is, hogy a sors vezérelte oda. Hogyan kezdődött ez a „tündérmese” Icával?
Féniász Péter:
– Osztálytársak voltunk négy évig. Az érettségi előtt az osztály a Szabadság-hegyre szervezett egy pikniket, tüzet raktunk, szalonnát sütöttük – jól éreztük magunkat. Hazafelé a Moszkva téren nagyjából szét is szóródott a csapat, és Ica meg én felszálltunk a hatos villamosra. Ő a tizenharmadik kerületben lakott, a Kresz Géza utcában, nekem pedig előbb, a Mechwart téren kellett (volna) leszállni. Ám a figyelemreméltóan csinos lány egyszer csak megkérdezte, nincs-e kedvem elkísérni. Boldogan mondtam igent. Aztán az érettségire már együtt készültünk fel, öt év után pedig összeházasodtunk. Négy gyermekünk született: Nóri huszonnyolc éves, Dávid huszonöt, a két kisebb, Andris és Vera ikrek és húszévesek.
Görgei Katalin:
– Meséljen egy kicsit a gyermekeiről. Ők is olyan szabad szellemben nevelkedtek, mint Ön?
Féniász Péter:
– Pontosan. Hagytuk kibontakozni a gyerekek személyiségét, ugyanakkor minden támogatást megkaptak tőlünk, szeretetteljes légkörben nevelkedtek. Otthonról hozott minta alapján azt is megtanulták, hogyan álljanak meg a saját lábukon. Fontos volt, hogy az étkezéseknél együtt legyen a család, de ehhez sem ragaszkodtunk mereven. Ha valamelyik gyerek elmerült egy számára jelentős munkában, és azt kérte, hogy vigyük be a szobájába a vacsorát, akkor azt megtettük.
Mindössze azt vártuk el, hogy ezután ő mosogassa el a tányérját. Meg voltak tehát a játékszabályok. Nevelési szemléletünk sok esetben összeütközött az iskoláéval. Dávid fiam általános iskolai osztályfőnöke tornatanárnő volt, akinek a katonás stílusa nagyon nem tetszett az én gyermekemnek. Át is vittük egy másik intézménybe, ahol csöbörből vödörbe csöppentünk, ott is az eredetileg katonatiszt testnevelőtanárral gyűlt meg a bajunk. A fiam elkövette azt a hibát, hogy a katonás fegyelemben felállított tornasorban beszélgetett a mellette állóval. Ez a tanár urat annyira felbőszítette, hogy odament hozzá, és adott neki egy pofont. Mondanom sem kell, ez meg engem bőszített fel. Azonnal berohantam az iskolába, és elmagyaráztam neki, hogy ez nálunk nem divat. Ott vagyunk minden fogadóórán, partnerek vagyunk mindenben. Ha valami baja van a gyerekkel, azt ott beszéljük meg. Mondtam a tanárnak, ha a fegyelmezésnek ez a számunkra elfogadhatatlan formája még egyszer előfordul, az önkormányzatnál fogunk találkozni.
Vicces módon elkezdte magyarázni, hogy hány kilopondos volt az a pofon, és szerinte ez csak a legyintéshez volt elég. Ezután Dávid a hatodik osztályt már egy másik iskolában, a kilencedik kerületben (az István mögött) lévő politechnikumban folytatta – és ez kitűnő választásnak bizonyult. A gyerekközpontú alapítványi iskolát Horn Gábor, az SZDSZ-es politikus hozta létre, aki az Istvánban is tanított egy időben, és én személyesen is ismertem. Ebben az intézményben nagyon jól érezte magát a fiam, és mondhatom, ennek meg is lett az eredménye: kiválóan megállja a helyét az életben, mindenhol megbecsülik, mert jól teljesít. Korábban Londonban, az egyik két Michelin-csillagos étteremben dolgozott szakácsként, majd Abu-Dhabiban és Dubaiban, most pedig Berlinben.
Andris fiamat az általános iskola után felvették a Radnóti és a Vörösmarty Gimnáziumba is, de ő mégis a Horn György (Horn Gábor testvére) alapította Alternatív Közgazdasági Gimnáziumot választotta, ami szintén fizetős, alapítványi iskola. Milyen érdekes, hogy Gyuri kezdő tanár korában az Istvánban tanította nekem a politikai gazdaságtant, ahogy azt már korábban említettem… Az ő intézményében is a gyerek volt az első, és csak második a tananyag. A fiam imádott odajárni, és a mai napig ápolja az ott létrejött baráti kapcsolatait.
Engem nagyon bántott, hogy az elején Andris folyton zavarta az órát a locsogásával, de a tanárok – ahelyett, hogy felháborodtak volna ezen – azzal nyugtattak, hogy vegyem figyelembe, bizonyos tárgyakban milyen kiváló képességekkel bír a gyerek, milyen nagyszerűen teljesít. Aztán bebizonyosodott, hogy ő is nagyszerűen boldogul az életben: fényképezéssel, filmezéssel foglalkozik, és van két vállalkozás, ahol aktívan dolgozik. Művészi beállítottságú, és akárcsak én, képtelen egy helyben ülni. Az idősebbik lányom, Nóri a Pikler Emmi alapította intézményben, régi nevén az Országos Módszertani és Csecsemőgondozó Intézetben dolgozik óvónőként, ahol kis létszámú csoportokban folyik a nevelés. Nóri – miután jól beszél angolul és spanyolul – szükség esetén fordít és tolmácsol is.
A kisebbik lányom, Vera most Izraelben van, nyelvi képzésen vesz részt, hogy jövőre elkezdhesse az egyetemet. Hátrányos helyzetű gyerekekkel szeretne foglalkozni. Közben ő is dolgozik, hogy el tudja tartani magát.
Mindent összevetve, nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, sikeres, boldog, nagyszerű emberekké váltak – és ez mindenekelőtt a feleségem érdeme. én sajnos kevesebbet voltam velük, mint amennyit szerettem volna.
Görgei Katalin:
– Jó hallani, hogy vannak szülők, akik ekkora figyelmet szentelnek a gyerekek személyre szabott iskoláztatására, nevelésére. Ugyanakkor szomorúan tapasztaljuk, hogy mások nem igazán találják a kiutat az egyre rosszabbá váló oktatási rendszerből…
Féniász Péter:
– A gyerekeim kálváriái arra világítottak rá, hogy nem mindegy, milyen iskolát választunk. Van, akinek tökéletesen megfelel egy versenyistálló jellegű tanintézmény, másoknak pedig akkor sikerül teljesíteniük, ha akceptálják a személyiségüket. Sajnos ma Magyarországon az oktatásban – ugyanúgy, mint a gazdaságban – nagyon kinyílt az „olló”, azaz nagy a különbség a fizetett, jó színvonalú alapítványi iskolák és az állami iskolák között. Az előbbiek „elszipkázzák” a jó tanárokat, mert többet tudnak fizetni, korszerűbb oktatási módszereket alkalmaznak, jobban követik az egész világra jellemző felgyorsult információáramlást. Ezeken a helyeken a szakmai ismeretek mellett egyfajta gondolkodásmódot is elsajátítanak a gyerekek, ami jobban megfelel a mai modern kor követelményeinek.
Görgei Katalin:
– Térjünk vissza az Ön történetére: az érettségi után hogyan folytatódott az élete?
Féniász Péter:
– Egy évig jártam a közgazdasági egyetem előkészítő tanfolyamára. Közben statisztikusként dolgoztam egy ÁFÉSZ-okat tömörítő közös vállalatnál, ahol kétezer-egyszáz forintot kerestem, a főnökasszonyom pedig közgazdász képzettséggel és nyolcéves gyakorlattal háromezer-ötszáz forintot. Ezt én nem éreztem perspektívának (nem csak az anyagiak miatt), nagyobb léptékű életre vágytam, annak ellenére, hogy – mint mondtam – soha nem szerettem tanulni. Időpocsékolásnak tartottam eltölteni négy-öt évet egy olyan területen, amit nem tartok fontosnak az életemben. szegény anyámnak „kihullott a haja”, amikor bejelentettem, hogy nekem a tanulás szenvedés, ott hagyom az előkészítőt és elmegyek segédmunkásnak a csemege kereskedelmi Vállalathoz. Hamar kiderült, hogy ez a munkakör és a képességeim nincsenek szinkronban: a fizikai kapacitásom kevésnek, a szellemi képességem a szükségesnél többnek bizonyult. Hamar észrevette ezt az akkori igazgatóm, akivel a mai napig bensőséges kapcsolatot ápolok, és – mindenféle tanfolyamok elvégzése után – üzletvezető-helyettest csinált belőlem.
Az ő nyugdíjazása és a rendszerváltás után több Julius Meinl, később Match üzletnek – köztük a MOM parkinak – lettem a vezetője. A francia tulajdonosok gondolkodásával, üzleti filozófiájával azonban nem igazán értettem egyet, így beadtam az önéletrajzomat a CBA kereskedelmi Kft.-hez. Fel is vettek frissárubeszerzőnek. Másfél év után a CBA elnöke, Baldauf lászló (későbbi üzlettársam) felajánlotta, hogy vezessem a Saját kft.-jét (Baldauf kft.).
Négy és fél év után éreztem, hogy a tulajdonos és az én személyiségem hosszú távon lehetetlenné teszi az együttműködést, és el akartam jönni a cégtől. Mindketten megkönnyeztük, hogy szétválunk, ekkor Baldauf úr újabb ajánlattal állt elő: ötvenszázalékos tulajdonrészt kínált egy induló közös vállalkozásban. Így jött létre a CBA Budavár kft., ahol teljes döntési szabadságot kaptam. Azóta eltelt kilenc év, és az én ügyvezetőségem alatt álló cég sikeresen üzemelteti a beszélgetésünk elején már említett üzleteket. Itt és a többi vállalkozásaimban százhúsz főt foglalkoztatunk. Most végre a magam ura vagyok, azt csinálhatom, amit akarok. Reggel fél nyolctól este hatig dolgozom, és hetente három-négyszer minden üzletben személyesen is jelen vagyok. Ez a hobbim, ez az életem!
Görgei Katalin:
– Az Istvánban szerzett szakmai ismereteket fel tudta használni a munkája során?
Féniász Péter:
– Mondhatom, jó alapokat kaptam, ami hasznosnak bizonyult az üzleti életben is. Amikor segédmunkásból egyszer csak üzletvezető-helyettes lettem, jó érzéssel töltött el, hogy nem álltam idegenül olyan fogalmakkal szemben, mint például leltár, szigorú számadású nyomtatvány, számlák, könyvvitel, források, eszközök és a többi. Ez jelentősen megkönnyítette a kommunikációt a könyvelőmmel is.
Ám ennél talán nagyobb jelentőséget tulajdonítok az onnan datálódó emberi, baráti kapcsolatoknak. Munkám során sok emberrel összefutottam, akikkel – mint régi Istvánosok – megörültünk egymásnak, még ha olykor keresgélni kellett is az emlékezetemben, hogy honnan ez az ismerős arc. Egy szó, mint száz: ha magam elé vetítem az „életfámat”, akkor abban az I. István Közgazdasági Szakközépiskola a törzset képviseli, amiből ezerféle irányban nőnek az ágak.
Görgei Katalin:
– Ezért támogatta hatmillió forinttal az iskola sportegyesületét?
Féniász Péter:
– Ezt nem nevezem támogatásnak, mivel az adó (TAO) egy részét át lehetett irányítani kiemelt sportalapítványokba. Három cégem közül a két nagyobbiknak a pénzét kapta a volt középiskolám és egy vidéki futball egyesület. Ha nem így döntök, akkor azt az összeget elvonta volna az állam. A saját vagyonomból is nyújtok (valódi) támogatást például a cigánygyerekek felzárkóztatásával foglalkozó szervezeteknek, vagy a MAZSIHISZ szeretetkórháznak. Legutóbb pedig az egyik alkalmazottam gyerekének a beiskoláztatását segítettem. Azt gondolom, hogy a társadalom vezető gazdasági rétegének nagyobb áldozatot kellene hozni a jövő generációinak az érdekében. Ma még azt látom, hogy aki gyorsan gazdagszik, nem akarja észrevenni, hogy mikor elég, és mikor van itt az ideje a kötelezettségvállalásnak, a közösség támogatásának.
Készült 2016 márciusában
